PALOTA

Távolabb széles csatornával átszelt díszkert.
Faust igen megöregedve, elgondolkodva sétálgat

LÜNKEOSZ, A TORONYŐR
(szócsövön keresztül)
Leszáll a nap, vígan lebegve
a révbe pár hajó siet.
A csatornán egy nagy dereglye
most szántja éppen a vizet.
Árbocrudak felcsarnakolva,
tarka zászlók víg röpte fönn;
neved hajósod áldva mondja,
dicsőség környez és öröm.

A kis harang megszólal a fövénypart fölött

FAUST
(felriad)
Az átkozott harang! A szégyen,
mint orvlövés, sziven sebez;
előttem roppant szerzeményem,
s bosszantón támad hátba ez.
Az irigy hang azt csengi-bongja,
nem folttalan a nagy vagyon,
másé a korhadt templomocska,
a barna ház s a hárspagony.
Ha ott ledőlnék, tovakerget
idegen árnyak tábora;
talpnak tövis, szálka a szemnek;
ó, csak futhatnék bárhova!

TORONYŐR
(mint az előbb)
Repül a tarka bárka, ím
hűs esti szellő szárnyain!
Mily gyors iramban futva tör
zsák-, bála-, ládahegybe föl!

Díszes dereglye, gazdagon és tarkán megrakva
távoli világtájak termékeivel
Mefisztó, a három hatalmas legény

KAR
Itthon vagyunk,
ki is kötünk.
Köszöntünk, gazdánk,
főnökünk!
(Kiszállnak, az árukat
partra szállítják)

MEFISZTÓ
Ki-ki megállta a helyét,
ha gazdánk megdicsér, elég.
Két gályán indultunk mi, de
most hússzal érkezünk ide.
Igazolhatja nagyszerű
tetteinket a dús terű.
Szabad víz szabadítja föl
a lelket, s aggály nem gyötör!
Elcsípünk gyorsan bármi jót,
fogunk halat, fogunk hajót,
s ha három van kezünk alatt,
negyedik is csáklyán akad,
s az ötödik se szabadul,
mert az ököljog ott az úr.
Számít a mód? Fő a fogás.
A tengert nemhiába járom:
harc, üzlet és kalózkodás,
el nem választható e három.

A HÁROM HATALMAS LEGÉNY
Se bű, se bá!
Se bá, se bű!
Büdös neki
a nagy terű.
Szemét ránk
bosszúsan veti;
királyi kincs
sem kell neki.

MEFISZTÓ
Jutalmazást ne
kérjetek!
Kiadtam
osztályrészetek.

A LEGÉNYEK
Filléreken
nem osztozunk;
egyenlő részre
van jogunk.

MEFISZTÓ
Most termeinkbe
menjetek,
rendezni kell a
kincseket!
s látványukon,
a gazdagon,
fölmérheti ő is,
mily vagyon;
hálája nem
maradhat el,
s a flotta dosztig
ünnepel.
Holnap jön a tarka madárhad,
s szükséget semmiben se láthat.

A rakományt elszállítják

MEFISZTÓ
Arcod komoly, borús szemed.
A nagy sikert így élvezed?
Diadalt ül a bölcseség,
a part s a tenger frigyre lép;
partról fölvenni kész az ár
hajókat gyors futásra már;
palotádból, elmondhatod,
világot zár körül karod.
Itt vetetted meg lábadat,
itt épült az első barakk,
s árkocska szelte a mezőt,
hol látsz most fürge evezőt.
Dicső elméd, munkás hadad
révén föld s tenger ura vagy.
S itt -

FAUST
Az az istenverte Itt!
Annak nyögöm keserveit.
Meg kell mondjam, te leleményes,
szívem szurdalja száz tövis;
hogy elviseljem, túl nehéz ez!
Pirulok, ha említem is.
A vén pár költözzék el onnan,
s én birtokoljam hársait,
nincs örömöm az uralomban,
mert nem enyém e pár fa itt.
Onnan néznék területemre,
ágtól ágig állványt emelve,
hogy szabadon járjon szemem,
széles körben, nagy művemen,
s egyszerre lássam, mint egészet,
mesterművét az emberésznek,
mely bölcs munkával alkot, ad
a népnek tágas partokat.
Ez a leggyötrőbb fájdalom:
hiányt szenvedni gazdagon.
Harang ha kong, hársak ha nyílnak,
fullaszt a templom- s kriptaillat.
Mindenható akaratom
megtörik homokdombjukon.
Hogyan vethetnék véget ennek!
Szól a harang, s tébolyba kerget.

MEFISZTÓ
Nagy méreg az! Nem is csoda,
hogy életkedved már oda.
Mi tagadás! Jobbfajta fül
harangszót csak kínlódva tűr.
Az átkozott bimbam a tiszta
alkonyeget ködbe borítja,
s beavatkozni sose késik,
keresztvíztől a temetésig;
mintha bimbamba szőve szállna
tova az élet kúsza álma.

FAUST
E dacos, csökönyös fejek
elrontják nagy győzelmemet;
ha ily ádáz kín mar belül,
méltányosságunk kimerül.

MEFISZTÓ
Miért feszélyeznéd magad hát?
Nem a telepítés a szakmád?

