Egy

Laura azzal kezdi a hétfő reggelt, hogy elmegy egy utazótáskával meg egy nagy szatyorral. Megrendítő, de komolyan, hogy milyen kevés holmit visz magával, pedig ő aztán szereti a tárgyakat: a teáscsészéit, a könyveit, a nyomatait, meg azt a kis szobrot, amit Indiában vett: nézem a táskáját, és arra gondolok, istenem, szóval ennyire elege van abból, hogy velem éljen. Az ajtóban megöleljük egymást, és Laura sír egy kicsit.

– Nem is fogom fel igazán, hogy mit csinálok – mondja.

– Azt látom. – Ez félig vicc akar lenni, félig nem. – Nem muszáj most rögtön elmenned. Bármeddig maradhatsz.

– Kösz. De a nehezén már túl vagyunk. Éppenséggel, tudod…

– Hát akkor maradj még ma estére.

De erre csak grimaszt vág, és nyúl a kilincsért.

A kilépő sutára sikeredik: Paulának nincs szabad keze, de azért csak maga akarja kinyitni az ajtót. Nem sikerül, ezért én nyitom ki, de így meg útban vagyok, ki kell lépnem a lépcsőházba, hogy kiengedjem, de nincs nálam a kulcs, ezért neki meg támasztania kell az ajtót, míg gyorsan visszanyomakodok a háta mögött, hogy elkapjam, mielőtt becsapódik. Hát ennyi.

Röstellem, de tény, hogy az a nagyszerű érzés, mely félig a szabadság érzete, félig ideges izgatottság, nyomban zsiborogni kezd valahol a lábujjaimnál, s aztán nagy hullámban végigzúdul bennem. Éreztem már ezt máskor is, és tudom, hogy nem olyan nagy ügy – nem jelenti például azt, hogy az elkövetkezendő hetekben eksztatikus boldogság fog eltölteni. De azt azért nem szabad hagynom, hogy veszendőbe menjem: amíg tart, ki kell élvezni.

Hogy hogyan ünneplem meg az Egyedülállók Birodalmába való visszatérésemet? Leülök a karosszékembe, abba, amelyik itt fog maradni, és kiszedegetek egy kevés tömést a karjából, rágyújtok egy cigarettára, bár még korán van, és nem igazán kívánom, de most végre szabadon dohányozhatok a lakásban, amikor csak akarok, veszekedés nélkül, eltöprengek azon, vajon ismerem-e már azt a nőt, akivel le fogok feküdni, vagy egészen új lesz számomra, elképzelem, hogy néz ki, és hogy vajon itt nálam fogjuk-e csinálni vagy nála, és hogy vajon milyen lesz a lakása, elhatározom, hogy ráfestetem a nappali falára a Chess lemezkiadó emblémáját. (Camdenben az egyik bolt falán rajta volt az összes nagy lemezcég emblémája – a Chessé, a Staxé, a Motowné, a Trojané –, sablonnal festették föl őket a téglára a bejárat mellett, és gyönyörűen mutattak. Talán sikerül megtalálnom a srácot, aki csinálta, és megkérem, hogy csinálja meg ugyanazt kisebb méretben.) Klasszul vagyok. Jól érzem magam. Megyek dolgozni.

A boltomnak Championship Vinyl a neve. Tartok punkot, bluest, soult és R&B-t, valamennyi skát, egy kevés indie-t, ínyencségeket a hatvanas évekből – mindent, mit a komoly lemezgyűjtő kívánhat, miként azt a kirakatban lévő ironikusan régimódi tábla hirdeti. Egy csendes holloway-i utcában székelünk, gondosan úgy lett kiválasztva a hely, hogy alkalmi kíváncsiskodó véletlenül se térhessen be, ahhoz, hogy valaki egyáltalán betévedjen ebbe az utcába, minimum itt kell laknia, az itt lakókat viszont minden jel szerint hidegen hagyják lemezritkaságaim: a kalózkiadású Stiff Little Fingers (nektek huszonöt font, én tizenhetet fizettem érte 1986-ban) vagy a Blonde on Blonde mono példánya.

