VII. FEJEZET

A giaconi híd

Lássuk hát, mi történt a csempésztanyán, azután, hogy Moret gróf, Galaor és Guillaume Coutet elhagyta az ivót.

A hegyi útra nyíló ajtó ismét kitárult, s bedugta rajta fejét a spanyol, aki német ellenfele megölése után elmenekült.

A helyiségben teljes nyugalom honolt, mintha mi sem történt volna.

– Hé, spanyolok! – szólt be a gyilkos, mire honfitársai nyomban felpattantak, és csatlakoztak hozzá.

Guillaume Coutet csempész barátja rögtön valamilyen szervezkedésre gyanakodott. Kibújt a hátsó ajtón, és az udvar felől közelített a társasághoz. A spanyol éppen azt mesélte cimboráinak, hogy a sütőháznak a kertre nyíló világítórésén át megleste a két idegen nőt. Úgy vélte, ők is a Guillaume vezette karavánhoz tartoznak, és az egyikük előkelő hölgynek látszik.

Ezzel a társasággal minden bizonnyal jó fogást csinálnának.

Mivel tízen vannak, könnyen megbirkóznának a három férfival, akik közül az egyik szinte még gyerek, a másik pedig csak mint hegyi vezető van jelen, tehát semmi oka rá, hogy ismeretlenekért vásárra vigye a bőrét.

A spanyol minden nehézség nélkül meggyőzte hasonszőrű cimboráit, akik szét is széledtek, hogy magukhoz vegyék fegyvereiket.

Ő, a csempész pedig szedte a lábát, és nekiiramodott. Biztosra vette, hogy bárhogy iparkodjanak is a spanyolok, megelőzi őket.

Így is történt; de az üldözők nem lehettek messze, és utasaink nem vesztegethették az időt.

A két férfi – mindkettő a környék alapos ismerője – összedugta a fejét. Öt embert és öt öszvért nem olyan egyszerű elrejteni. A csempészek párbeszédéből minduntalan kihallatszott három szó: „a giaconi híd”.

Mint kiderült, ez a jókora kőhíd egy hegyi zuhogón ível át, amely aztán a Pó egyik mellékfolyójába ömlik. Ott az út kétfelé ágazik: az egyik felfelé halad, Venaux irányában, míg a lefelé haladó valamivel magasabbról megkerüli Susát.

Ha majd a spanyol banditák az útelágazáshoz érnek, tanácstalanságukban találomra fognak dönteni vagy az egyik, vagy a másik mellett; így ők, ha szerencséjük van, és nem fedezik fel őket, természetesen a másik utat fogják választani. Mivel a spanyolok nem is sejtik, hogy az utasokat figyelmeztették, fel sem ötölhet bennük, hogy a leendő áldozatok rejtőzködnek, és gyanakvás nélkül vonulnak majd tovább a két út egyikén.

A giaconi hídig még mintegy tíz perc volt hátra.

Hogy gyorsítsanak a tempón, Guillaume Isabelle öszvérét, társa a Coëtman asszonyét vezette kantáron. De a gondviselés sem hagyta cserben az utasokat: a gyülekező sötét felhőrengeteg nemcsak a szépséges csillagképeket takarta el, amelyek Isabelle-nek oly költői, Moret grófnak pedig oly tudós szavakat sugalltak, hanem sebes vonulása közben a holdat is magába nyelte. Még öt perc, és minden fénnyel kirajzolt tárgy a semmibe vész.

A csempész elengedte Coëtman asszony öszvérének kantárát, és vagy ötvenlépésnyire lemaradt a többiektől, hogy fülét a földhöz tapasztva hallgatózzék.

Megállt a karaván is, hogy útitársukat semmilyen nesz se zavarja.

Néhány másodperc múlva a csempész felállt, és utánuk sietett.