FAUST
Hát félre vélük az utamból! -
A birtokocskát ismered,
mit tőlem kap a két öreg.

MEFISZTÓ
Visszük s letesszük majd a parton
a vén párt: álljon újra talpon;
felejtik az erőszakot,
ha szép hajlékot kapnak ott.
(Éleset füttyent)

Azok Hárman megjelennek

MEFISZTÓ
Az úr parancsát végzitek!
S ő holnap áldomást fizet.

AZOK HÁRMAN
Vén gazdánk zordan fogadott,
adjon hát áldomást, nagyot.

MEFISZTÓ
(ad spectatores)
Tesszük, mit mások jóelébb,
lássátok Nábót szőlejét.
(Királyok könyve, I., 21.)

KOROMSÖTÉT ÉJSZAKA

LÜNKEOSZ TORONYŐR
(a kastély őrtornyán dalol)
Látásra születtem,
s itt kell, aki lát,
tornyomba szerettem,
így szép a világ.
Itt tárul elébem,
egyképp szabadon,
hold s csillag az égen,
lenn őz, fa, vadon.
Szépség örök éke
büszkén ragyog ott,
bámulok a fénybe,
s én is ragyogok.
Boldog szem, örökre
tiéd ez a kép.
Történhet akármi,
szép volt, csodaszép!

Szünet

Nemcsak kedvtelés okából
őrzöm én erkélyemet;
ím, a vaksötét világból
mily szörnyűség fenyeget!
Kettős éjű hársfalombból
fénylő szikrák szállanak:
léghuzattól szítva tombol
már a tűz, a mind vadabb.
Ó, jaj! máris lángra lobban
a reves, mohlepte viskó;
gyors segítség kell, de nyomban,
s nincs sehol se szabadító.
S kik tűzhöz vigyázva nyúltak,
a két jámbor öregecske
benn a sűrű füstbe fullad!
Mily borzasztó balszerencse!
Láng lobog, vörös gomolyban
a sötét, mohos fedélszék;
bár e pusztító pokolban
ott ne veszne a derék nép!
Villogó csóvák cikáznak,
lombok égnek és faágak;
száraz gallyak lángra gyúlva
hullanak le hirtelen.
Bár ne volnék szemtanúja!
Bár ne lenne sasszemem!
A kápolna összeroskad,
míg rá ágtömeg szakad.
Csipkés lángok kanyarognak,
s nyelvük fatetőkbe kap.
Vén fák odvas törzse izzó
bíborban tövéig ég. -

Hosszú szünet, ének

Oda a szép kicsi viskó,
s véle annyi századév.

FAUST
(az erkélyen, a homokdomb felé fordulva)
Fentről mily zengő siralom száll?
Későn jövő hangok, szavak.
Toronyőröm jajong; szidom már
türelmetlen parancsomat.
De bár a hársak terebélye
torz, üszkös csonkká hamvad ott,
helyükön őrtorony tör égre,
s a végtelenbe láthatok.
Lenézek majd az új tanyára,
hol az elaggott pár lakik,
nagylelkű irgalmamat áldja,
s élvezi késő napjait.

MEFISZTÓ ÉS AZOK HÁRMAN
(odalent) Vágtatva megjöttünk mi, lám;
már megbocsáss! nem ment simán.
Kopogtatunk, bezörgetünk,
de ajtót nem nyitnak nekünk;
ráztuk, vállal dőltünk neki,
s a vén ajtó nem állta ki;
rájuk rivalltunk, de kevés
volt ott minden fenyegetés.
Ahogy az már lenni szokott,
süketek voltak s konokok;
de mi sem álltunk pipogyán,
nyugtod lesz tőlük ezután.
Az agg pár könnyű véget ért,
rémületében elalélt.
Egy idegent bújtattak ott,
ki kardot rántott, s most halott.
Rövid, de vad tusánk alatt
szertedúltuk a parazsat;
a zsúp nyomban tüzet fogott,
s hármuk máglyaként lobog.

FAUST
Nektek szavam üres beszéd!
Nem rablást kívántam - cserét.
Botor, vad tett volt, átkozom;
osztozzatok az átkomon!

KAR
A régi szó ma újra zeng:
a hatalom parancsa szent!
S ha bátran állod a helyed,
rámegy házad, földed - s fejed. (El)

FAUST
(az erkélyen)
Csillagtalan, sötét az ég,
a tűz lohad, már alig ég;
szellő ha éri könnyedén,
füst és koromszag száll felém.
Túl gyors parancs, túl gyors siker! -
Mit látok árnyként tűnni fel?

ÉJFÉL

Négy szürke nőalak jelenik meg

ELSŐ
Szükség a nevem.

MÁSODIK
S az enyém a Teher.

HARMADIK
A Gond a nevem.

NEGYEDIK
Az enyém meg a Baj.

HÁRMAN
Ez zárt kapun itt mi be nem mehetünk;
gazdag lakik ott, vele nem lehetünk.

SZÜKSÉG
Árnyék leszek én.

TEHER
Magam annyi se tán.

BAJ
Kényes szeme úgyse tekintene rám.

GOND
Néktek tilos itt behatolni. Viszont
besurran a kulcslyukon át is a Gond.
(A Gond eltűnik)

SZÜKSÉG
Hagyjátok el, ősz hugaim, e helyet.

