XIV. FEJEZET

A fehér tolldísz

Moret gróf útvonalát már ismerjük: ugyanezt járta be annak idején Isabelle de Lautrec és Coëtman asszonyság társaságában.

A katonákat a legszigorúbb csendre utasította; nem is hallatszott más, mint a csizmák alatt megcsikorduló hó nesze.

Az egyik magaslati kanyarnál a hajnali világosságban feltárult előttük Susa városának látképe.

A sáncnak a hegyhez támaszkodó része üres volt. Az út – ha ugyan a barázda, melyben csak egyesével menetelhettek, rászolgált e névre – alig tíz lábbal kanyargott a lőrések fölött.

Innen akár le is csúszhattak a sáncra.

A háromszögletű sánc, melyet a többi védőmű és a barikádok eleste után a francia hadseregnek be kellett vennie, nagyjából hárommérföldnyire volt Susától, de mivel a hegy felől senki sem számított támadásra, ezt a szakaszát nem őrizték.

Csak a francia határ őrei pillantották meg a hajnali világosságnál a hegy lejtőjén vonuló kis csapatot, és riasztották társaikat.

Moret gróf látta izgatott sürgölődésüket, hallotta kiáltásaikat, és tudta: nincs vesztegetni való idő. Vérbeli hegylakóként ugrott szikláról sziklára, és elsőnek siklott le a sáncig.

Amikor visszanézett, látta, hogy másodiknak Latil követi.

A határőrök kiáltozására a piemontiak meg a wallisiak rohanvást megindultak a szomszédos állásokból. Mintegy százan lehettek. Moret gróf tudta: nem hagyhat időt rá, hogy számuk tovább nőjön.

Károly Emánuel katonái, akik csak azt látták, hogy a hajnali félhomályban – mintha az égből hullott volna alá – egy hosszú fekete sor kering a magasban, de a létszámát nem tudták felbecsülni, csak lagymatag ellenállást tanúsítottak. Azt azonban fontosnak tartották, hogy a herceg és fia, akik a Susai-szorosnál harcoltak, értesüljenek az új fejleményről, és ezért egy lovast küldtek hozzájuk.

Moret gróf meglátta ezt az embert, amint az alakja mintegy kiválik a falból, és a csatatér felé üget. Meg is sejtette, miért sarkantyúzza vágtára a lovát, de semmit sem tehetett ellene. Az epizód mindössze egy okkal többet jelentett, amiért el kell foglalniuk a Susai-szorost, amelyen át XIII. Lajos a tervek szerint majd bevonul a városba.

Ezért rontott rá kisszámú csapatával a háromszögletű sánc védőire.

A küzdelem nem tartott sokáig. A piemontiak és a wallisiak kiváló katonák voltak, de ezúttal váratlanul lepték meg őket, az ellenség létszámáról fogalmuk sem volt, és árulásra gyanakodtak; ezért „riadó!”-t kiáltva, fejveszetten menekültek, ki a földek, ki a város irányába.

Közben eldördült az ágyú, és a Montabon csúcsa körül füstfelhők gyülekeztek – vagyis a két sereg összecsapott.

Moret gróf gyors menetet vezényelt. Ekkor azonban a sáncoktól úgy egy mérföldnyire egy tekintélyes létszámú csapat kivált a piemonti hadból, és feléjük indult. Nagyjából annyian lehettek, mint Moret gróf katonái.

Élükön egy ezredes lovagolt.

Latil a grófhoz lépett.

– Ismerem a tisztet, aki vezeti őket. Belon ezredesnek hívják; nagyszerű katona.

– Mit akar ezzel mondani?

– Arra kérném uraságodat: engedje meg, hogy én ejtsem foglyul.

– Tessék? Az ördögbe is, ennél nincs is hőbb vágyam! De hogyan képzeli?

– Mi sem könnyebb, nagyuram. Csak az a lényeg, hogy amikor felbukik a lovával, ön rohamot vezényeljen. Az emberei majd holtnak hiszik, és szétszaladnak. Ezután kerítse hatalmába a zászlót, én meg elfogom az ezredest. Utána, ha úgy tetszik, cserélhetünk: én fogom a zászlót, ön az ezredest. Csakhogy a zászlóval legföljebb dicsőség jár, míg az ezredestől csinos, három- vagy négyezer pistole-os váltságdíj várható.

– Rendben van – bólintott a gróf. – Enyém a zászló, magáé az ezredes.

– Akkor rajta! Szóljon a trombita, dübörögjön a dob!

Moret gróf felemelte a kardját, és rohamot vezényelt.

Latil négy muskétást vitt magával, de csak azért, hogy a puskákat, egyiket a másik után, ő süsse el.

