VIII. FEJEZET

Vautier elképzelése

A királynak ugyan az anyakirálynénál, azaz a Luxembourg-palotában is megvolt a maga lakosztálya, most azonban a Louvre-ba tért vissza; menekülni akart a két királyné várható ostroma elől.

Várakozásában nem is csalódott. Amikor Medici Mária termeiben a legnagyobb figyelemmel meghallgatta, majd jóváhagyta Vautier tervét, elhatározta, hogy előbb még egy utolsó kísérletet tesz fia meggyőzésére.

Lakosztályába vonult vissza XIII. Lajos is, és azonmód l’Angelyért küldetett.

Igaz, előbb még megtudakolta, nem mondott vagy üzent-e valamit Baradas.

Baradas azonban továbbra sem szegte meg némasági fogadalmát. A duzzogó apródnak ez a csökönyös hallgatása nyomasztotta a királyt a tanácsülésen is. Vautier észrevette Lajos rosszkedvét, és azt is tudta, mi váltotta ki; mi több, egész haditervét erre alapozta.

A király ugyanis, bármilyen kevés eredményt ért el Lautrec kisasszonynál, elhatározta, hogy l’Angely tanácsát megfogadva tovább üti a vasat, amíg e kis fellángolás híre el nem jut Baradashoz: l’Angely azt jósolta, hogy befolyását féltve a kegyenc nyomban a király lábához borul.

A szép terv azonban váratlan akadályba ütközött, amelyre a király nem számíthatott, és magyarázatot sem kapott rá senkitől. Előző este, noha szolgálatban lett volna, Lautrec kisasszony nem jelent meg a királyné környezetében, és amikor Lajos a feleségéhez fordult, Ausztriai Anna is csak csodálkozásának adott hangot. A kisasszony másnap sem jelent meg a Louvre-ban; a királyné hasztalan kerestette szobájában és az egész palotában, senki sem látta, senki sem szolgálhatott felvilágosítással.

A leány eltűnése szöget ütött a király fejébe. L’Angelyt is megbízta egy kis nyomozással; ezért várta vissza oly izgatottan.

Ám l’Angely sem járt több szerencsével; nem volt semmilyen jelentenivalója.

Ami Lautrec kisasszony iránti valódi érzelmeit illeti, személye többé-kevésbé közömbös volt a királynak. Baradasszal természetesen más volt a helyzet, és l’Angely olyannyira hitt a kis fortély csalhatatlanságában, hogy a királyt is meggyőzte róla.

Lajos kétségbeesésében a sorsot vádolta, amiért minden kívánságát keresztezi, amikor Beringhen szelíden megkaparta az ajtót. A diszkrét kaparászásról a király ráismert, és szívesen fogadta az újabb, ráadásul bizonyítottan jóindulatú segéderőt.

– Szabad – mondta elég szívélyesen.

Első úr belépett.

– Mit akarsz, Beringhen? – kérdezte a király. – Tudhatod, hogy ha l’Angelyvel unatkozom, nem szeretem, ha zavarnak.

– Én viszont annál inkább örvendek látásának, Beringhen uram – közölte a bolond.

– Királyom – szólt a komornyik –, igazán nem zavarnám békés unalmában, ha illetéktelen személy adna rá parancsot. Őfelségéiknek, Mária és Anna királynéknak azonban nem mondhattam nemet.

– Micsoda? – bődült el XIII. Lajos. – Hát itt vannak?

– Itt, felség.

– Mind a ketten?

– Igen, felség.

– És együtt akarnak beszélni velem?

– Együtt, felség.

A király körülnézett, mintha egérutat keresne, és talán el is menekül, ha ebben a pillanatban nem nyílik az ajtó, és be nem lép Medici Mária, a nyomában Ausztriai Annával.

A király hamuszürkére sápadt, és mint mindig, ha nagy bosszúság érte, lázas kis remegés fogta el; csakhogy ilyenkor általában megmakacsolta magát, és minden könyörgésnek ellenállt.

Ezúttal is az öklelni kész bika mozdulatlanságával és sötét konokságával várta a veszélyt.

Először a fenyegetőbb ellenfélhez: az édesanyjához fordult.

