Négy

Hármasban megyünk a Harry Lauderbe. Barryvel nincs harag, Dick felvilágosította, amikor visszajött a boltba, és most mindketten baromian igyekeznek a gondomat viselni. Barry készített nekem egy precízen jegyzetelt válogatáskazettát, Dick pedig négy vagy öt változatban fogalmazza meg a kérdéseit a szokásos kettő-három helyett. És többé-kevésbé úgy cipeltek el erre a koncertre.

A Lauder igazából egy rohadt nagy kocsma, a plafonja olyan magasan van, hogy a cigarettafüst úgy gyűlik össze az emberfeje fölött, mint egy papírmasé felhő. Koszos és huzatos, a padokból rég kiszedték a tömést, a személyzet goromba, a törzsközönség részben riasztó, részben öntudatlan, a vécék nyirkosak és büdösek, estére ennivaló óne, a bor elképesztően vacak, a sör csupa hab és túl hideg: egyszóval egy átlagos észak-londoni kocsma. Nem jövünk ide túl gyakran, hiába, hogy itt van egy köpésre, mert többnyire olyan förtelmes, második ligás punkbandák játszanak benne, hogy az ember odaadná a fél fizetését, csak hogy ne kelljen hallania őket. Hébe-hóba azonban előfordul, mint ma is hogy kihorgásznak valami homályosan ismert amerikai folk- vagy countryművészt, olyasvalakit, akinek megvan a maga kis kultusza, ami persze csak annyi embert jelent, hogy elférnének egy kocsiban. Ma majdnem harmadház van, ami nem is rossz, és amikor besétálunk, Barry rögtön kiszúrja Andy Kershaw-t meg egy srácot, aki a Time Out-nak. ír. Ez nagyjából a legnagyobb felhajtás, amit a Lauder valaha látott.

A nőnek, akit eljöttünk megnézni, Marie LaSalle a neve, megjelent már két szólólemeze független kiadásban, és egyszer az egyik dalát Nanci Griffith is leforgatta. Dick azt mondja, a csaj most itt él, valahol olvasta, hogy úgy érzi, Anglia nyitottabb arra a fajta zenére, amit csinál, ami feltehetőleg azt jelenti, hogy itt az aktív ellenségesség helyett legfeljebb vidám közönnyel találkozik. Egy csomó magányos faszi van itt – nem olyan értelemben magányosak, hogy nem házasok, hanem hogy tök egyedül vannak, haverok nélkül. Ebben a társaságban mi hárman – én a mogorvaságommal és az egy szótagos megjegyzéseimmel, Dick az ideges félszegségével és Barry az aggályos visszafogottságával – valósággal egy harsány és tömeges cégkirándulás benyomását keltjük.

Kísérő zenekar nincs, csak rozzant hangfalak, melyek gusztusos country-rockot böfögnek, és körben állnak az emberek, a korsójukat melengetik és nézegetik a szórólapot, amit a kezükbe nyomtak befelé jövet. Marie LaSalle pontban kilenckor lép színpadra (van ugyanis egy kis emelvény meg két mikrofon néhány méterre tőlünk), és kilenc óra ötkor baromi dühösen és bosszúsan azon veszem észre magam, hogy csorognak a könnyeim, és az érzésektől sterilizált világ, melyben az elmúlt napokban éltem, egy pillanat alatt tovatűnt.

Sok olyan dal van, amit igyekszem kerülni, mióta Laura elment, de az a dal, amivel Marie LaSalle a műsorát kezdi, amely kapásból megríkat, nem tartozik közéjük. Na tessék, elbőgöm magam egy olyan dalon, amelyen nemhogy soha eddig nem bőgtem, hanem ha egyáltalán éreztem valamit, akkor inkább azt, hogy okádnom kell. Amikor nagy sláger volt, én még egyetemre jártam, és Charlie meg én vadul forgattuk a szemünket és ledugtuk az ujjúnkat a torkunkon, amikor valaki – rendszerint valami földrajz szakos gyerek vagy tanítóképzős csaj (és ebben szerintem egy csöpp sznobság sincsen, egyszerűen csak közlöm a szimpla tényeket) – ezt a dalt nyomta be a zenegépen. Szóval a dal, amelyik megríkat, Peter Framptontól a „Drágám, szeretem a stílusod” Marie LaSalle előadásában.

