ELŐJÁTÉK A SZÍNPADON

Igazgató, költő, komédiás

IGAZGATÓ
Ti ketten, kik személyemér’
helytálltatok minden csapásban,
mondjátok, a német hazákban
vállalkozásunk mit igér?
Minden vágyam szolgálni a tömegnek,
már csak azért is, mert él s élni hagy.
A színpad áll; a deszkák felverettek,
s közönségünk ünneplő kedve nagy.
Még szenvtelen s felvont szemölddel űlnek,
ám szívesen csodálkoznak, örülnek.
Tudom, mitől elégül meg e nép,
de nem valék ily kínban soha, mint ma:
fogalmuk sincs, hogy mi a jó, a szép,
de rém sokat olvastak összevissza.
Mit kezdjünk hát, hogy eredeti, friss
legyen minden s vidám velősen is?
Mert kedvesebb látványa nincs szememnek,
mint amikor bódénk felé rohan
hömpölygő áradatja a tömegnek,
s tipródik, mint az égi kapuban,
fényes nappal, négy óra tájban,
pénztárig lökdösi elő magát,
s mint inség idején, a pékbolt ajtajában,
majd kitöri a jegyért a nyakát.
Ily tarka néppel ekkora csodát a
költő tehet: barátom, tedd te máma!

KÖLTŐ
Ó, mért beszélsz nekem színes tömegről,
melynek láttán a szellem menekül!
Tarts távol a kavargó tömkelegtől,
mely örvényébe ránt kegyetlenül!
Inkább a mennyek csendjébe vezess föl,
a költő szent örömmel ott hevül,
hol szerelem s barátság lelki titkát
isten-kezek teremtik s gyámolítják.

Ó, min a lelkem mélye ott örülhet,
s rebegve mond ki szégyenlős ajak,
gyarlót csak úgy, miként jólsikerültet
megfojthat egy goromba pillanat.
Van úgy, hogy csak mit évek soka szűr meg,
az a tökéletes ép változat.
Álcsillogás a pillanat szülötte;
őrzi a jót az utókor örökre.

KOMÉDIÁS
Utókor! Már az is bosszant, ha hallom!
Teszem, ha erről kellene szavalnom:
kicsúfolhatnám a jelent?
Mert erre vár, s meg kell hogy kapja máma.
Magamfajta legény és tudománya
valamit mégis csak jelent!
Ki könnyű szóval érteti magát,
közönségünk kedvétől mit se tartson,
sőt lesse még nagyobb hadát,
hogy még tágabb körökre hasson.
Csak bátran fel! Te adj útmutatást,
vesd el a képzelet minden koloncát,
működjék szenvedély, érzés, tudás
s, ezt jól jegyezd meg: egy adag bolondság!

IGAZGATÓ
Főképpen sok cselekvést vígy bele!
Éhes szemnek ez az eledele.
Ha akkora előttük a kavargás,
hogy lélegzetük is már-már eláll,
ne félj, széltében diadalt arattál, s
a publikum szerzőért kiabál.
A tömeget tömeggel nyerheted meg,
ki-ki lel abban magának valót.
Aki sokat hoz, az hoz mindeneknek
holmi egyéni kis útravalót.
S ha már darab, tálald is sok darabban!
Sikert hoz majd ragout-alakban!
Oly könnyen add, amint megalkotod.
Mit érsz vele, ha egészben adod?
A publikum izekre szedi nyomban.

KÖLTŐ
Hát ti nem érzitek, e mesterség be rút,
s hogy igazi művészhez nem találhat!
Lám, nálatok minden hazug
fércmunka már mint műszabály hat.

IGAZGATÓ
E becsmérlés engem cseppet se sért:
mert aki a sikerhez ért,
alkalmas eszközt vesz kezébe.
Puha fát vágsz, gondold meg idejébe’,
vizsgáld meg, kiknek is dalolsz,
ha olyikat unalma hoz,
más meg ebéd után jő, jóllakottan,
s mi legkivált utálatos,
nem egy jól elmerült a hirlapokban.
Könnyelmün jönnek ők, akár a maskarádra,
sarkukra kandiság rak szárnyakat;
legszebb ruhában itt páváskodik a dáma,
s játszik, pedig gázsit se kap.
Mit képzelegsz költői trónusodban?
S a teltház mégis mért öröm neked?
Vizsgáld meg pártfogóid gondosabban!
Fele ripők, fele rideg.
Színház után ez jó kártyát remél,
ringyójával vad éjszakát a másik.
Gyötörni hát ilyen ügyér’
szelíd Múzsád: nem balgaság itt?
Ezért mondom tehát: többet s tarkábbat adj,
a célod el így sohase véted,
szédítsd, bolondítsd el a népet,
jóllakatni nagy feladat -
Mi ért utól? Mámor? vagy bú keserve?