TEHER
Együtt megyek én utadon teveled.

BAJ
S híven nyomotokban a Baj maga jár.

HÁRMAN
Felhőraj a csillagos égre borút von!
S a távoli, távoli, távoli úton
bátyánk közelít a - Halál.

FAUST
(a palotában)
Négy jött, s csak három ment tovább;
beszédük értelmét nem látom át.
“Baj” - mondta egy, s rázúgta már
három a zord végszót - “halál”.
Kongó, fojtott hang volt, kísérteti.
Ó, még nem törtem a szabadba ki.
Bár dobhatnám a mágiát a sutba,
s küzdhetnék, bűvigékről mit se tudva,
csupán mint férfi, Természet, veled,
úgy volna célja, hogy ember legyek.
Az voltam, míg homályt kutatva el nem
hangzott átkom világunk s magam ellen.
A lég most kísértettel oly teli,
hogy köztük útját senki sem leli.
Ha józan nap hint ránk derűs mosolyt,
az éj torz álomszövevénybe fojt;
járunk vidám, virágos réteket,
madár károg ránk; s mit? Balvégzetet.
Tévhit hálóz be szűnös-szüntelen:
előjel, látomás és intelem.
S így gyávul, árvul az ember szive.
Ajtóm nyikordul, s nem jön senki be.
(Megrendülten)
Van itt valaki?

GOND
Van, úgyis tudod!

FAUST
Ki vagy, mi vagy hát?

GOND
Csak úgy itt vagyok.

FAUST
Kotródj!

GOND
Megtetszett nékem ez a ház.

FAUST
(előbb feldühödve, majd
lecsillapulva önmagához)
Varázsigét ne ejts ki, jól vigyázz.

GOND
Ha füled süket maradna,
szíved visszhangzik szavamra;
öltve más-más alakot,
ádáz hatalom vagyok.
Országúton, tengeráron
aggasztó a társaságom,
rám talál, ki nem kivánt,
s kérlel, átkoz egyaránt. -
A Gondról mit se tudsz tehát?

FAUST
Rohantam a világon át,
mit megkívántam, üstökön ragadtam,
amit meguntam, abbahagytam,
mit elszalasztottam, nem érdekelt.
Sóvárogtam s beteltem, újra vágy
fogott el, ekként száguldottam át
az életen, hajdan vadul robogva,
de bölcsen s megfontoltan ballagok ma.
A földkerekséget már ismerem,
s hogy túllássunk azon, reménytelen;
bolond, ki vaksin fölsandítva alkot,
képzelgőn, felhőn túli emberarcot!
Álljon szilárdan, nézze meg honát;
a bátraknak nem néma a világ.
A végtelenbe kóborolva mit lel?
Ragadja azt meg, amit ismer.
Haladjon így az életúton át;
ha rémek kísértik, menjen tovább,
kínt, üdvöt a haladásban találjon,
s elégedetten percre meg ne álljon!

GOND
Aki karmom közt ficánkol,
nem húz hasznot a világból;
örök éjben fogva tartom,
nincs napkelte ott, sem alkony,
bár látszatra teste ép még,
lakja bévül vak sötétség,
és semmit föl nem nyalából
a föld minden vagyonából.
Jóban, bajban egyre reszket,
éhen hal, bár töltekezhet;
várja bú vagy öröm, azt a
másik napra elhalasztja,
a jövendőt tudakolja,
s végezetlen áll a dolga.

FAUST
Nem fogsz meg így! hagy abba hát!
Ilyen badarságot ne halljak.
Távozz! pocsék klapanciád
még nálam bölcsebb főt is megzavarhat.

GOND
Menni kell-e, jönni kell-e?
Ő meg nem felelhet erre;
sima úton lépte félszeg,
meg-megbotlik, mint a részeg,
egyre süllyed, egyre gyávul,
látni nem tud, csak fonákul,
maga és mások kolonca,
még lehel, de fúldokolva;
nem holt még, és már nem élő,
nem nyugszik meg s nem remél ő.
Pörgettyűként, meg nem állva,
un henyélni, s tettre gyáva,
megkönnyebbül s összeroppan,
ébren alszik, úgy se hosszan,
mindig egy helyben topogva
érlelődik a pokolra.

FAUST
Gyalázatos kísértetek! így bántatok
az emberi nemmel ti már gyakorta,
köznapokat is bonyolult kinok
undorító zűrzavarába fojtva.
Bajos leráznom démonaimat,
a szoros szellemgúzs széttéphetetlen;
mégis, fondor hatalmad bármi nagy,
ó, Gond, sosem lesz úr felettem.

GOND
Hatalmamat tapasztalod,
megyek, s megsínyled ajkam átkát!
Az emberek halálukig vakok,
nos, Faustus, végül te se láss hát!
(Rálehel)

FAUST
(vakon)
Mélységes-mély sötétség burkol engem,
de fölragyog tisztán benső napom;
mit elgondoltam, most be kell fejeznem,
s a latban csak az úr parancsa nyom.
Hej, talpra, szolgák! Bátran szárnyaló
eszmémből hadd legyen boldog való.
Ásót, lapátot és csákányt a kézbe!
Amit kitűztem, hajtsátok ma végre.
Szigorú rend, vasszorgalom
harcolja ki diadalom;
a legnagyobb mű végre kész lesz:
egy ész elég ezernyi kézhez.

