Huszonkilenc

Elviszem Laurát, hogy megnézze Marie-t, és tetszik neki.

– De hiszen ragyogó! – mondja. – Miért nem ismerik többen? Miért nincs tele a kocsma?

Ezt kicsit mulatságosnak találom, miután egész kapcsolatunk során arra próbáltam rávenni, hogy olyan embereket hallgasson, akik megérdemelnék, hogy híresek legyenek, de nem azok, de ebbe most inkább nem megyek bele.

– Gondolom, elég nagy adag jó ízlés kell hozzá, hogy valaki észrevegye, milyen nagyszerű, és a legtöbb embernek annyi nincsen.

– És volt a boltodban?

Öhöm. És lefeküdtem vele. Klassz, mi?

– Öhöm. Személyesen szolgáltam ki. Klassz, mi?

– Sztárkefélő. – A fél korsó Guinnesst tartó kezének hátát csapkodja, amikor Marie befejez egy dalt. – Miért nem szervezel neki egy fellépést a boltban? Személyes találkozás Marie LaSalle-lal! Ilyesmit még sose csináltál.

– Mert soha nem volt rá alkalmam.

– Miért ne? Jó móka lenne. Valószínűleg még mikrofon se kellene neki.

– Na ja, komoly hangszálproblémákkal kellene küzdenie ahhoz, hogy mikrofonra legyen szüksége a Championship Vinylben.

– Te meg biztos eladnád néhány kazettáját meg még ezt-azt mellette. És beletetethetnéd a Time Out koncertmenüjébe.

– Állítsd le magad, Lady Macbeth! Nyugodj meg és hallgasd a zenét. – Marie épp egy balladát énekel valami nagybátyjáról, akt meghalt, és egy-két ember felénk fordul, amikor Laura nem bír az izgalmával.

De igazából nekem is tetszik az ötlet. Személyes találkozás Marie LaSalle-lal! Mintha csak az EMI sztárja lenne! (Adnak autogramot a zenészek kazettára is? Naná, egész biztosan.) És ha Marie bulija jól sikerül, akkor lehet, hogy mások is kedvet kapnak – egész együttesek, és ha igaz az, hogy Bob Dylan Észak-Londonban vesz lakást… hát, miért is ne? Tudom, hogy a popzene csillagai nem gyakran lépnek fel lemezboltokban, hogy segítsenek eladni régebbi lemezeik használt példányait, de ha sikerülne pazar áron elpasszolnom azt a mono Blonde on Blonde-ot, feleznék Bobbal. Sőt lehet hatvan-negyven százalék is, ha még egy autogramot is hozzácsap.

És egy ilyen kis Bob Dylan-féle Championship Vinyl-beli akusztikus koncert fényében (esetleg egy korlátozott példányszámú élő albummal? Gondolom, el kell intézni egykét trükkös dolgot a szerződéssel kapcsolatban, de majd elintézzük) máris szebbnek és színesebbnek látszik a jövő. Lehet, hogy újranyithatnám a Rainbow-t? Itt van nem messze az úton, és épp senkinek se kell. És indíthatnék egy jótékonysági koncerttel, mondjuk, megismételném Eric Clapton Rainbow-beli koncertjét…

A szünetben, amikor árulja a kazettáit, odamegyünk Marie-hez.

– Ó, szia! Láttam, hogy Rob van valakivel, és reméltem, hogy te leszel az – mondja Laurának nagy mosoly kíséretében.

Engem annyira lefoglalt a fejemben folyó promóciós tervezgetés, hogy elfelejtettem idegeskedni Laura és Marie találkozása miatt (Két Nő. Egy Férfi. Egy hülye is látná, hogy ebből baj lesz. Stb.), és máris akad egy kis magyarázkodnivaló. Az én verzióm szerint Marie egyszer-kétszer vásárolt nálam, Kérdés: hogyan következik ebből az a reménye, hogy a nő, aki mellettem van. Laura? („Akkor az annyi mint öt kilencvenkilenc. Ó, az én barátnőmnek is ugyanilyen pénztárcája van. Mármint a volt barátnőmnek. Igazán szeretném, ha bemutathatnálak neki, de hát szakítottunk.”) Laura arcára kiül a helyzethez illő álmélkodás, de azért csak folytatja.

– Tetszenek a dalaid. Meg az is, ahogy énekled őket. – Enyhén elpirul, és izgatottan megrázza a fejét.

– Örülök neki. Robnak igaza volt. Te tényleg fantasztikus vagy. („Akkor a visszajáró négy font és egy penny. Tudod, a volt barátnőm fantasztikus.”)

– Nem is gondoltam, hogy ti ketten ilyen jóban vagytok – mondja Laura, olyan csípősen, hogy belesajdul a gyomrom.

– Ó, Rob jó haverom, mióta csak itt vagyok. Meg Dick és Barry is. Nekik köszönhetem, hogy otthon érzem magam Angliában.

– Hagyjuk, hadd árulja Marie a kazettáit, Laura.

– Marie, csinálnál egy fellépést Rob boltjában?

Marie elneveti magát. Csak nevet, és nem válaszol. Állunk, mint a hülyék.

