XIV. FEJEZET

Amelyben Cavois asszony Michel úr társa lesz

Olvasóink természetesen tisztában vannak vele, hogy az úriember, aki címeinek ily impozáns felsorolásával adott hírt magáról, nem volt más, mint a mi Souscarrières barátunk, akinek portréját már könyvünk elején felvázoltuk.

A jövevény fesztelenül sétált be, és oly laza természetességgel üdvözölte őemincenciáját, amely már-már arcátlanságnak minősülhetett.

A bíboros kutatón nézett a háta mögé, mintha Souscarrières kísérettel érkezett volna.

Az udvariasan csúsztatta előre fél lábát, és jobb kezében a kalapjával, behajlította karját.

– Elnézést, kegyelmes uram, de keres valamit eminenciád?

– Az urakat keresem, Michel úr, akiket önnel együtt bejelentettek. – Michel? – ismételte Souscarrières, értetlenséget színlelve. – Ő ki volna, kegyelmes uram?

– Úgy tudtam, ön az, tisztelt úr.

– Ó, kegyelmes uram csalatkozik, én pedig nem hagyhatom, hogy e súlyos tévedés foglya legyen. Én elismert fia vagyok Roger de Saint-Larry úrnak, Bellegarde hercegének, Franciaország királyi istállómesterének. Kiváló atyám még él, bárki érdeklődhet nála. A Souscarrières-i birtokot magam szereztem, innen a nevem. Márkivá Nicole lotaringiai hercegné léptetett elő, amikor nőül vettem Anne de Rogers nemeskisasszonyt.

– Kedves Michel úr, hadd meséljem el én az életét – ajánlkozott Richelieu. – Jobban ismerem, mint ön. Higgye el, tanulságos lesz.

– Tudom, hogy az ilyen nagy embereknek a fárasztó munkanap után szükségük van egy kis esti kikapcsolódásra – közölte Souscarrières. – Szerencsések azok, akik ilyenkor, akár a saját kárukra is, felvidíthatnak egy ekkora lángelmét.

Souscarrières roppant elégedett volt ezzel a frissiben rögtönzött bókkal, amelyet kecses meghajlással egészített ki.

– Ön teljesen félreérti a helyzetet, Michel úr – jegyezte meg a bíboros, makacsul kitartva a megszólítás mellett. – Csöppet sem vagyok fáradt, nincs szükségem esti kikapcsolódásra, és nem kívánom, hogy feláldozza magát. Csupán egy ajánlatom van az ön számára, és ezért szeretném bebizonyítani, hogy engem, a többiekkel ellentétben, nem tévesztenek meg az ön rangja és címei, és egyedül a személyes érdemei miatt fordulok önhöz.

Az utolsó mondat közben a bíboros felvillantotta azt a jellegzetes többértelmű mosolyát, amelyet jókedvű pillanataira tartogatott.

– Akkor hát az a dolgom, hogy meghallgassam eminenciádat – jegyezte meg Souscarrières, akit a beszélgetés alakulása némiképp megingatott.

– Ön, Michel úr, ugyebár ismeri a Bourdonnais utcát – kezdte a bíboros.

– Csak a kínaiak nem ismerik, kegyelmes uram.

– Nos, ön zsenge ifjúsága idején közeli ismeretségben volt egy ottani derék cukrászmesterrel, a Rókatorok fogadó tulajdonosával, aki mindenkit szívesen látott. A derék ember pompás konyhát vitt, magam is sokszor étkeztem nála lufoni püspök koromban. Michelnek hívták, és az a tisztesség jutott osztályrészéül, hogy önt fiának nevezhette.

– Úgy rémlik, már közöltem eminenciáddal, hogy Bellegarde herceg ismert el fiaként – erősködött, immár kevésbé magabiztosan, Souscarrières földesura.