KÖLTŐ
Eredj s magadnak más szolgát keress!
Hogy kedvedért a költő legnemesb,
természetadta emberi jogát
megrendelésre rútul dobra verje?
Vajon mivel hat a szivekre?
S mivel győzné le elemek hadát?
Nem az összhanggal-é, mely kebléből fakadt,
s szivébe vonz egész világokat -?
Míg a természet únott forgatással
orsóra készti örök fonalát,
s minden lény civakodó sokasága
hallatja vad hangzavarát,
az ős, változhatatlan áradatba
ki oszt életteremtő lüktetést?
S a részecskéket egésszé avatva,
ki fogja szép akkordba az Egészt?
Viharrá érzelmét ki bokrosítja?
A Nap nyugtának jelképet ki ad?
Tavasz virágcsodáit ki hajítja
az útra, hol szerelme elhalad?
S bérül ki fon a méltó alkotásra
silány lombból koszorút, ha nem ő?
S mi hat fel az Olümposz magasára?
A költőben ható embererő!

KOMÉDIÁS
Elő hát ama szép erővel,
tomboljon hát költői hővel,
akárcsak holmi szerelmi kaland!
Az ember sündörög, eped, marad,
s csapdába csalják észrevétlen;
öröme nő, aztán keserű lében
fürdik. A büntetés bizony kemény -
s még magához se tér, már kész is a regény.
Nekünk ily mű szükséges éppen!
Csak nyúlj le az emberéletbe mélyen!
Mind éli, ám kevésnek érdemes -
de - bárhová nyúlsz, mindig érdekes!
Színes képek közt kis világot,
sok tévedést, csepp igazságot:
s kész a legpompásabb ital,
melytől mindenki friss és fiatal.
Sereglik már az ifjúság virága
darabodhoz s kinyilatkoztatást vár,
bús táplálékot gyöngéd hajlamára
mindegyikük a művedben talál már.
Hol egyik, hol másik rendül bele,
s mind látják: szívük mivel van tele.
Egyformán képesek még sírni és kacagni,
káprázat kell nekik, s tetszik a lendület.
Ki kész van, már azon nincs mit faragni;
a készülőkben sok a köszönet!

KÖLTŐ
Hozd vissza hát eltünt időmet,
midőn szivem ily zsenge volt,
s bennem folyvást vers-újszülöttek
bő csermelye buzgott-dalolt,
világom még ködben kerengett,
minden bimbó csodát igért,
s téptem virágok tengerét,
hol völgyeinkben árja lengett.
Semmim se volt - s volt mindenem,
csalódás-vágy, s igazság-szerelem.
Szilaj vágyaknak birodalmát,
a boldog-sajgó poklot add,
gyűlölség, szerelem hatalmát,
add vissza ifjuságomat!

KOMÉDIÁS
Akkor szükséges ifjuságod, cimborám,
ha ellenség szorít a harcban;
vagy, ha szerelmetes leány
lóg telhetetlenül nyakadban.
Ha a sebes versenyfutás
pálmája int a messzi célban,
vagy ha szilaj körtánc után
borozni kell félig aléltan.
De megzendítni régi húrt
bátor és bájdús dalra fogva,
s ha benn egy titkos cél kigyult,
megindulni felé csapongva -
öreg urak, ti dolgotok,
tiszteletünk ezért cseppet se csappan.
Gyermekké tenni nem a kor szokott:
még úgy talál reánk gyermek-alakban.

IGAZGATÓ
Elég volt már a szalmacséplés,
hadd lássak végre tetteket;
míg tart e cifra szó-fecsérlés,
hasznost alig remélhetek.
Hát fontos ihletről beszélned?
A tétovát nem szállja meg;
ha magadat költőnek érzed,
fogd hámba a költészetet.
Most már tudod, miként tekints ránk,
s hogy tüzes italokat innánk:
kezdd főzni hát, egymás után!
Ha nem teszed ma, nem fogod holnap se tán;
munkádból egy napot se hagy ki,
s ne átalld a kínálkozót
elszántan üstökön ragadni:
kezedből nem tud elszaladni,
s mert kénytelen rá, hatni fog.
Tudod: azt próbál ki-ki német
színeinket, amit lehet.
Ezért hát ne kiméljetek
ma itt se díszletet, se gépet!
Kápráztasson a kis s nagy égibolt,
szórj csillagot teli marokkal;
van itt tűz, víz, kőszikla, hold,
madarakkal s vadállatokkal.
Nos, szűk deszkáinkon éld újra át
a Teremtés minden diadalát,
s vonulj, óvatosan loholva,
az égből földön által a pokolba!

ÉGI PROLÓGUS

Az Úr, a mennyei seregek, később Mefisztó, a három arkangyal előlép

RÁFÁEL
Szférái közt most s mindkörökre
zengi a Nap versenydalát
s a megszabott pályán dörögve
fejezi be rohanatát.
Angyalnak tőle van hatalma,
ám ez előttük is titok.
Megfoghatatlan birodalma
az első nap fényén ragyog.