Közben, a franciák dobpergése és harsonázása hallatán, a savoyai csapat is felélénkült. Belon ezredes szavait nem lehetett érteni, de a többiek „Éljen Károly Emánuel!”-t bömböltek válaszul, és meglódultak.

A két csapatot már csak ötven lépés választotta el egymástól.

A savoyai csapat megállt, hogy tüzeljen.

– Itt az idő! – jelentette ki Latil. – Rajta, nagyuram, viszonozzuk a tüzet. Rohamozzon a zászlóig, és...

Latil még be sem fejezte mondókáját, amikor golyózápor söpört végig az emberek feje fölött. Senki sem sérült meg; katonáink mozdulatlanul álltak.

– Alacsonyra célozzatok! – kiáltotta Latil.

Maga járt elöl jó példával: az ezredes lovát vette célba. Akkor sütötte el muskétáját, lőtt, amikor az ezredes rohamra indult volna, és elengedte a gyeplőt.

A golyó a lovat érte, de lovasának lendülete továbbragadta, és a franciák soraitól húsz lépésre rogyott össze.

– Enyém az ezredes, öné a zászló, nagyuram! – harsogta Latil, és kardját magasra emelve rontott az ezredesre.

Közben tüzeltek a katonáink is, és Latil utasítását követve alacsonyra céloztak; így minden lövés talált.

Moret gróf kihasználta a fejetlenséget, és a piemontiak közé vetette magát.

Latil néhány ugrással odaért Belon ezredeshez, aki az eséstől elkábulva hevert lova alatt, és a torkának szegezte kardját.

– Megadja magát kényre-kegyre?

Az ezredes a pisztolytáskájáért próbált nyúlni.

– Egyetlen mozdulat, Belon ezredes, és vége az életének.

– Megadom magam – mondta az ezredes, és a kardját felkínálta Latilnak.

– Kényre-kegyre?

– Kényre-kegyre.

– Tartsa meg a kardját, ezredes úr. Ilyen bátor tisztet nem illik lefegyverezni. Csata után találkozunk. Ha én elesnék, ön szabad.

Ezután segített az ezredesnek kikászálódni a ló alól, majd amikor a savoyai tiszt talpra állt, foglyul ejtője is a piemonti sorok közé ugrott.

Minden úgy történt, ahogyan Latil megjósolta. Amikor ezredesük a földre zuhant, Károly Emánuel katonái nem bánták, ő veszett-e oda vagy a lova, és úrrá lett rajtuk a félelem. Tetejébe a gróf olyan hevesen rohamozott, hogy a sorok szétnyíltak előtte, és így ért oda a zászlóhoz, amelyet néhány bátor savoyai, wallisi és piemonti katona ádázul védelmezett.

Latil a harc sűrűjébe rontott, és mennydörgő hangon kiáltotta:

– Moret! Moret! Ide! Lássunk egy szép találatot IV. Henrik fiától!

Ez volt az ellenségnek az utolsó csepp a pohárban. Moret gróf bal kézzel megragadta a savoyai zászlót, jobb kézzel ledöfte a zászlóvivőt, majd a zászlót a magasba emelve így kiáltott: „Győzelem! Éljen XIII. Lajos király! ”

A kiáltást az ellenség fejvesztett menekülése közepette minden épkézláb francia visszhangozta. A Moret gróf ellen kirendelt kis csapat egyharmada a csatatéren maradt.

– Ne fecséreljük az időt, nagyuram – rendelkezett Latil. – Vegyük üldözőbe őket, és tüzeljünk, még ha senkit el nem találunk, akkor is. Az a fontos, hogy a sáncokon lévők hallják a lövéseket.

És, amint már láthattuk, igaza volt: ez a lövöldözés zavarta meg a sáncok védőit.

A savoyai herceg és a fia megállapíthatta, hogy szemből Montmorency, Bassompierre és Créqui támadja csapataikat, hátulról pedig Moret gróf és Latil. Attól tartottak, bekerítik őket, és fogságba esnek. Lesiettek az istállókhoz, majd Verrue grófra bízván a reménytelen védekezést, nyeregbe pattantak, és maguk mögött hagyták a sáncokat. Így keveredtek Belon ezredes hanyatt-homlok menekülő katonái közé, akiket továbbra is üldöztek a lövöldöző franciák.

Latil hamar felfigyelt a hegyek felé száguldó két lovasra. Feltételezte, hogy előkelő személyek lehetnek, és eléjük rohant, hogy elvágja útjukat. Már épp megragadta volna a herceg lovának kantárját, amikor valami villanás elkábította, és bal vállában éles fájdalmat érzett.

