XVI. FEJEZET

Néhány oldal a krónikákból

Válaszában l’Angely hibátlanul foglalta össze a helyzetet.

A leghosszabb háború, még a harmincéves is, azzal végződik, hogy aláírják a békét, minekutána az addig egymás ellen hadakozó királyok összeölelkeznek, és egyetlen szó sem esik arról a sok-sok ezer férfiról, akik e pillanatnyi civódások áldozataiként a csatatereken rothadnak el, az ezer meg ezer jajongó özvegyről, a kezüket tördelő anyák, a gyászruhába öltöztetett gyermekek ezreiről.

Igaz, hogy hála Károly Emánuel „jóhiszeműségének”, mindenki biztosra vehette, hogy ezt az új békét is megszegik majd az első alkalommal, melyet a savoyai herceg kedvezőnek lát.

Egy vagy talán két hónapig tartottak az ünnepségek; ezalatt a savoyai herceg elküldte követeit Bécsbe és Madridba.

Bécsben a követnek azt kellett tolmácsolnia, hogy a béke, amelyet Susában XIII. Lajos erőszakkal csikart ki belőle, rá nézve még mindig kevésbé szégyenletes és ártalmas, mint Ferdinánd császárra. Ő, a savoyai herceg csakis azért vitatta el a francia királytól az átvonulást, hogy kiálljon a császár itáliai jogaiért; a Casale lakosságának nyújtott francia segítség pedig nyílt támadás a császári fennhatóság ellen, hiszen a várost a spanyolok csakis azért ostromolták, hogy Nevers herceg, akit a császárral dacolva állítottak egy császári hűbérbirtok élére, ismét ő császári felségének hódoljon.

Madridi követének azt kellett megértetnie IV. Fülöp királlyal és főminiszterével, hogy ha a Casalét ostromló spanyol csapatok megszégyenítése nem nyeri el méltó büntetését, úgy ő katolikus felségének itáliai tekintélye semmivé foszlik; a francia király Richelieu bujtogatására máris azt tervezi, hogy kiűzi Milánóból a spanyolokat; a madridi kormány pedig számíthat rá, hogy Milánó után hamarosan Nápolyban sem lesz maradásuk.

Küldötteket menesztett egymáshoz IV. Fülöp és Ferdinánd is.

Ők a következőkben egyeztek meg:

A császár szabad átvonulást kér a svájci kantonoktól csapatai számára. Ha a graubündeniek ezt visszautasítják, úgy meglepik őket, és tovább menetelnek Mantova ellen.

A spanyol király visszahívja Don Gonzalo de Córdobát, és helyébe az Itáliában állomásozó spanyol csapatok élére a híres Ambrosio Spinolát nevezi ki, elrendelve, hogy mialatt a császári erők Mantovát vívják meg, Spinola vegye ostrom alá és foglalja vissza Casalét.

A néhány nap alatt sikeresen befejeződött francia hadjárat erkölcsi hatása felmérhetetlen volt. Egész Európát meghökkentette a hír, és nagy tekintélyt szerzett XIII. Lajosnak, Gusztáv Adolf mellett az egyetlen uralkodónak, aki karddal az oldalán hagyta el palotáját, és karddal a kezében lépte át országa határát.

II. Ferdinánd és IV. Fülöp is állandó kegyetlen hadjáratokat folytatott Európa-szerte – de ők maguk közben az imazsámolyukon térdeltek.

Ha a király és serege Piemontban maradhat, minden jól végződött volna. A bíboros azonban kötelezte magát, hogy még a nyár előtt eltiporja a protestánsokat; a protestánsok pedig a király és a bíboros távollétét kihasználva tizenötezer főből álló hadat gyűjtöttek össze Languedocban, Rohan herceg parancsnoksága alatt.

A király közben elbúcsúzott a savoyai hercegtől; még nem sejtette, miféle intrikákat szőtt „jó bácsikája” már addig is, amíg ő Piemontban tartózkodott. Április 22-én Briançonon, Gapon, Châtillonon át visszatért Franciaországba, és úton volt Privas felé. Lyont – ahonnan a két királyné a pestis miatt lóhalálában elmenekült – elkerülte.

