X. FEJEZET

Amelyben az olvasó találkozik egy régi ismerőssel

Alighogy Viktor Amadé eltávozott, a bíboros az asztalhoz ült, és a következő levelet írta:

Sire!

Ha Felséged, mint Isten remélnem engedi, tanúja volt hadfelszerelésünk hegyi átszállítása sikeres befejezésének, úgy alázattal kérem, rendelje el, hogy a tüzérségi gépeket és a muníciósládákat haladéktalanul indítsák el Chaumont-ba, ahová alázatos kérésemre a királynak is késedelem nélkül el kellene indulnia, mivel, hacsak Felséged másként nem rendelkezik, az ellenséges cselekményeknek március 6-án, szerda reggel el kell kezdődniük. Viktor Amadé herceggel folytatott beszélgetésem során kötelezettséget kellett vállalnom Felséged nevében, és meggyőződésem, hogy ezt csak nyomós okokból lenne szabad megmásítani. Türelmetlenül várom tehát Felséged válaszát, illetve ennél is inkább a Felségeddel való személyes találkozást.

Küldök egy embert, akiben Felséged minden tekintetben megbízhat. Amennyiben éjszaka és inkognitóban kíván utazni, az illető még útitársnak is megfelel.

Van szerencsém úgy ajánlani magam Felségednek, mint legalázatosabb alattvalóját és legodaadóbb szolgáját,

Armand, Richelieu bíboros

Miután a levelet lepecsételte, a bíboros kiszólt:

– Étienne!

Az ajtó nyomban kinyílt, és a küszöbön a Festett Szakállban szerzett régi ismerősünk, Étienne Latil jelent meg, de nem úgy, mint korábban a bíboros chaillot-i dolgozószobájában, azaz sápadtan, reszkető térddel, támaszért a falon tapogatózva, s akadozó nyelvvel kínálva fel szolgálatait, hanem felemelt fővel, feszes lábizmokkal, fölfelé pödört bajusszal. Kalapját jobb kezében, bal kezét kardja markolatán tartva szakasztott olyan volt, mint Callot rajzain a katonatisztek.

No de végtére már négy hónap telt el azóta, hogy Pisany márki és Souscarrières egyidejű találataitól sújtva eszméletlenül zuhant Soleil mester fogadójának padlójára. És az ilyen jókötésű, dörzsölt fickó, ha nem patkol el még a tett színhelyén, általában gyorsan talpra áll, és keményebb, rátartibb lesz, mint valaha.

A közelgő háború kilátásától most még derűsebb képpel nézett a világba, és ez a bíborosnak is feltűnt.

– Étienne, most egykettőre lóra pattansz, hacsak nem gyalog akarod megtenni az utat. Tégy kedved szerint, a lényeg az, hogy ez az elsőrendűen fontos levél még este tíz óra előtt a király kezében legyen.

– Megmondaná eminenciád, most hány az óra?

– Mindjárt dél.

– És a király Oulx-ban van?

– Ott.

– Hacsak nem estem a Doire-ba, nyolcig a király megkapja a levelét.

– Akkor igyekezz elkerülni a Doire-t. Elvesztésed majdnem úgy fájna, mint amennyire a levél kézbesítésének örvendenék.

– Remélem, eminenciád mindkét tekintetben elégedett lesz velem.

A bíboros tudta, hogy Latil szótartó ember, ezért illetlenségnek tartotta volna, ha szájába rágja a dolgát, és csupán egy intéssel adta tudtára, hogy távozhat.

Latil valóban rohant máris az istállóba, kiválasztott egy megfelelő lovat, a patkolókovácsnál is csak addig időzött, amíg az újabb szögeket nem vert a patkóba, majd felugrott a nyeregbe, s elvágtatott az oulx-i út felé.

Az út minősége egyébként felülmúlta várakozását. Az utászok igazán minden lehetőt elkövettek, hogy az ágyúkat s a felszerelés többi részét a tüzérség simábban szállíthassa tovább.

Négykor Étienne már Saint-Laurent-ba ért, fél nyolcra pedig beügetett Oulx-ba.

A király éppen vacsorázott; Saint-Simon, az új kegyenc szolgált fel. Az asztal végén l’Angely ült, vadonatúj öltözékben. Mihelyt a király értesült a bíboros futárának érkezéséről, azonnal magához kérette.