– Ez így is van – bólogatott a bíboros –, sőt el is mondom, hogyan esett meg ez a dolog. A derék cukrásznak volt egy nagyon csinos felesége; körül is udvarolták mindazon urak, akik a Rókatorok fogadót látogatták. Egy szép napon aztán az asszonyka viselős lett, majd fiúgyermeket hozott a világra – és ez a gyermek, kedves Michel uram, ön volt. És mivel születése idején a tisztelt édesapja, vagy, ha úgy tetszik, édesanyjának a férje még javában élt, csak az ő nevüket viselheti. Mert ne felejtse el, tisztelt Michel úr, hogy házasságon kívül született gyermekeiket csakis a királyok törvényesíthetik.

– Az ördögbe! – mormolta Souscarrières.

– Nézzük meg most ezt a bizonyos törvényesítést. Ön szép fiúcskából szép fiatalemberré fejlődött, mindenben kitűnt ügyességével, a labdaütésben felért d’Alichonnal, a kardvívásban Fontenay-val, a kártyában pedig úgy ismerte a lapok hátát, mint senki más. Mind e tökély birtokában elhatározta, hogy ezt a sokoldalúságot kamatoztatni kell. Első lépésként Angliába utazott, ahol akkora szerencsével űzte kártyamutatványait, hogy ötszázezer frankkal tért vissza. Eddig igaz, amit elmondtam?

– Pár száz pistole-tól eltekintve igaz, kegyelmes uram.

– Ekkor kereste fel egy szép napon bizonyos Lalande nevű egyén, aki király urunk őfelségét oktatta labdajátékra, és nagyjából a következőket adta elő, legalábbis ez volt szónoklatának lényege: „Ventre-saint-gris, Souscarrières úr... ” Mellesleg fogalmam sincs, mi kifogása a Michel név ellen, amikor ez a név igazán jól hangzik. Ön azonban úgy rühellte, hogy első keresményéből megvásárolt ezer pistole-ért egy rozzant, düledező házat, amelyet a környék, azaz Grosbois lakói Souscarrières-nek hívtak. Ettől kezdve aztán Michel helyett Souscarrières földesurának nevezte magát. Elnézést a zárójelért, de úgy gondolom, ez a betoldás hozzátartozik a történethez.

Souscarrières meghajolt.

– Tehát a kis Lalande, ha nem idézem is szó szerint, nagyjából így szólt: „Adta teremtette, Souscarrières úr, maga jóképű, bátor, szellemes, otthonos minden kártyajátékban, és a szerelemben is szerencséje van; csak a származásával van egy kis baj. Tudom, hogy a szüleit senki sem választhatja meg, máskülönben mindenki azt akarná, hogy a papája Franciaország pairje, a mamája pedig ülőjoggal felruházott⁴⁵ hercegnő legyen. De ha az embernek pénze van, úrrá lehet a véletlennek ezeken az apró-cseprő botlásain.” Én, kedves Michel úr, nem voltam jelen ezen a beszélgetésen, mégis szinte látom magam előtt, mekkorára nyílt a szeme e bevezető hallatán. Lalande pedig így folytatta: „Csak választania kell a nagyurak közül, akik tisztelt édesanyjával szerelmeskedtek, lehetőleg olyat, aki nem túl finnyás. Itt van például Bellegarde úr. Éppen közeledik a király jubileuma; a kedves mama boldog lesz, ha ön ezt már nemesemberként ünnepli. Elmegy hát az érdemes főrendhez, és a szemébe mondja, hogy ön nem a cukrász fia, hanem az övé, és a lelkiismerete tiltakozik az ellen, hogy ön egy olyan férfiútól örököljön, aki nem az apja. Mivel Bellegarde úr emlékezete elég bizonytalan, már azt is elfelejtette, volt-e viszonya az ön édesanyjával vagy sem, és a felajánlott harmincezer frank fejében hajlandó lesz elismerni önt.” Nos, nem így történt a dolog?

– Nem tagadhatom, kegyelmes uram, nagyjából így. Csak egyvalamit hagyott ki eminenciád.

– Mi légyen az? Bár az emlékezetem frissebb, mint Bellegarde úré, engem is megcsalhat. Ha így volna, készséggel elismerem a mulasztást.