A PALOTA NAGY ELŐUDVARA

Fáklyák

MEFISZTÓ
(az élen, mint felügyelő)
Ide, ide, ti reszketeg
lemurok! Rajta, rajta,
ín, csont, izomból összetett,
seforma síri-fajta!

LEMUROK
(karban)
Buzgón lessük parancsodat,
s fél füllel már olyasmit
hallottunk, hogy egy jó darab
földet kezünkre adsz itt.
Ott a hegyes karók, ime,
a mérőlánccal együtt;
mivégre hivattál ide,
útközben elfeledtük.

MEFISZTÓ
Nincs szó mesterműről; saját
mértéketekkel mértek itt ma!
a leghosszabbik vesse el magát,
a többi körben a gyepet lazítsa;
mint őseinké, a verem
hosszúkás négyszögű legyen!
Kastélyból a szűk házba fut
ily ostobán végül az életút.

LEMUROK
(bohókás mozdulatokkal ásva)
Míg ifjú voltam és kapós,
mulattam nagy vidáman;
ha nóta szólt vagy víg zene,
már kurjongatva bokáztam.
Most elkaszálta a lábamat
mankóval az álnok Aggság,
s bebuktam a sír ajtaján,
de kár, hogy nyitva hagyták!

FAUST
(kilépve a palotából, a kapuszárny
mentén előretapogatózik)
Mily gyönyör az ásócsörömpölés!
Kik parancsomra itt nyüzsögnek,
megbékítik önmagával a földet,
határt szabnak az árnak, és
a tengert béklyóba verik.

MEFISZTÓ
(magában)
Bár gátjaid, töltéseid
malmunkra hajtják a vizet csak;
jóvoltodból nagy ünnepet csap
a vízi ördög, Neptunus.
Bármit csináltok, vesznetek kell;
mi összeesküdtünk az elemekkel,
s fajtáddal pusztulásra jutsz.

FAUST
Felügyelő!

MEFISZTÓ
Jelen!

FAUST
Tüstént keríts
ezer és ezer munkást akármiképpen,
buzdíts szép szóval és keményen,
fizess, kecsegtess, kényszeríts!
Új híradást tőled naponta várok:
mennyit haladt, mit ásatunk, az árok.

MEFISZTÓ
(halkan)
Ha jól hallottam én a hírt,
nem árkot ásnak itt, de sírt.

FAUST
A hegy alatt mocsárvidék
terjeszt ragályt zsákmányolt földemen;
csapoljuk le poshadt vizét,
az lesz csupán a végső győzelem.
Millióknak nyitok tért, hol nem éppen
biztos a lét, de szabad és tevékeny.
Zöld a mező s termékeny; ember, állat
az új földön nyomban otthont találhat,
s merész szorgalmú nép emelte gát
szilárd oltalmában üthet tanyát.
Belül paradicsomi táj virul,
künn peremig csaphat az ár vadul:
betörni készen rontsa bár a töltést,
közös igyekvés tömi be a tört rést.
Igen! e nagy célért élek-halok csak,
s elmém e végső bölcsességre jut:
szabadság, élet nem jár, csak azoknak,
kiknek naponta kell kivívniuk.
Így él le itt majd, a veszély ölén,
sok dolgos évet gyermek, férfi, vén.
Ha láthatnám a síkon át
e nyüzsgést, szabad nép szabad honát,
a pillanathoz esdve szólnék:
Oly szép vagy, ó, ne szállj tovább!
Nem mossa el megannyi millió év
halandó-életem nyomát. -
E boldogság sejtelme elragad,
s már üdvözít a legszebb pillanat.

Faust hátrahanyatlik,
a lemurok elkapják, és a földre fektetik

MEFISZTÓ
Ő, kit kéj és öröm jól nem lakat
tovább fut, csalfa képeket kutatva;
ez a sivár, rossz, végső pillanat,
szegény még ezt is megragadja.
Kivel sehogy se bírtam én,
a kor legyűrte, porba hullt a vén.
Megáll az óra -

KAR
Áll! Éjfél se csöndesebb.
Lehull a mutató.

MEFISZTÓ
Le; elvégeztetett.

KAR
Már vége.

MEFISZTÓ
Vége! mért mondjátok ezt?
E szó buta.
Vég és nemlétezés, a kettő egykutya.
Mire jó az örök Teremtés?
Hogy semmivé legyen minden teremtés?
“Vége!” Mit értsünk az ilyen beszéden?
Mintha sosem lett volna, annyi éppen,
de mintha volna, körpályán forog.
Az örök Semmiség százszorta jobb.

SÍRBATÉTEL

LEMUR
(szóló)
Ki épített ily rossz tanyát,
ki ásta ezt a vermet?

LEMUROK
(kar)
Bús, gyolcsmezes vendég, neked
nagyon is megfelelhet.

LEMUR
(szóló)
Ki látott ily sivár lakot?
Szék, asztal hol maradtak?

