XIII. FEJEZET

Amelyben kiderül, hogy még kötéllel a nyakunkon
is megúszhatjuk az akasztást

Az előtte elterülő környék már a franciák birtokában volt, de megmaradt az utolsó védőmű, a sánc, melyet katonák vettek körül, és ágyúkkal volt teletűzdelve. A sáncot védte a montaboni várerőd, amely egy megközelíthetetlen szikla tetején épült, s egy rámpa nélküli lépcső vezetett fel hozzá, amelyet csak fokról fokra lehetett megmászni.

Az ágyúkat a sereg már rég maga mögött hagyta; sem a völgy mélyén, sem a hegycsúcsokon nem lehetett vontatni őket.

A háromszögletű sánc megrohanásához tehát egyetlen eszközük maradt: az a bizonyos furia francese¹⁰⁴, amellyel a korabeli olaszok már alaposan megismerkedtek.

A király és a bíboros egy, az ellenséges ágyúk lővonalába eső dombocskáról nézte a hadat, amelynek élén a tisztek és a nemesség színe-virága vonult. A nemesurak mind a kardjuk hegyére tűzték kalapjukat, és büszkeség töltötte el őket, amiért királyuk szeme láttára áldozhatják életüket.

A katonák leszegett fejjel követték tisztjeiket. Nem kérdezték, vajon nem a vágóhídra vezetik-e őket. A tisztek meneteltek elöl – ennyivel beérték.

A király és a bíboros a dombocskájáról szemmel követhette, hogyan szaporodnak a sorokban az üres helyek. A király tapssal nyugtázta a hősiességet, de közben kegyetlen ösztönei is feléledtek, mint tigrisben, ha vért lát.

Amikor Ancre marsallt megölette, még olyan alacsony volt, hogy nem látott le a Louvre ablakából, felemeltette magát egyik emberével, hogy kedvére gyönyörködhessen a véres holttestben.

Lenn a katonák elérték a falat. Néhányan létrákat hoztak magukkal; egyesek máris felfelé kapaszkodtak rajtuk.

Zászlóval a kezében Montmorency mászta meg elsőnek a falat. Bassompierre, aki kora és súlya miatt nem követhette, a sáncokról tüzelők lőtávolának közvetlen közeléből buzdította katonáit.

Olyan tülekedés támadt az elsőségért, hogy néhány létra összetört a támadók súlya alatt. A jóformán a levegőben zajló versengés másoknak időt hagyott rá, hogy feltápászkodjanak, újabb létrákat állítsanak fel, és folytassák az ostromot.

Az ostromlottak mindenből fegyvert rögtönöztek. Egyesek közvetlen közelből lőtték a támadókat, mások lándzsával döfködték a fémfelületeket, s időnként arcukba fröccsent a vér, vagy azt látták, hogy egy ember karját széttárva zuhan hátra. Voltak, akik utcakővel dobálóztak, vagy gerendákat zúdítottak alá, amelyek két-három létrát is tisztára söpörtek.

Egyszer csak valami zűrzavar támadt az ostromlottak közt, majd a hátuk mögül, messziről sortűz dördült, és hangos kiáltások hallatszottak.

– Bátorság, fiúk! – kiáltotta Montmorency, aki már harmadszor indult rohamra. – Most érkezik Moret gróf! Ne hátráljatok meg! Ide, ide! Montmorencyhoz!

És száz sebből vérezve is óriási erőfeszítéssel nekilódult, magával ragadva mindazokat, akik látták és hallották.

A herceg nem tévedett. Moret gróf indította el a maga elterelő manőverét.

Mint tudjuk, hajnali háromkor kelt útra csapatával; kapitányként Latilt, hadsegédként Galaort vitte magával. Elérték a zuhatagot, amelybe Guillaume Coutet kis híján belefulladt, de azóta beállt a fagy, a vízszint alacsonyabb lett, és immár szikláról sziklára szökdécselve is át lehetett kelni.

A túlpartról Moret gróf és emberei már gyorsan maguk mögött hagyták a területet, amely a hegytől elválasztotta őket. A gróf rátalált az ösvényre, és elsőnek vágott neki. A többiek követték.

Sötét éjszaka volt, de a frissen hullott magas hó megvilágította az utat.

A gróf, felkészülve a nehézségekre, hosszú kötelekről is gondoskodott; mindegyiket huszonnégy ember vitte: ők haladtak a szakadék mentén. Ha egyikük megcsúszott, huszonhárom társa tartotta vissza; csak a kötelet nem engedhette el.

