Hat

Pontosan egy héttel Laura lelépése után felhív egy Wood Green-i nő, és azt mondja, van néhány kislemeze, ami talán érdekel. Rendszerint nem járok el lomtalanítani, de úgy látom, ez a nő tudja, miről beszél: lemezkiadókról, borítókról meg ehhez hasonlókról motyog, ami azt sejteti, hogy nem fél tucat összekarcolt Electric Light Orchestra-lemezről van szó, amiket a kölyke hagyott ott, amikor elköltözött.

Hatalmas házban lakik, amely azt a benyomást kelti, hogy London valamelyik másik részéből csöppent Wood Greenbe, a nő viszont nem valami helyes. A negyvenes éveinek derekát vagy végét tapossa, mintha le lenne barnulva, az arcán gyanakvó feszültség. Bár farmert és pólót visel, a farmer fenekén valami olasz név van ott, ahol Mr. Wrangler vagy Mr. Levi nevének kellene lennie, a pólón meg egy csomó flitterből vagy mi a frászból három betű van kivarrva, CND.

Se nem mosolyog, se kávéval nem kínál, se azt nem kérdezi meg, hogy könnyen megtaláltam-e a házát a fagyos, csapkodó esőben, amitől öt méterre se lehetett ellátni. Egyszerűen csak bevezet egy dolgozószobába, felkapcsolja a villanyt, és rámutat a legfölső polcokon lévő kislemezekre – több száz van belőlük, mind külön rendelésre készített fatartókban –, és otthagy, hogy magamban szemlélődjek.

Ezen a részen nincsenek is könyvek a polcokon, csak albumok, CD-k, kazetták és a hifiberendezés, mindegyik kazettán ott a papír a sorszámmal, amiből rögtön látszik, hogy nem pancserral állok szemben. Vagy egy tucat gitár van a falnak támasztva, az asztalon meg egy olyan számítógép áll, amiről el tudom képzelni, hogy zenét is lehet csinálni vele, ha az ember épp arra akarja használni.

Fölállok egy székre, és elkezdem lerakosgatni a kislemeztartókat. Hét vagy nyolc van belőlük, és bár egyelőre míg teszem le őket a padlóra, igyekszem oda se nézni, az utolsó tartóban lévő első lemezt mégiscsak megpillantom: egy King kiadású James Brown-kislemez, harminc éves, mire zsiborogni kezd bennem az izgalom.

Amikor nekiállok alaposabban átnézni az anyagot, rögtön látom, hogy ez az a fogás, amiről mindig álmodtam azóta, hogy elkezdtem lemezeket gyűjteni. Vannak csak rajongó-klubok részére kiadott Beatles-kislemezek, az első hat Who-kislemez, eredeti Presleyk a hatvanas évek elejéről meg egy halom ritka blues és soul kislemez meg… meg a Sex Pistols „Isten óvja a királynőt”-feldolgozása az A&M kiadásában! Még látni se láttam soha egyetlen példányt se belőle! Még soha olyan embert se láttam, aki látott volna egyet! És ó nem ó nem ó nem lehet igaz uramisten – a „Nyitva felejtetted a csapot” Otis Reddingtől, amit hét évvel a halála után adtak ki, de az özvegye rögtön leállíttatta az árusítását, mert…

– Na, mit szól hozzá? – A nő az ajtófélfának dől, karját összefonja, és mosoly dereng az arcán, nyilván egészen bárgyú képet vághatok.

– Ez a legjobb gyűjtemény, amit valaha láttam. – Gőzöm sincs, mennyit ajánljak érte. Ez a szajré megér hat vagy hét lepedőt, és ezt ő is tudja. Honnan a fenéből vegyek annyi pénzt?

– Adjon ötven fontot, és még ma elviheti az összeset.

Ránézek. Ettől a pillanattól kezdve Álomországban vagyunk, ahol töpörödött anyókák szép pénzt fizetnek, csak hogy szállítsd el az öreg Chippendale-bútorukat. Csak éppen most nem egy töpörödött anyókával készülök üzletet kötni, és a nő pontosan tudja, hogy ami itt van, az sokkal többet ért ötven fontnál. Mi akar ez lenni?

– Ezeket… úgy lopták?

Elneveti magát.

– Miért, mit gondol, megérné nekem, hogy kicígöljem ezt a cuccot valakinek az ablakán, aztán ötven fontot kérjek érte? Az egész a férjemé.

– És jelen pillanatban nincsenek túl jóban, igaz?