Latil ugyan szigorúan betartotta az etikett formáit, amelyeket már Épernon herceg apródjaként elsajátított, de nem olyan fából faragták, hogy a királyi felség jelenléte megfélemlítse.

Nyugodtan lépett hát be a terembe, fél térdre ereszkedett a király előtt, – és kalapja tetején nyújtotta át a bíboros levelét.

XIII. Lajost ez kissé meglepte; Latil ugyanis a régi udvari etikett szerint járt el.

– Nicsak, barátom, hát ezt az ékes modort kitől tanulta?

– Úgy tudom, Sire, hogy híres-nevezetes, dicső emlékű atyjának így nyújtották át a leveleket.

– Igaz, igaz. De ez a módozat már divatját múlta.

– Mivel a király iránti tisztelet nem változott, Sire, nézetem szerint az etikettnek sem kellett volna változnia.

– Katona létére ön nagyon is járatos az etikettben!

– Először Épernon herceg apródja voltam, és akkoriban többször is volt részem a megtiszteltetésben, hogy IV. Henrik királynak leveleket nyújthattam át. Ugyanúgy cselekedtem most is, midőn a fia előtt állok.

– Tehát Épernon hercegnél volt apród... – mormolta a király.

– És e minőségben 1610. május 4-én, a Ferronnerie utcában ott álltam a hintó lépcsőjén. Felséged még nem hallott róla, hogy a gyilkost egy apród fogta el, és hiába érték sorozatos késszúrások a kezét, nem volt hajlandó elengedni a gazfickó köpenyét?

– De tudok róla. Csak nem ön volt az az apród?

Latil, még egyre fél térden, lehúzta mindkét szarvasbőr kesztyűjét, és felmutatta hegek szabdalta kezét.

A király látható meghatottsággal nézett rá, majd így szólt:

– Add a kezed, bátor vitéz. Ez a kéz csak hűséges emberé lehet. – Megszorította Latil mindkét kezét, majd így folytatta: – És most állj fel.

– IV. Henrik nagy király volt, Sire – jegyezte meg a férfi.

– Az volt. És adná Isten, hogy hasonló legyek hozzá.

– Most itt az alkalom, felség – felelte Latil, és rámutatott az általa kézbesített levélre.

– Igyekezni fogok – mondta a király, majd kinyitotta a levelet.

– Aha – mormolta, miután elolvasta. – A bíboros úr elkötelezte magát becsületünk nevében, és most vár bennünket, hogy beváltsuk szavunkat. Rendelje ide haladéktalanul Créqui és Bassompierre urakat, Saint-Simon.

A két marsall a király melletti házban szállt meg, így hát perceken belül ott termettek. Schomberg uraság ez idő szerint Exilles-ben, Montmorency uraság pedig Saint-Laurent-ban tartózkodott.

A király megmutatta marsalljainak Richelieu levelét, és megparancsolta, hogy az ágyúkat meg a muníciót azonnal indítsák el Chaumont-ba, ahová másnap mindennek meg kell érkeznie. Magukat a marsallokat kedd estére várja haditanácsra, hogy megállapodjanak a másnapi támadás rendjében.

Este tízkor – sötét, behavazott éjszaka volt, nem világított a hold, nem ragyogtak a csillagok – a király kilovagolt Oulx-ból; csak Saint-Simon és l’Angely kísérte. Mivel óvatosságból egyetlen lovat sem patkoltak jégre, Latil rábeszélte a királyt, hogy az ő lovát vegye igénybe. Maga Latil, aki már harmadszor teszi majd meg ugyanazt az utat, gyalogolni fog, hogy felderítse a terepet.

A király még soha ilyen jól nem érezte magát, és nem volt ennyire elégedett magával; megjegyeztük már, hogy tudta ő, mi a nagyság, ha ereje nem volt is hozzá. Ha fekete tollforgó helyett fehéret ölt, Susában miért ne ismétlődnék meg Ivry példája?

Latil a király lova előtt lépdelt, és vasalt bottal tapogatta ki az utat. Időnként megállt, simább terepet keresett, majd a lovat kantáránál vezetve haladt át a kedvezőtlenebb szakaszon. A király minden őrhelynél megmutatta magát, elrendelte, hogy a csapatok induljanak el Chaumont felé, és a hatalom egyik legédesebb kiváltságában sütkérezett, amikor engedelmeskedtek neki.