Képzeld csak el, ott állok Barryvel meg a Lemonheads-pólós Dickkel, hallgatom Peter Frampton dalának feldolgozását, és hüppögök. Peter Frampton meg az ő nyálas örökzöldjei! „Mutasd meg, hogyan!” Meg az a hülye zsák vagy mi a nyavalya, amitől úgy szólt a gitárja, mintha Donald kacsa vartyogna! A Frampton élőben, ami vagy hétszázhúsz éven át vezette az amerikai lemezeladási listákat, mert alighanem az összes agyament, kokós hólyag megvette Los Angelesben! Értem én, hogy rohadtul szükségem volt olyan tünetekre, amelyek megértetik velem, hogy mélyen megsebeztek az elmúlt napok történései, de muszáj, hogy ilyen súlyosak legyenek? Miért nem választhatott az Úr valami épp csak enyhén iszonyatosat– egy régi Diana Ross-slágert, mondjuk, vagy valami Elton Johnt?

És ez még nem is minden. Annak eredményeképpen, ahogy Marie LaSalle előadja a „Drágám, szeretem a stílusod”-at („Tudom, hogy nem lenne szabad szeretnem ezt a dalt, de akkor is szeretem”, mondja utána széles mosollyal), egyszeriben azon kapom magam, hogy két teljességgel összeegyeztethetetlen érzés tölt el: a) hirtelen olyan szenvedéllyel vágyódom Laura után, amiből az elmúlt négy napban semmit sem éreztem, és b) ezzel egy időben belezúgok Marie LaSalle-ba. Van ilyen. Legalábbis férfiakkal előfordul. Vagy éppenséggel velem. Néha. Nehéz elmagyarázni, hogyan vagy miért lehetséges, hogy az ember egyszerre két ellentétes irányba vonzódik, és persze elengedhetetlenül szükséges hozzá egy adag álmatag irracionalitás. De azért logika is van a dologban. Marie helyes nő a maga majdhogynem kancsali amerikai módján – úgy néz ki, mint a Partridge család utáni, de még a Los Angeles-i törvény előtti Susan Dey egy kicsit teltebb kiadásban –, mindenesetre, ha az ember csak úgy spontánul és értelmetlenül belezúg valakibe, akkor járhat sokkal rosszabbul is. (Egyszer szombat délelőtt fölébredtem, bekapcsoltam a tévét, és puff neki, egy pillanat alatt beleestem Sarah Greene-be – akkor persze ezt mélyen elhallgattam.) Marie, amennyire meg tudom állapítani, igazán kedves csaj, és ráadásul még tehetséges is: miután Peter Framptont kiüríti a szívéből, már csak a saját dalait énekli, és ezek igazán jó dalok: meghatóak, mulatságosak, finomak. Egész életemben arra vágytam, hogy lefeküdhessek… vagy pontosabban járhassak egy zenésszel: elképzeltem, ahogy írja otthon a dalait, és megkérdezi, mi a véleményem, és talán még valami személyes dumánkat is beleveszi a szövegbe, és köszönetet mond nekem a borítón, sőt talán még a képemet is rárakja a belső borítóra, valahova a háttérbe, és hátulról, a kulisszák mögül nézhetném, ahogy élőben játszik (itt a Lauderben persze elég hülyén festenék, hiszen nincsenek kulisszák: ott állnék egymagamban, és mindenki látna).

Egyszóval azt elég könnyű megérteni, hogy Marie-vel mi az ábra, Laura már bonyolultabb képlet, de szerintem nagyjából a következőről van szó: a szentimentális zenének megvan az a különös tulajdonsága, hogy képes visszavinni valahová, s ugyanakkor előre is röpít, s így egyszerre tölthet el nosztalgia és reménykedés. Marie az előreröpítős, reménykedős része a dolognak – vagy ha nem is feltétlenül ő, akkor valaki, aki rá hasonlít, s aki képes lesz mindent helyrerakni az életemben. (Pontosan ez az: mindig úgy érzem, hogy a nők meg fognak menteni, hogy átvezetnek az éjszakán, egy szebb életbe, hogy megváltoztatnak és megváltanak.) Laura meg persze a nosztalgiás rész, az utolsó ember, akit szerettem, és amikor hallom azokat az édes, ragacsos akusztikusgitár-akkordokat, újraalkotom az együtt töltött éveinket: észre sem veszem, és újra ott ülünk az autóban, és „A szerelem fáj”-t próbáljuk énekelni, de szörnyen hamis, és nagyot nevetünk. A való életben ilyet soha nem csináltunk. Soha nem énekeltünk a kocsiban, és egész biztosan soha nem nevettünk, amikor valami rosszul sikerült. Hát ez az: ezért nem kellene most popzenét hallgatnom.

