IV. FEJEZET

Isabelle és Marina

Moret gróf, anélkül hogy ismerte vagy akár csak a nevét tudta volna, a fiatalság bámulatos ösztönével, amely az érzelmeket az érzékszerveknél csalhatatlanabbá teszi, előre tudta, milyen hibátlan szépség Isabelle de Lautrec, bárha szépsége merőben más, mint Marie hercegnőé.

Marie hercegnő barna volt és kék szemű; Isabelle de Lautrec szőke, de szeme, szempillája, szemöldöke fekete. Ragyogó fehér és áttetszően finom bőre oly gyöngéd volt, mint a rózsa szirma, kissé hosszú nyaka oly bájosan hajlott meg, mint Perugino és pályakezdő tanítványa, Raffaello nőalakjaié. Hosszú, finom, fehér kezét mintha Leonardo da Vinci Vaskereskedőnéje kacsójáról mintázták volna. Uszályos ruhája eltakarta ugyan a lábát, de légiesen karcsú, rugalmas alakja sejtette, hogy a láb, a kézzel összhangban, finom ívű és kecses lehet.

Amikor meghajolt a hercegnő előtt, az magához ölelte, és homlokon csókolta.

– Ments’ Isten – mondta –, hogy házunk egyik leghűségesebb szolgájának leányát hajlongani hagyjam, éppen amikor jó híreket hoz. Hadd kérdezzem meg barátunk kedves leányát: atyjaura csak nekem szánta híreit, vagy megoszthatom őket azokkal, akik közel állnak hozzánk?

– Az utóiratból, úrnőm, ön is láthatja, hogy La Saludie uram, őfelsége követe engedélyével Itáliában feltétlenül terjesztendők a szóban forgó hírek, fenséged pedig Franciaországban is közzéteheti őket.

Marie hercegnő kérdő pillantást vetett Combalet asszonyra, aki alig észrevehető biccentéssel erősítette meg a szép hírnök szavait.

Marie előbb magában olvasta el a levelet. Eközben a leány, aki addig csak a hercegnőről vett tudomást, és a szalonban nyüzsgő huszonöt-harminc vendég legföljebb délibábként lebegett előtte, megfordult, és nagy bátran végigpásztázta tekintetével az egybegyűlteket.

Amikor Moret grófhoz ért, és pillantásuk találkozott, egyszerre gyúlt ki bennük és pattant át a másikra az ifjú szívekben honos elektromos szikra.

Isabelle elsápadt, és a hercegnő karosszékében keresett támaszt.

Felindultsága láttán Moret gróf fülébe mintegy az ég angyalainak kórusa muzsikált: dicsértessék az Úr!

Az ajtónálló elárulta a nevét: a leány tehát az illusztris ősi Lautrec család sarja, amely dinasztiát történelmi érdemei már-már egy sorba emelik a királyi vérből származó hercegekkel.

Ez a lány még senkit sem szeretett. Ha Moret gróf eddig csak reménykedett ebben, most már meg is esküdött volna rá.

Eközben Marie hercegnő a levél végére ért.

– Uraim – szólalt meg –, íme a hírek, melyekről az én kedves Isabelle-em atyja tájékoztat. Átutazóban Mantován beszélt La Saludie urammal, őfelségének az itáliai hatalmakhoz küldött rendkívüli követével. La Saludie uramat megbízták, hogy tájékoztassa mind a mantovai herceget, mind a velencei szenátust La Rochelle bevételéről; továbbá feladatául szabták, hogy tudassa: Franciaország kész megvédeni Casalét, és visszahelyezni Charles de Nevers herceget a maga országaiba. Követünk Torinón átutaztában tárgyalt Károly Emánuellel, Savoya hercegével is, és sógora, a francia király, valamint a bíboros nevében felszólította, hagyjon fel monferratói vállalkozásával. Felhatalmazták, hogy kárpótlás fejében ajánlja fel Savoya hercegének szuverén tulajdonként Trino városát, ezerkétszáz écu évi járadékkal. Ugyanilyen utasításokat kapott de Bautru uram, aki Spanyolországba, és Charnacé uram, aki Ausztriába indult.

