5. SARAH KENDREW (1984-1986)

A Charlie-ügyből a legnagyobb tanulság az volt számomra, hogy az ember a saját súlycsoportjában induljon. Charlie nem az én kategóriám volt: túl helyes, túl okos, túl ügyes, túl sok. Mert mi vagyok én? Átlagos krapek. Középsúlyú. Nem a legragyogóbb eszű pacák a világon, de tutira nem is a legsötétebb: olvastam olyan könyveket, mint A lét elviselhetetlen könnyűsége meg a Szerelem kolera idején, és azt hiszem, értettem is őket (elvégre nőkről szólnak, nem igaz?), de nem vagyok oda értük, az én csúcsszuperlistám a következő könyvekből áll: a Hosszú álom Raymond Chandlertől, a Vörös sárkány Thomas Harristől, az Édes soul zene Peter Guralnicktól, a Galaxisközi stopposkalauz Douglas Adamstól és a franc tudja, talán valami William Gibsontól vagy Kurt Vonneguttól. Olvasom a Guardian-t meg az Observer-t, meg persze az NME-t és a színes popzenei magazinokat, hébe-hóba szívesen leugrok Camdenbe feliratos filmeket nézni (a feliratos filmek ötös csúcslistája: Betty Blue, Metró, Kötözz meg és ölelj!, Az eltűnés, Díva), bár azért összességében jobban szeretem az amerikai filmeket. (Az amerikai filmek ötös csúcslistája, azaz a valaha készített öt legjobb film: Keresztapa, Keresztapa 2., Taxisofőr, Nagymenők és Kutyaszorítóban.)

Normálisan nézek ki, ha mondjuk Mel Gibsont tesszük a skála egyik végére, a másikra meg Berky Edmondsot a sulimból, aki olyan ronda volt, hogy legendák keringtek róla, akkor azt hiszem, Melhez állnék közelebb, ha nem is sokkal. Egyik barátnőm egyszer azt mondta, hogy kicsit hasonlítok Peter Gabrielre, márpedig az azért nem túl rossz, nem igaz? Átlagos a magasságom, nem vagyok se sovány, se kövér, nincs randa szőrzet a pofámon, tisztán tartom magam, nagyjából mindig farmert, pólót és bőrdzsekit viselek, kivéve nyáron, amikor a bőrdzsekit otthon hagyom. A Munkáspártra szavazok. Van egy halom klasszikus komédiám videokazettán – Python, Waczak Szálló, Nevessünk! meg ilyenek. Többnyire meg tudom érteni, hogy mit akarnak a feministák, leszámítva persze a radikálisokat.

A zsenialitásom, ha szabad ezt így mondanom, abban áll, hogy be tudom illeszteni ezt a sok átlagosságot egy szép keretbe. Mondhatnám, hogy olyanból, mint én, van még pár millió, de igazából nincsen: egy csomó faszinak van kifogástalan zenei ízlése, de nem olvas, egy csomó faszi olvas, de baromian elhízott, egy csomó faszi megértő a feminizmus iránt, de hülye szakállat visel, egy csomó faszinak van Woody Allenes humora, de ráadásul még úgy is néz ki, mint Woody Allen. Egy csomó faszi túl sokat iszik, egy csomó faszi kivetkőzik emberi mivoltából, amikor a volán mögött ül, egy csomó faszi hepciás és verekedős vagy szeret hencegni a pénzével vagy kábítószerezik. Én nem csinálom egyiket se ezek közül, úgyhogy komolyan mondom, ha jó vagyok a nőknél, akkor azt nem az erényeimnek köszönhetem, hanem azoknak a hibáknak, amelyek hiányoznak belőlem.

