Harminchárom

Caroline-nal úgy találkozom, hogy eljön interjút készíteni velem az újságjának, és semmi vacakolás, kapásból belezúgok, amíg ott áll a pultnál, hogy vegyen nekem egy italt. Forró nap van, az első forró nap az idén – kint ülünk le egy kecskelábú asztalhoz, és nézzük a forgalmat –, és Caroline-nak rózsás az arca, és ujjatlan, formátlan nyári ruhát visel valami barom bakanccsal, de valami okból szuper jól áll rajta ez a szerelés. De asszem, ma bárkibe képes lettem volna belezúgni. A melegben úgy érzem, mintha elvesztettem volna az összes halott idegvégződésemet, amik eddig megakadályozták, hogy érezzék, meg különben is, hogy a fenébe ne zúgna bele az ember egy olyan csajba, aki meg akarja interjúvolni az újságjának.

A Tufnell Parker munkatársa, az egy olyan ingyenes hirdetési újság, amit valaki bedob a postaládádba, te meg rögtön a szemétbe. Igazából egyetemista – újságírást tanul, és ez a szakmai gyakorlata. És igazából azt is mondja, hogy a szerkesztője nem biztos benne, hogy kell majd neki az anyag, mert soha nem hallott se a boltomról, se a klubomról, és Holloway pontosan a parókiájának vagy a választási körzetének vagy az érdekszférájának vagy mi a nyavalyájának a határán van. De Caroline eljárt a klubba még a régi szép időkben, és szerette, és most egy kis ingyenreklámot akar csinálni nekünk.

– Én nem engedtelek volna be – mondom. – Nem lehettél több tizenhat évesnél.

– Ó, szent egek! – mondja, és nem értem, hogy miért, míg bele nem gondolok, hogy mit is mondtam éppen. Eszem ágában sem volt ilyen szánalmas húzással – se máshogy – csevegést kezdeményezni, épp csak arra gondoltam, hogy ha most egyetemista, akkor középiskolásnak kellett lennie, jóllehet ránézésre adnék neki vagy huszonnyolc-harminc-két évet. Amikor kiderül, hogy posztgraduális egyetemista, és előtte titkárnőként dolgozott valami balos kiadóvállalatnál, próbálom korrigálni a benyomást, amit nyilván keltettem benne, de anélkül, hogy teljesen kiradíroznám, ha értitek, mire gondolok, de egy kicsit belezavarodok a dologba.

– Amikor azt mondtam, hogy nem engedtelek volna be, nem úgy értettem, hogy fiatalnak nézel ki. Dehogy. – Jézusom! – Persze nem nézel ki öregnek se. Épp annyi idősnek nézel ki, amennyi vagy. – Kurva életbe. És mi van, ha negyvenöt éves? – Komoly. Vagy lehet, hogy kicsit fiatalabbnak, de nem sokkal. Nem túl sokkal. Épp ahogy kell. Tudod, csak kiment a fejemből, hogy vannak posztgraduális egyetemisták is. – Bármikor inkább lennék mézes-mázos gennyláda, mint ilyen dadogó, hebegő, szenvelgő pojáca.

Perceken belül azonban nosztalgiával tekintek vissza a szenvelgő-pojáca időszakomra, mert még az is összehasonlíthatatlanul kellemesebbnek tűnik a következő inkarnációmnál, a Mocsok Machónál.

– Biztosan óriási lemezgyűjteményed van – mondja Caroline.

– Aha – felelem. – Van kedved eljönni és megnézni?

Komolyan gondoltam! Tutira! Arra gondoltam, talán kellene nekik egy kép, amint ott állok a lemezeim mellett vagy valami! De amikor Caroline a napszemüvege fölött rám néz, visszatekerek és meghallgatom, amit mondtam, és tisztán hallható, kétségbeesett nyögés hagyja el a torkomat. Ez legalább megnevetteti Caroline-t.

– Általában nem vagyok ilyen, becsszó.

– Ne izgulj. A szerkesztőm úgyse engedné, hogy olyan Guardian típusú portrét csináljak.

– Nem ezért izgultam.

– Semmi baj, komolyan.

A következő kérdése aztán tényleg elfeledteti az egészet. Egész életemben erre a pillanatra vártam, és amikor elérkezik, nem tudom elhinni: úgy érzem, nem vagyok felkészülve rá, és hirtelen mintha vécéznem kellene.

– Sorold fel az öt legkedvesebb lemezedet – mondja.

