A SZÍNTÉR TELJESEN MEGVÁLTOZIK

Sziklabarlangok sora fölé sűrű lombú lugasok borulnak.
Árnyas liget húzódik a környező sziklás lejtőkig.
Faust és Heléna nem látható.
A Kar-beli nők szerteszét, álomba merülve feküsznek

PHORKÜASZ
Mióta alusznak már a lányok, nem tudom;
hogy észlelték-e álmukban, mit ébren és
tisztán láttam magam, szintén nem sejthetem.
Felköltöm őket. Álmélkodjon az ifju nép,
s ti is, kik ott alant ültök, szakállasok,
a hihető csodák nyitjára szomjasan.
Föl! Föl! Rázzátok frissen fürtös főtöket!
Hess, álom! Semmi hunyorgás! Rám figyeljetek!

KAR
Szólj hát, ó, meséld, meséld el, hogy miféle új csodát tudsz!
Olyat hallanánk leginkább, amit el nem hinne senki,
mert hisz úntig nézegettük már e sziklaszálakat.

PHORKÜASZ
Szemdörzsölve már unalmat emlegettek, gyermekek?
Halljátok hát: itt e grották, barlangboltok, sűrü lombok
adtak békés menedéket, mint idilli szeretőknek,
asszonyunknak és urunknak.

KAR
Ők, ott bent?

PHORKÜASZ
A külvilágtól
elzárkóztak; egyedül én szolgálom titokban őket.
Nagy tisztesség közelük, de mint belső cselédhez illik,
más munkát kerestem olykor; jártam erre-arra gyűjtve
gyógygyökért, mohát, faháncsot, mint hatásuk ismerője,
s kettesben maradtak ők.

KAR
Úgy adod, mint hogyha ott benn egy világ terülne rétek,
csermelyek, tavak meg erdők; mily meséket szősz nekünk!

PHORKÜASZ
Mit tudjátok azt, ti balgák! Föltáratlan még e mélység:
hány teremsor! hány nagy udvar! fürkészőn kitudtam ezt.
Ám egyszerre csak kacaj cseng visszhangzón a sziklaboltban,
s látom, ott egy gyermek ugrál nő öléből férfiéba,
az apától az anyához; a becézés, az enyelgés,
szerelmes, bolond kötődés, a viháncolás, sikongás
váltakozva süketít.
Egy mezítlen géniusz, ki faunszerű, de finomultabb,
szárny nélkül a földre ugrik, s ím, a föld rugalma révén
felpattan merész magasba, s másodízben, harmadízben
már a kupolát veri.
Aggódón szólítja anyja: szökdécselhetsz, hogyha tetszik,
ó, csak szállni, azt ne próbálj, nincs szabad röptöd neked.
Majd jó atyja inti: téged csak a föld rugalma lendít
a magasba; legalább a lábujjad hegyével érintsd,
Antaeusként, kit a föld szült, s nyomban új erőre kapsz.
És így szökdel ő a roppant sziklatömbön, szirtperemről
szirtperemre, erre, arra, felröpített labdaként.
Hirtelen mogorva szurdok nyílásában tűnik el, s mi
elveszettnek hisszük őt már. Anyja sír, a férj csitítja,
én vállat vonok szorongva. S most új tünemény ragyog fel!
Kincsek vannak ott elásva? Lám, virágos szőttesű, szép
köntöst vett magára ő.
Karján bojtok lengedeznek, mellén pántlikák lobognak,
az aranylanttal kezében, mint kicsiny Phoebus, megáll;
vígan lép a szűk peremre és előredől; csodáljuk,
s boldogan borulnak egymás kebelére a szülők.
Mert mi csillog homlokáról? Hogy mi, nem tudom magam sem,
színarany pánt vagy hatalmas szellemének lángja-e?
Lénye és mozgása egyképp sejteti, habár gyerek még,
minden szépség eljövendő mesterét, kin átremegnek
az örök melódiák már; és csodálva a csodásat,
így fogjátok látni őt, és így fogjátok hallani.

KAR
Mért csoda ez neked,
Kréta szülötte?
Tán sose nyelt a füled
költve tanító szót még?
Ión mondákról mit se tudsz te?
Nem hallottad-e, mily dús
Hellasz isteni-hősi,
ősnél ősibb szép regékben?
Minden, minden, amit
most cselekesznek,
nagyszerü ősidők
gyászos utózöngéje;
mondókád nem ér fel azzal,
mit kedves kitalálás,
mely hívebb a valónál,
zengett Maia gyermekéről.

Ezt a csöppnyi, de már erős
újszülöttet azonnal
cifradíszű pólyába és
tiszta pihébe csavarja be
szószaporító dajkanép
korlátolt hiedelme.
Ámde a csöpp, erős kölyök
már kihúzza rugalmasan
hajló tagjait abból
pajkosan, és a túl szoros,
fojtó burkot, a bíbort,
bizton hagyja heverni ott;
mint a lepke, midőn a báb
szűk gubójából kikel,
s szárnyakitárva suhan tovább,
szertecsapongva bátran a
napfényes levegőben.

Ekképpen bizonyítja be
majd a fürge fiúcska
mestercsínyjeivel, hogy a
selmák, tolvajok és egyéb
ily hasznotfölözők örök
jótét szelleme lesz ő.
Mert a tenger urának is
elcseni ércszigonyát s Arész
kardját is hüvelyéből;
Phoebus az íját nem leli,
majd a fogót Héphaisztosz;
tűztől fél, csak ezért marad
bizton Zeusz atya mennyköve;
ám Erószt legyőzi, mert
elgáncsolja birokban őt,
s míg dédelgeti Küprisz, övét
lopja el derekáról.