– Nos, az ötszázezer frankon kívül, melyet említeni méltóztatott, mást is hoztam haza Angliából: a hordszék ötletét, melyet három év óta próbálok szabadalmaztatni Franciaországban.

– Tévedés, kedves Michel úr, tévedés. Nem feledkeztem meg sem a találmányról, sem a hozzám benyújtott szabadalmi kérelméről – sőt elsősorban azért hívattam, hogy ezt megbeszéljük. De mindent a maga idején. Egy filozófus szerint a rend a zsenialitás fele. Egyelőre még csak a házasságánál tartunk.

– Nem lehetne ezt mellőzni, kegyelmes uram?

– Képtelenség. Hová lenne akkor a büszke márki cím, amelyet Lotaringiai Nicole hercegné éppen házasságkötése alkalmából adományozott? Az idő tájt önről és a nagybecsű hercegnéről számos pletyka volt forgalomban, melyeket ön egyáltalán nem óhajtott cáfolni, és midőn a hölgy ezelőtt fél évvel elhunyt, ön gyászruhát csináltatott a háztartásában élő ötéves fiúcskának. Mivel azonban mindenkinek jogában áll, hogy gyermekeit a saját ízlése szerint öltöztesse, e tekintetben eszemben sincs önt kárhoztatni.

– Eminenciád fölötte jóságos – mondta borúsan Souscarrières.

– A lényeg az, hogy ön Lotaringiából egy Anne de Rogers nevezetű fiatal lánnyal tért vissza, akit megszöktetett. Azt állította, hogy a hölgy egy előkelő nagyúr leánya, pedig csak a hercegné egyik komornája volt. Azt is mondta, hogy házasságkötése alkalmából léptették önt elő Montbrun márkijává – no de ez az előléptetés csak akkor lett volna érvényes, ha nem Bellegarde úrból, hanem Michel úrból lesz márki. Mert hiszen önt mint fattyút nem lehetett törvényesíteni, és mivel a Bellegarde névhez sem volt joga, ezen a hamis néven márkivá sem léphetett elő.

– Eminenciád fölötte szigorú.

– Ellenkezőleg, kedves Michel úr, szelíd vagyok, mint a bárány, és erről hamarosan ön is meggyőződhet. Az újdonsült Michelné asszony, aki nem tudta, mekkora szerencse érte, hogy ilyen férjet talált, hagyta, hogy Villaudry behálózza – hiszen tudja, az a Villaudry, akinek a bátyját Miossens ölte meg. Ön megneszelte, hogy zörög a haraszt, és az asszonyt először a Souscarrières-i csatornába akarta dobni, de mivel alapjában véve mégsem gazember, amellett a neje bűnösségéről sem volt még meggyőződve, elhatározta, hogy vár, amíg bizonyosságot szerezhet. Nos, Michelné asszony egy hajfürtből font karkötőt ajándékozott Villaudrynak, és a karkötőhöz saját kezű levelet mellékelt – ezennel megvolt a bizonyíték, többé nem lehetett kétsége megcsalatása felől. Így hát kivitte a hölgyet a parkba, előhúzta tőrét, és felszólította, hogy imádkozzék. Ez nem volt üres fenyegetőzés, mint amikor a csatornába akarta dobni; a hölgy rögtön látta, hogy nem babra megy a játék. Az első szúrást szerencséjére elhárította, de két ujja megsérült. Ön, amikor látta a kiserkenő vért, megsajnálta, megkönyörült rajta, és hazaküldte Lotaringiába. Viszont éppen azért, mert az asszonyt megkímélte, eltökélte, hogy Villaudrynak nem irgalmaz. Az illető úr éppen misét hallgatott a Royale téren, a minoritáknál. Ön belépett a templomba, felpofozta, és kardot rántott. Villaudry azonban óvakodott a szentségtöréstől, és a kardját a hüvelyében hagyta. Igaz, hogy nem nagyon akaródzott neki megvívnia önnel. Még meg is jegyezte: „Ha már nevet szereztem volna, egyszerűen leszúrnám, de mert még nincs tekintélyem, kénytelen vagyok megverekedni vele.”

