SPÁRTÁBAN, MENELAOSZ PALOTÁJA ELŐTT

Színre lép Heléna és a fogoly trójai nők kara.
Panthalisz, karvezetőnő

HELÉNA
Az oly csodált s annyit szapult Heléna, én
a partról jöttem, melyre most léptünk ki csak,
még kóvályogva az egyre föl-le ringató
ártól, amely a phrűg lapályról elhozott
sörényes nagy hátán, Poszeidón jó szíve
s Eurosz hatalma révén, otthonos öblökig.
Ott lent örvendenek most visszatértükön
Menelaosz király s vitézei legjava.
Láss szívesen tehát, magas hajlék, melyet
atyám, Tündareosz, hogy visszatért, közel
Pallasz dombjának lejtőjéhez épített,
s míg Klütaimnésztra, Kasztór és Pollux között
testvéri-vígan játszva fölserdültem én,
nem volt Spártában ház pompásabb, díszesebb.
Köszöntelek, kapu ércpántos szárnyai!
Vendéghívón tárultatok ti fel, midőn
engem választva sok közül, Menelaosz
a vőlegény képében elébem tündökölt.
Tárjátok őket újra fel, hogy a király
parancsát híven, hitvesként véghez vigyem.
Hadd lépjek be! s váljak meg mindattól, ami
körülviharzott eddig végzetterhesen.
Mert amióta e küszöbről gondtalan
indultam Küthereia templomába, szent
kötelesség szerint, s phrűg rabló elrabolt,
történt egy s más, amit kedvvel mesél a nép
mindenfelé, de mit nem hall az szívesen,
kiről a monda mendemondává dagadt.

KAR
Ó, meg ne vesd, te nagyszerű nő,
a legnagyobb jó élvezetét!
Hisz a legdicsőbb adomány a tiéd,
a szépség híre, a legragyogóbb.
Hírnév előzi zengve a hőst,
s büszkén halad ő;
de meghajol kemény nyak is ily
szépség diadalmas igája előtt.

HELÉNA
Elég! A férjemmel hajóztam én ide,
és ő küldött előre városába is;
de hogy milyen szándokot táplál, nem látom át.
Hitvesként érkezem? királynőként jövök?
Vagy a király keserve és görögjei
hosszan tűrt balsorsáért áldozat leszek?
Zsákmány vagyok; de hogy rab-é, azt nem tudom!
Mert kétértelműen rendeltek a halhatatlanok
a szépség szobrának, nekem, hírt s végzetet
zord kísérőimül, kik még küszöbünkön is
mellettem oly szorongatón jelenvalók.
Hisz az öblös hajón alig nézett reám
a férjem, s egy bátorító szót se szólt.
Mintha rosszat forralna, ült szemben velem.
De hogy elértük az Eurótasz mélyvizű
öblét, s az élhajóknak orra a partszegélyt
csókolta, így szólt, mint istentől ihletett:
“Vitézeim itt szép rendben kiszállanak,
s tengerfövényen szemlét tartok a hadsoron;
de te csak menj tovább, haladj folyvást a szent
Eurótasz bőven termő partján fölfelé,
hajtasd a paripákat a harmatos gyepen,
míg el nem érsz ama kies síkságra, hol
Lakedaimón egy téres és kövér mezőn,
komor hegyek körében épült hajdanán.
Menj a magas tornyú fejedelmi házba majd,
és nézz körmére szolgálóimnak, kiket
a vén, eszes kulcsárasszonnyal hagytam ott.
Mutassa meg neked a dús kincsgyűjteményt,
melyet atyád hagyott, s amelyet jómagam
harcban, békében garmadáztam egyaránt.
Mindezt rendben leled: hisz az uralkodó
előjoga, hogy mindent érintetlenül
találjon, hogyha hajlékába visszatér,
minden dolgát helyén, amint otthagyta volt.
Mert egy a szolga tiszte csak: hozzá ne nyúlj!”

KAR
Üdüljön hát az egyre növő
kincsek fényén szemed s szived is!
Hisz az ékes lánc s a remek diadém
büszkén, önérzetesen hever ott;
de ha belépsz s mérkőzni hivod,
fegyverkezik ám.
Néznem nagy öröm, versenyre ha kél
gyönggyel, briliánttal, arannyal a báj.