Azért csak elvagyok valahogy, legfőképp a szombatonként hozzám elzarándokolóknak – akik kivétel nélkül John Lennon-szemüveges, bőrdzsekis, négyszögletes nejlonzacskókkal felpakolt fiatalok –, meg a postai rendeléseknek köszönhetően: a flancos rockmagazinokban hirdetek, és jönnek is a rendelések Manchesterből, Glasgow-ból, Ottawából, éspedig kivétel nélkül fiataloktól, akik életük aránytalanul nagy részét áldozzák ritka Smiths-fevételek vagy „EREDETI, ELSŐ KIADÁSÚ” Frank Zappa-albumok felkutatására. Egyszóval amennyi elválasztja őket az őrültségtől, az se nem oszt, se nem szoroz.

Késve érkezem, Dick már ott van, az ajtónak támaszkodva olvas egy könyvet. Harmincegy éves, hosszú, zsíros fekete hajú fiú, „Életem a zene” feliratos pólót és fekete bőrdzsekit visel, amely igyekszik férfiasan azt sugallni, hogy látott szebb napokat is, pedig Dick csak egy éve vette. A kezében walkman, amelynek olyan iszonytatóan nagy a fülhallgatója, hogy nemcsak a fülét, de a fél arcát is eltakarja. A könyv Lou Reed papírkötésű életrajza. A lábánál lévő táska, amely valóban látott szebb napokat, egy újabban állatira fölkapott független amerikai lemezkiadót reklámoz: nem volt könnyű megszereznie, és Dick rögtön ideges lesz, ha csak a közelébe megyünk. Abban hordozza a kazettáit, nagyjából meghallgatta már a boltban lévő összes zenét, úgyhogy inkább hoz új anyagot munkába – haveroktól kapott kazettákat meg postán rendelt kalózkiadásokat –, mint hogy bármit is kétszer meghallgasson. (Hetente kétszer-háromszor Barry vagy én megkérdezzük tőle: „Jössz ebédelni, Dick?” Mire bánatosan néz kis kazettakupacára, és sóhajtva mondja: „Klassz lenne, de ma még ezzel minddel végeznem kell”)

– Jó reggelt, Richard. – Idegesen rángatja a túlméretezett fülhallgatót, az egyik fele beleakad a fülébe, a másik eltakarja a fél szemét.

– Ó, szia, Rob.

– Bocs, hogy késtem.

– Semmi gond.

– Hogy telt a hétvége?

Kinyitom a boltot, miközben ő kézzel-lábbal keres valamit.

– Klasszul. Nézd, megtaláltam az első Liquorice Comfits-albumot Camdenben. Tudod, itt nálunk nem adták ki, csak japán importból jött be.

– Fantasztikus. – Gőzöm sincs, mi a szarról beszél.

– Átveszem neked kazettára.

– Kösz.

– Mer’ azt mondtad, csípted a második albumukat. Pop, csajok, satöbbi. Ez volt a címe. Tudod, amelyiknek a borítóján Hattie Jacques volt. Persze a borítót nem láttad, csak kazettán van meg neked, amire átvettem.

Oké, emlékszem, hogy átvett nekem egy Liquorice Comfits-albumot, meg hogy azt mondtam Dicknek, hogy tetszett. A lakásom tele van Dick kazettáival, de a nagy részét sohasem hallgattam meg.

– Na és te, hogy telt a hétvégéd?

El nem tudom képzelni, milyen beszélgetés alakulna ki közöttünk, ha valóban elmesélném Dicknek, mi történt velem a hétvégén. Talán atomjaira hullana, ha elmondanám, hogy Laura elhagyott. Dick nem az a lelkizős fajta, ha valaha is bevallanók neki bármilyen akár csak távolról személyes jellegű dolgot – mondjuk, hogy van anyám és apám, vagy hogy fiatalabb koromban iskolába jártam –, alighanem elvörösödne, dadogna valamit, majd megkérdezné, hogy hallottam-e az új Lemonheads-albumot.

