X. FEJEZET

Richelieu elhatározása

A bíborosra nyugtalan éjszaka várt. Jól sejtette a szép Marion, aki csak nagy horderejű események alkalmából lépett vele közvetlen kapcsolatba: valóban súlyos hírt hozott. A királyt Monsieur, a bíboros esküdt ellensége békítette össze kegyencével, és ez a fejlemény kellemetlenebbnél kellemetlenebb következményekkel járhatott. A bíboros tehát minden szemszögből megvizsgálta a kérdést, és másnap, ha nem is ébredéskor, de miután felkelt, kidolgozott terve volt minden eshetőségre.

Kilenckor a király futárát jelentették be nála. Az illetőt a dolgozószobába vezették; immár ott volt a bíboros is. A küldött mély meghajlással levelet nyújtott át őeminenciájának, amelyet a nagy vörös pecséttel zártak le. Richelieu, bár még nem tudta, mi áll a levélben, szokásához híven egy húsz pistole-t tartalmazó erszényt nyújtott át a futárnak; az ilyen alkalmakra előre megtömött erszényeket tartogatott az egyik fiókjában.

Első pillantásra látta, hogy a levél a királytól jött: őfelsége saját kezűleg címezte meg a borítékot. Felkérte hát a futárt, várakozzék titkára, Charpentier szobájában, ha esetleg választ kellene vinnie.

Aztán, mint a bajnok, aki a mérkőzés előtt olajjal dörzsöli be magát, ő is néhány percre összpontosította lelkierejét; zsebkendőbe törölte verítéktől nedves homlokát, és nekiveselkedett a pecsét feltörésének.

Eközben nem vette észre, hogy nyílt az egyik ajtó, és a résben Combalet asszony aggodalmas arca jelent meg. Guillemot-tól tudta, hogy a nagybátyja rosszul aludt, és Charpentier jelentette, hogy futár jött a királytól. Ezért merészkedett hívás nélkül idelopakodni, noha persze tudta, hogy mindenkor szívesen látott vendég.

Amikor azonban meglátta a bíborost, amint tétován forgatja kezében a bontatlan levelet, felfogta, mennyire szorong, és bár Marion Delorme látogatásáról nem tudott, kitalálta, hogy új fejlemények merülhettek fel.

Richelieu nagy sokára felbontotta a levelet, és olvasás közben egyre mélyebb árnyék borult homlokára.

Combalet asszony nesztelenül végigsiklott a fal mentén, és nagybátyjától néhány lépésre egy karosszéknek dőlt.

A bíboros megmoccant, de mert egy szót sem szólt, a hölgy azt hitte, nem látta meg őt.

Olvasott tovább – de úgy tíz másodpercenként megtörölte homlokát.

Napnál világosabb volt, hogy heves aggodalom gyötri.

Amikor Combalet asszony közelebb lépett, hallotta, hogy zihálva, sípolva szedi a levegőt. Majd a levelet tartó kezét az íróasztalra ejtette, mintha a kéz magatehetetlen volna. Fejét lassanként unokahúga felé fordította, és odanyújtotta neki reszkető kezét. Sápadt arca lázasan rángatózott.

Combalet asszony a kezére vetette magát, és megcsókolta.

A bíboros azonban átkarolta a derekát, magához vonta, a szívéhez szorította, és kényszeredett mosollyal nyomta kezébe a levelet.

– Olvassa...

Combalet asszony halkan olvasta a szöveget.

– Olvassa hangosan – kérte a bíboros. – Hideg fejjel kell tanulmányoznom, és az ön hangja felüdít majd.

Így hát Combalet asszony felolvasta a levelet.

Bíboros uram és kedves barátom!

Miután érett fővel átgondoltam külső és belső helyzetünket, mindkettőt egyaránt súlyosnak találtam, de úgy ítéltem meg, hogy közülük a belső a súlyosabb a zűrzavar miatt, melyet országom szívében Rohan úr és hugenottái szítanak. Ezért, teljes bizalommal oly sokszor tanúsított politikai lángelméje iránt, úgy határoztunk, hogy önt Párizsban hagyjuk, hogy távollétünkben intézze az állam ügyeit; mi pedig szeretett fivérünkkel, Monsieur-vel mint általános helyettesemmel, valamint Angoulême, Bassompierre, Bellegarde és Guise uraságokkal mint alvezérekkel szépszerével vagy erőszak árán átvonulunk a savoyai herceg úr felségterületén, és felmentjük Casalét. Önt naponta futár útján tájékoztatjuk ügyünk állásáról, fennakadás esetén az ön bölcs tanácsaihoz folyamodva; és öntől is ugyanilyen rendszeres futárszolgálatot kérünk.