– Spanyolországban van egy huszonhárom éves lánnyal. A lányom barátnőjével. És a mocskos gazembernek még volt pofája felhívni, hogy küldjek neki valamennyi pénzt kölcsönbe, ami eszem ágában se volt, erre megkért, hogy adjam el a kislemez-gyűjteményét és küldjem el neki csekken, amit kapok érte, leszámítva tíz százalékot a fáradozásomért. Erről jut eszembe… Tudna úgy fizetni, hogy legyen benne egy ötfontos? Be akarom keretezni és kirakni a falra.

– Gondolom, nem kevés időbe telt, amíg a férje ezt összehozta.

– Évekbe. Ez a gyűjtemény nagyjából minden, amit elért az életben.

– Dolgozik valamit?

– Zenésznek nevezi magát, de… – Savanyú grimasszal fejezi ki hitetlenkedését és megvetését. – Rajtam élősködik, csak ül azon a kövér seggén, és lemezborítókat bámul.

Gondoljatok csak bele: az ember egy napon arra megy haza, hogy holmi kicsinyes bosszúból bagóért elpasszolták az Elvis- meg James Brown- meg Chuck Berry-kislemezeit. Ti mit tennétek a helyében? Mit szólnátok hozzá?

– Ide figyeljen, nem fizethetnék érte becsületesen? Nem kell megmondania neki, hogy mennyit kapott. Elküldheti neki a negyvenöt fontot, a többit meg elveri. Vagy valamilyen jótékony célra fordítja, mit tudom én.

– Ez nem volt benne az ajánlatban. Kegyetlen akarok lenni, de tisztességes.

– Sajnálom, de ez így… Én nem akarok részt venni benne.

– Ahogy gondolja. Találok ezer másikat, aki akar.

– Igen, tudom. Ezért próbálok kompromisszumot találni. Mit szólna ezerötszázhoz? Biztosan megér vagy négyszer annyit.

– Hatvan.

– Ezerháromszáz.

– Hetvenöt.

– Ezeregyszáz. Ez a legalacsonyabb ajánlatom.

– Én pedig egy pennyvel sem fogadok el többet kilencven fontnál. – Most már mindketten mosolygunk. Nehéz elképzelni, hogy még milyen más körülmények között folyhatna le egy ilyen üzleti tárgyalás.

– Tudja, akkor lenne pénze, hogy hazajöjjön, és ez az, amit semmiképpen sem szeretnék.

– Sajnálom, de azt hiszem, jobb lesz, ha felhív valaki mást. – Tudom, hogy amint visszaérek a boltba, sírva fakadok és bőgni fogok, mint egy csecsemő, egy álló hónapon át, de akkor se tudom megtenni.

– Rendben.

Felállok, hogy induljak, aztán mégis visszatérdepelek: csak még egy utolsó, pásztázó pillantást vetek a kincsre.

– Megvehetem ezt az Otis Redding-kislemezt?

– Persze. Tíz penny.

– Ó, ugyan már. Hadd adjak egy tízest érte, a többit úgyis eladhatja olyan olcsón, ahogy magának tetszik.

– Rendben. Ha már vette a fáradságot, hogy feljöjjön ide. És mert magának vannak elvei. De csak egyet. Nem fogom eladni magának az összesét egyenként.

Szóval elmentem Wood Greenbe, és visszajövök a „Nyitva felejtetted a csapot” vadijó állapotban lévő példányával, amit egy tízesért vettem. Nem is rossz egy félnapi munkának. Barry és Dick le lesz nyűgözve. De ha valaha is megtudják, hogy mi volt még ott – Elvis, James Brown, Jerry Lee Lewis, a Beatles, a Pistols –, akkor abban a minutumban szívrohamot kapnak, úgyhogy óvatosan kell előkészítenem, hogy…

De hogy a fenébe van az, hogy a rossz fiú pártjára álltam, aki elhagyta a feleségét és elhúzta a csíkot Spanyolországba valami nimfácskával? Miért nem vagyok képes azt érezni, amit a felesége érez? Lehet, hogy haza kellene mennem és elpasszolni Laura szobrát valakinek, aki darabokra akarja törni és cserepekként felhasználni, talán ez segítene rajtam. De tudom, hogy nem teszem meg. Mert magam előtt látom annak a fickónak a képét, amikor megkapja a szánalmas csekkjét postán, és nem tehetek róla, de iszonyúan, iszonyúan sajnálom.