Huszonnégy további ember az első huszonnéggyel párhuzamosan menetelt; ők afféle mellvédül szolgáltak az utóbbiaknak.

Amikor közeledtek a csempésztanyához, a gróf csendet parancsolt.

Az emberek, bár nem tudták, mi várja őket, elnémultak.

A gróf ekkor a hozzá legközelebb állókból kiválasztott egy tucatnyit, elmagyarázta, miféle népség gyülekezőhelye ez a fogadó, és megparancsolta: értesítsék suttogva társaikat, hogy zárják körül a bodegát. Ha csak egy jómadár is kirepül a fészekből, riaszthatja a többieket, és akkor egész vállalkozásuknak befellegzett.

Galaor a hely jó ismerőjeként húsz emberrel körülzárta az udvart, míg Latil további húsz emberrel a bejáratot őrizte. Moret gróf felügyelt a kunyhó egyetlen ablakára, amely egyszersmind a menekülést is elősegíthette. Az ablak világos volt, jelezve, hogy vendégben nincs hiány.

A többiek egymástól egyenlő távolságban az utat szállták meg, nehogy egyetlen bandita is kereket oldhasson.

Az udvarra nyíló ajtó zárva volt, de Galaor egy majom ügyességével mászott át fölötte, és belülről kinyitotta. Az udvar másodperceken belül megtelt katonával, akik lábhoz tett muskétával várakoztak.

Latil a bejárati ajtóval szemközt két sorba rendezte a maga embereit, és kiadta az utasítást: lőjenek mindenkire, aki szökni próbál.

A gróf lassan, nesztelenül lépett az ablakhoz, hogy lássa, mi történik odabenn, de az üveget az ivóban lévő meleg hatására sűrű pára lepte be.

Ám az egyik üvegtáblát, amely valamilyen összezördülés hevében törhetett be, a kerethez ragasztott papírral pótolták. Moret gróf felhágott a könyöklőre, tőrével átlyukasztotta a papírt, és ekként különös jelenet tárult fel előtte.

Guillaume Coutet csempész barátja, aki korábban a spanyol haramiák közeledtére figyelmeztette őket, megkötözve, betömött szájjal feküdt az asztalon, a rászedett banditák pedig rögtönzött törvényszékként ítélkeztek fölötte. Mivel ítéletük ellen nem volt helye fellebbezésnek, már csak azt kellett eldönteni, hogy felakasszák-e avagy agyonlőjék.

A vélemények nagyjából egyformán oszlottak meg, ám a spanyol, amint az köztudott, takarékos nép. Egyikük rámutatott, hogy egy ember kivégzéséhez nyolc-tíz lövés szükséges, vagyis hét, illetve kilenc golyó meg a lőpor kárba vész; az akasztáshoz ezzel szemben csak kötél kell, és ráadásul ez a kötél „akasztott ember kötele” néven akár meg is tízszerezheti értékét. Így aztán ez a bölcs és haszonnal kecsegtető vélemény kerekedett felül.

Az elítélt, szegény ördög, tökéletesen megértette, hogy a sorsa eldőlt, s a kötél győzelmét üdvözlő lelkes éljenzésre csupán a haldoklók imájával felelt: „Uram, a Te kezedbe teszem le telkemet!”

Kötelet találni soha nem tart sokáig, különösen egy olyan fogadóban, ahová öszvéren érkeznek a vendégek. Öt percbe sem került, s egy szolgálatkész öszvérhajcsár, aki örült, hogy a helyszínen még egy akasztást is végignézhet, már át is nyújtotta a nélkülözhetetlen kelléket.

A horogra függesztett lámpást, amely az asztalokra állított hétnyolc gyertya fölött ezen új bolygórendszer központi csillagaként működött, eltávolították és a kandallóra helyezték, majd az egyik spanyol – az, aki rámutatott az akasztás gazdaságosságára – leparancsolta az elítéltet az asztalról, a horog alá terelte, és anélkül, hogy a közelgő haláláról mélyen meggyőződött szerencsétlen a legkisebb ellenállást is tanúsította volna, meghurkolta nyaka körül a kötelet.

Ünnepélyes csend támadt, mint ahogy mindig hallgatás előzi meg a nagyszabású színjátékot, amelyben a lelket erőszakkal tépik ki a testből. Aztán a spanyol hangja hasított a csendbe:

– Emeljétek fel!

