Tizenegy

Egész életemben gyűlöltem a vasárnapokat, éspedig a szokásos brit okok (hálaadó énekek, bezárt boltok, dermedő szaft, aminek a közelébe se mennél szívesen, de senki nem ment meg tőle) s szintúgy a szokásos nemzetközi okok miatt, de ez most még vasárnapabb. Egy halom mindent csinálhatnék, össze kell állítanom egy-két válogatáskazettát, van egy-két filmem videón, amit megnézhetnék, és néhány telefonhívást is viszonoznom kellene. De most ezek közül egyikhez sincs kedvem. Egy órára érek vissza a lakásomba, kettőre annyira drekk a helyzet, hogy nagy elhatározásra jutok: hazamegyek – haza, az otthonomba, a szülői házba, apu és anyu házába, a dermedt szaft és a hálaadó énekek házába. El tudjátok képzelni, a kétségbeesésnek milyen szakadéka kellett ehhez? Attól volt az egész, hogy fölébredtem az éjszaka közepén, és elkezdtem töprengeni, hogy hová is tartozom: nem tartozom a szüleimhez, és nem is akarok hozzájuk tartozni, de a szülői ház legalább egy olyan hely, amit ismerek.

Az otthon Watford mellett van, egy buszozásnyira egy metróvégállomástól. Gondolom, borzalmas volt itt felnőni, de akkor nem igazán vettem észre. Olyan tizenhárom éves koromig egyszerűen csak olyan hely volt, ahol tudok biciklizni, tizenhárom és tizenhét éves korom között meg olyan, ahol tudok csajokkal találkozni. Aztán tizennyolc éves koromban elkerültem onnan, úgyhogy végül is egyetlen évet töltöttem úgy, hogy annak láttam ezt a helyet, ami, azaz egy elővárosi szarfészeknek, és gyűlöltem. Apa és anya úgy tíz évvel ezelőtt másik házba költöztek, amikor anya kelletlenül elfogadta azt a tényt, hogy elmentem és nem is fogok visszaköltözni hozzájuk, de csak a sarkon túlra költöztek, egy kétszobás ikerházba, megtartották a telefonszámukat, a barátaikat, az életüket.

Bruce Springsteen dalaiban az ember vagy marad a fenekén és megrohad, vagy elszökik és elég. Ez rendjén is van, ő végül is egy dalszerző, és ehhez hasonló egyszerű választásokra van szüksége a dalaiban. De soha senki nem ír dalt arról, hogyan lehetséges, hogy az ember elszökik, és mégis megrohad – hogyan lehet hebehurgyán elszökni, úgy, hogy az ember maga mögött hagyja az elővárost a nagyváros nyüzsgéséért, de a végén mégiscsak petyhüdt elővárosi életet fog élni maga is. Ez történt velem, és ez történik a legtöbb emberrel.

A legtöbb ember ezzel meg is elégszik, mert végül is szereti ezt az életet, amit én ki nem állhatok. Az apámnak kicsit homályos az agya, de amellett afféle mindentudó, ami igen végzetes kombináció, lehet látni az ostoba, fontoskodó szakállából, hogy az a fajta, amelyik nem beszél sok értelmeset és nem hallgat az okos szóra. Az anyám egyszerűen csak egy anya, amit megbocsáthatatlan dolog lenne kimondani bármilyen más körülmények között, kivéve a mostaniakat. Aggódik, nyaggat a boltom miatt, nyaggat amiatt, hogy nincs gyerekem. Szeretném, ha gyakrabban kívánnám látni őket, de hiába, és amikor nincs semmi más, ami miatt rosszul érezzem magam, emiatt érzem rosszul magam. Örülni fognak nekem, mint mindig, bár meghűl bennem a vér, amikor látom, hogy délután a kibaszott Genevieve megy a tévében. (Apám ötös csúcslistája filmekben: Genevieve, A kegyetlen tenger, Zulu, Ó! Mr. Porter, az szerinte haláli mulatságos, és Navarone ágyúi. Anyám listája: Genevieve, Elfújta a szél, Ilyenek voltunk, Funny Girl, Hét menyasszony hét fivérnek. Azt hiszem, ez sokat elmond, és még többet az, ha még hozzáteszem, hogy szerintük moziba menni pénzkidobás, mert előbb vagy utóbb úgyis minden filmet játszanak a tévében is.)