– Eddig helyes – jelentette ki Monsieur. – Csak abban bízom, hogy a bíboros nem fog összeboronálni minket a protestánsokkal.

– Tudja, mit mondok? – fakadt ki Monsieur le Prince. – Ha csak ezen az áron lehetne német földön marasztalni Wallensteint és a martalócait, én a protestáns szövetséget sem ellenezném.

– Nicsak, nicsak! – mondta kajánul Orléans-i Gaston. – Megszólalt a hugenotta vér!

Condé herceg elnevette magát.

– Eleddig azt hittem, fenséged ereiben ugyanannyi hugenotta vér csörgedez, mint az enyéimben. Navarrai Henrik és Condé Henrik között csak egy különbség van: az elsőnek a mise királyi koronát termett, a másiknak pedig felkopott az álla.

– Ez most nem számít, urak; inkább a fontos hírekkel foglalkozzunk! – szólalt meg Montmorency herceg. – Tudja-e valaki, melyik tábornokunkra bízzák az Itáliába küldendő sereg parancsnokságát?

– Még nem – felelte Monsieur –, de fölöttébb valószínű, herceg uram, hogy a bíboros, aki egymillióért vásárolta meg kegyelmedtől a tengernagyi címet, hogy ő irányíthassa La Rochelle ostromát, nem sajnálna nemhogy egy-, de szükség esetén még kétmilliót sem az itáliai hadjárat parancsnoki tisztségéért.

– Ismerje el, fenség – jegyezte meg Combalet asszony –, hogy ha ezt a hadjáratot is úgy vezetné, ahogy La Rochelle ostromát, nem panaszkodhatna sem a király, sem Franciaország. Azok pedig, akik inkább zsebre vágnák azt a milliót, a nyomába sem érnének.

Gaston az ajkába harapott. Azok után, hogy háborús kiadásai fejében ötszázezer frankot vett fel, La Rochelle ostrománál a színét se látták.

– Remélem, fenség – tüsténkedett Guise herceg –, ez alkalommal nem mulasztja el, hogy éljen jogaival.

– Ha ott leszek – felelte a királyi herceg –, ön is ott lesz, rokon. Montpensier kisasszony révén épp elég sokat kaptam a Guise-családtól ahhoz, hogy a legnagyobb örömmel adjam hálám tanújelét. – Majd Montmorencyhoz lépett: – Ugyanezt mondhatom önnek is, kedves hercegem, és ez az alkalom annál kívánatosabb számomra, mivel ekként jóvá tehetem az önt ért igazságtalanságokat. Atyja trófeái között ott a connétable-i kard is, amely véleményem szerint nem húzná le a fiú kezét sem. Csak egyet ne feledjen, kedves herceg: ha így lesz, szívbéli tetszéssel látnám az oldalán az én igen kedves fivéremet, Moret grófot. Örvendenék, ha ily jeles mester oldalán esne át a tűzkeresztségen.

Moret gróf meghajolt. A herceg pedig, akinek becsvágyát kellemesen legyezte Gaston elismerése, így szólt:

– Fenséged szavai nem homokba íródtak, és ha eljő az alkalom, láthatja majd, milyen mélyen vésődtek emlékezetembe.

Ekkor egy oldalajtón az ajtónálló lépett be, és súgott valamit az özvegy Longueville hercegnének, aki már ki is suhant ugyanazon az ajtón.

A férfiak Monsieur köré sereglettek. Most, hogy a háború bizonyossá vált – mert hiszen a savoyai nem fog belenyugodni Casale felmentésébe, a spanyolok nem nyelhetik le Monferrato visszahódítását, és Ferdinánd nem engedheti, hogy Nevers herceg berendezkedjék Mantovában –, Orléans hercegének személye komoly jelentőségre tett szert. A vállalkozás nélküle nem mehet végbe, és a hadseregben játszott kiemelkedő szerepénél fogva módjában lesz, hogy előkelő parancsnoki posztokat osztogasson.