Ezzel összefüggésben arra kérem önt, bíboros uram és kedves barátom, hogy adjon pontos tájékoztatást hadseregünk egyes egységeinek létszámáról, harcra kész állapotban lévő tüzérségünkről, valamint a rendelkezésünkre bocsátható pénzösszegekről, megtartva annyit, amennyit minisztersége céljaira szükségesnek tart. Fentebb közölt elhatározásomat alaposan megfontoltam, mivel eszembe jutottak a nagy olasz költő szavai, aki kénytelen volt a felbolydult Firenzében maradni, holott egy fontos tárgyalás Velencébe szólította volna: „Ha maradok, ki megy el? Ha elmegyek, ki marad?” Én azonban a sors akaratából szerencsésebb vagyok nála, mert önben, bíboros uram és kedves barátom, második énemet hagyhatom Párizsban, tehát egyszerre maradok is, megyek is.

Minekutána, bíboros uram és kedves barátom, jelen soraimnak más céljuk nem volt, kérem az Urat, hogy tartsa önt megszentelt védelmében.

Odaadó híve,

Lajos

Combalet asszony hangja olvasás közben egyre halkult, s az utolsó soroknál már érteni is alig lehetett.

A bíboros csak egyszer olvasta végig a levelet, de kitörölhetetlenül agyába vésődött. Izgalmát csitítandó bízta a felolvasást Combalet asszony angyali hangjára, amely úgy kísérte a sok fájdalmas és sértő fordulatot, mint Dávid hárfajátéka Saul őrjöngését.

Amikor a hölgy a felolvasás végére ért, arcát a bíboros arcához érintette.

– Ó, a hitványak! Azt akarták, hogy belehaljon a fájdalomba!

– Nos, Marie, ön mit tenne a helyemben?

– Ugye nem komolyan kér tőlem tanácsot, bácsikám?

– A lehető legkomolyabban.

– Hogy én az ön helyében? – kérdezte a hölgy tétován.

– Igenis, ön az én helyemben. Rajta, mondja csak ki!

– Az ön helyében én az egész társaságot a sorsukra hagynám. Majd akkor kiderülne, hogy másznak ki a pácból.

– Így gondolja, Marie?

A hölgy kiegyenesedett, és hangjába sűrítette minden energiáját.

– Igen, így. Király, királynék, királyi hercegek egytől egyig méltatlanok rá, hogy ennyit fáradozzék értük.

– És ha elhagyom ezt a társaságot, ahogy nevezi őket, mihez kezdünk?

– Elmegyünk az ön egyik apátságába, a legjobbak egyikébe, és ott nyugalomban éldegélünk. Én gyengéden gondoskodom önről, ön pedig a természetnek meg a költészetnek szenteli magát, és felüdülésül verseket ír.

– Ön, drága Marie-m, igazi vigasztaló angyal, és legjobb tanácsadóm. Véleménye most is megegyezik szándékommal. Tegnap este, miután magamra hagyott, többé-kevésbé figyelmeztettek, mi készül ellenem. Enyém volt hát az egész éjszaka, hogy felkészüljek a csapásra, és jó előre elhatározásra jutottam.

Azzal maga elé húzott egy papírlapot, és íráshoz látott.

Felség!

Végtelenül hízelgő számomra Felséged nagyrabecsülésének és bizalmának e legújabb jele, melyet a legnagyobb sajnálattal kell visszautasítanom. Ingatag egészségem La Rochelle Isten segítségével győzedelmes ostroma alatt tovább romlott. Ez az erőfeszítés végképp kimerített, és orvosom, valamint családtagjaim és barátaim megígértették velem, hogy alaposan kipihenem magam; ez pedig csak akkor lehetséges, ha visszavonulok a vidéki élet magányába, és lemondok az ügyek intézéséről. Így hát chaillot-i házamba térek, Felség, amelyet már visszavonulásom céljára vásároltam. Arra kérem Felségedet, kegyeskedjék elfogadni lemondásom, miközben továbbra is legalázatosabb és mindenekelőtt leghívebb alattvalóját láthatja bennem.

Armand, Richelieu bíboros

Egy intéssel visszahívta Combalet asszonyt, aki tapintatból félrevonult, és átnyújtotta neki a papírt. A hölgy orcáján olvasás közben hangtalanul gördültek végig a súlyos könnyek.

– Marie, ön sír!

– Igen, de szent könnyeket...

– Mit nevez így?

– Siratom királyom elvakultságát és hazám ínségét, de a szívemben öröm honol.

