Huszonhárom

Végre, végre, vagy egy hónappal azután, hogy elment, Laura jön, hogy elvigye a holmiját. Nincs komolyabb vita a vagyonmegosztásról: a jó lemezek az enyémek, a jó bútor, a legtöbb konyhai eszköz és a keménytáblás könyvek az övéi. Én csak annyit tettem, hogy kiválasztottam egy nagy kupac lemezt meg néhány CD-t, amiket én adtam neki ajándékba – igazából én akartam, hogy meglegyenek, de úgy gondoltam, neki is tetszenek majd, és persze végül az én lemezeim között kötöttek ki. Aggályosan precíz voltam: Laura a felére se emlékezne, úgyhogy nyugodtan sumákolhatnék, de nem, kiválogattam mindet az utolsó darabig.

Féltem, hogy magával hozza Iant, de nem, hál’ istennek. Sőt nyilvánvalóan feszeng amiatt, hogy Ian felhívott.

– Felejtsd el.

– Ehhez nem volt joga, és ezt meg is mondtam neki.

– Együtt vagytok még?

Rám néz, hogy most viccelek-e vagy mi, majd olyan kis pukkadj-meg grimaszt vág, ami nem igazán vonzó, ha jól belegondol az ember.

– Jól kijöttök?

– Hogy őszinte legyek, erről nem igazán akarok beszélni.

– Hűha, annyira rossz a helyzet?

– Tudod, hogyan értettem.

Kölcsönvette apja Volvo Estate-jét a hétvégére, és megtöltjük minden köbcentiméterét, és amikor ezzel végzünk, bejön egy csésze teára.

– Egy szemétdomb, mi? – mondom. Látom, hogy körbejártatja szemét a lakáson, és megbámulja a poros, elütő színű foltokat, amiket az ő dolgai hagytak a falakon, és úgy érzem, elejét kell vennem a bírálatnak.

– Kérlek, Rob, csináld meg. Nem fog sokba kerülni, de sokkal jobban érzed magad tőle.

– Lefogadom, nem emlékszel rá, hogy tulajdonképpen mit is kerestél itt.

– De igen. Azért voltam itt, mert együtt akartam lenni veled.

– De nem, én arra gondoltam, tudod… most mennyit is keresel? Negyvenötöt? Ötvenet? És itt laktál Crouch Enden ebben a nyomorúságos lyukban.

– Tudod, hogy nem zavart. És nehogy azt hidd, hogy Ray lakása bármivel is jobb ennél.

– Bocs, de nem beszélhetnénk nyíltan? Mi a neve, Ian vagy Ray? Te minek hívod?

– Raynek. Az Iant ki nem állhatom.

– Rendben. Tudod, csak miheztartás végett. Nos, szóval akkor milyen Ian lakása? – Gyerekes vagyok, tudom, de ez boldoggá tesz. Laura felölti a fájdalmas, sztoikus ábrázatát. Láttam már jó párszor, annyit mondhatok.

– Kicsi. Kisebb, mint ez. De takarosabb, és kevésbé zsúfolt.

– Ja, mer összesen van neki vagy tíz lemeze. Az is mind CD.

– És ettől máris szörnyű ember, igaz?

– Az én mércém szerint igen. Barry, Dick meg én határoztuk meg, hogy nem lehet komoly ember az, akinek nincs…

– Legalább ötszáz lemeze. Igen, tudom. Ezerszer mondtad már. És nem értek egyet vele. Szerintem valaki lehet komoly ember úgy is, ha egyáltalán nincsenek lemezei.

– Mint Kate Adie.

Rám néz, Összevonja a szemöldökét és kinyitja a száját, ezzel szokta jelezni, hogy dilis vagyok.

– Biztos információd van arról, hogy Kate Adie-nek nincs egyetlenegy lemeze sem?

– Azt nem mondanám, hogy egyetlenegy se. Biztosan van neki néhány. Pavarotti meg ilyesmi. Talán egy-két Tracey Chapman, egy Bob Dylan legnagyobb sikerei és két vagy három Beatles-album.

Laura erre elneveti magát. Hogy őszinte legyek, nem akartam viccelni, de ha ő úgy gondolja, hogy mulatságos vagyok, ám legyen, kész vagyok aszerint viselkedni.

– És lefogadom, hogy a bulikon egyike volt azoknak, akik lelkesen őrjöngtek a „Barna cukor” utolsó akkordjaira.

– És a te mércéd szerint nincs ennél nagyobb bűntett, igaz?