– Nemesi szavamra, asszonyom, azt hittem, hogy a vita befejeztével és a Tanács feloszlatásával már nem leszek kitéve újabb zaklatásnak. Mit óhajt? Csak gyorsan, ha kérhetem!

Medici Mária készen állt a válasszal; Anna királyné csak a kezét kulcsolta össze, hogy mintegy lélekben csatlakozzék anyósa könyörgéséhez.

– Azt óhajtom, fiam, hogy kíméletet tanúsítson, ha nem is kétségbeesett anyja és hitvese, legalább önmaga iránt. Nem elég, hogy önt, aki köztudottan gyenge és beteges, az az ember fél éven át kiszolgáltatta az Aunis mocsarainak – most az Alpok fagyának és hóviharainak akarja kitenni a legzordabb télidőben!

– Eh, asszonyom – vágott vissza a király –, a bíboros úr talán nem épp úgy dacolt a mocsárlázzal, amely mellesleg Isten jóvoltából semmilyen kárt nem tett bennem? És ha most vállalom a törődést, ő talán kíméli magát? Talán egyedül kell elviselnem az Alpok fagyát és hóviharait? Nem áll-e majd ő is mellettem, hogy együtt adjunk példát a katonáknak bátorságból, állhatatosságból, tűrőképességből?

– Mindezt, fiam, nem vitatom; önnel együtt a bíboros úr is példát mutatott. De csak nem akarja királyi élete fontosságát az övéhez hasonlítani? Tíz hozzá hasonló miniszter is meghalhat anélkül, hogy a királyság csak egy percre is megrendüljön; de az ön legcsekélyebb gyengélkedésére is meginog Franciaország – édesanyja és hitvese pedig azért könyörög Istennek, hogy tartsa meg önt az országnak és nekik.

És semmi kétség: Ausztriai Anna valóban térdre borult.

– Én uram – rebegte –, nemcsak az Úristen előtt térdelünk, hanem ön előtt is, s mindkettőjüknek könyörgünk: ne hagyjanak el bennünket. Gondolja meg, hogy amit felséged kötelességének tart, az számunkra mélységes rettegést jelent. Ha felségedet szerencsétlenség érné, hová lennénk mi, hová lenne Franciaország?

– Ha az Úr úgy akarja, hogy meghaljak, tisztában lenne, asszonyom, a következményekkel is, és kezébe venné őket. Az elhatározásaink megmásíthatatlanok.

– De miért? – csattant fel Medici Mária. – Ha már e szerencsétlen háború terve mindenki meggyőződése ellenére megszületett...

– Beszéljen csak kettőjük nevében, asszonyom – dörrent rá a király.

Az anyakirályné elsiklott a közbevetés fölött.

– Nos, szükséges-e, hogy ön személyesen is részt vegyen benne? Hiszen itt van hőn szeretett minisztere, hogy...

A király másodszor is félbeszakította.

– Ön nagyon jól tudja, hogy én nem szeretem a bíboros urat. Ugyanakkor azonban tisztelem, csodálom, és Isten után őt tartom e királyság gondviselésének.

– Felség, a gondviselés távolról is ügyel országaira. Bízza a háború vezetését a miniszterére, ön pedig maradjon mellettünk és velünk.

– Az ám, asszonyom! Hogy a többi vezér között felüsse fejét az engedetlenség! Hogy az ön Guise-ei, Bassompierre-jei, Bellegarde-jai dacoljanak egy pap parancsaival, és veszélyeztessék Franciaország sorsát! Azt már nem, asszonyom! A bíboros úr lángelméjét csak akkor ismerik el, ha elsőnek én hajlok meg előtte. Ó, ha volna családomban egy királyi herceg, akiben megbízhatnék!

– És Monsieur? Az öccse?

– Hadd jegyezzem meg, asszonyom, hogy ön igen elnéző egy szófogadatlan fiú és egy lázadó fivér iránt!