HELÉNA
Majd elhangzott a király további parancsszava:
“Ha mindent rendre átnéztél, készíts elő
néhány tripúszt, amennyi kell hited szerint,
s különböző edényeket, hogy az áldozó
kéznél találja, míg szent tisztét végezi.
Kerek tálat, medencét, serpenyőket is;
szent forrásból mert tiszta víz is álljon ott
hosszú nyakú korsókban: majd rakass oda
jó száraz fát is, gyorsan lángra lobbanót;
a jól kifent kést elfeledned nem szabad;
a többit már gondosságodra bízom én.”
Így szólt válásra nógatón parancsolóm,
de nem jelezte, mily élő párát kiván
vágatni tiszteletére Olümp lakóinak.
Aggasztó ez; de nem gyötröm magam vele,
a halhatatlan isteneknek lelke rajt’,
kik megcselekszik azt, mi épp eszükbe jut,
legyen az jó vagy rossz az emberek szerint,
és mi halandók tűrjük engedelmesen.
Volt úgy, hogy ráemelte nehéz bárdját a pap
a földre nyaklott, fölszentelt állatra már,
s nem sújthatott, mert ellenséges támadás
vagy isteni beavatkozás gátolta meg.

KAR
Sose csüggedj, úrnőnk, lépj be, hiszen
úgyse találhatod el,
rád mi vár!
Bú meg öröm mindig
váratlan tör a szívre;
még a jóslatnak se hiszünk.
Trója hisz égett, és a halált
láttuk ott, a sanda halált;
s szolgálva vigan,
nem vagyunk mégis véled,
látva az égi nap ragyogását
s a világ csupa-jóság
Szépét, téged, boldogan?

HELÉNA
Legyen, ha kell! Akármi vár rám, úgy való,
hogy nyomban menjek a rég hiányzó, hőn kivánt
és már-már eljátszott királyi házba fel,
mely - nem tudom, miként - megint előttem áll.
Csüggedten lépdelek magas lépcsősorán,
hol ugrándoztam egykor gyermeteg-bohón. (El)

KAR
Vessetek, elrabolt,
bánatos, árva nők,
minden gondot a sutba;
boldog az úrnőtök,
drága Helénátok,
mert a szülőház tűzhelyét
kissé késve közelgető,
ámde csak annál biztosabb
lépésekkel eléri.

Zengje dal istenek
helyrehozó, haza
kormányzó segedelmét!
Durva rögök felett
szinte madárszárnyon
száll a feloldozott, de a
csipkés bástyatetőn csupán
sorvad epedve a bús fogoly,
s meddőn tárja ki karját.

Ám isten emelte föl
Ilionnak
hamvából a rabot,
s visszahozta őt ide,
hol a régi, de újra díszes
otthon áll,
hogy múltán öröm
s bú özönének,
bimbózó korán
felfrissülve merengjen.

PANTHALISZ
(mint karvezetőnő)
Hagyjátok a dal örömvirágos mezsgyejét,
s forduljatok a tárt ajtószárnyak felé!
Mit látok, húgaim? Úrnőnk indulatos
mozdulatokkal, nagy sietve visszatér?
Mi lelt, dicső királyné, mit láttál vajon
a csarnokokban hódoló háznép helyett,
mily szörnyűséget? Hasztalan palástolod;
hisz látom, borzadály ül most is arcodon,
s nemes harag megdöbbenéssel vív tusát.

HELÉNA
(a szárnyas ajtót nyitva hagyva, felindultan)
Zeusz lányától távol a hitvány félelem,
nem is súrolja futó rémület árnykeze;
de az iszony, mely ősidők őséjjele
méhéből még többes formában törve ki,
mint hegy tüzes gyomrából izzó fellegek,
felhömpölyög, hős szívnek is borzongató.
Így bélyegezték szörnyűvé a sztüksziek
visszatérésemet, s ha rajtam állna csak,
az annyit járt, rég óhajtott küszöbnek is
kiebrudalt vendégként búcsút mondanék.
De nem! a napvilágra hátráltam, s tovább
nem űzhettek, hatalmak, bárkik vagytok is.
A szertartás a gondom; várja tűzhelyünk
zsarátnoka tisztultan asszonyát s urát.

KARVEZETŐNŐ
Áruld el szolgálóidnak, királyi nő,
alázatos segítőidnek, hogy mi ért?