A templomot elhagyva ki is hívta önt, ön pedig, mintha valóban Bellegarde herceg fia volna, és az emlékezőtehetsége is oly sérült volna, mint az övé, megküzdött Villaudryval a Royale téren, ugyanott, ahol Bouteville⁴⁶ és Beuvron⁴⁷ is összecsapott. Azt is tudom, hogy igazi lovagként viselkedett, elfogadta ellenfele minden kikötését, és az épp hogy megúszta hat szúrással és ugyanannyi, a pengével arcára mért pofonnal. No de igazi lovagként viselkedett Bouteville is, és engem ez mégsem tartott vissza attól, hogy lecsapassam a fejét, mint ahogy ezt a sorsot szántam volna önnek is, ha nem holmi közönséges Michel úr volna, hanem valóban Pierre de Bellegarde-nak, Montbrun márkijának és Souscarrières földesurának hívnák. És mert Bouteville-t is lepipálva templomban rántott kardot, mielőtt a fejét veszik, a kezét is levágták volna. Világos, kedves Michel úr?

– Meghiszem azt, kegyelmes uram – felelte Souscarrières. – És meg kell mondanom, hogy életemben sem volt részem ennél élvezetesebb beszélgetésben.

– Akkor örvendhet, mert még mindig nem vagyunk a végén. Mi több, ön a mai napon a szegény Pisany márkival szemben visszaesőnek bizonyult. Mi van, hát az ördög bújt magába, hogy egy ilyen szegény pojácával verekedjék?

– Már megbocsásson, kegyelmes uram, de nem én verekedtem vele, hanem ő verekedett énvelem.

– Hát nem volt épp elég szerencsétlen az a nyomorult márki, amiért önnel és Moret gróffal ellentétben nem bejáratos a Cerisaie utcába?

– Ah, tehát erről is tud eminenciád...?

– Azt tudom, hogy ha a kardja hegye meg nem akad a márki púpjának a csúcsán, és ha nincs olyan szerencséje, hogy áldozatának a bordái összenőttek, miáltal a fegyver úgy siklott végig rajtuk, mint egy páncélon, nos, akkor ön úgy a falhoz szögezi, mint egy galacsinhajtó bogarat. Lám, ilyen szép mákvirág ön, kedves Michel úr.

– Esküszöm, kegyelmes uram, hogy eszem ágában sem volt belekötni. Ezt Voiture és Brancas egyaránt tanúsíthatja. Csak fel voltam hevülve, mert az Homme-Armé utcától egészen a Louvre utcáig futottam.

Az Homme-Armé utca nevének hallatán Richelieu nagy szemeket meresztett.

– Ő pedig azért volt felhevülve – folytatta Souscarrières –, mert egy kocsmai verekedésbe keveredett.

Richelieu két kézzel kapott az alkalmon, amelyet Souscarrières akaratlanul felkínált neki.

– Hogyne, tudom. A Festett Szakáll fogadóban.

– Eminenciás uram...! – kiáltott fel döbbenten Souscarrières.

Richelieu olyan kíváncsi volt a további részletekre, hogy még azt sem bánta, ha a fantáziája tévedésekbe sodorja.

–...ahová azért ment, mert meg akart bízni egy Étienne Latil nevű személyt, hogy szabadítsa meg szerelmi vetélytársától, Moret gróftól. Szerencsére bérgyilkos helyett egy tisztességes gazemberbe botlott, aki nem volt hajlandó királyi vért ontani. De tudja-e, kedves Michel uram, hogy a templomi kardcsörtetés, a Villaudryval vívott párbaj, az Étienne Latil megölésében való bűnrészesség és a Pisany márkival történt összecsapás együtt négyszeres fővételre is alapot adna, ha – ha csak két nemzedékre visszamenőleg nemes volna, nem pediglen hatvannégy nemzedék óta polgár!