– Hallani őket – jelentette –, de még jó hatszáz lépésnyire vannak. Szerencsénkre egy perc múlva teljesen elsötétül a hold. De akkor sem késlekedhetünk.

Továbbindultak hát. A fekete felhők tovább terjeszkedtek; a hold eltűnt. Utolsó sugarainál az utasok még megpillantották maguk előtt a híd tekintélyes ívét, és ugyanakkor megütötte fülüket a vízesés zubogása.

Guillaume, aki az első öszvért vezette, most leterelte az állatot az útról, és balra tartott. Egy, a sziklába vésett, alig látható vonal vezetett a meredek vízesés hatvan lábbal mélyebben lévő végpontjához.

Az ösvényt – ha ugyan egy szűk barázdát e néven illethetünk – valószínűleg az öszvérek taposták ki, amelyek forró nyári napokon ereszkedtek, felüdülést keresve, a vízig.

Most a társaság tagjai is megtették ezt a vesződséges utat, de baj nélkül leértek.

A csempész fenn maradt, és tovább hallgatózott.

– Közelednek – mondta. – Én továbbmegyek, hogy összezavarjam őket, ne is törődjenek velem. Csak arra vigyázzanak, nehogy az öszvérek nyerítsenek. A nőstényt magammal viszem.

Guillaume a híd alá terelte a négy utast, zsebkendővel bekötötte az öszvérek száját, társa pedig eltűnt az út Venaux felé emelkedő ágán.

Hamarosan tisztán hallatszottak a spanyol banditák léptei. A rejtekhelyen lapuló utasokat a felhők sötétje mellett a híd sötét árnyéka is védte: láthatatlanok voltak, és ha nem árulja el őket se zaj, se valami balszerencsés fordulat, senki sem fedezhette fel őket.

A spanyolok magán a hídon álltak meg, és tanakodtak, melyik utat válasszák: a venaux-it avagy a lefelé lejtő susait. Élénk vita alakult ki, és a társaság spanyolul értő tagjai megismerkedhettek a szemben álló táborok érveivel.

Ekkor egyszer csak éneklő férfihang harsant fel. A hang tulajdonosa Giacon felől jött.

Guillaume megszorította Moret gróf kezét, és ujját a szájára tette: felismerte cimborája hangját.

Az énekszó hallatán az útonállók rögtön elnémultak.

– Nem baj! – szólalt meg az egyikük kis szünet után. – Legalább kikérdezhetjük.

Négyen kiváltak a csoportból, s a dalos kedvű ismeretlen elé mentek.

– Hallod-e, ember – kérdezték olasz nyelven, bár az „ember” szót spanyolul, hombré-nak mondták –, nem találkoztál egy utazó társasággal?

A csempész kérdésre kérdéssel válaszolt.

– Arra a két férfira és két nőre gondoltok, akiket Guillaume Coutet, a graviére-i vándorárus vezet?

– Pontosan rájuk.

– Nahát ők alig ötszáz lépésre vannak innen. Ha velük van dolgotok, szedjétek a lábatokat, és félúton Giacon felé utoléritek őket.

A felvilágosítás véget vetett minden tanakodásnak; a banditák között teljes volt az egyetértés – és máris elindultak fölfelé a venaux-i úton.

Az utasok a sötétség mélyéről végignézhették, ahogy suhanó árnyakként rohamlépésben elvonulnak. Ha a csempész igazat mond, és a gróf társaival együtt valóban Giacon felé igyekezne, a banda egykettőre lecsapott volna rájuk.

A csempész közben tovább iparkodott Susa felé, és jelt adott az utasoknak, hogy majd ők is arra tartsanak.

Némán várakoztak vagy öt percig, és amikor a banditák lépteinek zaja elhalt, Guillaume vezetésével elindultak a zuhogó medre mentén. Ötszáz lépést tettek meg, amikor utolérték a csempészt, aki a félrevezető tájékoztatás következményeitől tartva nem mert visszamenni a fogadóba, és arra kérte a társaságot, hogy fogadják be maguk közé. Az utasok habozás nélkül igent mondtak, sőt Moret gróf megígérte, hogy a piemonti határhoz érve derekasan megjutalmazzák a csempészt, aki a legjobbkor hívta fel figyelmüket a veszélyre.