GÁBOR
Megfoghatatlan gyorsasággal
forog-gördül a Föld-remek;
édeni fényét vak homállyal,
sötét éjjel cseréli meg:
a tenger széles áradásban
szirtek mélyéből hány habot,
a tenger, szirt örök gyorsaságban
a szférákban tovább forog.

MIHÁLY
Viharok versenyt szántogatják
parttól-vizig kegyetlenül,
s hatásuk roppant láncolatját
fonják reá körös-körül.
Mennykő elé tüzes cikázás
felvillanó ösvényt hasít,
s követeid, Uram, csodálják
Napod szép változásait.

MINDHÁRMAN
Angyaloknak te adsz hatalmat,
bár lényed nékik is titok,
s megfoghatatlan birodalmad
az első nap fényén ragyog.

MEFISZTÓ
Most, hogy ismét közelgesz, ó, Uram,
megkérdezendő, kettőnk dolga mint van,
mert hajdanán szerettél, úgy tudom,
itt láthatsz engem is csapatjaidban.
Bocsáss meg, én nem értek nagy szavakhoz,
ha mégúgy csúfol is az égi nép;
s pátoszomon lehetne jót kacagnod,
ha ettől el nem szoktál volna rég.
Napról, világokról hát nem beszélek,
csak nézem a gyötrődő földi népet.
A föld kisistene nem változik nagyon
és épp olyan fura, mint az első napon.
Szegény egy kissé jobban élne,
ha el nem ámítottad volna égi fénnyel.
Ezt hívja észnek, csak hogy általa
még állatibb legyen, mint állata.
Engedj meg, ez a földi istenecske
olyan, mint ama hosszúlábú szöcske
mely szállva szökdös s szökve száll,
s a fűben örökegy dalt hangicsál.
S ha még csupán a fű közt kuporogna!
Ám orrát beüti minden mocsokba.

AZ ÚR
Egyébről nem tudsz most se szólni?
Vádolni jársz és panaszolni?
A Földön jó neked nem is terem?

MEFISZTÓ
Nem! Ott, Uram, bizony minden csak gyötrelem.
Az emberek jaja sziven üt néha szörnyen,
szegényeket még én is mért gyötörjem?

AZ ÚR
S Faust? Ismered?

MEFISZTÓ
A doktort?

AZ ÚR
Ő a szolgám!

MEFISZTÓ
Az ám! Szolgál is téged furcsa kedvvel.
Nem él földi itallal-élelemmel.
Távolba űzi gerjedelme,
bolond ugyan, de félig tudatos:
az ég minden csillagját követelve,
a föld minden kéjére áhitoz,
de sem távolban, sem közelben
nincs mi megnyugtatná e holdkórost.

AZ ÚR
Ha szolgálatja most még tétova,
majd kivezérlem őt a tisztaságba.
Kertész is tudja, hogyha zöld a fa,
virágot s termést hoz jövőre ága.

MEFISZTÓ
Őt elveszíted! Mersz velem fogadni?
Feltétlenül veszítenél,
ha hagynád útamon haladni.

AZ ÚR
Ameddig ő a földön él,
vezetned meg nem tiltom addig.
Tévelyg az ember, míg remél.

MEFISZTÓ
Köszönöm; hisz holtakkal eddig
szivesen úgyse kezdegettem.
Legfőképpen a telt, piros orcát szerettem.
Holttest elől magamfajta kitér!
Úgy volnánk mint a macska s az egér.

AZ ÚR
Jól van, legyen, neked hagyom hát!
Kútfejétől e lelket messze vond,
s ha körmeid jól megragadták,
vezesd magaddal útadon;
de majd ismerd be és el ne hazudd:
az igaz ember bárhogy is hibázik,
nagyon jól tudja, mely az igaz út.

MEFISZTÓ
Hát jó! S meglásd, nem tart sokáig.
Nyerésemben nem kétkedem parányit.
S ha ez majd célomhoz irányit,
hadd, hogy diadalom teljes legyen!
Port faljon ő, s jókedvűen,
követvén kígyó nénikém szokásit.

AZ ÚR
S még akkor is elébem állhatsz;
sosem gyűlöltem fajtád, tudod azt,
minden lelke közül a tagadásnak
még legkevésbé úntam a ravaszt.
Mert könnyen lankad el az ember munka láttán,
tétlen nyugalmat gyorsan megszeret;
ezért mellé oly társat rendelek,
ki buzdít, hajt s forgódik, mint a Sátán.
De igazi istenfiak, ti,
hadd tudjatok az élő Szépségen vigadni!
Kedves aklába zárjon bennetek
a születő örökkön élve, hatva,
s mindent, mi imbolygó képként lebeg,
rögzítsetek megálló gondolatba.

Az ég bezárul, az arkangyalok elszélednek

MEFISZTÓ
(egyedül) Nem árt olykor látnom az Öreget:
szakítni véle: szinte félek.
Ilyen nagyúrtól szép cselekedet,
hogy az Ördöggel emberül beszélget.

A TRAGÉDIA ELSŐ RÉSZE