– Hát, úgy közepesen. Egy kevés jó, egy kevés rossz.

Bólint. Ez jó válasz volt.

A boltnak áporodott füst-, nedvesség- és műanyagszaga van. Szűk, rendetlen, piszkos és túlzsúfolt, részben azért, mert nekem így tetszik – egy lemezboltnak igenis így kell kinéznie, és csak Phil Collins-rajongók képesek afféle steril, kiglancolt boltpalotákban vásárolni –, részben azért, mert sehogy se tudom összeszedni magam, hogy rendet tegyek benne és felújítsam.

Mindkét oldalon böngészőpolcok vannak, meg a kirakatablakban is kettő, a falakon CD-k és kazetták üveges vitrinekben, és nagyjából ennyi, épp elég nagy az egész, feltéve, hogy vásárló nincs benne, úgyhogy többnyire jól elférünk. A hátul lévő raktárhelyiség nagyobb, mint maga a bolt, de igazából ott nincs semmi, csak néhány kupac használt lemez, amit egyikőnknek sincs kedve felárazni. Hogy őszinte legyek, teli van a tököm a boltommal. Attól félek, hogy egy szép napon be fogok dilizni, letépem a plafonról lógó Elvis Costello-posztert, kihajítom az utcára a „Countryzenészek A-K” polcot, és elmegyek dolgozni egy Virgin Megastore-ba. Vissza se jövök ide többé.

Dick feltesz egy lemezt, valami pszichedelikus West Coast, és kávét főz, amíg én átnézem a postát, aztán megisszuk a kávét, aztán Dick megpróbál begyömöszölni néhány lemezt a túlterhelt, nyikorgó böngészőpolcokra, miközben én a postai rendeléseket csomagolom, aztán a Guardian keresztrejtvényével vacakolok, ő pedig egy amerikai rockmagazint olvas, aztán én vagyok a soros a kávéfőzésben.

Fél tizenkettő tájban egy Johnny nevű ír alkoholista támolyog be a boltba. Hetente vagy háromszor benéz hozzánk, és a látogatásainak már megvan a saját koreográfiája, melyen se ő, se én nem kívánunk változtatni. Egy ellenséges és kiszámíthatatlan világban a biztos állandóságot jelentjük egymás számára.

– Tűnj el, Johnny! – mondom neki.

– Mér’, az én pénzem tán nem jó neked? – kérdezi.

– Nincs neked pénzed. Nekünk meg nincs semmi olyanunk, amit megvennél.

Ez a végszó, amire lelkesen belekezd Dana „Mindenből mindenfélé”-jébe, mire én kijövök a pult mögül, az ajtó felé vezetem, mire ő ráveti magát az egyik böngészőpolcra, mire én egyik kezemmel kinyitom az ajtót, a másikkal lefeszítem a kezét a polcról, és kilököm az utcára. Már jó néhány éve kidolgoztuk a forgatókönyvet, úgyhogy megy minden, mint a karikacsapás.

Johnny az egyetlen vendégünk ebéd előtt. Szóval klassz hely ez, feltéve, hogy az emberben nem teng túl a becsvágy.

Barry csak ebéd után bukkan fel, amiben nincs semmi különös. Elvileg Dicket meg Barryt is részidős munkára vettem fel, hetente háromszor kellene jönniük, de nem sokkal az után, hogy beálltak, mindketten naponta kezdtek munkába járni, még a szombatot se hagyják ki. Nem tudtam, mit csinálok velük – ha tényleg nincs hová menniük vagy nincs mit csinálniuk, akkor én, hogy úgy mondjam, nem akartam felhívni erre a figyelmet, nehogy még valami lelki válságot okozzak bennük, így aztán valamennyit emeltem a fizetésükön, és annyiban hagytam a dolgot. Barry ezt a fizetésemelést annak jeleként értelmezte, hogy csökkentheti a munkaidejét, úgyhogy azóta többet nem is adtam neki emelést. Ez négy évvel ezelőtt történt, s Barry azóta se szólt róla egy szót se.