LEMUROK
(kar)
Lejárt a kölcsön, tudhatod;
s adósa vagy sokaknak.

MEFISZTÓ
A test hever, s ha a szellem kikel,
fölmutatom a vérrel írt kötelmet; -
sajnos, ma már az ördögtől a lelket
sokféleképpen szerzik el.
A régi mód botránkozást
kavar, s rajtavesztünk az újon;
hajdan nem hívtam volna mást,
most cinkosokra kell szorulnom.

Pórul járunk, hol itt, hol ott!
Ma már bevett szokás és régi jog
révén fajtánk mit se remélhet.
Egykor kifújta a véglehelet,
én lestem, mint a fürge egeret,
s hopp! már karmom közt vergődött a lélek.
Most vár, és inkább a sötét helyen,
a holttest undok házában lapulna;
bomló anyagok háborúja
űzi ki végül szégyenletesen.
Napokon át gyötrődtem véle sokszor,
s nyitva a kényes kérdés: mint? mikor? s hol?
A vén Halál ma már lomhán arat,
még a vajon? is kétséges marad;
hány dermedt testet néztem vágyra gyúlva -
de csalt a látszat: megmozdult az újra.
(Fantasztikus, karmesterszerű
szellemidéző mozdulatokkal)
Csak rajta, rajta! ide szaporán
nyárs- és kajlaszarvú, vitéz nép,
kikben az ősi ördögvirtus él még.
S a pokoltorkot is hozzátok ám.
No hisz van a pokolnak torka bőven.
Most érdem s rang szerint kell falnia;
de e végmókánál is a jövőben
kevesebb lesz a ceremónia.

Az iszonyú pokoltorok balról feltárul

Ebfogak rése; a tűzár dühödten
tör a boltíves torkon át,
és látom hátul, sistergő ködökben
a láng örökkön izzó városát.
A fogsorig csap a rőt hab, utat remél a
sok kárhozott, és úszik arra mind,
de szétmorzsolja őket a Hiéna,
s a forró pályán reszketnek megint.
Van a zugokban sok más iszonyú is,
szűk helyre itt ezer rémség szorul!
Riasszatok a bűnösökre; úgyis
- koholmány! álom! - mondják botorul.
(A rövid és egyenes szarvú hájördögökhöz)
Nos tűzpofájú latrok, pókhasúak,
pokolkéntől izzók és testesek:
tuskószerű, zömök s merev nyakúak!
Ti itt lenn foszforfényre lessetek:
lelkecske az, Pszükhé, van néki szárnya,
kitépitek s akkor férgecske csak;
tüzes pecsétem hadd sütöm reája,
majd nyelje el izzó lángforgatag.
Pohos tömlők, ti az alanti
régiókra ügyeljetek;
bár pontosan nem tudja senki,
lehet, hogy lakni ott szeret.
Kedvelheti a köldököt -
Ha ott lép meg, csülökre, ördögök!
(A hosszú és görbe szarvú vázördögökhöz)
Nyakigláb szárnyvezetők, pojáca-fajta,
hadarjátok egyre a levegőt!
Hosszú kar és éles karom kutassa
a szökevényt, a légbe lebegőt.
A vén házból kiűzi a csömör -
A géniusz mindig magasba tör.

Dicsfény lebeg alá jobbról

MENNYEI SEREG
Égi követség,
drága szövetség,
lejjebb lebegünk:
oldjuk a vétket,
és a por éled;
nyájasan intsen
kegy jele minden
emberi lénynek,
hol száll seregünk!

MEFISZTÓ
Bántó zaj üt meg, ocsmány hangicsálás,
mely bosszantó fény közt, fentről ered;
ez a fiús-leányos kornyikálás,
mit a szenteskedő ízlés szeret.
Kifőztük kárhozott órák homályán,
mint irtsuk ki az emberek faját;
s e legförtelmesebb találmány
áhítatukkal egybevág.
Jön a sok álszent senkiházi!
Saját hálónkkal lelket számosat
szoktak ezek előlünk elhalászni;
ördögök, csak álarcosak.
Ha most vesztünk, örök szégyen marad;
ide a sírhoz, álljuk a sarat!

ANGYALOK KARA
(rózsákat hint)
Rózsák, ti csillogók,
ti balzsamhordozók!
Csapongók, röppenők,
életre bűvölők,
gallyacskák szárnyai,
szár friss hajtásai,
viruljatok.
Tavaszi réten,
nyugodjon ott,
zöld s bíbor éden
ölén a halott.

MEFISZTÓ
(a sátánokhoz)
Kushadtok? bújtok? poklunk futni kész?
Sebaj, hadd hulljon rózsazápor.
Helyére minden gyászvitéz!
Azt hiszik, hogy e virághavazástól
fél a tüzes, sátáni tábor;
ráfújtok, s fonnyad, elenyész.
Tűzfúvók, fújjatok! - Elég, elég!
Kéngőztől sápad már a lenge nép. -
Ne oly vadul! orrot, pofát befogni!
Lám, túl erősen fújtatok ki.
Mértéket semmiben se tartotok!
A hervadt rózsa barnul, ég, lobog!
Mérgező, fényes lángraj közeleg;
álljatok ellent, tömörüljetek! -
Erőt, merszet egy ördög sem mutat!
Idegen tűz csiklandja orrukat.