De akárhogyan is, az embernek éreznie kell, ha túl mély vízben próbál kavarni. Charlie mély víz volt nekem, és őutána elhatároztam, hogy soha többé nem követem el ezt a hibát, úgyhogy öt éven át, amíg nem találkoztam Sarah-val, csak a medence sekély végében lubickoltam. Charlie és én nem illettünk össze. Marco meg Charlie összeillettek, Sarah meg én összeillettünk. Sarah átlagosan volt vonzó külsejű (alacsony, vékony, szép nagy barna szemekkel, hajlott fogakkal, vállig érő hajjal, amelyről mindig az jutott az ember eszébe, hogy ideje lenne kicsit levágatni, akármilyen gyakran járt fodrászhoz), és olyan ruhákat viselt, mint én, legalábbis nagyjából. Az ötös csúcslistája popzenében: Madness, Eurythmics, Bob Dylan, Joni Mitchell, Bob Marley. Ugyanez filmben: Nemzetközi bársony, Díva (hejhó!), Gandhi, Missing, Üvöltő szelek.

És szomorú volt, a szó eredeti értelmében. Néhány évvel azelőtt lapátra tette Charlie egyik férfi ekvivalense, egy Michael nevű srác, aki a BBC-nél akart nyomulni, (Nem jött össze a majomnak, s minket minden nap újabb örömmel töltött el, hogy megint nem láttuk a tévében és nem hallottuk a rádióból.) Sarah-nak ő volt a „nagy ő”, mint ahogy nekem meg Charlie, és amikor szakítottak, Sarah megesküdött, hogy egy ideig nem kezd férfiakkal, mint ahogy én megesküdtem, hogy nem kezdek nőkkel. Mi sem volt logikusabb, mint hogy egymásra találjunk, és együtt gyűlöljük a másik nemet s ugyanakkor meg is osszuk az ágyunkat valakivel. A barátaink mindannyian párban voltak már, úgy tűnt, örökre lefagyott a karrierünk, s féltünk, hogy egyedül maradunk életünk hátralévő részére. Csak bizonyos lelki alkatú emberek félhetnek attól huszonhat éves korukban, hogy egyedül maradnak életük hátralevő részére, nos, mi ilyen lelki alkatú emberek voltunk. Úgy éreztük, mindenről lekésünk, s így aztán néhány hónappal később Sarah hozzám költözött.

Nem tudtunk megtölteni egy szobát. Nem úgy értem, hogy nem volt elég holmink, Sarah tömérdek könyvet hozott (angoltanár volt), nekem ott volt a sok száz lemezem, a lakás meg egy kis lyuk – most már több mint tíz éve élek benne, és a legtöbbször úgy érzem magam, mint egy rajzfilmbeli kutya a házában. Inkább arról van szó, hogy egyikőnk se volt elég hangos vagy elég energikus, s így amikor együtt voltunk, mindig tisztán éreztem, hogy mindössze annyi helyet foglalunk el, amennyit a testünk éppen kitölt. Nem tudtunk úgy szétáradni, ahogy egyik-másik házaspár.

Néha próbálkoztunk azért, amikor még nálunk is csöndesebb emberekkel mentünk valahova soha nem beszéltük meg, hogy ilyenkor vajon miért leszünk hirtelen harsányabbak és elevenebbek, de biztos vagyok benne, hogy ennek mindketten tudatában voltunk. És annak is, hogy kompenzálásképpen csináljuk azért, mert valahol Michael és Charlie együtt van valakivel, aki nálunk ragyogóbb ember, és jobban érzi magát, mint mi, és a hangoskodás afféle dacos gesztus volt, minden haszontalanságával együtt is feltétlenül szükséges utolsó hadállás. (Ugyanezt láthatja az ember, akárhová megy: a középosztálybeli fiatalok, akik kezdenek csalódni az életben, túl nagy zajt csapnak az éttermekben, a klubokban és a presszókban. „Ide nézz! Nem vagyok én annyira unalmas, amilyenek gondolsz! Tudom én, hogy kell mulatni!” Tragikus. Örülök, hogy én megtanultam otthon maradni és úgy duzzogni. Ugyanolyan kényelmes, cinikus és kölcsönösen előnyös volt a házasságunk, mint bármelyik másik, és komolyan azt hittem, hogy leélhetem Sarah-val az életemet. Nekem megfelelt volna. Sarah klassz volt.

