Huszonnégy

Rendszerint élvezem a születésnapomat, ma mégsem repesek az örömtől. A születésnapokat föl kellene függeszteni az olyan években, amilyen ez: kellene egy törvény, ha nem is természeti, de legalább ember alkotta törvény, mely szerint az embernek csak akkor áll jogában öregedni, amikor rendben ketyegnek a dolgai. Most mi a csudának akarjak harminchat éves lenni? Nem akarok, és kész. Nincs abban semmi jó. Rob Fleming élete jelen pillanatban le van fagyva, ennélfogva nem hajlandó egy évvel öregebbé válni. Kéretik félretenni az üdvözlő lapokat, a tortákat és az ajándékokat a következő alkalomra.

És nagyon úgy fest a dolog, hogy meghallgatásra talált a kérésem. Ebben az évben vasárnapra esik a születésnapom, így aztán nem jöhetnek se üdvözlő lapok, se ajándékok, és nem kaptam semmit szombaton se. Dicktől és Barrytől nem is számítottam semmire, bár munka után szóltam nekik a kocsmában, mire bűntudatos képet vágtak, és mindenfélét ígértek (egész pontosan válogatáskazettákat), csakhogy én se emlékszem soha az ő születésnapjukra – az ember nem emlékszik az ilyesmire, hacsak az illető ember nem nő –, úgyhogy aligha van jogom mellre szívni a dolgot. De Laura? A rokonok? A barátok? (Ti nem ismeritek őket, de azért van néhány barátom, néha találkozom is velük, és egy-kettő közülük igenis tudja, hogy mikor van a születésnapom.) A keresztszüleim? Bárki más? Anyámtól kaptam egy lapot, amit apám is aláírt, de a szülők nem számítanak, ha még az öregeidtől se kapsz egy lapot, akkor már valóban nagy a gáz.

A nevezetes nap reggelén a kelleténél jóval több időt töltök fantáziálással, elképzelek egy hatalmas szülinapi bulit, amit Laura szervez, talán apám és anyám segítségével, akik megadták neki néhány olyan embernek a telefonszámát, akiket ő nem ismerhet, a végén már azon kapom magam, hogy dühös vagyok, amiért nekem nem szóltak róla. Mert tegyük fel, hogy elmegyek a moziba, hogy magányosan ünnepeljem meg a születésnapomat, és nekik nem szólok. Akkor ugyan mit csinálnának, he? Ott rejtőzködnének mindannyian valami szekrényben, miközben én nézném a Keresztapát a Scalában felemelt helyárral. De úgy kell nekik. Elhatározom, hogy nem is mondom meg, hova megyek, hadd kucorogjanak csak a sötétben, összeszorulva, morgolódva. („Azt hittem, te fogod felhívni.” „De én mondtam, hogy nincs rá időm” stb.) Néhány csésze kávé után azonban rájövök, hogy ennek a fantáziálásnak semmi haszna, azaz hogy pontosabban valószínűleg be fogok dilizni tőle, és elhatározom, hogy inkább tevékenyen szervezek valamit.

De mit?

Először is elmegyek a videotékába, és kihozok egy csomó olyan filmet, amit épp a maihoz hasonló szörnyű alkalmakra tartogattam, úgymint a Csupasz pisztoly 2 1/2-t, a Halálosztó 2-t és a Robotzsaru 2-t. Utána meg felhívok pár embert, hogy van-e kedvük meginni velem egy italt ma este. De nem Dicket és Barryt. Talán Marie-t, vagy olyanokat, akikkel rég nem találkoztam. Aztán megnézek egyet vagy kettőt a filmekből, megiszom pár sört és chipset eszem hozzá. Jól hangzik. Úgy hangzik, mint az egyetlen lehetséges születésnap egy olyan ember számára, aki épp most töltötte be a harminchatot. (Ami azt illeti, valóban ez az egyetlen lehetséges születésnap egy újdonsült harminchat éves számára – mármint ha az illetőnek, nincs felesége, családja, barátnője és pénze. Sör és chips! A picsába!)