Jó lenne arról beszámolni, hogy az élet tele van ehhez hasonló izgalmas kalandokkal, de hát nincsen tele. Dick átveszi nekem az első Liquorice Comfits-albumot, ahogy megígérte, Jimmy és Jackie Corkhill időlegesen abbahagyják a veszekedést, Laura mamája nem telefonál, de az enyém igen. Úgy gondolja, Laura talán jobban érdeklődne irántam, ha eljárnék valamilyen esti egyetemre. Megegyezünk abban, hogy ebben nem értünk egyet, aztán leteszem a kagylót, mialatt beszél. Dick, Barry meg én taxival elmegyünk a White Lionba, hogy megnézzük Marie koncertjét, és a nevünk valóban rajta van a vendéglistán. A taxi pontosan tizenöt fontba kerül, borravaló nélkül, a sörnek meg két font korsója. A White Lion kisebb a Laudernél, úgyhogy míg az kétharmadrészt üres volt, ez félig megtelt, és persze sokkal szebb is, és még előfellépő is van, egy borzalmas helyi énekes-dalszerző, akinek a világ véget ért közvetlenül Cat Stevens „Teát a kormányosnak”-ja után.

A jó hírek:

1) Nem bőgöm el magam a „Drágám, szeretem a stílusod”-on, bár kétségtelen, hogy enyhe rosszullét fog el.

2) Marie megemlít bennünket: „Jól látom? Ti vagytok azok ott lent, Barry, Dick és Rob? Örülök, hogy eljöttetek, srácok.” Utána meg azt mondja a közönségnek: „Jártatok már a boltjukban? Championship Vinyl a neve, és Észak-Londonban van. Ha nem, akkor legfőbb ideje.” És az emberek megfordulnak, hogy megskubizzanak bennünket mi meg maflán egymásra nézünk, és Barry, amilyen balfék majdnem vihogni kezd izgalmában.

3) Még mindig szeretnék rajta lenni azon a lemezborítón, annak ellenére, hogy reggel, amikor munkába mentem, majdnem kidobtam a taccsot, mert fél éjszaka ébren voltam, csikkekből kiszórt dohányból sodortam magamnak cigiket, banánlikőrt ittam és Laurára gondoltam. (Jó hír ez? Lehet, hogy nem, lehet, hogy végső, perdöntő bizonyítéka annak, hogy teljesen őrült vagyok, de azért mégiscsak jó hír annyiban, hogy még él bennem valamiféle ambíció, és nem a Melody Radio az egyetlen látomásom a jövőmről.)

A rossz hírek:

1) Marie behív valakit a színpadra, hogy énekeljék együtt a ráadást. Egészen pontosan egy pacákot. És a manus olyan bizalmassággal osztozik vele a mikrofonon, ami egyáltalán nincs az ínyemre, és énekli „A szerelem fáj” refrénjét, és közben olyan szemekkel néz Marie-re, ami azt sugallja, hogy jócskán előttem van a borítófényképre ácsingózók sorában. Marie továbbra is hasonlít Susan Deyre, a srác meg – „‘Csont’ Taylor, Texas legjobban őrzött titka”, mutatja be Marie – úgy néz ki, mint Daryl Hall a Hall and Oatesból, csak valamivel szebb kivitelben, ha ez egyáltalán elképzelhető. Hosszú szőke haja van, széles pofacsontja, lehet vagy száznyolcvan centi magas, és ráadásul még izmos is (farmermellényt visel ing nélkül), és olyan a hangja, hogy az a pacák, aki a Guinness-reklámokban énekel, elbújhat mögötte – mély és testes, olyan, mintha döngve nekiütődne a színpadnak, s onnan gördülne felénk, mint egy ágyúgolyó. Tudom, hogy most éppen nem teng túl bennem a szexuális önbizalom, meg azt is tudom, hogy a nők nem feltétlenül a hosszú szőke hajra, az erős pofacsontra és a százkilencven centire buknak, hogy néha igenis jobban tetszik nekik a rövid barna haj, a keskeny arc és a zömök termet, de akkor is! Csak rájuk kell nézni! Susan Dey és Daryl Hall! Amint egymásba szövik „A szerelem fáj” két pucér dallamívét! Jóformán a nyáluk is összekeveredik! Még szerencse, hogy a kedvenc ingemet viseltem a minap, amikor bejött a boltba, különben nem lenne semmi esélyem.

Több rossz hír nincs. Ennyi.

Amikor a koncert véget ér, fölveszem a dzsekimet a padlóról, és indulok kifelé.