Az út valamivel tűrhetőbbé vált, így gyorsabb lépésre nógathatták az öszvéreket, és eközben szinte észrevétlenül egyre közelebb értek Susához.

Két kalauzuk ezen a szakaszon nagyobb körültekintésre buzdította őket, de az ösvény olyan ismeretlen és oly kevéssé látogatott volt, hogy nem állítottak rajta őrszemeket, jóllehet egyenesen a sáncokhoz vezetett, és a város maga valósággal nekitámaszkodott.

A földsánc szintén néptelen volt. A város környékét a negyed mérfölddel beljebb, azaz a Susai-szorosnál emelt erődítmények védték.

Az ösvény egy darabig a földsáncot követte, majd egyszer csak egy éles kanyarral visszatért a hegyek közé. Malavet-nál ért véget, s a társaság ott tért nyugovóra.

Másnap megtanácskozták a továbbiakat. Megtehették volna, hogy leereszkednek a síkságra, és Rivarolón meg Jouin⁹³ át elérik a Maggiore-tavat, ahol azonban még nagyobb veszély leselkedik rájuk: spanyol fogságba kerülhetnek. Igaz, hogy midőn Moret gróf elindult Franciaországba, Don Gonzalo de Córdoba, Milánó kormányzója, egy Anna királynénak szóló levelet bízott rá, tehát adott esetben a gróf megkereshette volna a kormányzót, hogy tudassa vele: a két királyné nevében tért vissza, és fontos üzenetet visz Rómába vagy Velencébe. Ám ez esetben ravaszkodnia kellene, márpedig a béarni születésű nagy király fiának nyílt, becsületes lelkét súlyosan megviselte minden színlelés.

Emellett ez a megoldás, amely kétségkívül sokat egyszerűsített volna a helyzeten, egyszersmind lerövidítené az utazást, márpedig Antoine de Bourbon éppenséggel azt szerette volna, ha örökké tartana.

Így hát, már csak személyes tekintélyénél fogva is, az ő véleménye kerekedett felül. Eszerint tegyenek egy jókora kitérőt Aostán, Domodossolán és Sonovrán⁹⁴ át, és így az egész lombardiai medencét megkerülve érik majd el Veronát, ahol biztonságban lesznek. Veronában egy-két napra elválnak egymástól; erre a pihenőre különösen a nők szorulnak rá, a nehéz, csak öszvér- vagy lóháton megtehető utazás után. Ezután indulnak tovább a végcél: Mantova felé.

Ivreában a csempész, aki akkora szolgálatot tett nekik, roppant elégedetten búcsút vett a társaságtól: el volt ragadtatva a tisztes jutalomtól, amely Guillaume Coutet-t még inkább meggyőzte róla, hogy valamilyen inkognitóban utazó főurat van szerencséje kalauzolni.

Legyünk azonban méltányosak: nem ez a meggyőződés, sokkal inkább a hála vezérelte, amikor kijelentette, hogy egészen Mantováig elkíséri a társaságot. Az utasok a maguk részéről örömmel fogadták ajánlkozását.

Míg Guillaume maga örök hálát esküdött élete megmentőjének, Antoine de Bourbon, nagyon is érthető módon, mélységes, sőt gyöngéd rokonszenvet érzett a férfi iránt, aki neki köszönhette életét.

Különb-különb kisebb, az eddig elbeszélteknél érdektelenebb, tehát olvasóm figyelmére méltatlan kalandok után véget ért a huszonhét napig tartó fáradságos utazás, és a társaság Tordin, Nogarón és Castellarezen⁹⁵ át megérkezett Mantovába.