Azt hittétek, úgyse lesz bent semmi a videotékában, mi? Azt hittétek, annyira szerencsétlen pali vagyok, hogy kénytelen leszek megnézni valami Whoopi Goldberg-komédiát, amit moziban sohasem mutattak be nálunk. De nem! Bent van mind, és hónom alatt pontosan a kívánt szeméttel sétálok ki. Épp elmúlt tizenkettő, úgyhogy vehetek egy kis sört, hazamegyek, kinyitok egy dobozzal, behúzom a függönyöket, hogy kiűzzem a márciusi napsütést, és megnézem a Csupasz pisztoly-t. Egészen mulattató.

Épp a Robotzsaru 2-t dugom be a gépbe, amikor anyám felhív, és megint csak csalódást érzek, hogy nem valaki más az. Ha már az anyád se hív fel a születésnapodon, akkor valóban nagy bajban vagy.

De egyébként kedves. Együtt érez velem, amiért egymagamban kell töltenem a napot, pedig biztosan bántja, hogy inkább vagyok egyedül, mint hogy elmenjek hozzá meg apámhoz. („Nincs kedved eljönni a moziba ma este apáddal, Yvonne-nal meg Briannel?”, kérdezi. „Nincs”, felelem. Csak ennyit, egy szóval se többet. „Nincs.” Nevezzük visszafogottnak?) Utána már nem jut eszébe semmi, amit mondhatna. Gondolom, nehéz lehet a szülőknek, amikor látják, hogy a gyerekeiknek nem alakulnak jól a dolgaik, de a régi szülői utakon nem tudnak elérni hozzájuk, mert ezek az utak mostanra iszonyúan meghosszabbodtak. A régi születésnapjaimról kezd beszélni, születésnapokról, amikor beteg lettem, mert több száz szendvicset faltam fel vagy túl sok szivárványkoktélt ittam, de ezek legalább boldogságban fogant rókázások voltak, s nem nagyon vidít fel, hogy anyám most mesél róluk, úgyhogy leállítom. Utána meg persze nyafogni kezd, jön a szokásos hogyan-tudtál-így-elrontani-mindent szöveg, amiről tudom, hogy a tehetetlenségéből és rettegéséből fakad, de ez a nap az én napom, és ezt sem vagyok hajlandó végighallgatni. Jól viseli, hogy belefojtom a szót, még mindig úgy kezel ugyanis, mint egy gyereket: a születésnap az születésnap, ilyenkor meg van engedve, hogy úgy is viselkedjek, mint egy gyerek. Laura a Robotzsaru 2 közepén hív fel, egy telefonfülkéből. Ez nagyon érdekes, de az idő talán nem a legalkalmasabb, hogy megbeszéljük az okát – legalábbis Laurával. Talán majd később, Lizzel vagy valakivel, de nem most. Ez nyilvánvaló mindenkinek, csak egy komplett idiótának nem.

– Miért telefonfülkéből hívsz?

– Onnan hívlak? – mondja. Ügyesebb választ is kitalálhatott volna.

– Be kellett tenned pénzt vagy kártyát egy kis résbe, hogy beszélhess velem?

– Igen.

– És borzalmas pisiszag van?

– Igen.

– Akkor az egy telefonfülke. Miért hívsz telefonfülkéből?

– Hogy boldog születésnapot kívánjak. Bocs, hogy elfelejtettem lapot küldeni.

– Nem úgy értettem…

– Épp hazafelé tartottam, és…

– És miért nem vártad meg, míg hazaérsz?

– Mi értelme, hogy bármit is mondjak? Úgyis azt hiszed, hogy tudod a választ.

– Csak szeretném, ha megerősítenéd.

– Jó napod van?

– Nem rossz. A Csupasz pisztoly 2 1/2 nagyon mulatságos, a Robotzsaru 2 nem olyan jó, mint a Robotzsaru 1. Legalábbis eddig.

– Videózol?

– Öhöm.

– Egyedül?

– Aha. Át akarsz jönni? A Halálosztó 2 még hátra van.

– Nem lehet. Vissza kell mennem.

– Rendben. – Hát igen…

– Hogy van apád?

– Most egész jól, kösz, hogy megkérdezted.

– Rendben.

– Csinálj egy klassz napot magadnak, oké? Találj ki valamit! Ne vesztegesd el az egészet a tévé előtt.

