Tizenkettő

A hét folyamán gyakran gondolok Marie-re, gyakran gondolok a Világ Legszánalmasabb Emberére, és Barry parancsára azon gondolkodom, melyik öt jelenet volt a legmulatságosabb számomra a Nevessünk!-ből: 1) Az, amikor Cliff talál egy olyan krumplit, ami Richard Nixonra hasonlít, 2) Az, ahol John Cleese felajánlja Samnek és Diane-nak a lelki tanácsadását, 3) Amikor azt hiszik, hogy az Egyesült Államok hadseregének vezérkari főnöke – akit egy igazi admirális játszik – ellopta Rebecca fülbevalóját, 4) Amikor Sam sportkommentátori állást kap a tévénél, 5) Amikor Woody elénekli azt a hülye dalt Kellyről. (Barry azt mondta, az ötből négy teljesen rossz, hogy nincs humorérzékem, és hogy megkéri a Channel 4-et, hogy minden péntek este kilenc harminc és tíz között zavarják a vételemet, mert érdemtelen és hálátlan néző vagyok.) Azon, amit Laura mondott szombat este, egy percig sem gondolkodom egészen szerdáig, amikor otthon egy üzenet vár tőle. Semmi különös, csak egy számlamásolatot kér a háztartási dossziénkból, de mikor meghallom a hangját, eszembe jut, hogy mondott egy-két dolgot, aminek elvileg fel kellett volna zaklatnia, de valahogy mégse zaklatott fel.

Először is – bár igazából nincs is más, csak ez –, hogy is van az, hogy még nem feküdt le Iannal? Honnan tudjam, hogy igazat beszél? Nagyon is meglehet, hogy hetek, hónapok óta rendszeresen lefekszik vele. És különben is, csak azt mondta, hogy még nem feküdt le vele, és ezt szombaton mondta, öt nappal ezelőtt. Öt napja! Azóta már ötször lefeküdhetett vele! (Igazából akár hússzor is, de nyilván értitek, mire gondolok.) És ha igaz is, hogy még nem feküdt le vele, határozottan fenyegetőzött vele. Mert végül is mit jelent az, hogy „még”? Mit jelent, ha azt mondom, hogy „Még nem láttam a Kutyaszorítóban-t”? Nos? Azt jelenti, hogy szándékomban áll megnézni, nem igaz?

– Barry, ha azt mondanám neked, hogy még nem láttam a Kutyaszorítóban-t, az szerinted mit jelentene?

Barry rám néz.

– Csak… úgy kapásból, mit jelentene szerinted? Mármint ez a mondat? „Még nem láttam a Kutyaszorítóban-t”?

– Nekem azt jelentené, hogy hazudsz. Vagy azt, hogy meghibbantál. Kétszer is láttad. Egyszer Laurával, egyszer velem meg Dickkel. Még beszélgettünk is róla, hogy ki ölte meg Mr. Pinket vagy milyen kibaszott szín volt a fickó neve.

– Jó, jó, tudom. De mondjuk, hogy mégse láttam, és azt mondom neked: „Még nem láttam a Kutyaszorítóban-t”. Mire gondolnál?

– Arra gondolnék, hogy beteg ember vagy. És sajnálnálak.

– Jó, de kizárólag ezt a mondatot te úgy értelmeznéd, hogy meg akarom nézni?

– Naná, nagyon remélném, mert különben azt kellene mondanom, hogy nem vagy a barátom.

– Nem, de…

– Sajnálom, Rob, de ez nekem lila. Gőzöm sincs, miről beszélgetünk. Azt kérdezed, mit gondolnék, ha azt mondanád, hogy nem láttál egy olyan filmet, amit láttál. Mit kellene mondanom erre?

– Csak hallgass végig. Ha azt mondanám neked…

–… hogy „még nem láttam a Kutyaszorítóban-t, oké, ezt már tudom, gyerünk tovább…

– Az a… az a benyomás alakulna ki benned, hogy szeretném megnézni?

– Hát… azért nem olyan kurvára, különben már elmentél volna rá.

– Pontosan. Mi első este elmentünk, nem igaz?

– De persze ott van benne, hogy „még”… Öhö, végül is az lenne a benyomásom, hogy meg akarod nézni. Különben azt mondanád, hogy nem vagy rá különösebben kíváncsi.

– De szerinted biztos, hogy elmennék?

– Azt meg honnan tudjam? Elüthet egy busz, megvakulhatsz, vagy mit tudom én. Vagy meggondolod magad. Vagy le vagy égve. Vagy eleged lesz belőle, hogy mindenki rá akar beszélni.

Ezen az utolsó megjegyzésen felfortyanok.

– Miért izgatná magát bárki is?

– Mert ez egy ragyogó film. Mulatságos, agresszív, Harvey Keitel és Tim Roth játszik benne meg minden. És kurva jó zenéje van.

Lehet, hogy végül is nincs semmi összefüggés Ian és Laura lefekvése meg a Kutyaszorítóban között. Ianban nem játszik Harvey Keitel és Tim Roth. És Ian nem mulatságos. Se nem agresszív. És a hangeffektusai is pocsékok, abból ítélve, amit a plafonon keresztül hallottunk. Azt hiszem, ezzel a maximumot hoztam ki a szituációból.

Ennek ellenére csak tovább idegesít az a „még” szócska.

Felhívom Laurát a munkahelyén.

– Ó, szia, Rob – mondja, mintha csak egy barátja lennék, akinek őszintén örül. (1. Nem egy barátja vagyok. 2. Nem örül nekem. Ezenkívül…)

– Hogy vagy?

– Kösz, rosszul. – Azért se hagyom, hogy megszokja ezt a jártunk-együtt-de-most-már-minden-oké stílust.

Felsóhajt.

– Találkozhatunk? Szeretnék tisztázni egy-két dolgot abból, amit a minap mondtál.

– Én nem akarom… Én még nem vagyok felkészülve rá, hogy még egyszer megbeszéljük az egészet.

– És akkor én mit csináljak addig? – Tudom, milyen a hangom – nyafogós, siránkozós, kesergő –, de hiába, képtejen vagyok türtőztetni magam.

– Csak… éld az életedet. Nem várhatsz folyton arra, hogy megmondjam neked, miért nem akarok többé találkozni veled.

– És mi történt azzal, hogy még összejöhetünk?

– Nem tudom.

– Mert a minap azt mondtad, lehetséges. – Nem jutok ezzel sehová, tudom, hogy Laura nincs most olyan hangulatban, hogy bármiben engedjen, mégis tovább erősködöm.

– Semmi ilyesmit nem mondtam.

– De igen! De igen! Azt mondtad, van rá esély. Az ugyanazt jelenti, mint a „lehetséges”! – Jézusom! Hogy milyen szánalmas vagyok!

– Rob, én most dolgozom. Majd beszélünk, amikor…

– Ha nem akarod, hogy a munkahelyeden hívjalak, akkor talán megadhatnád a privát számodat. Sajnálom, Laura, de nem teszem le a kagylót, amíg bele nem egyezel, hogy találkozzunk egy italra. Nem tudom, miért kell mindig mindennek úgy lennie, ahogy te akarod. – Röviden, keserűen felnevet.

– Jó, jó, jó, jó. Holnap este? Várhatsz rám az iroda előtt. – Tökéletesen legyőzöttnek hangzik.

– Holnap este? Pénteken? Ráérsz? Remek. Nagyszerű! Klassz lesz, hogy láthatlak. – De nem vagyok biztos benne, hogy hallja a pozitív, békülékeny, őszinte utolsó szavakat. Addigra letette.