Ma este tényleg tökmindegy – odajöhet hozzám Marie, amikor már épp indulnék, és megkérdezheti, nincs-e kedvem vele vacsorázni: vagy amikor hazamegyek, ott ülhet Laura, teát szürcsölve és idegesen várva a feloldozást. Mindkét ábránd ugyanolyan csábító, akár az egyik jönne be, akár a másik iszonyúan boldog lennék.

Marie vagy egy óra után szünetet tart. Leül a színpadra és nagyokat húz egy üveg Budweiserből s közben valami srácok bukkannak elő egy doboz kazettával, és lerakják a színpadra Marie mellé. Öt kilencvenkilencbe kerülnek, de nincs aprójuk, úgyhogy igazából hat fontot fizetünk, merthogy mindannyian veszünk egyet, aztán egészen megrémülünk, amikor Marie megszólít bennünket.

– Jól érzitek magatokat? – Bólintunk. – Az jó, mert én jól érzem magam.

– Az jó – mondom, és úgy érzem, ez a maximum, amire képes vagyok az adott pillanatban.

Nekem csak tízesem van, és úgy állok ott, mint egy rakás szerencsétlenség, miközben a srác próbál előkotorni négy egy fontost.

– Londonban élsz, ugye? – kérdezem Marie-tól.

– Öhö. Nem is messze innen.

– És tetszik? – rukkol elő Barry. Jó kérdés. Nekem eszembe nem jutott volna.

– Klassz. Hé, srácok, ahogy elnézlek benneteket, ti biztos tudjátok… Van valamilyen jó lemezbolt a közelben, vagy el kell mennem a West Endre?

Sértődésre semmi ok. Ahogy elnéz bennünket, olyan srácoknak nézünk ki, akik ismerik a lemezboltokat. Mert ismerjük is, naná.

Barry és Dick majd hasra esnek a lelkesedéstől.

– Neki van!

– Robnak lemezboltja van!

– Hollowayben!

– A Seven Sisters Roadon kell menni fölfelé!

– A Championship Vinyl!

– Mi nála dolgozunk!

– Tetszene neked!

– Gyere el!

Marie elneveti magát a buzgalmuk láttán.

– És mit tartotok?

– Mindent, ami jó. Blues, country, régi soul, új hullám…

– Jól hangzik.

Valaki más is akar beszélni vele, úgyhogy kedvesen ránk mosolyog és elfordul. Visszamegyünk oda, ahol álltunk.

– Minek beszéltetek neki a boltról? – kérdezem.

– Nem tudtam, hogy államtitok – feleli Barry. – Úgy értem, tudom, hogy nincsenek vásárlóink meg minden, de aszittem, ez rossz dolog. Azt nem gondoltam, hogy hozzátartozik az üzleti stratégiánkhoz.

– Úgyse fog venni semmit.

– Ha te mondod. Ezért kérdezte, hogy nem ismerünk-e egy jó lemezboltot. Épp csak be akar nézni, hogy rabolja az időnket.

Tudom, hogy hülye vagyok, de nem akarom, hogy Marie eljöjjön a boltomba. Ha eljön, a végén még teljesen belezúgok, és folyton azt fogom várni, hogy újra eljöjjön, és ha tényleg eljön, annyira ideges leszek, hogy valami elcseszett nyakatekert módon fogom meghívni egy italra, úgyhogy vagy meg se érti a célzásomat, és idiótának fogom érezni magam, vagy kapásból visszautasít, és akkor is idiótának fogom érezni magam. És amikor megyünk haza koncert után, már az jár a fejemben, hogy vajon eljön-e a boltba holnap, és ha igen, akkor lesz-e valami belőle, és ha lesz, akkor melyikőnknek jön össze, bár Barry alighanem eleve kiesik a versenyből.

A picsába! Gyűlölöm ezt az egészet. Milyen öregnek kell lenni ahhoz, hogy vége legyen?

Amikor hazaérek, két üzenet van az üzenetrögzítőn, az egyik Liztől, Laura barátnőjétől, a másik Laurától:

1) Rob, én vagyok, Liz. Csak azért hívlak, hogy… hogy jól vagy-e. Hívj fel valamikor. Ööö… én nem akarok állást foglalni. De azért… ölellek. Szia.

2) Szia, én vagyok az. Szükségem van egy-két dologra. Fel tudnál hívni reggel a munkahelyemen? Kösz.

Egy őrült mindenfélét ki tudna olvasni mindkét üzenetből, egy épelméjű ember arra a következtetésre jutna, hogy az első meleg és együttérző, aki meg másodjára hívott, az fütyül rám. Én nem vagyok őrült.