– Jó.

– Hé, Rob, nem az én hibám, hogy egyedül vagy. Nem én vagyok az egyetlen ember, akit ismersz. És én gondolok rád, nem csak úgy egyszerűen leléceltem.

– Mondd meg Iannak, hogy üdvözlöm, jó?

– Nagyon jópofa.

– Komolyan mondtam.

– Azt tudom. Nagyon jópofa.

Elkaptam! Ian nem akarja, hogy felhívjon, ő pedig nem fogja elmondani neki, hogy megtette. Klafa.

A Robotzsaru 2 után kicsit zavarban vagyok. Még négy óra sincs, és bár keresztülszántottam két híres videomoslékon meg egy hatos karton javán, továbbra sem tudom lerázni magamról azt az érzést, hogy nincs valami klafa szülinapom. Olvashatnék persze újságokat vagy csinálhatnék válogatáskazettákat, de az se az igazi. Úgyhogy inkább fölveszem a telefonkagylót, és elkezdem megszervezni a saját szülinapi meglepetésbulimat egy kocsmában. Összehozok néhány embert, és megpróbálom elfelejteni, hogy én hívtam őket, nyolc óra tájban elballagok a Crownba vagy a Queen’s Headbe egy szelíd korsó serre, és hagyom, hogy kérgesre veregessék a hátamat a gratulálok, akikről soha a büdös életbe nem gondoltam volna, hogy az eszükbe jutok.

Csak hát nehezebb, mint gondoltam. London, eh? Mintha azt kérdezném tőlük, nincs-e kedvük kivenni egy év szabadságot és elutazni velem egy világ körüli útra, pedig csak lazán fölvetem, hogy meginnának-e a társaságomban egy pofa sört valamikor. A „valamikor” jelentheti, hogy néhány hét múlva, vagy néhány hónap múlva, vagy valamikor a kilencvenes években, de hogy aznap? Na ne! „Ma este?” kérdezi mindegyik döbbenten, olyan emberek,”akikkel hónapok óta nem beszélgettem – volt munkatársak vagy egyetemi barátok vagy olyan emberek, akikkel volt munkatársak vagy egyetemi barátok révén ismerkedtem össze. – Valamikor ma este! – Megdöbbennek, megzavarodnak, még derülnek is a dolgon, de leginkább nem hisznek a fülüknek. Valaki felhívja őket és csak úgy, mint derült égből a villámcsapás, azt javasolja, hogy menjenek el inni egyet aznap este – semmi Filofax, semmi programegyeztetés, hosszadalmas konzultáció életünk párjával? Bizarr.

De egyik-másik a gyengeség jelét mutatja, amit én könyörtelenül kihasználok. Nem ó-nem-tehetném-de-igazából-egész-jól-esne-egy-korsó-sör típusú gyengeségről beszélek, hanem csak arról, amikor valaki képtelen kerek perec nemet mondani. Nem akarnak ők menni sehová, de kiérzik a hangomból a kétségbeesést, és nincs szívük a kellő határozottsággal lerázni.

Dan Maskell (az igazi keresztneve Adrian, de úgy csak nem maradhatott) az első, aki beadja a derekát. Nős ember, van egy kölyke is, és Hounslow-ban lakik, és vasárnap este van, de nem hagyom, hogy leevickéljen a horogról.

– Heló, Dan? Itt Rob.

– Heló, cimbora. (E ponton őszinte öröm csendül ki a hangjából, ami reményekre jogosít.) Hogy vagy?

Így aztán elmesélem neki, hogy vagyok, majd elmagyarázom a helyzetet… sajnálom, hogy így az utolsó pillanatban szólok, de kicsit elbaszarintottam a szervezést (ellenállok a kísértésnek, hogy hozzátegyem: kicsit elbaszarintottam általában az életemet), de különben is örülnék, ha találkozhatnánk ésatöbbi ésatöbbi, és már hallom is a habozást a hangjában. És aztán Adrian nagy zenerajongó, ezért is haverkodtunk össze az egyetemen és tartottuk a kapcsolatot utána is – kijátszom az adu ászt.

– Hallottál már Marie LaSalle-ról? Nagyon jó folkos country-énekesnő. – Nem hallott róla, ami nem meglepő, de érzem, hogy kezdi pedzeni a horgot.