Egy Clash-dallamot dúdolva lép be a boltba, bár a „dúdolás” nem éppen a legjobb szó rá, igazából úgy utánozza a gitárhangot, ahogy a kissrácok szokták – erősen csücsörít, összeszorítja a fogát, és úgy tutulja a ritmust. Barry harminchárom éves.

– Minden fasza, skacok? Hé, Dick, mi ez a zene, jóember? Hisz ez bűzlik. – Grimaszt vág és befogja az orrát. – Pföá!

Dick annyira fél Barrytől, hogy legtöbbször egy szót se szól, amikor ő is ott van a boltban. Én csak akkor lépek közbe, ha Barry túlságosan elkezdi csesztetni, úgyhogy most csak nézem, ahogy Dick fölnyúl a pult fölött lévő polcra a hifiberendezéshez, és leállítja a kazettát.

– Kösz szépen, baszki. Te tisztára olyan vagy, Dick, mint egy gyerek. Folyton ügyelni kell rád. Bár nem is tudom, minek fárasztom magam miattad. Rob, nem vetted észre, hogy mit rakott fel? De látom, bütykölsz valamin, öreg. Megtudhatnám, mi az?

Egyfolytában beszél, és többé-kevésbé minden, amit mond, hülye süketelés. Rengeteget beszél a zenéről meg egy csomót könyvekről (Terry Pratchettről meg bármiről, amiben szörnyek és idegen bolygók vannak meg ilyesmi), filmekről és nőkről. Pop, csajok, satöbbi, ahogy a Liquorice Comfits énekli. De a beszélgetés nála szimpla felsorolást jelent: ha látott egy jó filmet, nem meséli el a cselekményét vagy azt, hogy milyen érzéseket ébresztett benne, hanem hogy hányadik helyre rakta „az év legjobb filmjei” meg a „minden idők legjobb filmjei” meg „az évtized legjobb filmjei” listáján – ötös meg tizes listákban gondolkodik és beszél, és ezt mi is átvettük tőle Dickkel. És folyton mindenféle listákat kell írnunk neki: „Hé, skacok. Az öt legjobb Dustin Hoffman-film, oksi?” Vagy gitárszólók vagy vak zenészek által készített lemezek vagy Gerry és Sylvia Anderson-showk („Nem hiszem el, hogy a Scarlet kapitány-t tetted az első helyre, Dick. Az a srác halhatatlan volt! Mi olyan mulatságos ezen?”) vagy üveges kiszerelésű édességek („Ha bármelyikőtök is berakja a rebarbarás cukrot az első ötbe, én azonnal kilépek.”).

Barry bedugja a kezét a bőrdzsekije zsebébe, elővesz egy kazettát, benyomja, és föltekeri a hangerőt. Másodperceken belül rázkódik a bolt a Katrina and the Waves „Sétálunk napsütésben”-jének basszusalapjától. Február van. Hideg, nyirkos idő. Laura elment. Semmi kedvem a „Sétálunk napsütésben”-! hallgatni. Valahogy nem passzol a hangulatom.

– Csavard lejjebb, Barry! – Üvöltenem kell, mint egy mentőcsónak-kapitánynak a viharban.

– Nem megy följebb.

– Nem azt mondtam, hogy „föl”, te hólyag, hanem azt, hogy „le”.

Nevet, és besétál a raktárba, együtt üvöltve a kürtszóiéval:

– Da DA! da da da da-da da-da-da-da. – Lehalkítom a magnót, mire Barry rögtön kibújik a raktárból.

– Mit csinálsz?