Monsieur, ahogy alighanem már elbeszéltük, sértődöttségében nemcsak Párizst, de Franciaországot is elhagyta, és Nancy városában élvezte IV. Károly lotaringiai herceg vendégszeretetét. Nemcsak Franciaországtól búcsúzott el, hanem Marie hercegnőre bejelentett igényétől is, és helyette Margit hercegnőre, a herceg húgára vetette ki hálóját.

Rohant negyvenezer ember vette üldözőbe, akiknek élén három marsall, valamint Montmorency herceg állt; az utóbbi, amióta Richelieu elhúzta az orra előtt a connétable-–i kard mézesmadzagát, valóságos kezes báránnyá változott.

Rohan, a protestánsok vezéreként, ugyanazt a hibát követte el, mint az előző évszázadban a katolikus vezérkar: segélynyújtási szerződést kötött a maga és országa halálos ellenségeivel, a spanyolokkal, melyet Spanyolország egykettőre megszegett.

Hamarosan elesett utolsó erődje, Privas is, a lakosság egyharmadát pedig felakasztották, ám a vagyonelkobzás nemcsak a kivégzetteket, hanem az összes többi lázadót is sújtotta.

Végül, 1629. június 24-én, midőn az egyre zavarosabb helyzet újabb itáliai hadjárattal fenyegetett, aláírták a békét, melynek legfőbb feltétele valamennyi protestáns város teljes lefegyverzése volt.

Annyi már Privas előtt kiszivárgott, hogy Ferdinánd állítólag csapatokat akar küldeni Itáliába; azt rebesgették, hogy ötvenezer ember élén maga Wallenstein is a graubündeni Alpokon való átkelésre készül.

Végül kitudódott, hogy Ferdinánd június 5-i keltezéssel nyilatkozatot bocsátott ki, miszerint csapatai nem háborús céllal vonulnak be Itáliába, hanem éppenséggel a béke megőrzése érdekében. Ezért állnak ki a császár törvényes fennhatósága mellett, és ezért veszik védelmükbe azokat a császári hűbérbirtokokat, amelyeket bizonyos idegen erők jogtalanul akarnak elorozni.

Itáliában tehát kezdhettek mindent elölről. Lajos azonban tudta, hogy öt vagy hat hónapba is beletelik, amíg felkészül egy újabb külországi hadjáratra.

Privas után akkora lett a pénzhiány, hogy Richelieu kénytelen volt elbocsátani harminc ezredet.

Sabran urat a bécsi udvarba küldték, hogy meghallgassa a császár ultimátumát.

Ugyanekkor Créqui marsallt Torinóba menesztették, hogy a savoyai herceget színvallásra késztesse, és megtudja, háború esetén kinek a zászlaját tűzi ki.

A császár így válaszolt:

A francia király erős sereggel érkezett Itáliába, anélkül hogy akár Spanyolországnak, akár a császári birodalomnak hadat üzent volna, és ott fegyveresen vagy megállapodás alapján kiterjesztette hatalmát olyan helységekre, melyek császári fennhatóság alá tartoznak. Ha a francia király kivonja csapatait Itáliából, a császár hozzájárul, hogy a kérdést közjogi alapon oldják meg.

A savoyai herceg válasza pedig ekként hangzott:

A császári seregeknek a Graubündeni-Alpokon való átvonulása teljesen független a susai egyezménytől. A spanyol király viszont azt óhajtja, hogy a franciák sürgősen kivonuljanak Itáliából, Susát pedig haladéktalanul visszaadják.

Ha Lajos király hajlandó teljesíteni sógora, IV. Fülöp kérését, úgy a savoyai herceg kieszközli Ferdinánd császárnál, hogy visszavonja csapatait Graubündenből.

Créqui továbbította ezt a választ a királynak, aki a bíborosra hárította a viszontválaszt. Íme:

Közölje a savoyai herceggel, hogy a császár, valamint a spanyol király óhajai ebben az ügyben nem játszanak szerepet. Bennünket pusztán az érdekel, hogy Őfensége hajlandó-e állni a szavát, és a susai egyezmény értelmében kész-e csapataival csatlakozni a királyi hadhoz.