– Hülyültök velem, mi?

– Nem egészen. Egy szombat délután, mikor tele van a bolt. A pulton állhatnál. – Ez az utolsó hozzáfűzés Laurától származik, mire döbbenten bámulok rá.

Marie vállat von.

– Rendben. De meg kell hogy tartsam az összes pénzt, ami a kazettákból bejön.

– Persze. – Ez megint Laura. Én még mindig csak bámulok rá, úgyhogy meg kell elégednem azzal, hogy még keményebben bámulok.

– Kösz. Örülök, hogy megismerhettelek.

Visszamegyünk oda, ahol álltunk.

– Látod? – mondja Laura. – Pofonegyszerű.

A Laura visszatérése utáni első hetekben időről időre próbálom tisztázni magamban, hogy milyen is most az életem: hogy vajon jobb-e vagy rosszabb, hogy hogyan változtak meg a Laura iránti érzéseim, ha megváltoztak egyáltalán, hogy boldogabb vagyok-e, mint voltam, hogy mennyire állok közel ahhoz, hogy megint elfogjon a viszketegség, hogy Laura változott-e, és végül is milyen együtt élni vele. Nem nehéz válaszolni ezekre a kérdésekre – jobb, mintha megváltoztak volna, igen, nem nagyon, nem igazán, egészen kellemes –, mégsem tudok teljesen megnyugodni, mert tisztában vagyok vele, hogy ezek a válaszok nem igazán mélyről jönnek. De valahogy kevesebb időm van a töprengésre, mióta visszajött. Túlságosan lefoglal minket a beszélgetés, vagy a munka, vagy a szex (mostanában rengeteget szexelünk, s többnyire én vagyok a kezdeményező, így próbálom elűzni a bizonytalanságérzésemet), vagy az evés, vagy a mozizás. Talán egy időre mindezeket a dolgokat fel kellene függesztenem, hogy mindent rendesen végiggondolhassak, mert tudom, hogy ez fontos időszak. De persze lehet, hogy nem kellene, hogy így a jó. Lehet, hogy az emberek éppen így tudják rendben tartani a kapcsolataikat.

– Ó, szuper. Minket sohasem kértél arra, hogy itt játsszunk, igaz?

Ez Barry, a nyavalyás. Tudhattam volna, hogy talál majd valami morognivalót Marie közelgő fellépésén.

– Tényleg? Én azt hittem, kértelek, csak te nemet mondtál.

– Hogy a fenébe fogunk valaha beindulni, ha még a saját barátaink se támogatnak?

– Rob engedte, hogy felrakd a plakátodat, Barry. Ne légy igazságtalan. – Ez egészen agresszív beszólásnak minősül Dick részéről, de az az igazság, hogy különben se nagyon van kibékülve Barry együttesének gondolatával. Számára, azt hiszem, egy együttes túlságosan akciószerű, ami nem illik egy igazi rajongóhoz.

– Ó, kurva nagy dolog. Kibaszottul nagy. Egy plakát!

– Hogy férne be ide egy együttes? Meg kellene vennem a szomszéd boltot, és ezt nem kívánom megtenni kizárólag csak azzal a céllal, hogy ti szörnyű zajt csaphassatok itt valamelyik szombaton.

– Játszhatnánk akusztikus hangszereken.

– Ó, persze. Kraftwerk akusztikusan. Csodás lenne.

Dick erre elneveti magát, Barry pedig dühös pillantást vet rá.

– Fogd be, sügér! Már mondtam, hogy leszálltunk a német vonalról.

– Mi értelme lenne? Mit tudnátok eladni? Csináltatok már lemezt? Nem? Akkor nyazsgem.

Kíméletlen a logikám – Barry kénytelen megelégedni azzal, hogy vagy öt percig dúlva-fúlva járkál föl-alá, majd leül a pultra, és beletemeti az arcát a Hot Press egy régi számába. Időről időre mond valami faszságot – olyasmit, hogy „Csak azért, mert megkefélted” vagy „Hogyan vezethetsz egy lemezboltot, ha egyáltalán nem érdekel a zene?” –, de jobbára hallgat, elmerülve a képzelgéseiben, hogy mi lett volna, ha a Barrytown rendelkezésére bocsátom a Championship Vinylt fellépőhelynek.

Hülye kis semmiség az egész, mármint a „koncert”. Végül is annyi fog történni, hogy Marie elénekel öt-hat dalt akusztikus gitárkísérettel öt-hat ember előtt. És az szomorít el a legjobban, hogy mennyire várom, és hogy mennyire élveztem a szánalmas kis készülődést (néhány plakát, egykét telefon, hogy megszerezzek néhány kazettát). Mi van, ha nemsokára egyszer csak elégedetlen leszek a sorsommal? Akkor mit fogok csinálni? Egészen megrémiszt a gondolat, hogy annyi… annyi élet, amennyi a tányéromon van, nem lesz elég, hogy jóllakjak. Azt hittem, az a jó, ha az ember minden fölöslegeset kihajít, és erre kiderül, hogy egyáltalán nem így van.