– Nem akarom hallgatni a „Sétálunk napsütésben”-t.

– Ez az új kazettám. Zene hétfő reggelre. Tegnap este állítottam össze.

– Öhö, de most hétfő délután van, baszod. Korábban kellene kikelned az ágyból.

– Miért, reggel engedted volna, hogy meghallgassam?

– Nem. De így legalább jó okom is van rá.

– Nem kívánsz valamit, ami feldob? Ami egy kis melegséget visz a nyomorult középkorú csontjaidba?

– Nem.

– Miért, mit akarsz hallgatni, amikor le vagy lombozva?

– Nem tudom. Biztos, hogy nem a „Sétálunk napsütésben”-t.

– Oksi, továbbtekerem.

– Mi jön utána?

– A „Kis latin Lupe Lu”.

Felnyögök.

– Mitch Ryder és a Detroit Wheels? – kérdezi Dick.

– Nem. A Righteous Brothers. – Barry hangja most védekezően cseng, nyilván soha nem hallotta a Mitch Ryder-féle változatot.

– Jó. Oké. Semmi gond. – Dick sohasem merné akárcsak egy szóval is megbírálni Barry ízlését, de most így is világos, hogy ez jár a fejében.

– Mi van? – fortyan föl Barry.

– Semmi.

– Na, ki vele? Mi a hézag a Righteous Brothers-zel?

– Semmi. Csak nekem a másik jobban tetszik – mondja Dick szelíden.

– Lószar!

– Hogyan lehet lószar az, ha valaki megmondja, hogy neki mi tetszik jobban? – kérdem.

– Ha rossz az ízlése, akkor lószar.

Dick megvonja a vállát és elmosolyodik.

– Hé! Hé! Mire föl ez a gúnyos mosoly, haver?

– Hagyd békén, Barry! Nem számít. Úgyse hallgatjuk meg a kibaszott „Kis latin Lupe Lu”-t, úgyhogy ne szívd magad.

– És mióta van ebben a boltban fasiszta rezsim?

– Mióta behoztad ezt a szörnyű kazettát.

– Én csak igyekszem jó hangulatot teremteni. Ez minden. Nagyon sajnálom. Tegyél csak fel valami régi, szomorú, szemét zenét, törődök is én vele!

– Régi, szomorú, szemét zenét se akarok. Csak valami olyat, amire nem kell odafigyelnem.

– Nagyszerű! Ez a klassz abban, ha az ember egy lemezboltban dolgozik, nem igaz? Olyan zenét hallgatni, amire az ember nem akar odafigyelni. Én meg úgy gondoltam, hogy akár el is beszélgethetünk erről a kazettáról. Meg akartam kérdezni tőletek, hogy melyik az öt legjobb lemez egy nyirkos hétfő reggelre meg minden, de ti elrontottátok az egészet.

– Megcsináljuk a jövő hétfőn.

– Ugyan minek?

És ez így megy tovább és tovább, alighanem egész életemben, legalábbis amíg dolgozni fogok. Én arra az öt legjobb lemezre lennék inkább kíváncsi, amitől az ember nem érez semmit, Dick és Barry ezzel szívességet tenne nekem. Ami engem illet, a Beatlest fogom föltenni, amikor hazamegyek. Talán az Abbey Road-ot, de beprogramozom a CD-lejátszót, hogy a „Valami”-t ugorja át. A Beatles legfeljebb a rágógumipapírokat juttatja az eszembe meg a Segítség-et, amit szombat délelőtt néztünk meg a moziban meg a műanyag játék gitárokat meg azt, ahogy teli torokból énekeltük a „Sárga tengeralattjáró”-t a busz hátsó ülésén az iskolai kirándulásokon. A Beatles az enyém, nem pedig az enyém és Charlie-é vagy az enyém és Alison Ashworthé, és bár érzek valamit, ha őket hallgatom, de ebben az érzésben nincs semmi rossz.