Párizsba visszatérve a király olyan dühös volt öccsére, hogy még a birtokait is el akarta kobozni. Az anyakirálynénak azonban sikerült a két fivért kibékíteni, Monsieur pedig, mint mindig, most is alázatosan meghunyászkodott a király előtt. Ez azonban nem gátolta meg abban, hogy hazatérését feltételekhez kösse, és így, ahelyett hogy lakolt volna a kis kiruccanásért, még nyert is rajta: megkapta a Valois-ház hercegi birtokait, évi kegydíját megtoldották százezer livre-rel, övé lett Orléans, Blois, Vendôme és Chartres kormányzósága, az amboise-i kastély, a champagne-i hadsereg parancsnoki tiszte, valamint a megbízatás, hogy a király távolléte esetén Párizsban és a szomszédos tartományokban ő vezérelje a hadsereget.

Ám volt egy sajátságos fenntartása is:

A királlyal való kibékülés nem vonja maga után, hogy Monsieur megfeledkezzék a Richelieu bíborostól elszenvedett sérelmekről, amelyeket előbb vagy utóbb meg fog torolni.

Amikor a bíboros tudomást szerzett erről a paktumról, már elkésett vele, hogy megakadályozza. Mindenesetre felkereste a királyt, és felmutatta neki a szöveget.

Lajos lehajtotta a fejét. Tudta ő jól, milyen mélységes hálátlanságról tanúskodik az a puhányság, amellyel meghódolt öccse követelései előtt.

– Ha felséged így jár el ellenségeivel szemben, mit várhat az az ember, aki bebizonyította, hogy felséged legjobb barátja? – kérdezte a bíboros.

– Ha önmagát érti, úgy ez az ember mindent megkap, amit csak kíván.

És a király még ott a helyszínen megtette Richelieu-t Itália fővikáriusává és minden serege generalisszimuszává.

Amikor Medici Mária megtudta, miféle engedményekben részesült legfőbb ellensége, szaladt a királyhoz.

– És nekünk miféle jogokat adományoz, Sire? – kérdezte gúnyos mosollyal.

– Kikúrálhatják a görvélyt¹⁰⁶ – vetette oda a jelen lévő l’Angely.

A bíboros bámulatos energiával és hallatlan erőfeszítések árán újabb hadjáratot rögtönzött.

Csakhogy a Piemontba vezető utat félelmetes ellenség állta el, és olyan szakadékba vezette a sereget, amelybe a fél állomány belezuhant.

Ez az akadály a pestis volt, amely már a két királynét is visszakergette Párizsba, a királyt pedig arra kényszerítette, hogy Lyon helyett Briançonon vonuljon át.

Lyonba, ahol rettenetes pusztítást végzett, Milánóból érkezett a járvány – milánói dúlását beszéli el Manzoni A jegyesekben. Úgy beszélték, néhány katona hozta magával az Alpokon túlról, és Lyon előtt, egy Vaux nevű faluban tört ki. A falut egészségügyi zárlat alá vették, ám a pestis, mint minden természeti csapás, szorgos szövetségesekre talált a sötét emberi szenvedélyekben. Ezúttal a kapzsiság szegődött a zsoldjába. A pestisbetegek rongyait becsempészték Lyonba, és a Saint-Nizier-templom körül árusították – így vonult be a járvány egyenesen a város szívébe.

Szeptember utolsó napjait írták. A munkások úgy hullottak Saint-Nizier, Saint-Jean és Saint-Georges népes negyedeiben, mint akiket villám sújtott halálra. Mintha a természet űzött volna gonosz tréfát, mert az idő gyönyörű volt: soha tündöklőbb nap nem ragyogott mosolygósabb égen, soha a levegő nem volt ily enyhe és tiszta, soha bujább növényzet nem virult Lyon környékének csodaszép tájain. A hőmérsékletben nem állt be hirtelen változás, nem volt se kellemetlen hőség, se zivatar, nem mutatkoztak olyan időjárási szélsőségek, amelyek sokak szerint hozzájárulnak a fertőző betegségek kitöréséhez. A természet sugárzó derűvel nézte, ahogy a romlás és a halál bezörget a házakba.

A járvány olyan rendhagyón szeszélyes volt, hogy nem lehetett eligazodni rajta. Az utca egyik oldalát megkímélte, a másik oldalt elnéptelenítette. Az egyik háztömb sértetlen maradt, a körülötte épült házakat viszont fekete kárpittal kellett bevonni. Az óváros zsúfolt, lepusztult házai fölött épp csak átsuhant, de a Bellecour és Terreaux teret, a rakpartokat, a legelőkelőbb, legszellősebb, legvilágosabb negyedeket letarolta. A nagyváros déli fele szinte kiürült.