– Az egyetlen dolog, ami a közelébe férhet, az, ha valaki teli torokból énekli a „Hahó, fénysugár” refrénjét.

– Hé, azt én mindig énekeltem.

– Dehogy énekelted.

A mókának vége, most igazi megdöbbenéssel nézek rá.

– Elhitted! – üvölti boldogan.

– Elhitted! Ezek szerint képesnek tartasz bármire. Megint nevet, aztán mikor rajtakapja magát ezen a túlzott jókedven, gyorsan abbahagyja.

Súgok neki.

– Ez az a rész, mikor azt kell mondanod, hogy évek óta nem nevettél ilyen jót, és aztán ráébredsz eddigi gondolkodásmódod hibás voltára.

Naésakkormivan képet vág.

– Te sokkal gyakrabban megnevettetsz, mint Ray, ha erre akarsz kilyukadni.

Játékos önelégültséggel nézek rá, pedig most nem csak játékból vagyok önelégült. Hanem komolyan.

– De ettől semmi sem változik, Rob. Komolyan. Nevethetünk, amíg engem a mentőnek kell elszállítania, de ez nem jelenti azt, hogy lepakolok a kocsiról és visszahozom az egész cuccot. Azt mindig is tudtam rólad, hogy meg tudsz nevettetni. Minden más az, amit nem tudok.

– Miért nem vallod be egyszerűen, hogy Ian egy seggfej és szakítasz vele? Sokkal jobban éreznéd magad.

– Beszéltél Lizzel?

– Miért? Neki is az a véleménye, hogy egy seggfej? Ez érdekes.

– Ne rontsd el, Rob. Ma jól elvoltunk egymással. Maradjunk meg ebben.

Előveszem a kupac lemezt és CD-t, amit kiválogattam neki. Ott van az Éjszakai repülés Donald Fagentől (azért vettem meg, mert még nem hallotta), néhány blues-válogatás (úgy döntöttem, meg kell, hogy legyenek neki), két jazz-táncos lemez (akkor vettem, amikor elkezdett járni egy jazztánc-tanfolyamra, de aztán az egészen másmilyen és őszintén szólva vacakabb jazz-táncnak bizonyult) meg néhány countrylemez (a hiú erőfeszítésemből kifolyólag, hogy megváltoztassam a countryzenéhez való hozzáállását) meg…

De Laurának nem kell egyik se.

– De hát a tieid.

– Igazából nem az enyémek. Tudom, hogy nekem vetted őket, és ez nagyon kedves volt tőled, de ez akkor volt, amikor a magad képére akartál formálni. Nem vihetem el őket. Tudom, hogy csak ott porosodnának és bámulnának ram, és csak ideges lennék tőlük, és… nem passzol minden máshoz, ami az enyém. Érted? Az a Sting-lemez, amit vettél nekem… az igazán nekem volt ajándék. Én szeretem Stinget, te meg utálod. De a többi… – Felveszi a blues-válogatást. – Ki a csuda az a Little Walter? Vagy Junior Wells? Én nem ismerem ezeket az embereket. Én…

– Jó, jó. Vettem az adást.

– Sajnálom, hogy annyit beszélek erről. De nem is tudom, van ebben valami tanulság, és azt akarom, hogy világosan lásd.

– Látom én. Szereted Stinget, de nem szereted Junior Wellst, mert még sohasem hallottál róla.

– Szándékosan teszed a hülyét.

– Na igen, pontosan.

Feláll, hogy menjen.

– Hát, gondolkozz el ezen.

Én pedig később azt gondolom, ugyan minek? Mi értelme lenne elgondolkodnom ezen? Ha valaha lesz még egy kapcsolatom, olyan dolgokat fogok venni a barátnőmnek, bárki legyen is, amiket szeretnie kellene, de nem ismeri őket, erre valók az új barátok. És remélhetőleg nem fogok pénzt kölcsönkérni tőle, és nem fogom megcsalni, és ő nem lesz kénytelen elvetetni a gyerekünket vagy meglógni valami szomszéddal, és akkor úgyse kell semmin elgondolkoznom. Laura nem azért léceit le Rayjel, mert olyan CD-ket vettem neki, amiket nem szeretett, és ezt megjátszani, hát az… az… pszichorejsz. És ha ő tényleg így gondolja, akkor nem látja a fától a kurva brazíliai esőerdőt. Ha nem vehetek külön felárazott válogatásalbumokat az új barátnőimnek, akkor jobb, ha feladom, mert nemigen tudom, hogy akkor mi mást kellene csinálnom.