Tizennyolc

Belül a boltajtóra föl van szigetelőszalagozva egy kézzel írt hirdetés, olyan régi, hogy már egészen megsárgult és elhalványult:

ÚJ EGYÜTTESBE KERESEK BARÓ, FIATAL ZENÉSZEKET (BASSZUSGITÁR, DOB, GITÁR).
FELTÉTEL: A REM, A PRIMAL SCREAM, A FANCLUB STB. IRÁNTI ELKÖTELEZETTSÉG.
KERESD BARRYT A BOLTBAN.

Régebben a hirdetés ijesztő utóirattal végződött: „PANCSEREK KÍMÉLJENEK”, de miután a toborzási kampány első két évében nem tolongtak a jelentkezők, Barry úgy döntött, hogy végül is szívesen fogadja a pancsereket is, de ennek sem volt érzékelhető hatása: talán a reménységek nem találtak el az ajtótól a pultig. Nemrég jelentkezett egy srác, akinek volt dobfelszerelése, és bár a kéttagú, dob-ének felállású minimalista formáció néhány próbát is tartott (sajnos szalag nem maradt fenn az utókor számára), Barry végül, alighanem bölcsen úgy döntött, hogy mégiscsak teltebb hangzásra van szüksége.

De azóta semmi… egészen máig. Dick látja meg először – oldalba bök, és izgatottan figyeljük, ahogy a srác bámulja a hirdetményt, de amikor megfordul, hogy megnézze, melyikőnk lehet Barry, gyorsan folytatjuk, amit addig csináltunk. Se nem baró, se nem fiatal – sokkal inkább elnézné az ember a Staus Quo roadjának, mint a Smash Hits címlapján villogó sztárjelöltnek. Hosszú, egyenes szálú, sötét haját hátul lófarokba kötötte, a hasa harcosan kitüremkedik az övénél, hogy több helyhez jusson. Végül odajön a pulthoz, és visszamutat az ajtó felé.

– Itt van az a Barry nevű pacák?

– Szólok neki.

Bemegyek a raktárba, ahol Barry épp ejtőzik egyet.

– Hahó, Barry! Jött valaki a hirdetésedre.

– Milyen hirdetésemre?

– Az együttesbe.

Kinyitja a szemét és rám néz.

– Menj a picsába!

– Komolyan. Beszélni akar veled.

Föláll és kimegy a boltba.

– Eegen?

– Te raktad ki azt a hirdetést?

– Én.

– Min játszol?

– Semmin. – Barryt az emésztő vágya, hogy egyszer felléphessen a Madison Square Gardenben, sohasem tudta rábírni olyan prózai dologra, hogy megtanuljon játszani valamilyen hangszeren.

– De énekelni tudsz, ugye?

– Öhöm.

– Épp egy énekest keresünk.

– Milyen zenét csináltok?

– Hát, olyasmit, amit a hirdetésben említesz. De kicsit experimentálisabbra vennénk a mókát. Meg akarjuk őrizni a popos érzékenységünket, de kicsit feszítenénk a kereteken.

Istenem, segíts!

– Frankón hangzik.

– Még nem volt bulink vagy valami. Épp csak összeálltunk. Mókából inkább. De azért megnézzük, hogy sül el, oksi?

– Klassz.

A Staus Quo roadja lefirkant egy címet, megrázza Barry kezét, és kimegy. Dick meg én úgy bámulunk utána, mintha arra számítanánk, hogy mindjárt magától lángra kap, vagy eltűnik, vagy angyalszárnyakat növeszt, Barry közben csak bedugja a címet a farmerja zsebébe, és körülnéz, hogy milyen lemezt tegyen fel, mintha az, ami most történt – hogy egy rejtélyes idegen besétál, és teljesíti élete álmát –, nem egy kisebbfajta csoda volna, olyasmi, amire a legtöbben hiába várunk egész életünkben.

– Mi van? – mondja. – Mit vagytok úgy oda? Csak egy tetves kis garázsbanda. Semmi különös.