ANGYALOK KARA
Vidám virágaink,
jókedvű lángjaink
ha boldoggá teszik
s szeretni késztetik,
a szív repes.
Tiszta igékkel,
menny seregével
telve az éter
tündökletes.

MEFISZTÓ
Ó, a bambák! Átok! Gyalázat!
Sátánjaim fejükre állnak,
bukfenceznek nehézkesen,
és seggel esnek a pokolba.
Megszolgált tűzfürdőtök jót tegyen!
Magam helytállok itt, dacolva. -
(A lebegő rózsákkal viaskodik)
Lidércek, el! Te! ragyogj bármiképp,
elkaplak, hadd légy rút kocsonyapép.
Te, mit csapongsz? Hordd el magad! -
Mint kén s szurok, tarkómra rátapad.

ANGYALOK KARA
Kerüljétek, mi nem
való tinektek;
vessétek el, mi benn
megmételyezhet.
Ám támadjon, ha tud;
helytállunk, s visszafut.
Szeress! a szeretet
úgy nyit kaput!

MEFISZTÓ
A láng fejem, májam s szivem kikezdi,
ez az elem ördögfeletti!
Így a pokol tüze se perzsel. -
Azért ríttok hát oly keservvel,
szegény szerelmesek, ti megvetettek,
kik ferde nyakkal szépekért epedtek.

Hát én? Feléjük fejemet mi húzza?
Nem esküdtem fel örök háborúra?
Bántó, gyűlölt volt nékem ez a kép.
Mily idegen érzés jár át meg át ma?
Örömmel bámulok a bájos ifjuságra;
mért nem jön átok számra semmiképp? -
S ha bolondjuk leszek, ki más fog
viselni majd “bolond” nevet?
A gyűlölt garabonciások
nekem ma egyre jobban tetszenek!
Szép gyermekek, mért titkolóztok!
Közös ősünk nem Lucifer vajon?
Ti bájosak, nem sajnálnám a csókot,
sosem lesz rá jobb alkalom.
Mintha ezredszer látnálak, fölöttébb
meghitt e kép nekem és megnyerő;
sóvár kandúrként sündörögnék,
s szépségetek szememben egyre nő.
Ó, gyertek, nézzetek reám, csak egyszer!

ANGYALOK
Máris jövünk, de vissza mért menekszel?
Közeledünk, s ha tudsz, maradj csak ott!
(Az angyalok ide-oda röpködve
betöltik az egész teret)

MEFISZTÓ
(a színpad előterébe szorulva)
Ti szidtok engem, mint kisértőt,
boszorkánysághoz jobban értők!
Férfit, nőt elcsábítotok. -
Be rút kalandba keveredtem!
Szerelem ez, mi megrohan?
Tetőtől talpig ég a testem,
s alig sajog már megpörzsölt nyakam. -
Ó, szállj le végre, csapodár raj,
gyönyörű testetek lejtsen világi bájjal;
ez a komolyság szép nagyon,
de én mosolyotokra szomjazom;
azzal, tudom, örökre megigéztek.
Ahogy a szeretők egymásra néznek:
egy ajkmozdulat, ennyi az egész.
Érted sóvárgok én kivált, te nyurga gyermek,
a te arcod nem áhítatra termett,
csak egy csöppecskét vágyakozva nézz!
Egy kis pucérság nem sért még szemérmet,
túlzás ilyen hosszú pendelyt viselni -
Elfordulnak - Hátulról is be szépek! -
Kivánatos kis huncut valamennyi!

ANGYALOK KARA
Szeretet-lángok
a Fényt kutassák!
Legyen az átok
írja Igazság;
ne kössön lelkeket
gonosz fölény,
s Mindenségünk ölén
repessenek.

MEFISZTÓ
(összeszedi magát)
Mit lelt? - A fickó, kit ezer fekély lep,
mint Jóbot, önmagát utálni kész,
s egyben ujjong, ha bensejébe néz:
magát s faját nem érte semmi vész;
csak bőrnek árt a szerelemkisértet,
minden nemes ördögszerv ép s egész;
most, hogy lohadnak már a fene lángok,
kedvemre átkozom egész retyerutyátok!

ANGYALOK KARA
Szentek e lángok!
Mind, akit óvnak,
társa a Jóknak,
élve is áldott.
Zengve, seregben
föllebegünk!
Szívja e szellem
tiszta legünk!
(Fölszállnak, megmentve
Faust lényének halhatatlan részét)

MEFISZTÓ
(körülnéz) Mi történt? - Vajon hova tűntek?
Rajtam ütöttél, éretlen sereg!
Most zsákmányukkal ég felé repülnek;
ezért kerengtek hát a sír felett!
Páratlan kincstől fosztottak meg engem,
a nagy lelket, mely zálog volt kezemben,
kicsempészték a pernahajderek.

Most hát kihez menjek panaszra?
Szerzett jogom ki védi meg?
Így lettél vénségedre megcsalatva,
s méltán; keserves élet a tied.
Ó, én szegény ügyefogyott, ki
meddő vesződség szégyenét nyögöm!
Földi vágy, balga szerelem fogott ki
a minden hájjal megkent ördögön.
S ha a Tapasztalt ártotta magát
eme bolondos, gyermeki dologba,
nyilván nem csekélység a Balgaság,
mely győzött rajta elhatalmasodva!