Ám alighogy ez a kiáltás elhangzott, az ablak felől olyan zaj hallatszott, mint amikor papírt vagy szövetdarabot tépnek szét, s a helyiség belseje felé benyúlt egy pisztolyt tartó kar. A pisztoly elsült, és az ember, aki a hurkot igazgatta az elítélt nyakán, holtan rogyott össze.

Ugyanebben a pillanatban valaki nagy erővel berúgta az ablakot, amely kétfelé nyílt, s átengedte Moret grófot. Az, embereivel a nyomában, beugrott a helyiségbe, miközben a lövés hatására, mintegy megbeszélt jeladásra, feltárult mind az útra, mind az udvarra nyíló kapu. Így derült ki, hogy a felfegyverzett katonák minden kijáratot eltorlaszoltak.

A halálraítélt, miután kötelékeit másodpercek alatt elvágták, a halálfélelemből mámorító boldogságba csúszott át. Így örvendenek mindazok, akik már túljutottak a sírba vezető lépcső első fokán, és kiugranak az árokból, amelyet a tetemük fölött akartak betemetni.

– Senki ne próbáljon elszökni! – kiáltotta Moret gróf, azon a megfellebbezhetetlenül parancsoló hangon, amely királyi öröksége volt. – Aki megkísérli, halál fia!

Senki sem mozdult.

A gróf most a csempészhez fordult, akinek megmentette életét.

– Én vagyok az utas, akit két hónappal ezelőtt oly nagylelkűen figyelmeztettél a rá leselkedő veszélyre; éppen emiatt kellett volna meghalnod. Igazán méltányos, hogy a szerepek felcserélődjenek, és hogy ezúttal a tragédia beteljesüljön. Mutass rá a nyomorultakra, akik az üldözésünkre indultak. Rövid tárgyalásuk lesz.

A csempésznek ezt nem kellett kétszer mondani. Egymás után nyolc spanyolra mutatott; a kilencedik már halott volt.

A nyolc bandita, aki megértette, hogy nem számíthat irgalomra, összenézett, majd tőrt rántottak, és a kétségbeesés megsokszorozta erővel rontottak rá a bejárati ajtót őrző katonákra. A túlerő azonban lebírta őket. Mint már elhangzott, ezt az ajtót kívülről Latil őrizte, és midőn felrántotta, mindkét kezében pisztollyal állt a küszöbön.

Mindkét lövésre összerogyott egy-egy ember. A többi hat összecsapott Moret gróf embereivel.

Néhány másodpercig csattogott az egymásnak ütődő vas, kiáltások és szitkozódás hallatszott, dörrent két újabb lövés, két-három test a földre zuhant. Aztán véget ért minden.

Hatan hevertek élettelenül a saját vérükben, hárman, akik életben maradtak, összekötözött kézzel-lábbal imbolyogtak őreik közt.

– Megtaláltuk a kötelet, amellyel egy tisztességes embert akartak felakasztani – jelentette ki Moret gróf. – Most kerítsetek még kettőt, hogy gazfickókat lógassunk fel velük.

Az öszvérhajcsárok lassan felfogták, hogy nem hiába keveredtek ebbe az ügybe, és egy akasztás helyett hármat nézhetnek végig, vagyis háromszoros mulatságban lesz részük; máris felajánlották hát a szükséges köteleket.

– A három úriember akasztását magára bízom, Latil – jelentette ki Moret gróf. – Ismerem a hatékonyságát, ne várassa hát őket sokáig. Ami e tisztes társaság többi tagját illeti, hagyjon itt tíz embert az őrzésükre. Nem esik semmilyen bántódásuk, de a szabadságukat csak holnap délben nyerik vissza.

– És én hol csatlakozzam önhöz? – tudakolta Latil.

Moret gróf a csempészre mutatott, aki oly csodaszerűen menekült meg az akasztástól.

– Ez a derék ember majd odavezeti, de igencsak meg kell szaporázniuk a lépést.

Aztán magához a csempészhez intézte szavait.

– Ugye emlékszik még, barátom, a múltkori útvonalunkra... És Susában húsz pistole várja. Latil, magának tíz perce van.

Latil meghajolt.

– Indulás, urak. Elvesztegettünk fél órát, de jó munkát végeztünk.

Tíz perccel később Latil a csempész vezetésével utolérte a grófot és embereit. A csempésznek csak most nyílt alkalma, hogy köszönetét mondjon: a gróf lábához vetette magát, és a kezeit csókolta.

– Jó, jó, barátom, elég lesz – mondta a gróf. – Most az a fő, hogy egy órán belül Susába érjünk.

És a csapat ismét útra kelt.