Valamivel Saint-Laurent előtt Latil a csípős szellőből megérezte, hogy közeleg az a forgószél, amelyet a hegyvidékiek porhófúvásnak neveznek. Azt javasolta, hogy a király szálljon le lováról, és Saint-Simon, l’Angely és ő maga majd körülzárják, de a király a lovon akart maradni, mondván, hogy ha egyszer katonának állt, katonaként is kell viselkednie. Így hát ő is csupán a köpenyébe burkolózott, és várt.

A forgószél nem sokáig váratott magára; süvöltve közeledett.

L’Angely és Saint-Simon közrefogta a királyt, Latil pedig két kézzel megragadta a ló zabláját, és hátat fordított az orkánnak, amely vérfagyasztó robajjal nyargalt át a környéken.

A lovasok érezték, ahogy lábuk közt remeg a ló teste; a nagy természeti kataklizmákban az állatok osztoznak az ember riadalmában. A király kalapját rögzítő selyemálladzó elszakadt, és a fekete tollforgós fekete nemezkalap sötét éji madárként veszett bele a vak homályba; majd az utat pillanatok alatt kétlábnyi magas hóréteg borította el.

Amikor Saint-Laurent-ba értek, a király megtudakolta, hol lakik Montmorency herceg. Éjjel egy óra volt. Montmorency uraság felöltözve feküdt az ágyán.

Mihelyt azonban értesült a király ittlétéről, lerontott a lépcsőn, és a kapuban várta uralkodója parancsát.

Ez a gyorsaság tetszett XIII. Lajosnak, meg az is, hogy bár Montmorency uraság nem lelkesedett érte, hiszen, mint már mondottuk, forró szerelemmel csüngött a királynén, mégis tisztelettel fogadta.

Rögtön felajánlotta, hogy kíséretet ad a király mellé, sőt személyesen is elkíséri, Lajos azonban azt felelte, hogy ameddig francia területen tartózkodik, biztonságban érzi magát, kíséretével pedig maradéktalanul elégedett, és nem kíván nagyobbat. Csupán azt kötötte Montmorency herceg lelkére, hogy másnap este kilencre, vagyis a haditanács ülésének kezdetére jelenjen meg Chaumont-ban.

Mindössze egy új kalapot fogadott el, és amikor látta, hogy három fehér toll díszíti, ismét eszébe jutott az ivryi csata.

– Szerencsés előjel – jegyezte meg.

Amikor elhagyták Saint-Laurent-t, a hó olyan magasan állt, hogy Latil ismét azt javasolta a királynak: szálljon le a lóról.

A király ezúttal engedelmeskedett.

Latil kantáron vezette a király – azaz inkább az ő – lovát, utána baktatott l’Angely, majd Saint-Simon. Ekként XIII. Lajos menetelt utolsónak az úton, melyet a három férfi és a három ló már simára taposott előtte.

A hálás Saint-Simon, aki mindenáron viszonozni akarta a bíboros iránta tanúsított kegyét, magasztalni kezdte a király előtt a sok óvatossági rendszabályt, rámutatva kieszelőjük előrelátására.

– Így igaz – felelte XIII. Lajos –, a bíboros úr kiváló szolgánk. Nem hinném, hogy az ő posztján az öcsém is ugyanilyen gondos és figyelmes lett volna.

Két órával később a király sértetlenül megérkezett az Arany Boróka elé. Olyan büszke volt elveszett kalapjára, akár egy sebesülésre, és éjszakai menetelésére, akár egy győzelemre.

A bíborost azonban nem akarta felébreszteni.

– Őeminenciája nem alszik – jelentette Germain mester.

– Hát mit csinál ily kései órán?

– Felséged nagyságán munkálkodom – közölte az egyszeriben előkerült bíboros –, és Pontis uram minden képességét latba veti e dicső cél érdekében.

Azzal a bíboros bevezette szobájába a királyt, ahol őfelsége jókora tűzrakásnál melegedhetett át, az asztalon pedig kiterítve várta Pontis úr hatalmas térképe.