HEGYSZAKADÉKOK

Erdő. Sziklák. Magány.
Szent anakhóréták itt-ott a lejtőn,
a sziklahasadékok között tanyázva

KAR ÉS VISSZHANG
Hullámzó rengeteg,
nagy sziklák függenek,
szétágaz a gyökér,
fáktól zsúfolt a tér.
Hullám hullámra zúg,
lakunk barlangodút.
Oroszlán karmait
behúzva surran itt,
hol égi szeretet
tölti a szíveket.

PATER EXTATICUS
(föl- és alálebeg)
Örökös üdvű láng,
izzó szerelmi pánt,
tűz, mely szivet gyötör,
habzó istengyönyör.
Nyilak, átfúrjatok,
lándzsák, átszúrjatok,
dorongok, zúzzatok,
villámok, vágjatok!
A hitvány porhüvely
ekképp enyésszen el,
s ragyogjon egymaga
a szent vágy csillaga.

PATER PROFUNDUS
(mély régió)
Mint lábammal e sziklakatlan
nyom súlyával mély földodút,
amint tajtékos zuhatagban
ezer fénylő patak lezúg,
mint a fa, benső hajlamából,
sudárba szökve fölmered;
mindent, mindent úgy alkot, ápol
a mindenható Szeretet.

Fülem csupán szilaj zúgást hall,
hegy, erdő mintha rengene,
s mégis szerelmes áradással
rohan a víz a mélybe le,
amint a szomjas völgy felé tör;
s a villám hogyha átszeli,
balzsamdús lesz tüstént a légkör,
oszolnak mérges gőzei.
Mind a Szeretet hírvivője,
mely alkotón körülölel.
Bár gyúlna bensőm lángra tőle,
hol éjben, fagyban senyved el
a szellem, súlyos kínbilincsben,
tompa érzékek foglyaként.
Ó, csendesítsd elmémet, Isten,
árassz szomjú szivemre fényt!

PATER SERAPHICUS
(középső régió)
A fenyőfák lenge kontyán
mily hajnalfelhő lebeg!
Mit rejt mélye, nem tudom tán?
Sok-sok ifjú szellemet.

BOLDOG FIÚK KARA
Ó, atyánk, mondd, kik vagyunk mi?
Mért kell erre ringanunk?
Jó e könnyű létbe jutni,
mind, mind boldogok vagyunk.

PATER SERAPHICUS
Éjfélkor világrajöttek,
alig nyíló életek!
A szülők korán temettek,
s több angyal véletek.
Itt a szeretet honol, hát
jöjjetek, boldog fiúk!
Rajtatok nem hagyta foltját
a göröngyös földi út.
Mely világlátásra termett,
szálljatok szemembe le,
s bátran használván e szervet,
nézzetek körül vele!
(Magába fogadja őket)
Itt a fák, amott a bércek,
ott a vízár zúg elő,
s hull alá a legmerészebb
ívben, így utat nyer ő.

BOLDOG FIÚK
(belülről)
A látvány lenyűgöző, de
túl zord nékünk e vadon,
reszketünk, borzadva tőle.
Jó szent, engedj szabadon!

PATER SERAPHICUS
Szálljatok hát fenti körbe,
s nőjetek fel lassan ott,
mint kiket tisztán s örökre
Isten lénye áthatott.
Mert ily szellemeledellel
van tele a szűzi éter:
sosem múló Szeretettel,
mely az üdvösségre érlel.

BOLDOG FIÚK KARA
(a legmagasabb csúcsok körül keringve)
Fonódjanak hát
víg láncba karjaink,
zengjünk zsolozsmát,
perdüljünk táncra mind!
Bízzunk: nekünk a
legfőbb tudás jut;
kit tisztelünk ma,
majd látva látjuk.

ANGYALOK
(a legmagasabb légrétegben lebegve,
Faust lényének halhatatlan részét viszik)
Szellemvilág, mert a Gonosz
karmától már e lélek:
“Ki holtig küzdve fáradoz,
az megváltást remélhet.”
S ha hozzá felsőbb szeretet
hatalma fogta pártját,
a boldog égi seregek
örömrepesve várják.

A FIATALABB ANGYALOK
A rózsák, miket nekünk a
szent bűnbánó nők szereztek,
győztesekké fegyvereztek;
elvégeztetett a munka,
zsákmányunk e drága lélek.
A gonosz had szerteszéledt,
menekült, égette rózsánk,
s lett, kin nem fog a pokolláng,
szerelemnek martaléka;
s e szokatlan szenvedést a
vén sátánmester sem állta.
Ujjongjunk! miénk a pálma.

A TÖKÉLETESEBB ANGYALOK
Minket gyötörve nyom
a földi része;
ha azbeszt is, bizony
nem tiszta mégse.
Ha a nagy szellemek
magukba vonnak
földi elemeket,
szét úgyse bonthat
kettős természetet
angyal hatalma;
az örök Szeretet
képes csak arra.

