Huszonnyolc

Vagy két héttel később, miután egy csomót beszélgettünk és szexeltünk és elviselhető mértékben veszekedtünk, elmegyünk vacsorázni Laura barátaihoz, Paulhoz és Mirandához. Ez nektek talán nem tűnik különösebben izgalmasnak, de nekem nagy dolog: a bizalom bizonyítéka, pecsét, jelzés a világnak, hogy ott vagyok Laura mellett, legalább néhány hónapra. Laura és én sohasem tudtunk zöld ágra vergődni Paulon és Mirandán, nem mintha valaha láttam volna bármelyiket is. Laura és Paul nagyjából egy időben kerültek a céghez, és jól kijöttek egymással, és mikor meghívta Laurát (és engem) magukhoz, én nem voltam hajlandó elmenni. A nevét se szerettem hallani, idegesített, hogy Laura mennyire odavan érte, bár amikor megtudtam, hogy van egy Miranda is a képben, természetesen rájöttem, hogy hülye voltam, úgyhogy mindenféle egyéb kifogásokat kerestem. Azt mondtam, tipikusan olyan embernek tűnik, amilyenekkel Laura most, hogy van ez a flancos új állása, folyton találkozni fog, én meg szép lassan lekopok róla, mire Laura dühös lett, úgyhogy rádobtam egy lapáttal, és ettől kezdve Pault mindig csak úgy emlegettem mint „az a buzi Paul”, és olyan idióta affektálást tulajdonítottam neki meg mindenféle olyan tulajdonságokat, amik valószínűleg sohasem voltak jellemzőek rá, és akkor Laura igazán dühös lett, és egyedül ment el. És miután olyan sokszor lebuziztam, úgy éreztem, hogy én meg Paul már úgyse tudnánk kijönni egymással, ezért amikor Laura meghívta őket, én elmentem otthonról, és hajnali kettőig haza se mentem, nehogy véletlen beléjük botoljak, bár van gyerekük, és tudtam, hogy fél tizenegyre biztosan elmennek. Úgyhogy amikor Laura azt mondta, hogy újból meghívtak bennünket, rögtön úgy éreztem, hogy ez nagy dolog, nemcsak azért, mert Laura hajlandó volt másodszor is próbálkozni, hanem mert ez azt jelentette, hogy mesélt nekik rólunk, arról, hogy megint együtt élünk, és nem mondhatott túl rosszakat.

Ahogy állunk a házuk küszöbén (semmi flanc, egy háromszobás, teraszos ház Kensal Greenben), én az 501-esem cipzárján matatok, ez a szokásom, ha ideges vagyok, és persze Laurának – talán érthető okokból – nem tetszik. De ma csak rám néz és mosolyog, és egy pillanatra megszorítja a kezemet (a másikat, azt, amelyik nem matat hevesen az ágyékomon), és aztán észre se veszem, és már bent is vagyunk a házban, csókok, puszik és bemutatások záporában.

Paul magas és jóképű, hosszú (csöppet sem divatos, a fenének-sincs-ideje levágatni típusú, nem fodrászolt-hosszú, hanem számítógépmegszállott-hosszú) hajjal és olyan árnyékkal, amely közelebb van a hat harminchoz, mint öt órához. Barna kordnadrágot visel meg Body Shop feliratú pólót, valami zöld ábrázolattal: gyík vagy fa vagy zöldségféle vagy valami. Azt kívánom, bárcsak félig nyitva lenne a sliccem, csak hogy ne érezzem túlöltözöttnek magam. Miranda, akárcsak Laura, zsákszerű pulóvert és cicanadrágot visel, meg egészen menő karikakeretes szemüveget, és szőke, dundi és helyes, nem egészen Dawn French módjára dundi, de elég dundi ahhoz, hogy rögtön észrevegye az ember. Úgyhogy nem félemlít meg se az öltözékük, se a ház, se maguk az emberek, és különben is olyan kedvesek hozzám, hogy egy pillanatra szinte sírhatnékom támad: még egy olyan embernek is, aki baromira nem érzi magát biztonságban, rögtön nyilvánvaló, hogy Paul és Miranda örül nekem, vagy azért, mert eleve elhatározták, hogy én Jó Dolog vagyok, vagy mert Laura azt mondta nekik, hogy boldog a dolgok mostani állásával (és ha az egészet félreértem, és valójában csak színészkednénk, akkor is mit számít az, ha egyszer ennyire jó színészek?).

Nincs semmi milyen-nevet-adnál-a-kutyádnak baromság, részben mert mindenki tudja, hogy ki mivel foglalkozik (Miranda angolt tanít egy továbbképző egyetemen), részben mert az este egy pillanatra sem olyan. Az apjáról kérdezik Laurát, és ő elmeséli a temetést, vagy legalábbis egy részét, és olyat is mond, amit addig nem tudtam – például, hogy érzett egy kis izgalmat is, egy pillanatra, mielőtt a fájdalom, a bánat meg minden lecsapott rá – „Istenem, hiszen ez a legfelnőttebb dolog, ami valaha történt velem”. És Miranda beszél egy keveset arról, amikor az ő édesanyja halt meg, és Paul meg én kérdezünk róla ezt-azt, aztán Paul és Miranda az én anyámról és apámról kérdeznek, és aztán innen valahogy átsiklunk a céljainkra, hogy mit akarunk elérni és hogy mi az, ami miatt nem vagyunk boldogok, és… nem is tudom. Talán hülyén hangzik, de annak ellenére, hogy ilyesmikről beszélgetünk, igazán jól érzem magam – nem félek senkitől, és bármit mondok, azt komolyan veszik, és észreveszem, hogy Laura időről időre szeretettel néz rám, amitől még jobban megjön az önbizalmam. Éppenséggel nem mond senki semmi emlékezeteset vagy okosat vagy szellemeset, inkább csak az egésznek a hangulata számít. Először életemben érzem úgy, mintha a Harmincon túl egyik epizódjában lennék, nem pedig valami… valami hülye bohózatban, amit még nem forgattak le, de három fasziról szól, akik egy lemezboltban dolgoznak, és egész nap másról sem beszélgetnek, csak szendvicsekről és szaxiszólókról. És ez jó érzés. Jó, tudom, hogy a Harmincon túl snassz amerikai hüppögtető, azért ne nézzetek hülyének. De amikor az ember egy egyszobás Crouch End-i lakásban kushad, és a boltját lassan lehúzhatja a vécén, és a barátnője lelépett a felső szomszéddal, akkor egy főszerep a Harmincon túl egy való életbéli epizódjában, a kölykökkel, a házasságokkal, a jó állásokkal és kertipartikkal többnek tűnik, mint amit az ember reálisan kérhet az élettől.