– Hogy mi?

– Szóval hogyan állítanád össze minden idők öt legjobb lemezét? Amiket elvinnél magaddal egy lakatlan szigetre – mínusz mennyi is? Három?

– Mínusz három micsoda?

– A Lakatlan szigeti lemezek-ben nyolc van, nem? Vagyis nyolc mínusz öt az három.

– Öhö. De plusz három. Nem mínusz három.

– Nem, én csak azt mondtam… mindegy. Szóval az öt abszolút kedvenc?

– Hol, a klubban vagy otthon?

– Van különbség?

– NANÁ… – Ez túl éles. Úgy teszek, mintha lenne valami a torkomban, megköszörülöm, és újrakezdem. – Hát, igen, egy kicsi. Van az öt kedvenc tánclemezem és van az öt kedvenc lemezem általában. Mert például az egyik kedvenc lemezem a Sin City a Flying Burrito Brotherstől, de azt nem tenném fel a klubban. Egy country-rock ballada ugyanis. Mindenki hazamenne.

– Mindegy. Bármelyik öt. Szóval még négy.

– Hogy érted azt, hogy még négy?

– Hát, ha az egyik az a Sin City vagy micsoda, akkor még négy hiányzik.

– NEM! – Ezúttal nem is próbálom leplezni a rémületemet. – Nem mondtam, hogy benne van a legjobb ötben! Én csak annyit mondtam, hogy az az egyik kedvencem! De lehet, hogy a hatodik vagy a hetedik helyre kerül!

Kicsit hülyét csinálok magamból, de nem tehetek róla: ez túl fontos, és én túl sokáig vártam rá. De hát hová tűntek, hol vannak mind azok a lemezek, amelyeket éveken át az eszemben tartottam, arra az esetre, ha Roy Plomley vagy Michael Parkinson vagy Sue Lawley vagy bárki, aki vezetni szokta A tizenkét kedvencem című műsort a rádióban, egyszer csak felhívna, hogy az utolsó pillanatban én, egy bevallottan ismeretlen zenerajongó helyettesítsem valamelyik híres embert? Valami okból szinte egyetlenegy lemez sem jut az eszembe, leszámítva a „Tisztelet”-et, márpedig az határozottan nem a kedvenc Aretha-dalom.

– Hazamehetek gondolkozni rajta? És aztán majd felhívlak, jó? Mondjuk, egy hét múlva.

– Ide figyelj, ha semmi nem jut az eszedbe, nem számít. Majd én megcsinálom. Az öt kedvenc számom a régi Groucho Klubból vagy valami.

Majd ő megcsinálja! Elrabolná tőlem az egyetlen lehetőségemet, hogy összeállítsak egy listát, ami aztán megjelenik egy újságban! Na nem!

– Ó, biztos vagyok benne, hogy összehozom, ha kell.

– A névtelen ló. Bip bip. Baker mami. Nem jön vissza a bumerángom. Hirtelen mindenfele szörnyű lemezek címei özönlik el a fejemet, és zihálva szedem a levegőt.

– Na jó, a Sin City-t leírhatod. – Csak létezik még legalább egy jó lemez a popzene eddigi történelmében!

– Játsszunk színházasat, édes!

– Az kié?

– Elvis Presley.

– Ó. Hát persze.

– És… – Aretha! Gondolj Arethára!

– A Gondolkodj Arethától. Aretha Franklintól. – Unalmas, de annyi baj legyen. Három megvan. Kell még kettő. Gyerünk, Rob!

– A Louie, Louie a Kingsmentől. És a Kis piros korvett Prince-től.

– Klassz. Szuper.

– Ennyi?

– Hát, egy rövid kis csevegést nem bánnék, ha ráérsz.

– Persze. De a lista rendben van?

– Megvan az öt. Akarsz változtatni valamin?

– Mondtam a Rázd fel!-t Bob Marleytól?

– Nem.

– Pedig azt jobb lenne betenni.

– És mit akarsz kihagyni?

– Prince-et.

– Semmi gond.

– És inkább az Angyal-t venném fel a Gondolkodj helyett.

– Rendben. – Az órájára néz.

– Feltennék azért néhány kérdést, mielőtt elmegyek. Miért döntöttél úgy, hogy újra beindítod a klubot?

