Harmincnégy

Negyedórát késik, ami azt jelenti, hogy háromnegyed órája ülök a kocsmában, ugyanazt a cikket bámulva. Bocs, mondja, de nem igazán érzéssel én pedig nem teszem szóvá. A mai nap nem erre való.

– Egészségedre – mondja, és megkoccintja a pohár fröccsévél az üveg Solomat. Az arcfestéke egy részét leizzadta a hőségben, és rózsás az arca, nagyon helyes. – Ez kellemes meglepetés.

Nem szólok semmit. Túl ideges vagyok.

– Izgulsz a holnapi miatt?

– Nem igazán. – A citromdarabra koncentrálok, amit próbálok lenyomni az üveg torkán.

– Fogsz velem beszélgetni, vagy elővegyem az újságomat?

– Fogok beszélgetni.

– Akkor jó.

Megrázom a sörömet, hogy jó citromos legyen.

– És miről fogsz velem beszélgetni?

– Arról, hogy akarsz-e férjhez menni vagy nem. Hozzám.

Ezen nevet egy darabig.

– Ha ha ha. Ho ho ho.

– Komolyan gondolom.

– Tudom.

– Ó, kibaszottul köszönöm.

– Ó, sajnálom. De két nappal ezelőtt még abba a nőbe voltál szerelmes, aki meginterjúvolt a helyi újságnak, vagy nem?

– Nem igazán szerelmes, de…

– Hát, talán megérted, ha nem érzem úgy, hogy te vagy a legmegbízhatóbb partner a világon.

– Hozzám jönnél, ha az volnék?

– Nem. Nem hiszem.

– Jó. Akkor ennyi. Hazamegyünk?

– Ne duzzogj már. Hogy jutott egyáltalán eszedbe?

– Nem tudom.

– Nagyon meggyőző.

– Miért, meggyőzhető vagy?

– Nem. Nem hiszem. Csak kíváncsi vagyok rá, hogy van az, hogy valaki az egyik nap kazettát készít egy nőnek, aztán két nappal később megkéri egy másiknak a kezét. Azért erre lenetek kíváncsi, nem?

– De.

– Szóval?

– Egyszerűen csak elegem van belőle, hogy folyton ezen gondolkodjak.

– De min?

– Ezen az egészen. Szerelem… házasság. Valami másra szeretnék gondolni.

– Meggondoltam magam. Ez a legromantikusabb dolog, amit valaha hallottam. Megteszem. Hozzád megyek.

– Fogd be! Csak próbálom megmagyarázni.

– Bocs, Folytasd.

– Szóval, én mindig féltem a házasságtól, mert tudod, lánc meg rabság, én meg szabad akarok lenni meg minden. De amikor azon a hülye nőn gondolkodtam, hirtelen rájöttem, hogy pont fordítva van: hogy ha feleségül vesz az ember valakit, akiről tudja, hogy szereti, és ha sikerül tisztáznia a dolgait, akkor az szabaddá teszi sok minden más számára. Tudom, hogy te nem tudod, mit érzel irántam, de én tudom, hogy mi érzek irántad. Tudom, hogy veled akarok maradni, de mindig úgy teszek, mintha nem, magamnak is meg neked is, és így csak botladozunk tovább. Olyan, mintha mindig új szerződést kötnénk néhány hetenként, és nem akarom, hogy így menjen tovább. És tudom, hogy ha megházasodnánk, akkor én azt komolyan venném, és nem is akarnék többé hülyéskedni.

– És szerinted ezt el lehet dönteni csak így? Ilyen hidegvérrel, piff puff, ha ezt teszem, akkor ez és ez fog történni? Én nem vagyok biztos benne, hogy ez így működik.

– De igen, majd meglátod. Hogy ez egy viszony, és mindenféle érzelgős dolgokon alapul, nem zárja ki, hogy értelmes döntéseket hozzunk róla. Néha egyszerűen muszáj, különben az ember sohasem jut az egyről a kettőre. Ez volt az én nagy tévedésem. Engedtem, hogy az időjárás meg a gyomorizmaim döntsenek helyettem vagy valami fantasztikus akkordváltás egy Pretenders-számban, de most már magam akarok dönteni.

– Lehet.

– Hogy érted azt, hogy lehet?

– Lehet, hogy igazad van. De amit te gondolsz, az nekem nem segít, igaz? Te mindig ilyen vagy. Kigondolsz valamit, és mindenki másnak igazodnia kell. Komolyan azt hitted, hogy igent fogok mondani?

– Nem t’om Asszem, nem is gondolkoztam rajta. Az volt a fontos, hogy megkérdezzem.

– Hát, megkérdezted. – De ezt kedvesen mondja, mint aki tudja, hogy amit kérdeztem, az szép dolog, hogy van valami mély jelentése, még ha őt nem érdekli is. – Köszönöm.