Jackie Pinnerben él – nem messze onnan, ahol felnőttünk –, és természetesen a barátommal, Phillel. Amikor felhívom, rögtön tudja, hogy ki vagyok, feltételezhetően azért, mert én vagyok az egyetlen Másik az egész életében, és először óvatosnak tűnik, mint aki arra gyanakszik, hogy megint végig akarom csinálni az egészet. Elmondom neki, hogy a szüleim jól vannak, hogy van egy saját boltom, hogy nem vagyok nős és nincsenek gyerekeim, és ezen a ponton Jackie gyanakvása átfordul együttérzésbe és esetleg szikrányi bűntudatba (Szinte hallom, ahogy azt gondolja: Ez az én hibám lenne? Vajon Rob szerelmi élete egyszer s mindenkorra gajra ment 1975-ben, amikor visszamentem Philhez?), ő pedig elmondja, hogy van két gyerekük meg egy kis házuk, hogy mindketten dolgoznak, és, mint ahogy mindig is félt tőle, soha nem ment egyetemre. Megtörve a rövid csendet, mely ezt az életrajzi vázlatot követi, meghív magukhoz vacsorára, amit megint csak rövid csendet követően köszönettel elfogadok.

Jackie-nek ősz szálak vannak a hajában, de egyébként még mindig helyes, kedves és érzékeny, egyszóval ugyanolyan, mint régen, Őt megpuszilom, Philnek meg a kezemet nyújtom. Philből férfi lett azóta, bajusszal, ingujjasan, kopaszkás kobakkal és meglazított nyakkendővel, de azért tüntetőleg habozik, mielőtt elfogadja a mancsomat – tudtomra akarja adni, hogy ez jelképes pillanat, hogy most ad feloldozást megannyi évvel korábbi bűneimért. Jézusom, fut át az agyamon, az elefántokról mondják, hogy nem felejtenek, nem a British Telecom ügynökeiről. No persze én meg mi másért jöttem ide, mint hogy olyan dolgokban kutakodjam, amiket a legtöbb ember évekkel ezelőtt elfelejtett volna? Jackie és Phil a két legunalmasabb ember Délkelet-Angliában, feltehetően azért, mert túl régóta házasok, és így nincs miről beszélgetniük azon kívül, hogy milyen régóta házasok. Végül is megelégszem annyival, hogy viccesen megkérdezzem tőlük, mi a titka a sikernek, csak az időt spórolom vele, mert tuti, hogy előbb vagy utóbb maguktól is elmondanák.

„Ha rátaláltál a megfelelő partnerre, akkor nem számít, hogy mennyi idős vagy,” (Phil)

„Dolgozni kell a kapcsolaton. Nem szabad egyszerűen kilépni belőle minden alkalommal, amikor valami elromlik.” (Jackie)

„Így igaz. Könnyű lenne összecsomagolni és mindent újrakezdeni valakivel, aki levett a lábadról, de akkor ebben az új kapcsolatban még el kell jutnod arra a szintre, amikor dolgoznod kell érte.” (Phil)

„Annyit mondhatok neked, hogy nincs már túl sok gyertyafényes vacsora és második nászút. Azon már túl vagyunk. Elsősorban jó barátok vagyunk.” (Jackie)

„Az ember nem bújhat ágyba az első nővel, aki megtetszik neki, azt remélve, hogy nem fogja tönkretenni a házasságát, függetlenül attól, hogy mit gondolnak az emberek.” (Phil)

„A mai fiatalokkal az a baj,..” Na jó, ez csak vicc volt. De az komoly, hogy tényleg annyira, hogy is mondjam… ájtatosak az életükkel kapcsolatban, mintha direkt csak azért jöttem volna fel Észak-Londonból, hogy letartóztassam őket a monogámiájuk miatt. És annyiban nem is tévednek, hogy ott, ahonnan én jövök, ez bűnnek számít: a törvény megszegésének, mert mi mindannyian cinikusok és romantikusok vagyunk, gyakran egyszerre, és a házasság a maga kliséivel és állandó, gyönge izzásával annyira taszító a szemünkben, mint a fokhagyma a vámpírnak.

Otthon vagyok, valami régi kislemezeket veszek kazettára, amikor megcsörren a telefon.

– Helló. Robbal beszélek?

Annyit kapásból tudok, hogy olyasvalakinek a hangja, akit nem szeretek, de ennél tovább nem jutok.

– Én Ian vagyok. Ray.

Nem szólok semmit.

– Arra gondoltam, talán beszélgethetnénk? Helyre tehetnénk egy-két dolgot?