– Na, szóval, ő egy… barátom, és ő is eljön, úgyhogy… de tényleg baromi jó, és érdemes megismerkedni vele, és… nem tudom, hogy…

Ennyi nagyjából elég is. Hogy őszinte legyek, Adrian többé-kevésbé idióta, ezért is gondoltam, hogy Marie jó lesz csalinak. És hogy miért akarom egy idiótával tölteni a születésnapomat? Ez hosszú történet, aminek a nagy részét már úgyis ismeritek.

Steven Butler Észak-Londonban lakik, nőtlen, és barátja sincs túl sok. Hogy miért nem tud mégse eljönni? Hát mert már kikölcsönözte a videofilmjét, azért.

– A kibaszott életbe, Steve!

– Korábban kellett volna hívnod. Épp most jöttem meg a videokölcsönzőből.

– És miért nem nézed meg most gyorsan?

– Á nem. Tudod, kicsit kényes vagyok rá, hogy tea előtt ne videózzak. Az olyan, mintha csak azért nézném, hogy nézzem, ha érted, mire gondolok. És amennyit megnézel nappal, annyival kevesebbet nézhetsz meg este.

– Márhogy mér?

– Mer úgy csak elpocsékolom, hát nem?

– Akkor nézd meg valamikor máskor.

– Aha, ja! Mer annyi pénzem van, hogy minden este csak úgy adhatok két fontot a videokölcsönzős faszinak, mi?

– Nem arra kérlek, hogy minden este… Én csak… Ide figyelj, adok neked két fontot, rendben?

– Nem is t’om. Tutira?

Naná, mondom, és ezzel meg is egyeztünk. Dan Maskell és Steve Butler. Nem ismerik egymást, nem fognak tetszeni egymásnak, és nincs köztük semmi közös, leszámítva némi átfedést a lemezgyűjteményükben (Dant nem nagyon érdekli a fekete zene, Steve-et meg nem nagyon érdekli a fehér zene, de mindkettőnek van néhány jazzlemeze). És Dan arra számít, hogy találkozik Marie-vel. Marie viszont nem számít arra, hogy találkozik Dannel, sőt még csak a létezéséről sincs tudomása. Egyszóval baromi jó estére van kilátás.

Marie-nek most már van telefonja, Barry meg tudja a számát, és Marie örül a hívásomnak, és boldogan eljön egy italra, és ha még azt is tudná, hogy ma van a születésnapom, akkor bizonyára repesne az örömtől, de valami okból úgy döntök, hogy nem mondom el neki. Neki nem kell eladnom az estét, hála istennek, mert nem is lennék képes rá. Csakhogy előtte még van valami dolga, így aztán egy gyötrelmes órát hármasban kell töltenünk Steve-vel és Dannel. A rockzenéről beszélek Dannek, miközben Steve bámul valakit, akinek mázlija van a játékautomatán, aztán a soulról beszélek Steve-nek, miközben Dan megcsinálja azt a trükköt a söralátéttel, amit csak az igazán idegesítő emberek tudnak. Aztán mindannyian a jazzről beszélgetünk, utána meg jön egy kevés meglehetősen kapkodó tulajdonképpen-mivel-is-foglalkozol duma, de ezzel aztán teljesen kifogyunk a benzinből, és mindannyian a srácot bámuljuk, akinek mázlija van a játékautomatán.

Marie, Csonti meg egy nagyon szőke, nagyon ragyogó, nagyon fiatal – és szintén amerikai – nő végül negyed tíz tájban bukkannak fel, úgyhogy összesen még negyvenöt percünk van az ivászatra. Megkérdezem, mit kérnek, de Marie nem tudja, és eljön velem a pulthoz, hogy megnézze, mijük van.

– Most már látom, mire céloztál Csonti szexuális életével kapcsolatban.

Marie a plafonra emeli a tekintetét.

– Nem semmi a csaj, mi? De súgok neked valamit. Ez a legrondább nő, akivel

valaha járt.

– Örülök, hogy el tudtatok jönni.

– Részünkről a gyönyör. Kik azok a srácok?