A bíboros unokahúga karjára tette kezét.

– Igaza van, de Isten, aki a királyokat néha elhagyja, a királyságokra jobban ügyel. A királyok élete tünékeny, a királyságok évszázadokig állnak. Higgye el, Marie, Franciaország európai helye van olyan fontos, eljövendő szerepe van olyan jelentős, hogy az Úr ne fordítsa el róla tekintetét. Amit én elkezdtem, majd bevégzi más, és egy emberrel több vagy kevesebb nem változtat az ország sorsán.

– De hát rendjén való-e, ha az az ember, aki hazája dicsőségét megalapozta, nem tetőzheti be művét? Igazságos-e, hogy az egyik a munkát és a harcot vállalja, de a dicsőség a másiknak jusson?

A bíboros arca egyre nyugodtabb, sőt derűsebb lett.

– Ön, Marie, akaratlanul is megfogalmazta a rejtélyt, amelyet egy szfinx képvisel: az a szfinx, amely végigkíséri a váratlanul összeomló szerencsét és a meg nem érdemelt szerencsétlenséget. Ezt a szfinxet kétségnek hívják. Miért van az, hogy Isten, aki maga a tökéletes igazságosság, olykor úgy viselkedik, mint a testet öltött igazságtalanság?

– Én nem lázadok Isten ellen, bácsikám, én csak szeretném megérteni.

– Istennek joga van az igazságtalansághoz, Marie. Az örökkévalóságot tartja kezében; övé az egész jövő, hogy az igazságtalanságot jóvátegye. Mellesleg, ha behatolhatnánk titkaiba, azt látnánk, hogy ami a mi szemünkben igazságtalannak tetszik, neki csak eszköz, hogy hamarabb elérje célját. A nagy kérdésnek, amely őfelsége – tartsa meg az Ég! – és köztem feszül, előbb vagy utóbb el kellett dőlnie. A király a családját választja-e, vagy Franciaországot? Én Franciaországot választottam. Isten Franciaországgal van. Tehát ha Isten velem, ki ellenem?

Ráütött a csengőjére. A második csengőszóra megjelent Charpentier, a titkár.

– Charpentier, állítsa össze haladéktalanul az itáliai hadjáratra készen álló emberek és a használható tüzérségi gépek listáját. Negyedórán belül szükségem van rá.

Charpentier meghajolt, és távozott.

A bíboros visszatért íróasztalához, ismét tollat ragadott, és a leköszönőlevél utolsó sorai alá a következőket írta:

P. S. Csatolva küldöm Felségednek a katonai állomány és a számára szükséges anyagi eszközök listáját. A kezességem ellenében kiutalt hatmilliós kölcsönből – itt a bíboros belenézett a mindig magánál hordott kis noteszba – hárommilliónyolcszáznyolcvankétezer livre maradt a kasszában, melynek kulcsát titkárom közvetlenül Felségednek foga átadni.

Mivel a Louvre-ban nincs dolgozószobám, attól tartok, hogy a rám bízott állami iratok egy része szállítás közben elkallódhat; ennélfogva nem csupán dolgozószobámat, de egész házamat is Felségedre hagyom. Mivel minden javam Tőle való, mindenem Őt is illeti. Szolgáim a munka megkönnyítésére a helyükön maradnak, és napi jelentésüket ezentúl nem nekem, hanem Felségednek nyújtják be. Házamat Felséged ma délután két órakor birtokba veheti vagy vétetheti.

Soraimat ugyanúgy zárom, mint fentebb: Felséged igen engedelmes és igen hűséges alattvalójaként.

Armand, Richelieu bíboros

Írás közben a bíboros hangosan megismételte az egyes mondatokat, így unokahúgával nem kellett az utóiratot elolvastatnia.

Charpentier már hozta is a kért leltárt. Harmincötezer ember állt rendelkezésre, hetven ágyú volt hadra fogható állapotban.

A bíboros csatolta a leltárt a levélhez, majd behívta a futárt, és átnyújtotta neki a borítékot.

– Személyesen őfelségének.

És az első erszényt egy másodikkal toldotta meg.

Már elrendelte, hogy fogassanak be. Most lement a lépcsőn. A rajta lévő ruhán kívül nem vitt magával mást a házából. Combalet asszony társaságában beszállt a hintóba, Guillemot-t, az egyetlen szolgát, akit magával vitt, a kocsis mellé ültette, és így szólt:

– Chaillot-ba!

Majd unokahúgához fordult, és hozzátette:

– Ha három napon belül a király maga nem jön el Chaillot-ba, a negyedik napon elindulunk luyoni püspökségembe.