Egy, a savoyai herceg szolgálatában álló spanyol tiszt felismerte, hogy urából pillanatok alatt fogoly lesz; mellette termett, és hosszú kardjával felhasította derék bérgyilkosunk vállát.

Latil, inkább dühében, mint fájdalmában, felordított, amiért a zsákmány kicsúszott a markából, és kardot rántva ugrott neki a spanyolnak.

Bár Latil kardja hat hüvelykkel rövidebb volt, mint ellenfeléé, Latil, alighogy összecsaptak, felmérte, hogy adottságai és gyakorlata következtében nála az előny. Tíz másodpercbe sem telt, és a két sebből is vérző spanyol a földre roskadt.

– Meneküljön, fenség! – kiáltotta maradék erejével.

Latil ennek hallatán átugrotta a sebesültet, és űzőbe vette a két lovast, de azok kistermetű hegyi lovaik hátán már messze jártak.

Latil így még dühösebb lett, amiért a két lovast elszalasztottá. De legalább itt maradt neki a spanyol tiszt, aki már nem tudott védekezni, és megadta magát.

Ezalatt a felfordulás a sáncokon is elharapózott. Montmorency herceg, aki elsőnek mászta meg a falat, sikeresen tartotta pozícióját; bárójával hadonászva riasztott el mindenkit, aki közeledett hozzá, és helyet csinált azoknak, akik követték példáját.

A piemontiak, a wallisiak és a savoyaiak az árokfolyosókon át tömegestől lepték el a Susába vezető utat; ott azonban beleütköztek Moret grófba, akinek felbukkanását addig csak a lövöldözés és a XIII. Lajost éltető kiáltozás tudatta velük. Mivel az új francia csapat erejét nem ismerték, nem is szegültek szembe vele. Menekülésre fogták, s úgy kerültek ki nagy ívben minden francia egységet, ahogy a zuhatag változtatja pályáját, ha egy szikla kiszögellésével találkozik.

Moret gróf Montmorencyhoz képest az ellenkező oldalról hatolt be a redutba. Amikor meglátták egymást, az ellenség szeme láttára ölelkeztek össze.

Így, egymást átölelve közeledtek a lőrésekhez. A győzelem jeléül egyikük a francia zászlót lobogtatta, amelyet ő vert be elsőnek a háromszögletű sánc falába, másikuk a harcban megszerzett savoyai zászlót emelte a magasba. Aztán, hogy a királyt köszöntsék, meghajtották előtte a két zászlót, és egyszerre kiáltották:

– Éljen a király!

Két évvel később, amikor mindketten elestek, ugyanezt a kiáltást hallatták.¹⁰⁵

– A király előtt többé senki sem léphet a redutba! – kiáltotta fennhangon a bíboros.

E szavak elhangzásával egyidejűleg lépett be az ajtón Latil, mintha csak hallotta volna a tilalmat.

Minden bejárat elé őröket állítottak. A Gélasse-hoz vezető árokfolyosót maga Montmorency és Moret nyitotta meg a király és a bíboros előtt.

XIII. Lajos és Richelieu lóháton érkezett, a térdén karabéllyal; így adták tudtul, hogy hódítóként hatolnak be a védőműbe, és a legyőzöttek legföljebb a kegyelmükre számíthatnak.

A király először Montmorency herceghez fordult.

– Ismerem, herceg uram, becsvágya tárgyát, és ha a hadjárat befejeződik, új kardot adományozunk önnek. Acélja nem lesz keményebb, mint a mostanié, de aranyliliomok díszítik, és ez önt a marsallokénál is magasabb posztra emeli.

Montmorency meghajolt. Utaltunk már rá, hogy egyetlen életcélja a connétable-i kard volt, melyet most egyértelműen neki ígértek.

Moret gróf átnyújtotta a királynak a Belon-ezredtől zsákmányolt zászlót.

– Felség, engedje meg, hogy mély hódolattal a lába elé helyezzem ezt a zászlót, amelyre harcban tettem szert.

– Elfogadom – felelte XIII. Lajos –, és remélem, hogy viszonzásul szívesen tűzi majd kalapjára ezt a fehér tolldíszt. Hadd emlékeztesse fivérére, akitől kapta, és atyánkra, aki Ivrynél hármat viselt belőle.

Moret gróf kezet akart csókolni, de a király a karját tárta felé, és melegen átölelte.

Aztán saját kalapjáról – még ugyanarról, amelyet Montmorency hercegtől kapott – kihúzott egy tollat a hármas bokrétából, és a díszt rögzítő gyémántkapoccsal egyetemben átnyújtotta Moret grófnak.

Minekutána a hatóságok ezüsttálcán prezentálták neki a város kulcsait, XIII. Lajos még aznap délután ötkor bevonult Susába.