Néhány másodperc múlva visszatért az ajtónálló, és halkan jelentett valamit Marie hercegnőnek, aki sietve követte az özvegy hercegasszonyt.

A közelében álló Combalet asszony fülét megütötte a „Vautier” név, és összerezzent, hiszen – emlékezzünk csak! – Vautier az anyakirályné titkos megbízottja volt.

Öt perc elteltével az ajtónálló magát Gaston nagyurat kérte fel, hogy csatlakozzék a két hercegi hölgyhöz. Orléans hercege így köszönt el a körülötte állóktól:

– Uraim, ne feledjék, hogy egyelőre semmi és senki vagyok, hogy nincs más becsvágyam, mint lovagként szolgálni Marie hercegnőt, és hogy jelen helyzetemben senkinek sem ígértem semmit!

Ezután, kalpagját a fejébe nyomva, kezét szokása szerint ujjasa zsebébe süllyesztve, táncos léptekkel eltávozott.

Alighogy eltűnt, Moret gróf kihasználta az általános csodálkozást, amelyet Longueville hercegné, Marie hercegnő és ő királyi fensége egymást követő távozása keltett, odalépett Isabelle de Lautrec elé, és mélyen meghajolva így szólt a pironkodó, megilletődött leányhoz:

– Legyen meggyőződve, kisasszonyom, hogy él a világon egy ember, aki azon éjjel, midőn látatlanban is látta kegyedet, megesküdött, hogy életre-halálra az öné lesz, és aki ma este, miután valóban meglátta, megújítja esküjét. Ezt az embert Moret grófnak hívják.

És anélkül, hogy bevárta volna a még vörösebbre gyűlt és még zavarodottabb hajadon válaszát, tiszteletteljesen meghajolt előtte, és távozott.

A sötét folyosóról a kor szokása szerint rosszul megvilágított előszobába érve Moret grófba egyszer csak belekarolt valaki, majd egy rózsaszín selyemmel bélelt fekete főkötő alól forró lehelet súrolta arcát, egy hang pedig szelíd szemrehányással így szólt:

– Szegény Marinát tehát feláldozták...

A gróf ráismert a hangra, de még inkább Fargis asszony forró leheletére, amely már a Festett Szakáll fogadóban is meglegyintette.

– Moret grófot valóban elvesztette – felelte, és közelebb hajolt a lehelethez, amely mintha magának Venus Astarténak⁶² az ajkáról szállt volna el –, de...

– De? Nos, halljuk! – A hölgy lábujjhegyre emelkedett, s így a fiatalember a sötétben is látta, hogyan csillog a szeme fekete gyémántként a főkötő keretében, hogyan villog gyöngysorként a foga.

– De Jacquelino az övé marad, s ha ezzel beéri...

– Be fogja érni – válaszolta a varázslónő; és a fiatalember máris az ajkán érezhette annak a szerelemnek harapós édességét, amelyet a minden érzelemnek nevet adó ókor Erósznak keresztelt.

Antoine de Bourbon megtántorodott az erein végigfutó kéjes remegéstől, amely minden csepp vérét a szíve felé kergette. Szemét lehunyva, száját kinyitva, fejét hátrahajtva dőlt a falnak, sóhajtása jajszónak is beillett, ám a szép Marina kihúzta karjából a karját, és könnyedén, mint Venus madárkája, egy gyaloghintóba ugrott.

– A Louvre-ba! – adta ki az utasítást.

– Hitemre – szólt Moret gróf, elszakadva a faltól, amelybe mintha belenőtt volna –, éljen Franciaország, a szerelem hazája, ahol nincs hiány változatosságban! Alig két hete, hogy megjöttem, és máris három nő tart fogva, noha valójában csak egyiküket szeretem. Ventre-saint-gris, nem hiába vagyok IV. Henrik fia! És ha három helyett kétszer három szerelmem lenne is, mindben igyekeznék helytállni!

Kábultan, ittasan botorkált ki a lépcsőfeljáratra, szólította hordszékvivőit, helyet foglalt a maga székében, és háromszoros szerelmi kötelékéről ábrándozva a Montmorency-palotába vitette magát.