Mikor odaérek, vicces helyzet áll elő: nincsenek ugyanis otthon. Millió állomást mentem metrón egy vasárnap délután, nyolc évet vártam a buszra, a kibaszott Genevieve megy a kibaszott tévében, és ők nincsenek otthon. És még csak nem is telefonáltak, hogy figyelmeztessenek, nem mintha én telefonáltam volna nekik, hogy jövök. Ha hajlamos lennék az önsajnálatra, mint ahogy az is vagyok, akkor most elfogna a búbánat a dolog szörnyű iróniája miatt: amikor végre egyszer szükségem lenne a szüleimre, ők nincsenek odahaza.

De épp mikor elindulnék vissza a buszmegállóhoz, kinyílik a szemközti ház ablaka, és az anyám kiabál utánam.

– Rob! Robert! Gyere be!

Soha nem találkoztam a szemközti lakókkal, de hamarosan kiderül, hogy ebben a magam nemében egyedülálló vagyok. A ház dugig tele van.

– Mi a nagy alkalom?

– Borkóstolás.

– Remélem, nem apu háziboráé.

– Nem. Ez rendes bor. Ma éppen ausztrál. Mindannyian bekapcsolódunk, és jön egy ember, aki mindent elmagyaráz.

– Nem is tudtam, hogy érdekelnek titeket a borok.

– Ó, igen. És tudnád, apád mennyire szereti.

Naná, hogy szereti. Szörnyű lehet a munkatársainak a borkóstolás utáni délelőtt: nem a megbuggyant bor bűze vagy apám vérágas szemei miatt vagy azért, mintha kötekedne velük, hanem mert annyi új ismeretet szívott magába. Fél napot azzal tölt, hogy olyan dolgokat mesél el az embereknek, amiket azok nem akarnak tudni. Most a szoba túlsó oldalán van, egy öltönyös fickónak magyaráz – gondolom, ő a vendégszakértő –, akinek kétségbeesés tükröződik a szemében. Most meglát engem, arcára megjátszott megdöbbenés ül ki, de félbe nem szakítaná a beszélgetést.

A szoba teli van olyan emberekkel, akiket nem ismerek meg. Elmulasztottam azt a részt, amikor a fickó beszél és mintákat osztogat, most már ott tart a buli, amikor a borkóstolás átmegy borivászatba, és bár időnként megpillantok valakit, aki lötyögeti a bort a szájában és halandzsázik, többnyire csak öntik le a lét a gigájukon, amilyen gyorsan csak bírják. Erre nem számítottam. Én egy csöndes nyomorúsággal teli délutánra jöttem, nem holmi szilaj házibulira, nem vártam mást ettől a délutántól, mint annak cáfolhatatlan bizonyítékát, hogy bár az életem lehet iszonyatos és üres, azért mégsem annyira iszonyatos és üres, mint a watfordiak élete. Hát ez nem jött össze. Semmi se klaffol, ahogy Macskamanus szokta mondani. A watfordi élet iszonyatos, az igaz, de minden iszonyatosságával együtt is teljes élet. Az ember szülei egy vasárnap délután csak úgy fogják magukat és elmennek egy házibuliba. Milyen jogon, ha szabad kérdeznem?

– A Genevieve megy a tévében, anyu.

– Tudom. Fölvesszük.

– Mikor vettetek videót?

– Hónapokkal ezelőtt.

– Soha nem mondtad.

– Soha nem kérdezted.

– Miért, minden héten meg kellene kérdeznem, hogy nem vettetek-e valamilyen tartós fogyasztási cikket?

Egy sárga kaftánszerűséget viselő termetes hölgy siklik felénk.

– Te vagy Robert, ugye?

– Öhö, Rob. Szia.

– Én Yvonne vagyok. A házigazda. Mármint a gazdasszony. – Idiótán nevet, minden érzékelhető ok nélkül. Szívesebben nézném Kenneth More-t a Genevieve-ben.

– És te dolgozol a zeneiparban, ugye?

Anyámra nézek, aki elfordítja a fejét.

– Hát, nem egészen. Van egy lemezboltom.

– Ó, értem. Az nagyjából ugyanaz. – Megint nevet, és bár vigasztaló lenne azt gondolni, hogy részeg, attól félek, nem erről van szó.

– Hát igen. És az a nő meg, aki előhívja a fényképeidet a Bootsnál, a filmiparban dolgozik.

– Kéred a kulcsokat, Rob? Hazamehetsz és felrakhatnád a teáskannát.