HELÉNA
Amit láttam, megláthatjátok majd ti is,
hacsak nem nyelte vissza már az ősi éj
csodákkal vemhes mély ölébe magzatát.
De hogyha kell, hát szóban is beszámolok:
hogy tisztemmel törődve, ünnepélyesen
a ház komoly belsőtermébe léptem én,
a puszta csarnok némasága meglepett.
Fülem nem hallott szorgalmas járás-kelést,
és dolgos sürgés-forgást nem látott szemem,
se szolgáló, se kulcsárnő nem jött, akik
jöttmentnek is istenhozottat mondanak.
De a tűzhely felé tartván, a kihunyt parázs
langy hamva mellett ott láttam kuporgani
elburkolózva holmi temhe nőszemélyt,
nem alvóhoz, tűnődőhöz hasonlatost.
Parancsoló szóval munkára hívom őt,
a kulcsárasszonyt sejtve benne, kit talán
tisztébe férjem gondja tett az út előtt;
s ő ül tovább, görnyedten, mozdulatlanul;
csak jobbja lendül nagysoká, hogy nógatom,
mintegy a tűzhely terméből parancsol el.
Haragvón hátat fordítok, s indulok a
lépcsők felé, melyek fölött áll díszesen
az ágyasház s a szomszéd kincseskamra is;
csakhogy felpattan ám a földről most a szörny,
tiltón utamba áll, s öles-nyurgán mered
föl termete, rám süppedt, vérködös szeme,
hökkentő kép, mely látást, elmét megzavar.
De mit beszéljek: hisz formákat úgyse tud
a szó teremtőn élettel telíteni;
lássátok őt! ím, napvilágra merészkedik!
S itt én parancsolok, míg távol a király.
Az undok éjszülöttet a szépségbarát
Phoebus odvába űzi, vagy megfékezi.

Phorküasz megjelenik a küszöbön,
a kapuoszlopok között

KAR
Mennyi baj ért már, bár üde fürtök
repdesik ifjan körbe az orcám!
Rettenetest is láttam elégszer,
bús hadivészt s az éjbebukó
Íliont.

Porgomolyagban összeviharzók
harci zaján át istenek ádáz
hangja süvöltött, és a Viszálynak
ércszava, át a táboron, a
kőfalig.

Hajh! Még áll Ilion fala
akkor, csakhogy a lángözön
házról házra csapott mohón,
s terjedt innen is, onnan is,
önszelétől űzve az
éjjeli városon által.

Láttam, futva, a füstön át,
lángnyelvek lobogása közt
imbolygó, iszonyú dühű
istenségek alakját,
óriásokként, komor,
tűz-beragyogta gomolyban.

Láttam, vagy csak rémület
fojtogatta lelkem idéz
ily kusza képeket? arra nincs
válasz, ám hogy ezt a rút
rémalakot nem álmodom,
pillanatig se kétes;
megtapogathatnám, ha nem
tartóztatna a rettegés
vissza ily fene szörnytől.

Nem vagy-e Phorküsz
lányivadéka?
Mert nagyon is hajaz
rád ez a fajzat.
Mintha az ősz hajjal világra-
jött és egy szemem, egy fogon
váltakozva osztozó
Graiák egyike volnál.

Mind deli szépség
párja, szakértő
Phoebus elébe mersz
állni, te ocsmány?
Nos jó, bátran elébe léphetsz,
hisz rútságra sosem tekint,
mint ahogy még szent szeme
nem látott soha árnyat.

Ó, csak minket itél a bús
balsors, földi halandókat,
kín-teli szemnyavalyára, mit
most e gyalázatos és örök-undok a
szépség híveinek szerez.

Hallj hát, hogyha cudarkodón
ránk törsz, hallj csupa böcsmölést,
hall csúf átkot, amit reád
boldogok, isteni kéz remekeltjei
szitkokkal teli ajka szór.

