ERDŐ, BARLANG

FAUST
(egyedül) Dicső szellem, megadtál, meg, de mindent,
amire kértelek. Orcád felém
a lángokból nem fordítád hiába.
S adtad országomul a dús természetet
s hatalmat élnem és élveznem is.
Nemcsak rideg szemlélését hagyod:
belátnom engedsz titkos mélyibe,
akár legjobb barátom kebelébe.
Elevenek sorát vonultatod
előttem, s ráismerni megtanítsz
testvérekre bozótban, vízben, égen.
S ha az erdőn vihar csattog, ropog,
s zuhantában az óriás fenyőszál
recsegve zúzza szét szomszédjait,
s a zuhanástól a hegy odva döndül
biztonságos barlangba elvezetsz,
és láttatod magammal önmagam,
s megnyílnak lelkem titkos mélyei.
S midőn engesztelőn kel föl a tiszta hold,
előttem föllebegnek sorra mind,
sziklák faláról s nedves sűrüből
a hajdankor ezüstös árnyai
s a tűnődés zord kéjét enyhitik.
Ó, hogy nekünk mi sem tökéletes,
most érezem csak! Ehhez a gyönyörhöz,
mely istenekhez visz mind közelebb,
társat adtál, nem nélkülözhetőt.
Ámbátor ő fagyos - arcátlanul
magam előtt aláz meg, egy fuvás,
s megsemmisíti minden adományod.
Vad lángot lankadatlanul szivemben
ő szít ama szépséges kép iránt.
Igy tántorgok vágytól a gyönyörig,
s így epedek új vágyért a gyönyörben.

MEFISZTÓ
(megjelenik) Unalmassá még most se vált a lét?
Mi örömet lelsz benne váltig?
Próbáltad, jó, de már elég;
fogam valami újra vásik.

FAUST
Bár volna több ügyed s bajod,
semhogy rátörj egy jó napomra!

MEFISZTÓ
Jó, jó! ne félj, békét hagyok,
ne légy mindjárt ilyen goromba.
Veled, ki nyers vagy, őrült és konok,
nagy veszteség talán nem érne.
Egész nap folyton lótok és futok:
mi jó neki, s mi kelletlen dolog,
orráról le nem olvashatni mégse.

FAUST
Ez már aztán őszinte szó!
Ő bosszant, s még ő vár köszönetet!

MEFISZTÓ
Nélkülem, árva földlakó,
mivé lett volna életed?
A képzelet tobzódásaiból
ki gyógyítá ki lelked, ha nem én?
S ha én nem lettem volna: hol
volnál te már e földtekén?
Barlang odvába’, bérc-oromnál,
bagoly módján, meddig kotolnál?
Eledeled dohos moszat, kavics között,
mint a varangy, mért szürcsölöd?
Édes, dicső szórakozás!
Még a “tudós” vagy, semmi más.

FAUST
Megérted-é, lelkembe mily csodás
erőt önt e pusztában bujdosás?
Ha örömöm sajdítanád csak,
ördög voltod elég, hogy nékem ezt ne szánjad.

MEFISZTÓ
Ó, földöntúli gyönyörűség!
Heverni harmatos hegy éji hűsén,
eget-földet vonaglón átölelni,
magadban kéjesen megistenülni,
a föld öléig ős vággyal hatolni,
a Hat Nap művivel egy testbe forrni,
s nagy bőszen, nem tudom, mi kéjt szerezni,
majd örömittasan a mindenségbe veszni,
hogy elfeledd a földi port,
s végül a nagy szent intuiciót
(bizonyos mozdulattal)
- nem mondhatom, mint - befejezni.

FAUST
Köpedelem, te!

MEFISZTÓ
Nincs inyedre, látom!
S utálkozásra van jogod, belátom.
Nem illik szűzi fül előtt rebegned,
ami nélkül a szűz szív nem lehet meg.
Egy szó, mint száz, attól senki se tilthat,
hogy magad olykor ábrándokba ringasd;
ámbár soká ezt sem lehet.
Látom, már újra zaklatott vagy,
ha folytatod, hát összeroppant
téboly, szorongás, rémület.
Ebből elég! Szerelmed sírva kuksol,
s neki már minden szűk, sivár.
Nem szabadulhat alakodtól,
holtig szeret és egyre vár!
Amint kiönt a hó levétől a patak,
úgy önté el szilaj szerelmed,
ezt mind a szívébe terelted,
s most patakod, lám, elapadt.
Az eredeti királykodás helyében,
a nagyúrhoz az illenék,
ha ezt a pezsgő, zsenge vért
jutalmazná valamiképpen.
Sajgó várás az élete;
ablakban áll, felhőket nézeget,
mint szállnak a vén városfal felett.
“Madár ha volnék” - szól az éneke,
igy múlik napja-éjjele.
Néha vidám, de többször réveteg,
aztán megint zokog,
s látszólag újra nyugodt,
s örökre szeret!

FAUST
Kígyó! Szörnyeteg!

MEFISZTÓ
(félre)
Top! Rád is tekeredek!

FAUST
Elvetemült! Kotródj el innen,
s a drága nőt ne emlegesd!
Többé az édes és gyönyörű test
vágyát ne szítsd bomlott érzékeimben!

MEFISZTÓ
Hát most mi lesz? Azt hiszi, otthagyod -
s félig már ott is hagytad, ott!

FAUST
Közel vagyok, de bármily messze is
lehetnék tőle, el sosem feledném;
s irígy vagyok Krisztus testére is,
ha ajkkal illeti, elébe esvén.

MEFISZTÓ
Irígykedtem, komám én rád elégszer
az ikrekért, kik rózsán legelésznek!

FAUST
Kotródj, kerítő!

MEFISZTÓ
Jó. Korholj, én csak nevetlek.
Aki fiut s lányt alkotott,
az Úr e tisztre rábukkant legott,
s alkalmat is rá maga szerzett.
Vess véget e nyomorúságnak,
áhítsd inkább ifju babádat!
Ne váltig a Halált.

FAUST
Nem jobb nekem karjában, mint a mennyben?
Hagyj keblein felmelegednem!
Azt hinnéd, sorsa sose fájt?
Nem vagyok-é földönfutó, menekvő,
nyugtot s célt nem lelt szörnyeteg,
ki mint a vízesés, mely zúdul a hegyekből,
sóváran mind a mély felé eped?
S útfélen állt ez az ártatlan álom,
havasi rét kunyhócskájában ott,
s gondja se szállt túl a határon,
melyet e kis világ szabott.
És én, én istenátka,
nem értem be vele,
hogy az erőm kivásta
a sziklát, s úgy döntötte le:
őt, békességét kellett összerontsa!
Te szomjaztál, pokol, ez áldozatra!
Vajha, Sátán, kinom ideje múlna!
Aminek meg kell lennie, legyen!
Még ha sorsa fejemre visszahullna,
s elhullna ő is énvelem!

MEFISZTÓ
Toporzékol megint s tüzel!
Menj hozzá! Gyámolítanád!
Kiút hiján egy ily butácska fej
csak a Halált és mást se lát.
Az éljen, aki bátran él!
Hisz ördögségben jól indult a dolgod;
nincs ocsmányabb látvány a föld szinén,
mint egy ördög, ha meghasonlott.