Maga a nagy nap egy nagy kuszaság, mint amilyen a Live Aid napja lehetett Bob Geldofnak. Marie eljön, meg eljön egy csomó ember is, hogy meghallgassa (teli van a bolt, és bár Marie a pultra azért nem áll fel, mögötte kell állnia, két ládán, amit kerítettünk neki), és tapsolnak, és a végén néhányan kazettát is vesznek és egyik-másik vesz mást is, amin megakad a szeme a boltban, a kiadásaim mintegy tíz fontra rúgnak, és eladok vagy harminc-negyven fontnyi készletet, úgyhogy nevetek. Kacarászok. Vagy legalábbis szélesen vigyorgok.

Marie ráadásul reklámot is csinál az árumnak. Vagy egy tucat dalt énekel el, és csak a fele az övé, mielőtt elkezdi, egy ideig turkál a böngészőpolcokon, azt nézi, megvan-e minden, amit énekelni akar, és leírja azoknak az albumoknak a címét és árát, amiken rajta vannak. Ha valami nincs meg, kihúzza a listáról, beír helyette valami olyat, ami megvan.

– Következik egy Emmylou Harris-dal, a „Boulderból Birminghambe” – jelenti be. – Az ég darabjai című albumon található, amelyet Rob ma délután öt font kilencvenkilenc pennys hihetetlenül olcsó áron ad, és ott találjátok meg, a „Countryművészek (Nők)” részlegben.

Aztán:

– Következik egy Butch Hancock-dal, a címe… – És a végén, amikor valaki szeretné megvenni valamelyik dalt, de elfelejtette a címét, akkor Marie készséggel segít neki. Szóval fantasztikus, és amikor énekel, azt kívánom, bárcsak ne élnék együtt Laurával, és bárcsak jobban sikerült volna az az éjszaka, amit Marie-vel töltöttem. Talán majd legközelebb, ha lesz legközelebb, nem fogom olyan nyomorultul érezni magam amiatt, hogy Laura elment, és akkor minden egészen máshogy alakul Marie-vel, és… de hát mindig nyomorultul fogom érezni magam, ha Laura elmegy. Ezt legalább megtanultam. Vagyis boldognak kéne lennem, hogy velem van, nem igaz? Így kellene működnie a dolognak, ugye? És így is működik. Nagyjából. Amikor nem gondolok bele túl mélyen.

Akár azt is mondhatom, hogy ez a kis buli a maga módján jobban sikerül, mint a Live Aid, legalábbis technikai szempontból. Nincsenek fennakadások, technikai malőrök (bár, őszintén szólva, nehéz is lenne elképzelni, hogy mi romolhatna el azon kívül, hogy elszakad egy húr a gitáron vagy Marie leesik a ládákról), és egyetlen bosszantó incidens történik: két dal között egy ismerős hang csendül fel a bolt hátuljából, közvetlenül az ajtó mellől.

– Elénekli a „Mindenből mindenfélé”-t?

– Sajnos, azt nem ismerem – feleli Marie kedvesen. – De ha ismerném, elénekelném magának.

– Nem ismeri?

– Nem.

– Nem ismeri?

– Sajnos, nem.

– Jézusmáriám, de hiszen az Eurovíziós Dalfesztivál győztes dala volt.

– Akkor, gondolom, igencsak tudatlan vagyok. De megígérem, hogy mire legközelebb itt lépek fel, megtanulom.

– Kurvára remélem.

Addigra odanyomakszom az ajtóhoz, ellejtjük a mi kis táncunkat Johnnyval, és kihajítom a boltból. Azért ez mégsem olyan, mint amikor Paul McCartneynak beszart a mikrofonja a „Let it Be” közben, nem igaz?

– Fantasztikusan éreztem magam – mondja Marie utána. – Nem hittem volna, hogy összejön, de összejött. És mindannyian kerestünk rajta! Ettől mindig jókedvem lesz.

Nekem nincs jókedvem, most, hogy vége van. Ezen a délutánon olyan helyen dolgoztam, ahová szívesen jöttek az emberek, és ez nagyon sokat jelentett számomra… valahogy úgy éreztem, valahogy úgy (gyerünk, mondd ki!), hogy végre igazi férfi vagyok, és ez egyszerre volt sokkoló és megnyugtató érzés.

A férfiak nem csöndes, elhagyatott hollowayi mellékutcákban dolgoznak, hanem a Cityben vagy a West Enden vagy egy gyárban vagy a bányában vagy vasútállomáson vagy repülőtéren vagy hivatalban. Olyan helyeken dolgoznak, ahol dolgoznak mások is, és harcolniuk kell, hogy bekerüljenek, és talán ennek következtében nincs olyan érzésük, hogy az igazi élet valahol máshol zajlik. Én meg még azt se érzem, hogy a saját világomnak én lennék a középpontja, akkor meg hogyan érezhetném, hogy bárki másénak az vagyok? Amikor az utolsó embert is kikísérem a boltból, és bezárom utána az ajtót, hirtelen elfog a pánik. Tudom, hogy csinálnom kell valamit a boltommal – itt hagyni, leégetni, bármit –, és aztán találni magamnak egy értelmes munkát.