Ez… valami… téboly. Hallottátok már, amikor arra használják ezt a szót, hogy valami jó dolog egyszer csak irányíthatatlanná vált? „Demokrácia, mely megtébolyodott.” Hát én is ezt a kifejezést akarom használni, de nem tudom, mi az a valami. Észak-London? Az élet? A kilencvenes évek?

Nem tudom. Csak annyit tudok, hogy egy tisztességes, egészséges társadalomban Ian nem hívna fel telefonon, hogy tegyünk helyre egy-két dolgot. És én sem hívnám fel őt, hogy tegyünk helyre egy két-dolgot. Őt tenném helyre, és ha azt akarja, hogy megetessem vele a kezeslábasát, akkor jó úton jár.

– Mit kell helyretenni? – Olyan dühös vagyok, hogy remeg a hangom, mint ahogy régen, a suliban, amikor küszöbön állt egy verekedés, és ebből következően egyáltalán nem dühösnek hangzom, hanem mint aki be van majrézva.

– Ugyan már, Rob. Tudjuk mindketten, hogy mennyire felkavart a kapcsolatom Laurával.

– Na igen, milyen furcsa, hogy nem repesek az örömtől. – Éles és világos.

– Most talán hagyjuk a viccelődést, Rob. Mert amiről szó van, az kimeríti a zaklatás fogalmát. Tíz telefonhívás egyetlen éjszaka, ólálkodás a házam körül…

A kibaszott életbe. Ezt meg honnan tudja?

– Abbahagytam már, nem? – Élesség és világosság óne, most motyogok, mint egy bűnbánó bolond.

– Észrevettük, és örülünk neki. De, tudod… hogyan fogjuk a békét megteremteni? Szeretnénk, ha neked könnyebb lenne. Mit tehetünk? Én is tudom, milyen különleges ember Laura, és megértem, hogy most nem lehet könnyű neked. Szörnyű lenne, ha elveszíteném. De ha úgy döntene, hogy nem akar többé találkozni velem, akkor, azt hiszem, én tiszteletben tartanám a döntését. Érted, miről beszélek.

– Öhöm.

– Jó. Akkor hát mi legyen?

– Nem t’om. – És azzal leteszem a kagylót – nem egy okos, pusztító erejű riposzt vagy elsöprő szitokáradat, hanem egy „nem t’om” után. Ezzel aztán úgy móresre tanítottam, hogy egész életére megjegyzi.

Õ: Jó. Akkor hát mi legyen?

ÉN: Szarok én bele, hogy mi legyen, hülye köcsög, Liznek tökéletesen igaza van abban, amit rólad mondott. [Lecsapja a kagylót]

Õ: Jó. Akkor hát mi legyen?

ÉN: Hogy mi legyen, Ian? Én nem hagyom annyiban, annyit elárulhatok. Én a helyedben kicseréltetném a telefonszámomat. És elköltöznék. Mert nemsokára úgy fogsz gondolni azokra a napokra, amikor egy éjszaka tízszer odatelefonáltam és egyszer elmentem a házad elé, mint boldog békeidőkre. Vigyázz magadra, haver. Nagyon vigyázz!

[Lecsapja a kagylót.]

Õ: De ha úgy döntene, hogy nem akar többé találkozni velem, akkor, azt hiszem, én tiszteletben tartanám a döntését.

ÉN: Ha úgy döntene, hogy nem akar többé találkozni veled, én is tiszteletben tartanám a döntését. Sőt, tisztelném őt a döntéséért. És a barátai is tisztelnék. Mindenki ujjongana. A világ boldogabb hely lenne.

Õ: Én Ian vagyok. Ray.

ÉN: Dögölj meg. [Lecsapja a kagylót]

Ó, a francba.

Mindegy, a rohadt életbe. Ezek közül kellett volna mondanom valamit. Vagy legalább mondtam volna valami csúnyát! Mindenképpen meg kellett volna fenyegetnem. Nem, nem lett volna szabad letennem a kagylót egy „nem t’om”-mal. Az ilyen dolgok csak marnak és marnak belülről, és a végén majd elvisz a rák vagy valami szívbetegség vagy mit tudom én. És csak remegek, remegek, és századszor is újraírom a fejemben a forgatókönyvet, míg minden szavam száz százalékig halálos méreg nem lesz, de nem segít úgyse semmi.