– Remek. Isten ments, hogy itt maradhassak szórakozni. – Yvonne morog valamit és elsiklik. Anyám annyira örül nekem, hogy le se szid, de még így is egy kicsit szégyellem magam.

– Különben is itt az ideje, hogy megigyak egy csésze teát. – Odamegy Yvonne-hoz, hogy megköszönje a vendéglátást, Yvonne rám néz, oldalra dönti a fejét, és szomorú képet vág, anya nyilván elmesélte neki Laurát az udvariatlan viselkedésem magyarázataként. Nem számít. Lehet, hogy Yvonne meg fog hívni a következő klubdélutánra.

Hazamegyünk és megnézzük a Genevieve maradékát. Apa egy órával később érkezik. Részeg.

– Mindannyian elmegyünk a moziba – mondja. Ez már túl sok.

– De hiszen te nem szereted a mozit, apa.

– Nem szeretem azt a szemetet, amit ti szoktatok megnézni. De a szép, jól megcsinált filmeket szeretem. A brit filmeket.

– Mit adnak? – kérdezi anya.

– A Howard’s End-et. Az a Szoba kilátással folytatása.

– Ó, ragyogó – mondja anya. – Jön még valaki odaátról?

– Csak Yvonne és Brian. De siessetek! Fél óra múlva kezdődik.

– Én inkább megyek vissza – mondom. Jóformán egy szót se váltottam egyikükkel sem egész délután.

– Nem mész sehova – mondja apa. – Jössz velünk. Fizetem.

– Nem a pénzről van szó, apa. – Hanem a kibaszott Ivory Jamesről meg a produceréről, Ismael Merchantről. – Hanem az időről. Holnap reggel dolgozom.

– Ne légy ilyen beszari, fiam! Tizenegyre így is ágyban leszel. Csak jót tesz neked. Felvidít. Elfeledteti a gondjaidat. – Ez az első célzás arra, hogy vannak gondjaim, amik feledtetésre várnak.

Mindenesetre nagyot téved. Rá kell döbbennem, hogy ha az ember harmincöt éves korában moziba megy az apukájával meg az anyukájával meg a hibbant barátaikkal, az egyáltalán nem feledteti el a gondjait. Inkább nagyon is eszébe juttatja őket. Míg várjuk, hogy Yvonne és Brian kifossza a cukorkáspultot, borzalmas, vérfagyasztó, csontig hasító élményben van részem: a világ legszánalmasabb embere a felismerés lázában rám mosolyog. A Világ Legszánalmasabb Embere hatalmas Dennis Taylor-féle szemüveget visel és kiállnak a fogai, mocskos sárgásbarna anorák van rajta meg barna kordnadrág, amely a térdénél egészen simára kopott, őt is a szülei hozták el a Howard’s End-re, bár lehet már vagy huszonnyolc éves. És azért villantja rám azt a borzalmas mosolyt, mert felfedezte bennem a rokon lelket. Ez annyira felkavar, hogy képtelen vagyok Emma Thompsonra meg Vanessára meg a többiekre koncentrálni, és mire összeszedem magam, már késő, a történet túlságosan előreszaladt, nincs esélyem utolérni. A végén egy könyvespolc ráesik valakinek a fejére.

Azt is ki merem jelenteni, hogy az a mosoly VLE részéről rajta van életem legszörnyűbb pillanatainak ötös listáján, bár most így kapásból nem tudnám elsorolni a többi négyet. Tudom, hogy nem vagyok annyira szánalmas, mint a világ legszánalmasabb embere (Együtt töltötte ő a múlt éjszakát egy befutott amerikai énekesnővel? Kétlem.), de az a lényeg, hogy a köztünk lévő különbség az ő számára nem nyilvánvaló első pillantásra, és tudom is, hogy miért. Végül is mindennek ez a veleje, ez az ellenkező nem fő vonzereje számunkra, legyünk akár öregek, akár fiatalok, akár nők, akár férfiak: szükségünk van valakire, aki megóv minket az együttérző pillantásoktól a vasárnap délutáni mozi előtt, valakire, aki nem engedi, hogy belehulljunk a gödörbe, amelyben a reménytelenül egyedülállók élnek az anyukájukkal és apukájukkal. Soha többé nem megyek oda, inkább bezárkózom a négy fal közé életem hátralevő részére, mint hogy újra egy boldog pillanatot szerezzek egy ilyen fickónak.