– Igazából egy barátom ötlete volt – Egy barátom. Szánalmas. – Ő szervezte meg, anélkül hogy szólt volna nekem. Születésnapi ajándéknak szánta. Asszem, azért kellene egy James Brown is a listára. Az Apának van egy vadiúj táskája. Elvis helyett.

Figyelmesen nézem, míg végrehajtja a kért kihúzást és beszúrást.

– Jó barátod?

– Aha.

– Mi a neve?

– Ööö… Laura.

– Családneve?

– Hát… Lydon.

– És azt a mottót, hogy „Talpalávaló öreg csókáknak”, te találtad ki?

– Nem, Laura.

– Mit jelent?

– Várj csak, bocs, ne haragudj, de inkább a Családi ügyet szeretném a Sly and the Family Stone-tól. A Sin City helyett.

Kihúzás, beszúrás.

– Szóval? „Talpalávaló öreg csókáknak”?

– Ó, tudod… van egy csomó ember, aki még nem olyan öreg, hogy ne járhatna diszkóba, de öreg az acid jazzhez, a garage-hoz, az ambienthez meg az ilyesmikhez. Szeretnének hallani egy kis Motownt, egy kis régi funkot, egy kis Staxet meg egy kevés új zenét is, az egészet jól összekeverve, és nincs hová menniük.

– Pontosan. Ennyi elég is lesz, asszem. – Felhajtja a narancslevét. – Viszlát. Alig várom a jövő pénteket. Szerettem a zenét, amit játszottál.

– Csinálok neked egy kazettát, ha akarod.

– Csinálsz? Tényleg? Akkor lesz egy saját Groucho Klubom otthon.

– Nem gond. Szeretek kazettákat csinálni.

Tudom, hogy tényleg megcsinálom, valószínűleg még ma este, és azt is tudom, hogy amikor majd lehámozom a celofánt a kazettáról és megnyomom a pause-gombot, ez olyan érzés lesz, mintha hűtlen lennék Laurához.

– Nem tudom elhinni – mondja Laura, amikor elmesélem neki Caroline-t. – Hogy tehetted ezt?

– Mit?

– Mióta csak ismerlek, mindig azt mondtad nekem, hogy a Kezdjünk bele Marvin Gaye-től minden idők legnagyszerűbb lemeze, erre most még az ötös listára sem veszed fel.

– A picsába! Bazmeg! A francba! Tudtam…

– És mi történt Al Greennel? És a Clash-sel? És Chuck Berryvel? És azzal a fickóval, akiről vitatkoztunk? Solomon akárkivel?

Jézusom!

Másnap reggel felhívom Caroline-t. Nincs ott. Üzenetet hagyok neki. Nem hív vissza. Újrahívom. Újabb üzenetet hagyok. Kezd kínossá válni a dolog, de az ki van zárva, hogy a Kezdjünk bele ne legyen rajta az ötös listán. Mikor harmadszor próbálkozom, végre ott van, és zavartan kér elnézést, és mikor rájön, hogy csak a listán akarok változtatni, megnyugszik.

– Tehát. A végleges lista. Első hely: Kezdjünk bele, Marvin Gaye. Második hely: Ez az a ház, amit Jack épített, Aretha Franklin. Harmadik hely: Újra az USA-ban, Chuck Berry. Negyedik hely: Fehér ember a Hammersmith Palais-ban, a Clash. És végül, de nem utolsósorban, ha ha, Úgy elfárasztott a magány, Al Green.

– Rendben, de többször már nem változtathatom meg. Ez lesz.

– Remek.

– De arra gondoltam, hogy talán jó lenne közölni az öt kedvenc diszkólemezedet is. A szerkesztőnek különben tetszik az anyag. A Laura-sztori.

– Ó.

– Lehetséges, hogy mondanál egy gyors listát a legjobb tánclemezeidből, vagy ez túl nagy kérés lenne?

– Dehogy. Azokat kapásból tudom. – Mindet lebetűzöm neki (bár amikor a cikk megjelenik, az szerepel benne hogy „A gettóban”, úgy, mint az Elvis-dal, és Barry persze nem hagyja ki a lehetőséget, hogy élcelődjön a tudatlanságomon).

– Már majdnem elkészültem a kazettáddal.

– Komolyan? Ez igazán kedves tőled.

– Elküldjem? Vagy van kedved egy italhoz?

– Ühüm… az klassz lenne. Úgyis szeretnélek meghívni valamire, hogy megköszönjem az anyagot.

– Nagyszerű.

Kazetták, eh? Az minden alkalommal beválik.