PHORKÜASZ
Öreg mondás, de bölcs igazság máig is,
hogy nem követ Szépség s Szemérem, kézbe-kéz,
a zöldelő ösvényű földön egy utat.
Úgy megrögződött bennük a régi gyűlölet,
hogy egymás útját bárhol is keresztezik,
hátat fordít a két vetélytársnő legott.
Majd mind a kettő fürgébben siet tova,
a Szemérem búsan, ám a Szépség dölyfösen,
s az Orcus barlangéjjelébe is így merül,
ha már előbb vénség nem jámborítja meg.
Olyanok vagytok, hetyke nők, ti messziről
merészen erre rajzók, mint a krúgató
darucsapat, midőn elnyúlt felhő gyanánt
húz át fölöttünk, és rekedt kiáltozást
intéz felénk, mely föltekinteni készteti
a csendes vándort; közben szállnak útjukon,
ő meg megy a magáén; így teszünk mi is.
Kik vagytok hát, hogy a királyi ház körül
mertek tombolni ittas-bősz menádosan?
Kik vagytok hát, hogy e hajlék kulcsárasszonyát
üvöltitek meg, mint ebfalka holdra nyí?
Tán azt hiszed, nem ismerek rád, beste faj?
Hadban fogant, csatán nevelt új nemzedék,
te férfihajhász, elcsábult és csábitó,
ki egyképp ernyeszt harcos- és polgárerőt!
Így egycsomóban sáskahadnak látszotok,
amely alázúg s ellepi a zöld vetést.
Ti más szorgalmán felhízók! Te, zsendülő
jólétet habzsoló, nagybélű faj; rabolt,
vásárra vitt, csereberélt portéka, te!

HELÉNA
Ki szolgálókat asszonyuk láttára szid,
lábbal tiporja az úrnő házi jogkörét;
csupán az ő joga dicsérni érdemet
vagy rosszalásra méltóért fenyíteni.
S elégedett vagyok, mert jól szolgáltak ők
nekem, midőn a dicső hatalmú Ílion
körülkerítve elbukott és romba dőlt,
s csüggedt bolyongásban tűrt tenger baj között,
hol embertársát cserbenhagyta volna más.
E virgonc hadtól itthon is ezt várom el.
Ki szolgál? Nem firtatjuk azt, csak hű legyen.
Hallgass tehát, s ne vicsorogj rájuk tovább.
Ha gondosan őrizted a király lakát
úrnő hiján, dicsőségedre válik ez;
de most ő visszatért, húzódj hát félre, hogy
botot ne kapj a jól megszolgált bér helyett.

PHORKÜASZ
Cselédséget büntetni nagy jog, melyet az
istenáldotta úr fenséges hitvese,
sok éven át bölcs rendet tartva, megszerez.
Mivel te, most elismert, visszafoglalod
a királyné s háziasszony rég üres helyét,
vedd át a meglazult gyeplőt s szorosra húzd,
vedd át a kincset s ráadásul minket is.
De elsősorban védelmezd meg vén fejem
ezektől, kik hattyúszépséged oldalán
csak tollavedlett, rútul gágogó libák.

KARVEZETŐNŐ
Mily ronda a szépség mellett a rondaság.

PHORKÜASZ
Mily dőre bölcsesség mellett a dőreség.

Ettől kezdve a kórus tagjai egyenként
kilépnek a sorból, és így válaszolnak

ELSŐ KÓRUSTAG
Apád Erebosz, anyád az éj, róluk mesélj.

PHORKÜASZ
S te Szkülláról, hisz vér szerint nagynénje vagy.

MÁSODIK KÓRUSTAG
Jónéhány szörny mászkál családfád ágain.

PHORKÜASZ
Orcusba szállj! retyerutyádat ott keresd.

HARMADIK KÓRUSTAG
Hozzád képest túl ifjú minden ott-lakó.

PHORKÜASZ
Teiresziasz apóval édelegj buján.

NEGYEDIK KÓRUSTAG
Ükunokád még Órión dajkája is.

PHORKÜASZ
Téged ganéjon hizlaltak fel a hárpiák.

ÖTÖDIK KÓRUSTAG
S te féltett görhességedet min tengeted?

PHORKÜASZ
Nem embervéren, arra csak te szomjazol.

HATODIK KÓRUSTAG
Hullára éhes hulla vagy magad!

PHORKÜASZ
Vámpírfogaktól villog szemtelen pofád.

KARVEZETŐNŐ
Majd nem pofázol, hogyha megmondom, ki vagy.

PHORKÜASZ
Előbb magad nevezd meg, s nincs többé talány.