– Mindezzel sajnos tisztában vagyok, kegyelmes uram – jelentette ki Souscarrières –, és ezennel elismerem, hogy életemet egyedül csak eminenciád nagylelkűségének köszönhetem.

– És a saját éles eszének, kedves Michel úr.

Souscarrières a bíboros lába elé vetette magát.

– Ó, kegyelmes uram – kiáltotta –, ha az eszemet eminenciád rendelkezésére bocsáthatnám, nem lenne a földön nálam boldogabb ember.

– Isten mentsen attól, hogy nemet mondjak. Szükségem van ilyen férfiakra.

– Hűséges és odaadó férfiakra, ha szabad magam így kifejeznem!

– Akiket felköttethetek azon a napon, amelyen hűségüket megszegik.

Souscarrières összerezzent.

– Ó, engem soha nem érhet olyan csapás, hogy elfelejtsem, mivel tartozom eminenciádnak!

– Ez az ön dolga, kedves Michel úr. Ön a kovácsa a saját szerencséjének. Csak el ne felejtse, hogy a kötélverő viszont én vagyok.

– Eminenciád megtisztelt azzal, hogy elismerte az eszem. Bárcsak ezek után azt is kegyeskednék elárulni, hogy mire óhajtja használni!

– Ó, készséggel.

– Csupa fül vagyok.

– Nos, tegyük fel, hogy behozatali szabadalmat kap arra az angol találmányra.

– A hordszékekre? – kiáltotta Souscarrières, és lelki szemei előtt kézzelfoghatóan kirajzolódott a bíboros által neki ígért vagyon, amelyről eddig legföljebb álmodozni mert.

– Megálljon! – józanította ki a bíboros. – Önt a szabadalomnak csak a fele illeti. A másik felét másnak óhajtom adományozni.

– Valakinek, aki ugyancsak az eszével szolgált rá? – kockáztatta meg Souscarrières.

– Nem, ez esetben a hűséget jutalmazom. Azzal ritkábban találkozhatunk.

– Eminenciád úgy dönt, ahogy jónak látja. Én a szabadalom felével is boldog vagyok.

– Helyes. Önt illeti tehát a Párizsban működő hordszékek felének – mondjuk, kétszáz darabnak – a bevétele.⁴⁸

– Igen, kétszáz, az kitűnő lesz, kegyelmes uram.

– Ami négyszáz hordszékvivőt jelent. Nos, tegyük fel, hogy e négyszáz embernek is helyén van az esze: megfigyelik, hová szállítják utasaikat, odafigyelnek beszédükre, és pontosan megjegyzik szavaikat és úti céljaikat. Tegyük fel továbbá, hogy az egész hálózat élén is egy eszes férfiú áll, aki nekem, de egyedül és kizárólag nekem tesz jelentést mindenről, amit lát, amit hall, amiről tudomást szerez. Végül tételezzük fel, hogy ennek az embernek csupán ezerkétszáz livre jövedelme van; ezt könnyűszerrel megduplázhatja, és ha arra vágyna, hogy immár ne a kurta Michel nevet viselje, hanem a szépen csengő Pierre de Bellegarde, Montbrun márkija és Souscarrières földesura nevét, én azt felelném neki: Kedves barátom, vegyen csak fel annyi nevet, ahányat óhajt, minél többet, annál jobb. És ha felvett neveit egyesek elvitatják, védje meg a jogcímét; de legyen nyugodt, én soha nem fogom firtatni eredetüket.

– Eminenciád komolyan gondolja, amit mond?

– A legkomolyabban, kedves Michel uram. A Párizsban közlekedő hordszékek felének behozatali szabadalma máris az öné, holnap pedig a cégtársa, aki addigra már a maga részéről aláírta az üzleti szerződést, eljuttatja önhöz az okmányt, hogy ön is ellássa aláírásával. Nos, meg van elégedve?

– És a szerződés magában foglalja majd a kegyelmességed által felsorolt kötelezettségeket is? – kérdezte habozva Souscarrières.