Miért, miért nem, a Neyret utcánál egyszer csak megállt a kór, mégpedig egy kis háznál, amelynek homlokzatát aztán sokáig díszítette egy szobrocska, a következő latin felirattal:

Ejus praesidio non ultra pestis 1628¹⁰⁷

A Croix-Rousse-negyedben egyetlen ember sem kapta el a pestist.

Aztán, mintha a járvány önmagában nem volna elegendő, léptei nyomán kihajtott az öldöklés. Akárcsak 1720-ban Marseille-ben vagy 1832-ben Párizsban, az ágálásra mindig kész, hiszékeny nép mindenütt mérgezést gyanított. A párizsi példával ellentétben itt nem alvilági alakok szennyezték be a kutakat, és másként, mint Marseille-ben, nem gályarabok fertőzték meg a kikötő vizét. Nem, Lyonban az ajtók kopogtatóit vonták be valakik halálos hatású kenőccsel. Azt beszélték, a gyilkos pomádét a kirurgusok gyártják.

Egy Grillot atya nevű jezsuita látta munka közben ezeket a kenő-fenő embereket. „Szeptember közepén kezdtek hozzá az ajtók bekenéséhez. A jezsuita templom sekrestyése egy pad mögött talált egy tömb ilyen zsiradékot. A sekrestyés elégette, de a füst olyan bűzhödt volt, hogy a maradék mérget inkább elásta.”

Montfalcon úr szép könyve, amelyből ezeket a részleteket merítjük, nem árulja el, hogy vajon feloldozta-e az atya azokat, akiket e néhány sor miatt megöltek, ám másnap a lakosság megkövezett egy szerencsétlent, akinek kezében égő gyertya volt, és abból viasz csöppent a ruhájára. Egy orvost pedig, aki nyugtató italt akart beadni egyik, a Guillotiére-negyedben élő betegének, azzal gyanúsítottak, hogy meg akarja mérgezni a jóembert, és az orvos csak úgy menekült meg a haláltól, hogy maga itta ki a főzetet.

Ha egy ismeretlen járókelő tévedésből egy kopogtatóhoz vagy csengőhöz ért, máris felharsant mögötte a kiáltás: „A Rhône-ba a méregkeverővel!”

Midőn a pestis Marseille-t is elérte, Chirac, a kormányzó orvosa a városi tanácsnokok kétségbeesett kérdésére így felelt: „Próbáljanak jókedvűek lenni!”

Ez azonban nem volt könnyű, különösen Lyonban nem, ahol a papoknak és a szerzeteseknek az volt az első dolguk, hogy bejelentsék: a csapás az isteni harag jele – amivel még a reményt is kiirtották. Ettől kezdve az egyszerű lelkeknek a pestis már nem holmi szokványos járványt jelentett, amiből ki is lehet gyógyulni, hanem maga volt a halál lángpallossal vagdalkozó angyala, aki elől senki sem menekülhet.

Egyébként mindenki tudja, hogy orvosaink, Egyiptomból hazatérőben, megállapították: a pestis nem pártatlan – előszeretettel választja ki magának a gyengéket, a rettegőket. Aki fél a pestistől, az már el is kapta. És már hogyne féltek volna az emberek, amikor két Ferenc-rendi szerzetes az engesztelés ünnepén olyan ezüstlámpást helyezett el a Loretói Miasszonyunk templomában, amelybe a tanácsnokok nevét vésték? Hogyne féltek volna, amikor a szerzetesek mindenütt a világvégét hirdették, amikor az utcákon, a tereken, az utcasarkokon rögtönzött s lehetőleg minél magasabb oltárokat emeltek, ahonnan a papok naphosszat a haldokló várost búcsúztatták? Ha egy szerzetes vagy pap arra járt, az egyszerű emberek letérdeltek az utcán, és feloldozást kértek; sokan meg sem várták az áldást, és holtan terültek el. A várost vezeklők lepték el, hamuval meghintett zsákruhában, derekuk körül kötéllel, kezükben égő fáklyával, és a haldoklókat nem érdekelte, fel vannak-e szentelve vagy sem, joguk van-e a feloldozáshoz vagy sem: a falhoz támaszkodók odafordultak, a földön heverők könyékre emelkedtek, és így gyónták meg nekik fennhangon a bűneiket. Az üdvösségük fontosabb volt számukra a becsületüknél.