HELÉNA
Harag nélkül, de búsan lépek közbe, hogy
betiltsam ezt a fékevesztett szócsatát!
Mert nem sújthat nagyobb baj urat s parancsolót,
mint hű szolgák közt titkon gennyedő viszály.
Parancsának visszhangja nem tér vissza már
összhangzón, gyorsan végbevitt tett szárnyain,
ó, nem, konok morajjal zúgja őt körül,
a fejvesztetten mindhiába korholót.
Sőt ami több: hevében botrányos dühnek,
vészes rémképeket idéztetek ti föl,
rám törnek ők, s Orcusba rántva érezem
az otthonos táj ellenére is magam.
Emlékezés vagy puszta káprázat gyötör?
Én voltam mindaz? Én vagyok? Vagy én leszek
a Városdúló álom- s rémalakja majd?
Borzong a lánycsapat, de te, náluk éltesebb,
nyugodtan állsz; te mondj értelmes szót nekem.

PHORKÜASZ
Ki tarkán boldog esztendők során mereng,
az ég legfőbb kegyét is álomnak hiszi.
Magad pedig, e kegy korlátlan részese,
egy élten át nem láttál mást, csak lángra gyúlt,
merész kalandba gyorsan vágó hősöket.
Korán rabolt el a vágyra gerjedt Thészeusz;
Herkules-izmú volt ő s pompás termetű.

HELÉNA
Elhurcolt, mint tízéves, karcsú őzikét,
és Attikában Aphidnai vára zárt körül.

PHORKÜASZ
Ám Kasztór és Pollux kimentett csakhamar,
s körötted egy csapatnyi hős legyeskedett.

HELÉNA
De csak Patroklosz nyerte el titkos kegyem,
Péleusz fiának mása, azt bevallhatom.

PHORKÜASZ
De más férjet kívánt atyád, Menelaoszt,
ki nagy tengerjáró volt, s háza jó ura.

HELÉNA
Rábízta lányát és országa gondjait.
E nász gyümölcse lett utóbb Hermioné.

PHORKÜASZ
De míg férjed Krétában jussát vívta ki,
magányodban túl szép vendég jelentkezett.

HELÉNA
Miért említed fel félözvegységemet,
s hogy milyen szörnyű romlást hozott fejemre az?

PHORKÜASZ
Ama hajóút folytán lettem én, szabad
krétai nő, fogoly s rabszolga évekig.

HELÉNA
Férjem tüstént kulcsárasszonynak tett ide,
rád bízva várat s vakmerőn nyert kincset is.

PHORKÜASZ
Mit elhagytál a tornyos város, Ilion
s kifogyhatatlan mámor által vonzva te.

HELÉNA
Mámort ne emlegess! szívemre s főmre túl
keservesen zúdult a kínok tengere.

PHORKÜASZ
Bár, hír szerint, kettős alakban Ilion
s Egyiptom népe egy időben láthatott.

HELÉNA
Ne dúld tovább e tébolyig dúlt agyvelőt.
Melyik vagyok hát voltaképp, ma sem tudom.

PHORKÜASZ
S mondják, hogy forró vágyával reád talált
az árnyak mély honából jött Akhilleusz is,
ki rég szeretett, hiába rendelt mást a sors.

HELÉNA
Szellemképével szellemképem egyesült.
Csak álom volt, többet nem tart a monda sem.
Alélok s szellemkép leszek magamnak is.

Az egyik oldalon álló kórustagok karjaiba hanyatlik

KAR
Csitt, te! Csitt, te
rút sanda szemű, fondor szavú!
Ily félelmetes, egyfogu száj,
ily förtelmes barlang
vajjon fúhat-e jó szelet?

Hogyha gonosz szivü játssza a jámbort,
ordas a juh puha gyapja alatt,
háromfejü eb fene torka se
visszariasztóbb annál.
Várjuk aggodalmasan:
Hol? mikor? mint tör reánk,
mely e fortély
mélyén leskel, a szörnyeteg?

Lám, a szelíd, a baráti vigasznak
lágy szavu, léthei írja helyett
felbolygatod újra a múltat, a
rosszat idézve, jót nem,
és homályba burkolod
a jelen fényét s jövőnk
földerengő
szép hajnalsugarát vele.

Csitt, te! Csitt, te!
Úrnőnk lelke, amely, ím,
már tovaszállni akar,
el ne hagyja e drága
alakot végleg, amelynél
szebbre a nap még nem ragyogott.