Van egy vicc, amit egyszer egy vígjátékban láttam – ha jól emlékszem, a Férfi a ház körül volt, mármint hogy a címe –, szörnyen hülye egy vicc, de mindegy, szóval arról van szó, hogy egy srác elmegy randizni egy baromi kövér, szemüveges csajjal, leitatja, és amikor hazaviszi, nekiállna megdolgozni. „Én nem olyan lány vagyok!” – visítja a csaj. A srác le van döbbenve. „De… de olyannak kell lenned.” Tizenhat éves koromban ezen nevettem, de aztán soha többé nem jutott eszembe, egészen addig a pillanatig, amikor Sarah közölte velem, hogy összejött valaki mással. Kis híja volt, hogy nem vágtam rá, amit elsőre gondoltam: „De… de te nem tehettél ilyet!” Nem úgy értem, hogy Sarah nem volt vonzó vagy valami, természetesen nagyon is vonzó volt, mindenesetre az a másik srác is belezúgott. Inkább arról van szó, hogy egyezségünk egész szellemével állt szemben az, hogy csak úgy összejöjjön valakivel. Mert lássuk csak: az, hogy mindketten rajongtunk a Dívá-ért, őszintén szólva csak az első egy-két hónapon segített át bennünket, s ezen kívül igazából csak az volt a közös bennünk, hogy mind a kettőnket lepasszoltak egyszer, és ezért egészében véve elleneztük, sőt szenvedélyesen megvetettük azokat, akik csak úgy ejtik a partnerüket. És akkor pont egy ilyen nő mégis lepasszol? Na ne!

Természetesen nem gondolkoztam reálisan. Ha az ember olyasvalakivel van együtt, akivel érdemes együtt lenni, akkor mindig fennáll a veszély, hogy elveszíti, hacsak nem fél ettől olyan paranoiás rettegéssel, hogy direkt olyat választ, akit nem lehet elveszíteni, azaz másnak a szemében semmiképpen sem lehet vonzó. Szóval, ha egyáltalán van kedve az embernek ehhez az egészhez, akkor tisztában kell lennie azzal az eshetőséggel is, hogy nem fog működni, hogy jön majd valaki, egy Marco – vagy, mint ebben az esetben, Tom – nevű pacák, és szétbarmolja a dolgot. Akkor persze ezt még nem így láttam. Csak azt láttam, hogy átigazoltam az első ligából a másodikba, de ott se sikerült megvetnem a lábam, ami elég oknak tűnt jó adag szenvedéshez és önsajnálathoz.

És akkor találkoztam veled, Laura, együtt éltünk, és most elköltöztél. De jó, ha tudod, hogy ebben nekem nincs semmi új, ha fel akarsz kerülni az ötös listára, akkor valami különlegesebbel kell előrukkolnod. Már nem vagyok annyira sebezhető, mint akkor, amikor Alison vagy Charlie tett lapátra, nem változtattad meg az egész életemet úgy, ahogy Jackie megváltoztatta, nem okoztál bennem olyan lelkiismeret-furdalást, amilyet Penny (és arra meg aztán semmi esélyed nem lenne, hogy úgy meg tudj alázni, ahogy Chris Thomson megalázott), és erősebb vagyok, mint amikor Sarah elment – világos, hogy búbánat bugyborékol föl a mélyből és az ember egy nagy nullának érzi magát, amikor éppen elhagyják, de ennek ellenére is tudom, hogy nem te voltál az utolsó és legnagyobb esély az életemben. Úgyhogy mit is mondhatnék, ügyes próbálkozás volt, szó se róla. De hiába, nincs találat, nincs nyalóka. Viszlát, kislány.