– Nos, magam is tudom, hogy jutalom helyett büntetést érdemelne; ám éppen azért vagyok ilyen elnéző iránta, hogy boldogtalan családunkba visszatérjen a száműzött békesség! Vannak olyan fennkölt pillanatok, amikor a politikát már nem a logika vezérli, és még az igazságot is mellőznünk kell, hogy az áhított célt elérjük. Mi több, néha maga Isten ad nekünk példát az ilyen szükséges tévedésekre: megbünteti a jókat, megjutalmazza a rosszakat. Nevezze ki, felség, a hadjárat parancsnokának a miniszterét, és tegye meg helyettesének Monsieur-t. Bizonyosra veszem, hogy ha megadja öccsének ezt a kegyet, lemond esztelen szerelméről, és hozzájárul Marie hercegnő távozásához.

XIII. Lajos összevonta szemöldökét.

– Elfelejti, asszonyom, hogy a király, tehát mindenek ura én vagyok. A sereg indulása régóta esedékes, és ehhez nem az öcsém beleegyezésére van szükség, hanem az én parancsomra. Hatalmam ellen lázad, aki beleegyezést mímel, holott a parancs joga csak engem illet. Elhatározásom megszületett, asszonyom. A jövőben én parancsolok, mindenki más csak fejet hajthat. Így cselekszem immár két éve, azaz az amiens-i utazás óta, és csak dicsérhetem érte magam.

Az utolsó mondatot keményen hangsúlyozta a király, és közben Ausztriai Annára nézett.

A királyné e nyers szavak hallatán felemelkedett a térdeplésből, hátrább lépett, és úgy emelte szeméhez a kezét, mintha könnyeit akarná elrejteni.

A király mintha egy mozdulattal vissza akarta volna tartani, de nyomban el is fojtotta az alig észrevehető gesztust.

Az édesanyja azonban meglátta, és rögtön megragadta a kezét.

– Lajos, fiam – mondta –, ez már nem megbeszélés, csupán esdeklés. Már nem a királyné szól a királyhoz, hanem anya a fiához. Anyai szeretetem nevében, amelyet olykor félreértett, de végül mindig elismert, kérem, engedjen könyörgésünknek. Ön a király, tehát minden hatalom és bölcsesség letéteményese: gondolja meg első elhatározását, és higgye el: nem csupán hitvese és anyja, de Franciaország is hálás lesz érte.

A királyt már fárasztotta a vita.

– Jól van, asszonyom – mondta, hogy berekessze. – Aludjunk rá egyet. Éjszaka majd latra vetem magamban érveit.

A fejedelmi üdvözletből mindkét asszony megértette, hogy az audiencia véget ért.

Együtt távoztak; Ausztriai Anna az anyakirályné karjára támaszkodott. De alig tettek néhány lépést a folyosón, mikor kinyílt egy ajtó, és a résben Orléans-i Gaston feje jelent meg.

– Nos – kérdezte mire jutottak?

– Nos, megtettük, amit tehettünk – felelte Medici Mária. – A többi önre vár.

– Tudja, hol van Baradas úr szállása? – kérdezte a herceg.

– Utánajártam. Balra a negyedik ajtó, majdnem szemben a királyéval.

– Helyes. Legföljebb neki ígérem az orléans-i hercegséget, akkor mindent megtesz. Ráérek később visszavonni az ígéretet.

A herceg és a két királyné elbúcsúzott egymástól. A királynék lakosztályukba vonultak, ő királyi fensége pedig az ellenkező irányba indult, s lábujjhegyen iparkodott Baradas úrfi szállása felé.

Hogy mi történt Monsieur és az ifjú apród között, nem tudjuk. Kétséges, hogy elígérte-e neki az orléans-i hercegséget, vagy valamelyik kisebb hercegségét, Dombes-ot, vagy esetleg Montpensier-t. Csak annyit tudunk, hogy a modern Odüsszeusz fél órát töltött Akhilleusz sátrában, majd, továbbra is lábujjhegyen, a királynék lakosztálya felé settenkedett, és jókedvűen, reményteli hangon így kiáltott:

– Győzelem! Már benn is van a királynál!

És valóban: Baradas úrfi éppen ekkor, őfelségét a legváratlanabb pillanatban meglepve, az etikett szerinti kaparászás nélkül nyitott be az ajtón. Láttára XIII. Lajos örömujjongást hallatott, és kitárta karját.