– Dan és Steve. Régóta ismerem őket. Kicsit talán unalmasak, de néha azért csak kell velük találkoznom.

– A boci noire-ok, mi?

– Hogy mi?

– Én boci noire-oknak nevezem őket. Mármint a béte noire-ból. Nem szívesen találkozik velük az ember, de amilyen szegény bocik, mégiscsak úgy érzed, hogy kellene.

Boci noire-ok. Puff neki. És nekem könyörögnöm kellett nekik, sőt fizetnem, hogy eljöjjenek egy italra a születésnapomon.

Én soha nem gondolom át ezeket a dolgokat. Soha.

– Boldog születésnapot, Rob – mondja Steve, amikor lerakom elé az italát. Marie megpróbál összenézni velem, úgy látom, meglepetés tükröződik a tekintetében, de amellett mélységes együttérzés és határtalan megértés is, de nem viszonzom a pillantását.

Elég vacak este sikeredik. Kölyökkoromban a nagymamám mindig egy barátom nagymamájával töltötte karácsony másnapját, anyám és apám Adrian anyjával és apjával iszogattak, én meg Adriannel játszottam, és a két vén trotty csak ült a tévé előtt, és egymást szórakoztatta a beszólásaival. A difi az volt, hogy süket volt mind a kettő, mint az ágyú, de ez mit sem számított: boldogan elvoltak ezzel a „beszélgetéssel”, amelyben megvoltak ugyanazok a szünetek, bólogatások és mosolyok, mint bárki más beszélgetésében, csak épp a logikus összefüggések hiányoztak. Éveken át nem gondoltam erre, de ma este egyszer csak felidéződik bennem. Steve halálra bosszant egész este: az a mániája, hogy megvárja, míg jól felpörög a beszélgetés, aztán motyog valamit a fülembe, épp amikor vagy éppen mondani akarnék valamit, vagy élénken figyelnék valakire. És én vagy rá se hederítek, ami udvariatlanságnak tűnhet, vagy válaszolok neki, amit persze mindenki hall, és így teljesen új vágányra terelem a beszélgetést. És amikor eléri, hogy mindenki a soulról beszél, vagy a Star Trek-ről vagy hogy milyen remek barna sörök vannak Észak-Angliában, vagy bármi olyasmiről, amiről senki más nem tud semmit, kezdődik elölről az egész. Dan egy csomót ásítozik, Marie türelmes, Csonti morcos, a csaja meg, Suzie egészen meg van rémülve. Mi a csudát keres egy ilyen vacak kocsmában ezekkel a fiúkkal? Gőze sincs. Mint ahogy nekem se. Talán jobb lenne, ha szépen lelépnék Suzie-val, és itt hagynám ezeket a gizdákat, hadd boldogítsák egymást. Elmesélhetném nektek az egész estét, de nem lelnétek benne különösebb élvezetet, ezért csak egy unalmas, de tökéletesen reprezentatív részletével szolgálok:

MARIE: …egyszerűen hihetetlen, úgy értem, igazi állatok. A „Szerelem fáj”-t énekeltem, és erre ez a fickó odakiáltotta: „Én nem így csinálom, baby”, aztán leokádta magát, végig a pólóját, és egy izma sem rándult Csak állt ott, üvöltött föl a színpadra, és röhögött a haverjaival. [Nevet.] Te is ott voltál, Csont, igaz?

CSONTI: Aha, asszem.

MARIE: Csont csak ábrándozik ilyen finom közönségről, igaz, Csont? Azok a helyek, ahol ő játszik, hát egyszer el kellene… [A többit nem lehet érteni, mert közbeszól…]

STEVE: [A fülembe suttogva.] Képzeld, megjelent A báró videón. Hat részben. Emlékszel a címzenéjére?

ÉN: Nem. Nem emlékszem. [Hallom, ahogy Marie, Csonti és Dan nevet a poénon.] Bocs, Marie, nem hallottam. Mit kellene egyszer csinálnom?

MARIE: Csak azt meséltem, hogy az a hely. ahol Csont és én…

STEVE: Csodálatos volt. Dum-dum-DUM! Dum-dum-dum DUM!

DAN: Aha, ezt ismerem, A férfi a bőröndben?