A FIATALABB ANGYALOK
A köd, mely ott lebeg
szemközt, a bércen,
friss szelleméletet
takargat, érzem.
Pásztái fénylenek,
boldog fiúsereg,
nem kötve földi
tehertől, karba-kar
tart erre már,
s üdül a fönti
világban, mely pazar
tavaszt kinál.
Jobb, ha kezdetben ő,
amíg fejlődve nő,
közéjük áll!

BOLDOG FIÚK
Az új szellem, noha
báb még, öröm nekünk;
angyalság záloga,
mit véle elnyerünk.
Tépjük föl, mely fedi,
gubója selymét!
Széppé s naggyá teszi
tüstént a szent lét.

DOCTOR MARIANUS
(a legmagasabb, legtisztább körzetben)
Itt fönt a szem szabad,
könnyű a szellem.
Ott néhány nőalak
leng tiszta mennyben.
Kit csillagfény fon át,
látom középen
az ég Úrasszonyát,
fény ő a fényben.

Elragadtatva

Ó, világ Úrasszonya!
Titkod hadd csodálom,
hol az ég kék sátora
tágas szemhatárom.
Méltányold, gyöngéd-komoly
férfiszív ha dobban,
s szent, szerelmes hév honol
teirántad abban.

Hogyha úgy parancsolod,
küzdünk, mint oroszlán;
lángunk menten ellobog,
tőled megnyugosztván.
Szűz, Anya, szeplőtelen
s tiszteletben álló,
Úrnő minden szíveken,
istenfényt sugárzó.

Körötte könnyed
felhők füzére,
bűnbánó nőknek
törékeny népe,
isszák az étert,
térdét ölelve,
kegyét esengve.
Szűz, te folt nélkül való,
nem borul el orcád,
ha a könnyen csábuló
bízva jön tehozzád.

Vétkük az érzékiség,
s hej, nehéz a váltság;
egymaga ki tépi szét
bűnös vágya láncát?
Van-e láb, mely nem botol
síkos sziklaparton?
Kit nem csábít bók, mosoly
mézesmázos ajkon?

Mater Gloriosa föl és alá lebeg

BŰNBÁNÓ NŐK KARA
Az égi ország
felé lebegsz te;
hadd esdjünk hozzád,
ó, szentek szentje!
Kegyesség telje!

MAGNA PECCATRIX
(Lukács, VII., 36.)
A szeretetért, amelynek
balzsamírja s könnye-árja
szent Fiad lábára pergett,
farizeus-gúnyt se bánva;
az edényért, mely kenetjét
oly bőségesen folyatta,
minden fürtért, mely selyemként
drága lábát szárogatta -

MULIER SAMARITANA
(János, IV.)
a kútért, hol ős időben
Ábrahám nyáját itatták,
vedréért, mely hűsítően
érte Üdvözítőnk ajkát;
a forrásért, mely buzogva
onnan mindazóta árad,
s csörgedez dús, tiszta habja
minden táján a világnak -

MARIA AEGYPTIACA
(Acta Sanctorum)
a szent sírboltért, amelyben
Urunk teste feküdött,
a tiltó karért, mely engem
a küszöbtől ellökött;
a vezeklő negyven évért
a lakatlan fövenyen,
a boldog búcsúigéért,
mit a porba rótt kezem -

MINDHÁRMAN
te, ki a parázna nőket
nem taszítod el magadtól,
és öröklétté tetézed,
mit a bűnbánat kiharcol,
szánd meg ezt a tiszta lelket,
akit egy bűn súlya nyom csak,
s mint gyanútlan tévedett meg;
örvendjen bocsánatodnak!

UNA POENITENTIUM
(név szerint egykor Margaréta.
Alázatosan közeledik)
Nézz le, nézz le,
te szentek szentje,
te fény-övezte,
boldogra, rám kegyelmesen!
Átlényegülten
tér vissza hűtlen
szerelmesem.

BOLDOG FIÚK
(kerengve közelednek)
Mint izmos óriás,
fölénkbe nő ez,
a hű gondoskodás
jutalma bő lesz.
Élők karát korán
elhagyta lelkünk;
de ő sokat tud ám:
mesterre leltünk.

AZ EGYIK BŰNBÁNÓ NŐ
(név szerint egykor Margaréta)
A fennkölt szellemnép körében
alighogy fölérezhetett,
s az új létben csak félig ébren,
dicső már, mint a szent sereg.
A vénhedt porhüvelyt legyőzi,
minden földi béklyót ledob,
s átszellemült alakja ősi
ifjú erőben fölragyog!
Hadd legyek én útmutatója,
az új nap kápráztatja még.

MATER GLORIOSA
Jöjj! szállj magasabb régiókba!
Amint megsejt, siet feléd.

DOCTOR MARIANUS
(arcra borulva, imádattal)
Nézzetek a kegyelem
nyájas sugarára,
üdvre méltóvá tegyen,
bűnbánók, a hála.
Légyen lelkek legjava
néked engedelmes;
légy, Királynő, Szűz, Anya,
Istennő, kegyelmes!

CHORUS MYSTICUS
Csak földi példakép
minden mulandó;
itt lesz a csonka ép
s megbámulandó;
mit nincs szó mondani,
itt végbe ment;
az Örök Asszonyi
vonz odafent.

Finis