– Ez meg kinek lesz? – kérdezi Laura, amikor látja, hogy bizgetem a magnó szabályozóit.

– Ó, csak annak a nőnek, aki interjút csinált velem a hirdetési újságba. Carol? Caroline? Valami ilyesmi. Tudod, azt mondta, könnyebb lenne neki, ha kapna egy kis ízelítőt a zenéből, amit játszom. Hogy ráhangolódjon. – De közben persze elpirulok, és mereven bámulom a magnót, és tudom, hogy Laura nem hisz nekem. Ha van valaki, aki tudja, mit jelent az én esetemben egy válogatáskazetta, akkor az ő.

A Caroline-nal megbeszélt randevúm előtti napon a szerelem minden kórtani tünetét fel lehet fedezni rajtam: gyomorideg, hosszú, ábrándozással töltött periódusok. És persze képtelen vagyok felidézni, hogyan is néz ki. A ruhájára meg a cipőjére emlékszem, meg egy hajfürtjére is, de az arca üres, úgyhogy valami anonim bombázó részleteivel töltöm ki – duzzadt, vörös ajak, pedig igazából az tetszett benne, hogy olyan egyszerű, angol értelmiségi csajnak tűnt, mandulavágású szemek, jóllehet majdnem végig napszemüveget viselt, sápadt, tökéletes bőr, pedig tudom, hogy elég szeplős. És tudom, hogy amikor majd találkozunk, először csalódást fogok érezni – emiatt volt ez az egész izgalom? –, de aztán találok valamit, amin megint fel tudok izgulni: azt, hogy egyáltalán eljött, a szexis hangját, az intelligenciáját, az okosságát, bármit. Aztán a második és harmadik találkozás között megint egészen új mítoszok sora fog megszületni.

Ez alkalommal azonban máshogy történik a dolog. Az ábrándozás miatt. Ugyanazt csinálom, mint máskor – a legapróbb részletekbe menően elképzelem kapcsolatunk egész történetét: az első csók, a lefekvés, az összeköltözés, a házasságkötés (régebben még a zenéket is kiválasztottam az esküvői bulira), hogy milyen helyes lesz a gyerekünkkel a hasában, a gyerekeink neve –, és hirtelen rádöbbenek, hogy nem maradt semmi a… hogy is mondjam, a valóságnak. Végigcsináltam az egészet, végigéltem az egész kapcsolatunkat a fejemben. Végignéztem a filmet gyorstekercseléssel, ismerem az egész cselekményt, a végét, a legjobb részeket. Most akkor tekerjem vissza és nézzem meg újból normális sebességen? Mi a jó abban?

És a kurva… mikor lesz már kurvára vége ennek az egésznek? Folyton, egész életemben szikláról sziklára fogok ugrani, amíg majd egyszer csak nem lesz több szikla? Meglógok, valahányszor rám tör a mehetnék? Mert az jön negyedévente, mint a villany- meg a gázszámla. Sőt még gyakrabban is, amikor beüt az igazi Brit Nyáridő. Tizennégy éves korom óta valahogy a zsigereimmel gondolkodom, és őszintén szólva, de ez maradjon köztünk, arra a következtetésre jutottam, hogy az szart se ér egy normális agyhoz képest.

Tudom én, mi a baj Laurával. Laurával az a baj, hogy soha többé nem fogok először vagy másodszor vagy harmadszor találkozni vele. Soha nem fogok két vagy három napot azzal tölteni, hogy verítékezve próbálom felidézni, hogyan is néz ki, soha nem fogok félórával előbb menni egy kocsmába, amikor randevúm van vele, és bámulni ugyanazt a cikket egy folyóiratban és harminc másodpercenként az órámra nézni, soha többé nem fognak olyan érzések beindulni bennem, ha őrá gondolok, mint amilyenek beindulnak, ha meghallom a „Kezdjünk bele” első taktusait. Persze hogy szeretem és kedvelem és jókat beszélgetünk és klassz szexelni vele meg veszekedni és gondoskodik rólam és izgul értem és megszervezi a Grouchót nekem, de mit számít mindez, amikor bejön a boltba egy pucér karú, édes mosolyú, Doc Martens bakancsos lány, és azt mondja, szeretne interjút csinálni velem? Ha tudni akarjátok, kurva keveset, pedig tudom, hogy azért valamivel többet kellene számítania.

A kurva életbe. Inkább postán küldöm el neki a kazettát. Asszem.