– Ó, szó sincs róla, Michel úr. Azok a kötelezettségek szigorúan kettőnk közt maradnak. Sőt, elsőrendűen fontos, hogy senki se szellőztesse meg őket. Még mit nem! Ha kiderülne, hogy ön az én emberem, kútba esne az egész elképzelés. Még az sem lenne baj, ha Monsieur vagy a királyné emberének hinnék. Ehhez csak azt kell híresztelnie, hogy én zsarnok vagyok, hogy üldözöm a királynét, és hogy ön nem is érti, miért tűri meg XIII. Lajos király az én igámat a nyakán.

– Már hogy is állíthatnék ilyesmiket! – hördült fel Souscarrières.

– Ej, csak erőltesse, barátom, meglátja, később már magától is megy! Nos hát megegyeztünk. A hordszékek divatba fognak jönni, lesznek ellenségeik, de az udvar egykettőre lelkesedni fog értük, végül már mindenki hordszéken közlekedik, főleg ha a magáéi kétszemélyesek lesznek, és vastag függönyökkel látja el őket.

– Nincsenek eminenciádnak különleges utasításai számomra?

– Ó, de még mennyire, hogy vannak. Különösen a következő hölgyeket ajánlom figyelmébe: mindenekelőtt Madame la Princesse-t, továbbá Maria Gonzaga asszonyt, és Chevreuse, valamint Fargis úrhölgyeket. A férfiak közül pedig vegye figyelembe Moret grófot, Cramail grófot, Montmorency és Chevreuse uraságokat. Pisany márkiról nem beszélek: ő, hála az ön beavatkozásának, egy ideig nem lesz a terhemre.

– Eminenciád nyugodt lehet. És mikortól tegyem magam hasznossá?

– A lehető leghamarabb. Egy hét múlva már beindulhat az üzlet, feltéve persze, hogy rendelkezik némi tőkével.

– Emiatt ne aggódjék eminenciád. Mellesleg ha ekkora üzletről van szó, pénzzavar esetén is mozgósíthatnám a megfelelő anyagi eszközöket.

– Ha így volna, ne keressen befektetőket. Forduljon egyenesen hozzám.

– Eminenciádhoz?

– Jól hallotta. Én talán nem vagyok érdekelt az üzletben? De elnézést, megjött Cavois, akinek bizonyára valami mondanivalója van számomra. Egyébként ő fogja holnap aláíratni önnel azt a kis papírt, és mivel ő ismeri valamennyi feltételt, azokat is, amelyek szigorúan kettőnkre tartoznak, szükség esetén ő emlékezteti önt majd rájuk. No de szinte bizonyosra veszem, hogy ön sem feledkezik meg róluk. Jöjjön csak, Cavois, lépjen be. Látja itt ezt az urat?

– Hogyne, kegyelmes uram – felelte Cavois, aki időközben teljesítette a bíboros utasítását.

– Nos, ő a barátaim közé tartozik, mégpedig abba a csoportba, amelyik este tíz és hajnali két óra között szokott felkeresni. Én, de egyedül csak én, Michel úrnak szólítom; a világ számára ő Pierre de Bellegarde uraság, Montbrun márkija, Souscarrières földesura. Kedves Michel uram – a viszontlátásra.

Souscarrières a földig hajolt, és távozott. Hinni sem mert szerencséjében. Még mindig azon rágódott, hogy vajon komolyan beszélt-e a bíboros, avagy gúnyt űzött belőle.

Mivel azonban tudta, milyen elfoglalt ember a bíboros, végül arra a megállapításra jutott, hogy Richelieu-nek igazán nincs ideje vele játszadozni, tehát minden valószínűség szerint komolyan beszélt.

A bíborost eközben eltöltötte a kellemes érzés, hogy erős szövetségest sikerült szereznie; így hát jókedve visszatért, és a tőle telhető legnyájasabb hangon rikkantotta:

– Cavois-né asszony! Hallja, asszonyom? Fáradjon csak beljebb!