– Még csak fél tíz – mondja Barry. – Igyunk még valamit.

– Igyatok, ha akartok. Én megyek vissza. – Semmi kedvem meginni egy italt azzal a „Csont” nevű pacákkal, és az az érzésem, hogy Barrynek meg épp ez a hátsó szándéka. Az az érzésem, hogy Barry számára az évtized legfényesebb eseménye volna, ha leguríthatna valamit Csonti-fiúval. – Nem akarom elcseszni az estéteket. Nincs kedvem maradni, ennyi az egész.

– Egy félórára se?

– Hát, inkább nem.

– Akkor csak egy percet várj. Ki kell mennem brunyálni.

– Nekem is – szólal meg Dick.

Amikor elmennek, én gyorsan kihúzok, és leintek egy fekete taxit. Csuda klassz depressziósnak lenni: az ember olyan csúnyán viselkedhet, ahogy csak akar.

Mi rossz van abban, ha az ember szeretne otthon lenni, a lemezgyűjteménye társaságában? Ez nem olyan, mint bélyeget gyűjteni, vagy söralátéteket vagy antik gyűszűket. Egy egész világ van benne, egy szebb, piszkosabb, agresszívebb, békésebb, színesebb, erotikusabb, haragvóbb, szeretőbb világ, mint az, amelyikben élünk, van történelme, földrajza, költészete és még egy csomó mindene, amiről tanulnom kellett volna az iskolában, beleértve a zenét is. Amikor hazaérek (Putneytól Crouch Endig húsz font – borravaló nélkül), csinálok magamnak egy teát, bedugom a fejhallgatót, és végigmegyek az összes nőkről szóló, dühös Bob Dylan- és Elvis Costello-dalon, és amikor ezzel végzek, nekiállok végighallgatni egy Neil Young-koncertlemezt, hogy a végén már berezonál a fejem tőle, s amikor végzek Neil Younggal, lefekszem és bámulom a plafont, ami most már korántsem az az álmatag, ábrándos tevékenység, ami volt. Még hogy én meg Marie! Egy vicc! Be akartam dumálni magamnak, hogy van merre indulnom, hogy lehetséges a könnyű, zökkenőmentes áttérés egy másik vágányra. Most már látom. Látok én mindent, amikor már megtörtént – a múlthoz, ahhoz baromian értek. De a jelent sehogy se bírom megérteni.

Későn érek be a boltba, Dick addigra már átvett egy üzenetet Liztől. Hogy hívjam fel a munkahelyén, sürgősen. Nekem viszont eszem ágában sincs felhívni a munkahelyén. Le akarja mondani a ma esti randevúnkat, tudom is, hogy miért, de juszt se könnyítem meg a dolgát. Mondja a szemembe!

Úgyhogy szólok Dicknek, hogy hívja vissza, és mondja meg neki, hogy az előbb elfelejtette, hogy egész nap nem leszek benn, mert elmentem egy hanglemezvásárba Colchesterbe, és hogy csak este jövök meg, mert akkor randevúm lesz valakivel. Nem, Dicknek nincs meg a colchesteri telefonszám. Nem, nem hiszi, hogy felhívnám a boltot. Egész nap nem veszem fel a telefont, hátha Liz rajta akar kapni a turpisságon.

Úgy beszéltük meg, hogy Camdenben találkozunk, egy csöndes kiskocsmában a Parkwayn. Korán érkezem, de van nálam egy Time Out, úgyhogy ülök egy sarokban a korsó sörömmel meg a kesudiómmal, és kiválasztom a filmeket, amikre elmennék, ha lenne kivel.

A randevú Lizzel nem tart sokáig. Látom, ahogy dühös léptekkel jön az asztalom felé – helyes lány, csak épp túl nagydarab, és amikor dühös, akkor igencsak félelmetes jelenség – mire mosolyogni próbálok, de látom, hogy semmi haszna, mert Liz már annyira belelovalta magát a dühébe, hogy ez annyi, mint halottnak a csók.

– Tudod mi vagy te, Rob? Egy hülye seggfej! – mondja, azzal sarkon fordul és kisétál, és a szomszéd asztalnál ülő emberek nagy szemeket meresztenek rám. Elvörösödök, bámulom a Time Out-ot és nagyot húzok a sörömből, abban a reményben, hogy a pohár eltakarja bíborban játszó arcomat.

Liznek természetesen igaza van. Egy hülye seggfej vagyok.