Ekkor derült ki, milyen könnyen tépi szét a rettegés a természetes kötődéseket. Megszűnt a barátság, megszűnt a szeretet. A legközelebbi rokonok is kerülték egymást, az asszony elhagyta férjét, a szülők gyermekeiket, a legtisztább életű nők sem törődtek a szeméremmel, és bárkinek odadobták magukat. Egy asszony eszelősen kacagva mesélte el, hogy egymás után csavarta halotti lepelbe négy gyermekét, férjét és szüleit. Egy másik hatszor váltott férjet, és hat hónap alatt hatszor özvegyült meg. A legtöbben bezárkóztak házukba, és mint a kísértetek, feszült figyelemmel, zavaros tekintettel, halálos sápadtan nézték ablakukból vagy a redőnyök és ajtók résein át a járókelőket. Az utcák elnéptelenedtek; akiknek dolguk volt, öles léptekkel futottak, s akkor sem álltak meg, ha ismerőssel találkoztak. Azok, akik kénytelenek voltak a környékről Lyonba utazni, leggyorsabb járású lovukra ültek, és köpenyükből csak a szemük látszott ki. A legijesztőbb, leggyászosabb látványt az orvosok nyújtották a maguk rögtönözte különös jelmezben: viaszosvászonba burkolóztak, korcsolyát csatoltak lábukra, szájukat és orrlyukaikat ecettel átitatott zsebkendővel fedték el. Rendes körülmények közt az emberek jót nevettek volna rajtuk, a halál légkörében azonban borzongást keltettek.

A város egyébként nem annyira a halálozásoktól, mint inkább a menekülők miatt néptelenedett el, méghozzá napokon belül. Elmentek a gazdagok, tehát nem volt többé pénz; elmentek a bírák, tehát nem működött a törvényszék. A nők segítség nélkül szültek, mert elmenekültek a bábák, az orvosokat pedig lefoglalta a pestis. A műhelyek elnémultak, senki sem énekelt munka közben, senki sem kiabált az utcákon. Mindenütt teljes mozdulatlanság, mindenütt halálos csend, amelyet csak a hosszú sorokban közlekedő halottszállító kordék csengője szakított meg, és tett még gyászosabbá; delente pedig megkondult a Szent János-templom nagy harangja is. Ez a két halotti csendülés különösen a nők idegrendszerét viselte meg: csontvázzá fogyva, rózsafüzérüket morzsolva sikoltoztak az utcákon, sőt néhányan a kordék csengőszavának hatására úgy estek holtan össze, mint akikbe villám csapott. Voltak, akik a harangszótól úgy megriadtak, hogy hazaérve ágynak estek, és meghaltak. Egy őrjöngő asszony kútba ugrott, egy lány, akit elűztek otthonról, a Rhône-ba vetette magát.

Három alapvető rendszabályt kellett foganatosítani: a gazdag betegeket a házukba, a szegényeket kórházba zárták, és megszervezték a holttestek elszállítását.

Volt egy negyedik intézkedés, amelyet még a másik három végrehajtása előtt be kellett vezetni: törvényt kellett ülni a nyomorultak fölött, akik beteggondozás vagy halottszállítás ürügyén belopóztak a házakba, és kifosztották a szekrényeket, feltörték a ládák zárját, és letépték a haldoklókról az ékszereket.

Mindenfelé bitófákat állítottak: a rajtakapott tolvajokat ide hurcolták, és minden teketória nélkül felakasztották.

A betegek elkülönítése érdekében befalazták az ajtókat, és az ételt, a gyógyszereket az ablakon át nyújtották be.

A kórházak szűknek bizonyultak; egy újat tákoltak össze a Saône túlpartján, ahol a vesztegzár volt. Ebbe az új kórházba csak kétszáz ágy fért, ám az épületbe négyezer beteget zsúfoltak. Mindenhová jutott a pestisesekből: nemcsak a kórtermekben hevertek, hanem a folyosókon, a pincében, a padláson is. A halottak helyébe azon nyomban haldoklókat fektettek. Az orvosoknak és ápolóknak vigyázniuk kellett, hogy rájuk ne lépjenek. A megmerevedett holttestek csaknem azonnal oszlásnak indultak, a köztük fetrengő haldoklók pedig emésztő szomjúságukban vízért rikácsoltak. Voltak, akik a haláltusa végső rángásában feltápászkodtak a matracról, a szalmáról vagy a puszta kőpadlóról, amelyen feküdtek, és fakón, beesett, vérben forgó szemmel, hörögve csápolták a levegőt, hogy aztán még egyszer feljajduljanak, és holtan essenek össze. Akadtak náluk is kétségbeesettebbek, akik úgy lódultak neki, mintha egy látomás elől menekülnének, és szomszédaikon taposva húzták maguk után a lepedőt, amely hamarosan halotti leplükké vált.