Heléna már magához tért, és ismét középen áll

PHORKÜASZ
Lépj ki, ékes napvilág, a foszló fellegek közül,
fátyolos bájad megejtett, teljes fényed elvakít.
Nyájasan, merengve nézed, mint tárul ki a világ.
Bár szidnak rútságomért, a szépséget jól ismerem.

HELÉNA
Félve válok még az űrtől, mely ájultan átölelt,
megpihennék benne újra, lankatag minden tagom:
ám illik, hogy a királyné s minden rendű ember is
emberelje meg magát, ha váratlan vész ütne rajt’.

PHORKÜASZ
Most már újra nagyszerű s a szépség teljessége vagy,
nézésed parancsoló; nos, mit parancsolsz? mondd ki hát.

HELÉNA
Vakmerőn civódtatok, s a késést most pótolni kell;
készüljünk az áldozásra, a király parancsa ez.

PHORKÜASZ
Minden kész a házban, éles bárd, tripúsz meg serpenyő,
szenteléshez, füstöléshez; s mondd, az áldozat mi lesz?

HELÉNA
A király azt nem közölte.

PHORKÜASZ
Szót se szólt? Ó, borzalom!

HELÉNA
Mért remegsz? Mért jajveszékelsz?

PHORKÜASZ
Úrnőm, mert magad vagy az!

HELÉNA
Én?

PHORKÜASZ
S ezek mind.

KAR
Ó, jaj! Ó, jaj!

PHORKÜASZ
Bárd alatt vesz életed.

HELÉNA
Szörnyű! Én szegény! De vártam.

PHORKÜASZ
Úgy hiszem, nincs irgalom.

KAR
Ó! S nekünk mi lesz a sorsunk?

PHORKÜASZ
Ő hal csak nemes halált,
míg ti bent a főgerendán, a tetőgerinc alatt
lógtok sorban, mint madártőr hurkán vergődő rigók.

Heléna és a Kar hatásos és jól elrendezett
csoportban, megdöbbenten és rémülten állnak

PHORKÜASZ
Kísértetek! - sóbálványokként álltok itt;
a napfénytől, mely nem tiétek, válni fáj.
Az emberek ugyancsak ily kísértetek,
a napvilágról egy se mond le szívesen;
még sincs segítség s irgalom, ha itt a vég;
mind tudja ezt, de csak kevés nyugszik bele.
Elég! El kell pusztulnotok! Munkára hát!

Tapsol, mire az ajtóban álarcos
törpealakok jelennek meg, akik az elhangzó
parancsokat azonnal, fürgén teljesítik.

Gyertek, pohos, golyószerű, zord rémmanók!
Görögjetek, árthattok itt, amennyi kell.
Aranyszarvas, hordozható oltárt ide,
a fényes bárd helye az ezüst oltárperem,
korsókba friss vizet, legyen lemosható
a szörnyűségesen sötétlő vérmocsok.
A por fölé díszszőnyeget terítsetek,
királynőként térdeljen ott az áldozat,
s bár csakhamar fejét veszíti, rangosan
legyen belégöngyölve, majd temetve is.

KARVEZETŐNŐ
A királyné eltűnődve, egymagában áll,
a lánycsapat lekaszált sarjúként kókadoz;
de úgy hiszem, mint nénjüket, szent tartozás
terhel, hogy szót váltsak veled, te ősöreg.
Bölcs vagy, tapasztalt s nyilván jóindulatú,
bár félreismertünk s szapultunk ostobán.
Megmentésünkre tudsz-e módot, mondd tehát.

PHORKÜASZ
Mi sem egyszerűbb: csupán a királynén múlik az,
hogy ment legyen, s mellékesen ti is vele.
De elszánás kell hozzá, és minél előbb.

KAR
Ó, te legbölcsebb Szibülla, párkák legdicsőbbike,
zárt tokjába aranyollód, hirdess fényt s üdvöt nekünk;
mert már mintha lógna, lengne, fickándozna kínkeservvel
testecskénk, mely táncba vágynék inkább, majd szerelmes ifjak
kebelén pihenne meg.

HELÉNA
Reszkessenek csak! Fáj a szivem, de nem remeg;
ha tudsz menekvést, mégis hálával veszem.
Bölcs s megfontolt személy lehetetlenséget is
nyilván lehetőnek lát gyakorta. Szólj tehát.