STEVE: Nem. A báró. Mos’ jött ki videón.

MARIE: A báró? Ki is játszott abban?

DAN: Steve Forrest.

MARIE: Úgy emlékszem, azt nálunk is játszották. Az volt az, amelyikben a srác [Nem lehet hallani, mert közbeszól..]

STEVE: [A fülembe suttogva.] Szoktad olvasni a Voices from the Shadows-t? Egy soul magazin. Ragyogó. Steve Davis a tulajdonosa. A sznúkerjátékos. [Suzie fájdalmas grimasszal Csontira pillant, Csonti megnézi az óráját.]

Stb.

Soha többé nem fog egy asztalnál ülni ez a kombináció, egyszerűen nincs rá esély, hogy megtörténhessen, és ez nagyon meglátszik. Azt hittem, a társaság majd a biztonság és vigasz érzésével tölt el, de nem. Nem igazán ismerem ezeket az embereket, még azt se, akivel lefeküdtem már, és mióta szakítottunk Laurával, most először valóban úgy érzem, hogy a padlón fekszem, eltaknyolva, kiguvadt szemmel. Honvágyam van.

Állítólag a nők azok, akik nem vigyáznak rá, és elszigetelődnek a kapcsolatukban: egyre inkább csak a pasijuk barátaival találkoznak, egyre inkább ugyanazt csinálják, mint az (szegény Anna, ahogy próbálja az agyába vésni, hogy kicsoda az a Richard Thompson, és meg kell értenie, hogy miért nem szabad szeretnie a Simple Mindsot), és amikor ejtik őket vagy ők ejtik a pasijukat, egyszer csak rádöbbennek, hogy túl messzire elsodródtak a barátaiktól, akikkel úgy normálisan három vagy négy évvel azelőtt találkoztak utoljára. És Laura előtt többnyire ez történi nálam is, mármint az én barátnőimmel legalábbis a legtöbbel.

De Laura… nem is értem, mi történt. Szerettem a haverjait, Lizt meg a többieket, akik eljártak hozzánk a Grouchóba. És valami okból – gondolom, ez kapcsolatban van a komparatív sikerességgel és ezzel összefüggésben bizonyos dolgok elodázásával – az ő haverjai inkább voltak egyedülállók és rugalmasak, mint az enyémek. Így most először én játszottam a nő szerepét, és összekötöttem a sorsomat a partneremével. Nem arról van szó, mintha ő nem kedvelte volna a barátaimat (nem az olyanokat, mint Dick meg Barry meg Steve meg Dan, hanem az igazi barátaimat, azokat az embereket, akiket aztán könnyelműen elveszítettem). Csak épp a sajátjait jobban szerette, és azt akarta, hogy én is szeressem őket, és én szerettem is. Jobban szerettem őket, mint a sajátjaimat, és mielőtt észrevettem volna (igazából sohasem vettem észre, csak amikor már túl késő volt), a kapcsolatom lett az, ami meghatározta a tájékozódó képességemet. És amikor az ember elveszti a tájékozódó képességét, akkor honvágya támad. Tiszta sor. És most? Úgy érzem, mintha elérkeztem volna az út végére. Nem olyan igazi amerikai rockandroll-öngyilkosságos értelemben gondolom ezt, hanem angolosan – úgy fulladtam ki, mint Thomas, a Mozdony: kifogytam a szuszból, és halkan megálltam a semmi közepén.

– Ezek az emberek a barátaid? – kérdezi Marie másnap, amikor elvisz egy születésnap utáni baconos-avokádós szendvicsezésre.

– Miért, nem volt annyira tragikus. Csak ketten voltak.

Rám néz, hogy lássa, nem viccelek-e. Amikor elneveti magát, látom, hogy vicceltem.

– De hát a születésnapod volt.

– Na igen. Tudod…

– A születésnapod. És ez a legtöbb, amit össze tudsz hozni?

– Mondjuk, hogy ma meg neked lenne születésnapod, és este szeretnél elmenni inni valamit. Kit hívnál meg? Dicket és Barryt? Csontit? Engem? Nem mi vagyunk a legeslegeslegjobb barátaid, igaz?

– Ugyan már, Rob. Én még csak nem is a saját országomban vagyok. Sok ezer mérföldre vagyok az otthonomtól.