Életemben először négy vagy öt évvel azelőtt voltam fülig szerelmes, hogy Alison Ashworth felbukkant az életemben. Nyaraltunk Cornwallban, és reggelinél egy nászúton lévő házaspár ült a szomszéd asztalnál, elkezdtünk beszélgetni velük, és én szerelmes lettem egyszerre mind a kettőbe. Nem egyik vagy másik tetszett meg, hanem így együtt ketten. (És most, hogy belegondolok, talán Dusty Springfield mellett ők is éppúgy felelősek azért, hogy később aztán irreális dolgokat vártam a saját kapcsolataimtól) Azt hiszem, ahogy az gyakran lenni szokott új házasoknál, mindketten igyekeztek bebizonyítani, hogy milyen ragyogóan bánnak a gyerekekkel, hogy az egyikből pazar apuci, a másikból meg fantasztikus anyuci lesz, én meg lubickoltam a mázlimban: elvittek úszni meg hullámfürdőzni, és vettek nekem játék lézerpisztolyt, és amikor elmentek, megszakadt a szívem.

Valahogy így érzem magam ma este, Paullal és Mirandával. Szerelmes vagyok mind a kettőbe – abba, amijük van, ahogy egymással bánnak, ahogy azt éreztetik velem, mintha én lennék a világuk új középpontja. Fantasztikus emberek, és szeretnék hetente kétszer találkozni velük életem hátralevő részében.

Csak az este legvégén jövök rá, hogy az egész egy nagy csel volt. Miranda fent van a kisfiukkal, Paul elment megnézni, nincs-e valami állott ünnepi pia a kredenc mélyén valahol, hogy felszíthassuk a gyomrunkban izzó parazsat.

– Menj, nézd meg a lemezeiket – mondja Laura.

– Minek? Tudod, nem létszükségletem, hogy beledugjam az orromat mások lemezgyűjteményébe.

– Kérlek. Szeretném.

Így hát mégiscsak odaballagok a polchoz, oldalra fordítom a fejem és bandzsítok, és persze amit látok, az maga a katasztrófa, az a fajta mérgező CD-hulladék, amit legjobb lenne egy az egyben belerakni egy acéltartályba és elszállítani valamilyen harmadik világbeli hulladéktemetőbe. Ott vannak mind: Tina Turner, Billy Joel, Kate Bush, Pink Floyd, Simply Red, természetesen a Beatles, Mike Oldfield (Tubular Bells I. és II), Meat Loaf… Nincs sok időm, hogy megvizsgáljam az egész állományt, de látok két Eagles-lemezt, sőt egy pillanatra szemembe ötlik valami gyanúsan Barbara Dickson-albumszerű is. Paul épp visszajön a szobába.

– Gondolom, a nagy részére nem adnád az áldásodat.

– Ó, nem is tudom. A Beatles, az jó banda volt.

Elneveti magát.

– Hát nem nagyon követjük a dolgokat. De elmehetünk a boltodba, és tarthatsz nekünk egy kis eligazítást.

– Én azt mondom, ízlések és pofonok…

Laura rám néz.

– Ezt még sohasem hallottam tőled. Azt hittem, az effajta pluralizmus olyan álláspont, ami miatt rögtön felakasztanának a szép új Fleming-világban.

Sikerül ferdén elmosolyodnom, és nyújtom a brandyspoharamat a ragacsos üvegben kotyogó ősrégi Drambuie-ért.

– Ezt szándékosan csináltad – mondom Laurának hazafelé menet. – Te mindig is tudtad, hogy tetszeni fognak nekem. Ez egy csel volt.

– Aha. Ügyesen rávettelek, hogy találkozz olyan emberekkel, akiket fantasztikusnak fogsz tartani. Jól kicseleztelek, csak hogy legyen egy jó estéd.

– Tudod, mire gondolok.

– Néha mindenkinek szüksége van rá, hogy próbára tehesse a hűségét. Úgy gondoltam, mókás lesz, ha összeismertetlek valakivel, akinek van Tina Turner-lemeze, és aztán megnézem, hogy ugyanolyan embernek érzed-e magad utána.

Ugyanolyannak, abban biztos vagyok. Vagy legalábbis biztos vagyok benne, hogy ugyanolyannak fogom magam érezni. De ma este, be kell vallanom (de persze csak magamnak), az adott különleges, bizarr és alighanem megismételhetetlen körülmények között úgy érzem, nem az a legfontosabb, hogy valaki mit szeret, hanem hogy ő maga milyen. Persze, nem én leszek az, aki el fogja magyarázni Barrynek, hogy ez hogyan lehetséges.