És még ezt a rettenetes ispotályt is keservesen irigyelték a „szerencsésektől” a nyomorultak, akik az utcasarkokon és a gödrök szélén szenvedtek ki.

A nincsteleneket és a csavargókat összeszedték, és befogták sírásásra. Napi három livre-t kaptak, és senki sem bánta, ha a hullák zsebében turkálnak. Vaskampókkal húzták a tetemeket, és feldobálták őket a kordékra; az emeletekről az ablakon át hajigálták ki a halottakat. Rakományaikat hatalmas gödrökben ásták el, a gödrök azonban hamar megteltek, és a tetemek gyors bomlásának hatására vulkánként lövellték magukból a rothadás bűzét.

Egy Raynard apó nevű öreg elvesztette egész családját, és magára maradt. Amikor őt is megtámadta a kór, elfogta a rettegés: senkije sem volt, aki ápolja, segítse meghalni és keresztényi módra eltemesse, a közös gödröktől pedig irtózott. Ásót-kapát ragadott hát, és maradék erejével megásta saját sírját. A gödör szélébe leszúrta az ásót, majd kereszt formára hozzákötözte a kapát, és lefeküdt a sírhely mellé; arra számított, hogy végvonaglásában majd belecsúszik a gödörbe, és csak akad egy jólelkű ember, aki arra jártában földet kaparjon rá.

A halódó lakosság szenvedései közepette szörnyűséges volt látni, milyen jókedvűek, vidámak, elégedettek ezek a sírásók, akiket találóan neveztek el varjaknak. Összebarátkoztak a halállal, rokonságba kerültek a járvánnyal. Valósággal ünnepelték a pestist, hívogatták az addig megkímélt házakhoz, biztatták, vendégeskedjék minél tovább a városban. Rémisztő kedvteléseik voltak, olyasfélék, amilyeneket Sade márki dicsőít vagy amilyenben Stuart Mária hóhéra kéjelgett, és ha egy szép nő vívta haláltusáját, megünnepelték élet és halál gyalázatos nászát.

A kór, mint már említettük, szeptember havában rohanta meg Lyont, harmincöt napon át terjedt és pusztított egyre vadabbul, majd két hónapig stagnált. December végén, amikor a zord hideg elűzte a déli szelet, ereje fogyni kezdett. Már azt hitték, elhagyta a várost, és ujjongva, örömtüzeket gyújtva ünnepelték távozását.

A pestis ezt szemlátomást zokon vette, és az időjárás átmeneti enyhülését kihasználva visszatért; egy nagy eső hozta vissza, amely kioltotta az örömtüzeket is.

Januárban és februárban a kór ismét teljes erőből tombolt, majd tavasszal ismét engedett hevéből. Augusztusban újra jelentkezett, decemberben pedig eltűnt.

Egy évnél valamivel hosszabb ideig dühöngött, és hatezer emberrel végzett.¹⁰⁸

Charles Miron érsek az elsők között esett a pestis áldozatául, már 1628. augusztus 6-án; utóda Alphonse de Richelieu, az aixi érsek, a bíboros fivére lett. Így aztán a bíboros természetesen hozzá fordult, hogy megtudakolja: van-e lehetőség egy második Piemont elleni hadjáratra, és elképzelhető-e, hogy harmincezer ember épségben vonuljon át Lyonon és környékén.

Az érsek azt felelte, hogy Lyonban az egészségügyi helyzet kiváló, és amennyiben az udvar ezúttal is követni óhajtja a hadsereget, üres házakban nem lesz hiány.

Mihelyt ez a válasz megérkezett, a bíboros Mantovába küldte Pontis urat, hogy tudósítsa a herceget a közeli segítségről. Egyszersmind azzal is megbízta Pontist, hogy álljon Charles de Nevers herceg rendelkezésére, és szervezze meg Mantova városának erődítési munkálatait.