Én is pontosan erre akartam kilyukadni.

Figyelem a párokat a boltban meg mindenhol máshol is – a kocsmákban, a buszon, ablakokon keresztül. A nyilvánvalóan újak – ez abból látszik, hogy egy csomót beszélnek, nevetnek, kérdeznek, simogatják egymást – nem érdekelnek: mint a legtöbb ember, egy új pár egyik tagjaként én is jól megállom a helyem. Engem a megállapodottabb, nyugodtabb párok izgatnak, azok, amelyek már elkezdtek keresztülgályázni az életen, sokkal inkább egymásnak vetve a hátukat, vagy legfeljebb vállt a vállnak vetve, semmint egymás szemébe nézve.

Igazából nem sokat lehet leolvasni az arcukról. De komolyan. Nem sok különbözteti meg őket az egyedülálló emberektől, próbáljátok meg besorolni az embereket, akik mellett elmentek az utcán, négy kategóriába: boldog házas, boldogtalan házas, egyedülálló és kétségbeesett, és rájöttök majd, hogy nem megy. Vagy éppenséggel megy, de az ember soha nem lehet biztos a választása helyességében. Ez számomra hihetetlennek hangzik. Ez a legfontosabb dolog az életben, és nem lehet megállapítani, hogy kinek-kinek sikerült-e vagy sem. Ez azért rosszul van így, nem? Mert azokon az embereken, akik boldogok, igenis látszania kellene a boldogságnak, mindig, egyfolytában, függetlenül attól, hogy épp mennyi pénzük van vagy mennyire szorítja a lábukat a cipő vagy mennyire keveset alszik a csecsemőjük, azokon meg, akik rendben vannak, csak épp még nem találták meg az igazit, nem is tudom, talán derűnek kellene tükröződnie, de némi aggodalommal vegyülve mint amilyen Billy Cristal a Harry és Sally-ben, azoknak meg, akik kétségbe vannak esve, viselniük kellene valamit talán egy sárga szalagot, ami alapján megismerhetnék őket a hasonlóan elkeseredett emberek. Itt és most megígérem, hogy én, ha nem leszek többé elkeseredve, ha ezt az egészet szépen elsimítom, akkor soha többé nem fogok panaszkodni a bolt gyér forgalmára vagy a mai popzene lelketlenségére vagy azokra a vacak szendvicsekre, amiket a bolttól nem messze lévő szendvicsbárban kap az ember (egy hatvanért van majonézeses-sültbaconös, és még soha egyikőnknek se volt négynél több bacondarabka egy egész nagy adagban), se semmi másra. Egyfolytában ragyogni fogok, mint a Salamon töke, a puszta megkönnyebbüléstől.

Néhány hétig nem nagyon történik semmi, amin azt értem, hogy még a szokásosnál is kevesebb. Egy zsibárusnál, nem messze a lakásomtól rábukkanok a „Mindenből mindenféle” egy példányára, és megveszem tizenöt pennyért, aztán odaadom Johnnynak, amikor legközelebb látom, azzal a feltétellel, hogy most már lekopik végre és békén hagy bennünket. Másnap bejön panaszkodni, hogy össze van karcolva, és kéri vissza a pénzét. A Barrytown diadalmasan debütál a Harry Lauderben, a közönség majdnem szétszedi a házat, és van egy csomó faszi, aki tehetségkutató menedzsernek néz ki, és ők is teljesen bevadultak, és tényleg, Rob, bánhatod, hogy nem jöttél el (Marie csak nevet, amikor őt kérdezem, és azt mondja, mindenkinek el kell kezdenie valahol). Dick próbál megfűzni egy négyes randira, mármint hogy ő Annával meg én meg Anna barátnője, aki huszonegy éves, de nem állok kötélnek, megnézzük Marie koncertjét egy farringdoni folk-klubban, és a szomorú dalok közben sokkal többet gondolok Laurára, mint Marie-re, pedig Marie az egyik dalát a „Championship Vinyl-beli srácoknak” ajánlja, elmegyek inni Lizzel mire egész este Rayt basztatja, ami szuper, és aztán meghal Laura édesapja, és minden megváltozik.