KAR
Szólj már s mondd meg, mondd sietve: mint bújjunk ki az undorító,
rút kötélből, mely ijesztőn torkunk áthurkolni készül,
mintegy förtelmes nyakékként? Már érezzük is, mi árvák,
fúldoklásig, fulladásig; ó, szánd meg szegény fejünket,
Reia, isteneknek anyja.

PHORKÜASZ
Van-é türelmetek terjengős dolgokat
csendben hallgatni? Ágbogas történet ez.

KAR
Van épp elég! Míg halljuk, életben vagyunk.

PHORKÜASZ
Ki otthon ül, nemes kincsekre jól vigyáz,
gonddal vakolja a dicső hajlék falát,
és zápor ellen karbantartja a háztetőt,
az éltehosszat szépszerén elboldogul;
de ki a szent küszöb határát nagyhamar
átlépi s bűnös-vakmerően megszökik,
az visszatérve még a régi helyre lel,
de más ott minden, sőt gyakorta puszta rom.

HELÉNA
Miért papolsz közismert bölcsességeket?
Beszélni készülsz, nem pedig bosszantani.

PHORKÜASZ
Ez történelmi tény, s nem éppen megrovás.
Végigportyázva Menelaosz kalózhajón
az öblöket, és sarcát nyögte part, sziget,
s zsákmányt hozott, mely benn ma is halomban áll.
Majd Ilion előtt tíz évig rostokolt;
s hány esztendő volt visszaútja, nem tudom.
Csakhogy mi történt közben itt, Tündareosz
fenséges házatáján, s országszerte mi?

HELÉNA
Hát annyira véreddé vált a korholás,
hogy feddés nélkül szádat föl se nyithatod?

PHORKÜASZ
Igen sok éve elhagyatott a hegyvidék,
mely Spártától észak felé emelkedik,
hátában a Taügetosz, honnan, mint friss patak,
az Eurótasz csörgedez völgyünkbe le,
hol szétterül, s hattyú költ nádas öblein.
Hátul a hegyszorost titokban vakmerő
faj szállta meg, a kimmeri éjből törve ki,
s megmászhatatlan, tornyos várat épitett,
honnét ország és nép könnyen nyaggatható.

HELÉNA
S hogy tudták végbevinni? Valószerűtlen ez.

PHORKÜASZ
Volt rá idő, talán húsz év is, gondolom.

HELÉNA
Vezérük is van? Sok rabló szövetkezett?

PHORKÜASZ
Nem rablók ők, de van vezérük, ó igen.
Nem átkozom, meglakta bár házunkat is.
Noha módja volt kifosztani, beérte ő
önként adott ajándékokkal sarc helyett.

HELÉNA
S milyen maga?

PHORKÜASZ
Megjárja. Szinte kedvelem.
Jókedvű, bátor, hozzá délceg termetű
s oly nyílt eszű, mint, mondhatom, kevés görög.
Barbárnak szidják népét, ámbár nem hiszem,
hogy lenne köztük oly dühödt, mint Ilion
alatt emberhúst falni vágyó hőseink.
Becsülöm nagy szívét, és rábíznám magam.
Hát még a vára! volna ott mit látnotok!
Be más is az, nem oly ormótlan faltömeg,
minőt apáitok felhánytak nagyhamar,
küklópszosan, nyers kőre sebten nyers követ
taszító küklópszokként, míg az ő faluk
függőleges, vízszintes és szabályszerű.
Nézzétek kívül! vakmerően égbe tör,
szilárd eresztékű, tömör s acélsima.
Ki mássza meg? - Leszédül róla a képzelet.
És benn teremszerű nagy udvarok, körül
más-más formájú és célú épületek.
Van nagy s kis oszlop, boltív s boltívecske ott,
ki- és benézni erkélyek, galériák,
és hány címer!

KAR
Címer? Mi az?

PHORKÜASZ
Hisz már Aiász
pajzsán is kígyó gyűrűzött, láttátok azt.
S a hét vitéz, ki Thébai ellen fölvonult,
pajzsára bő értelmű ábrát íratott.
Hold s csillagok ragyogtak éji égmezőn,
istennő, hős, lajtorja, kardok s fáklya is,
s bősz képek, a jámbor városoknak vészesek.
Efféle ábrát hord tehát ez a hőscsapat,
mit színpompásan hagytak rájuk őseik.
Van ott oroszlán, sasmadár, csőr és karom,
bölényszarvak, szárnyak, rózsák meg pávafark,
s hány sáv: ezüst, arany, vörös, kék, éjsötét.
Termek falán ilyesmi függ ott sorra sor,
oly végtelen termekben, mint a nagy világ;
ott táncolhattok!

KAR
S mondd csak, vannak táncosok?

PHORKÜASZ
De még minők! Üde, aranyfürtű fiúk.
Ifjú illat! Csak Páris árasztott ilyet,
ha királynétokhoz túl közel jött.

HELÉNA
Teljesen
kiesel szerepedből mondd ki végszavad!

PHORKÜASZ
Te mondod azt, ha végszód elszánt, nyílt “Igen!”,
a várral veszlek én körül.

KAR
Ó, mondd ki hát
a kurta szót, s mentsd meg magad és minket is!

HELÉNA
Hogyan? Elhiggyem, hogy Menelaosz király
úgy elragadtatná magát, hogy bántana?

PHORKÜASZ
Feledted-é, mily szörnyen csonkította meg
Déiphoboszodat, a párviadalban kimúlt
Páris konok öccsét, ki téged, özvegyet,
erővel ágyasává tett? Orrát s fülét
levágta, s így tovább; iszonyú volt látni is.

HELÉNA
Azt véle tette, és miattam tette meg.

PHORKÜASZ
Veled pedig majd őmiatta bánik úgy.
A Szépség oszthatatlan; az, ki bírta már,
szétzúzza inkább, s átkoz minden osztozást.

Távoli trombitaszó; a Kar tagjai összerezzennek

Mint harsány trombitaszó, mely fülbe s jonhokig
hasít, úgy tépi a féltékenység karma is
szívét a férfinak, ki nem felejti azt,
mit birtokolt, s most veszve van, s nem birtoka.

KAR
Hallod? Kürtök harsonáznak! Látod? Pengék fénylenek.

PHORKÜASZ
Üdvöz légy, uram-királyom, számot adni kész vagyok.

KAR
Hát mi?

PHORKÜASZ
Tudjátok ti azt jól: látjátok, mint hal meg ő;
sejtitek, rátok mi vár bent; nincs segítség, nincs remény.

Szünet

HELÉNA
Meggondoltam, mit kell kockára tennem itt.
Ártó szellem vagy, érzem csalhatatlanul,
s hogy jót fordítasz rosszra, attól rettegek.
Mindegy, a várba mégiscsak veled megyek;
a többit már tudom; amit titok gyanánt
kíván a királyné szíve mélyén rejteni,
más szem ne födje fel. Vezess hát, vén anyó!

KAR
Ó, odamenni öröm,
szedjük a lábunk!
Itt a halál,
de szemünk előtt
vár mered újra,
biztos, nagy, meredek fal.
Védjen az oly remekül,
mint Ilion fala, mit
ama végnapon
aljas csel vehetett be csak.

Köd száll alá, és elborítja a háttért,
vagy akár az előtért is

Ó, de mi ez?
Nézzetek körűl!
Nemde a nap ragyogott?
S most pásztákban hinti ködét
ránk Eurótasz szent vize;
tovatűnt a part is, e
bájos, nádkoszorúzta vidék;
és szabadon, büszkén,
szép lágyan tovasikló
társas hattyúrajt se
lát a szemem már!
Mégis ide
hallom hangjukat,
messzi, rekedt dalukat,
mely, mondják, a halál jele!
Ó, ne jelentsen e hang
felkínált menedék helyett
végül pusztúlást minekünk;
nékünk, hattyuszerű
karcsú hónyakuaknak
s hattyulány úrnőnknek!
Jaj minekünk!

Mindent ködtakaró
burkol már körülünk.
Még egymást sem látja szemünk!
Ó, mi ez? lépdelünk?
vagy tipegőn
lengedezünk a talaj fölött?
Láttok-é? Nem Hermész lebeg
ott legelől? Fényes aranybotja
visszaparancsol-e újra a zord,
a kietlen, szürke derengéssel telt,
lengő árnyalatoktól népes,
teli és mindég üres Hádészba?

Ím, most minden elsötétül, a fakó köd szertefoszlik
sziklaszürkén, téglabarnán. És elénk falak merednek,
láthatárunkat lezárva. Udvar ez? vagy mély gödör tán?
Ez vagy az, nekünk siralmas! Húgaim! fogságba estünk,
oly fogságba, mint soha.