Elbűvölő, tiszta dallamú lantjáték hallatszik a barlangból.
Mindnyájan felfigyelnek rá, és láthatólag mélyen
meghatódnak. Innen, egészen a jelzett szünetig,
egyre szól a nem halkuló zene

PHORKÜASZ
Hallgassátok, zeng a szép dal,
sutba hát minden mesét!
Ósdi isten-zagyvalékkal
nem törődünk már mi rég.

Rátok, mert mércénk magas ma,
nincs szüksége senkinek:
ami szívből jön, csak arra
dobbannak meg más szivek.
(Visszamegy a sziklák felé)

KAR
Szörnyeteg, lám, meghatott a
bájos hang, minket pedig,
mintegy kórból lábadozva,
könnyes boldogság telít.

Ha merő fény bent a lélek,
nap nélkül is megleszünk;
amit megtagad az élet,
szívünk nyujtja azt nekünk.

Heléna, Faust, Euphorión a korábban leírt öltözetben

EUPHORIÓN
Tréfás gyermekénekemnek
hangja néktek is öröm;
s a szülői szív repeshet,
míg ütemre felszököm.

HELÉNA
A szerelem egy nemes párt
földi üdvben egyesít,
ám fölséges égi nektárt
csak hármasban ad nekik.

FAUST
Boldog ekképp mind a három,
s bonthatatlan már a frigy:
én a párod, te a párom;
bár maradna mindig így!

KAR
Sok-sok boldog éven át a
gyermek fénye szeliden
rásugároz majd e párra.
Ó, be meghatják szivem!

EUPHORIÓN
Ugrani vágyom,
hadd szökelek fel!
Szertecikázom
fönn a szelekkel,
vágyam örökké
fölfele visz.

FAUST
Maradj, maradj csak!
Ne játssz a vésszel;
alázuhanhatsz,
s a gyász emészt el,
ó, drága gyermek,
kettőnket is.

EUPHORIÓN
Unalmas élnem
rabként a fölön;
kezem ne fogd le,
ne fogd a fürtöm,
ne fogd ruhámat!
Hisz mind enyém.

HELÉNA
Ó, szánd anyádat,
s gondolj apádra!
Mily szörnyű bánat:
széthull a drága
Enyém, Tiéd, Övé:
a szerzemény.

KAR
Tarthat az egység?
Semmi remény!

HELÉNA ÉS FAUST
Hasson e kérelem,
higgy szüleidnek,
s légy ura féktelen
ösztöneidnek!
Jobb, ha a síkság
dísze leszel.

EUPHORIÓN
Kéritek, így hát
nem megyek el.
(Átkígyózik a kóruson,
és a lányokat
táncba ragadja)
Könnyü csapongni a
víg rajon át.
Nos, a melódia
s a ritmus összevág?

HELÉNA
Nézni is élvezet;
szép, ha a szépeket
sorba fonod.

FAUST
Máris elég nekem!
Csalfa büvészeten
nem mulatok.

Euphorión dalolva és táncolva lejt az egymásba
fonódó sorokat képező Karral együtt

KAR
Hogyha a két karod
szép ivet alkot,
hogyha hajad ragyog,
s verdesi arcod,
lábad amíg lebeg,
s szinte repül veled,
hogyha vigan csapongsz,
táncsorokat ha fonsz,
már a siker tiéd,
drága gyerek,
mert, ime, megnyered
bárki szivét.

Szünet

EUPHORIÓN
Fürge inúak,
őzike-falka,
játszani újat,
uccu, no, rajta!
Én a vadász, ti
vagytok a vad.

KAR
Hát ne sietve
űzd csapatunkat,
hisz mi is egyre
vágyakozunk csak:
hogy megöleljünk,
bájos alak!

EUPHORIÓN
Át a bozóton,
úttalan úton!
A könnyű szerzemény
nem élvezet,
csak az vonz, mit kemény
tusán nyerek.

HELÉNA ÉS FAUST
Mily szilaj! Mily fékevesztett!
Nincs remény, hogy abbahagyja.
Hallga, kürtök zengedeznek
hegy-völgyön; mily hangzavar kel!
Mintha jajszót hallanánk!

KAR
(egyenként sietve be)
Megvetően gúnyolódva
mellettünk épp most rohant el;
elragadta s erre hozza
már a legvadabb leányt.

EUPHORIÓN
(egy fiatal leányt hurcolva be)
Hoztam ezt a kis vadócot,
hogy gyönyörre kényszerítsem;
makacs keblét, mily öröm,
öleléssel megtöröm,
dacos ajkát szívhatom,
győz erőm s akaratom.

A LEÁNY
Hagyj békén! E porhüvelyben
is van elszántság, erély;
méltó hozzád harci kedvem,
könnyű prédának ne vélj.
Túlbecsülöd az erődet!
Foglyodnak hiszel talán?
Fogj hát, balga, s perzselődj meg,
játék ez nekem csupán.
(Fellángol és ellobban a magasba)
Jöjj, kövess a lenge légbe,
jöjj, kövess a síri éjbe,
fuss az eltűnt cél után!

EUPHORIÓN
(lerázva magáról az utolsó lángokat)
Sziklák merednek itt,
bozótos a vidék.
Miért rekedjek itt?
Ifjú vagyok ma még.
Búgnak a vad szelek,
zúgnak a tengerek:
távoli hangzatok;
jó lehet ott.
(Egyre magasabbra szökik fel a sziklákon)

HELÉNA, FAUST ÉS A KAR
Miért kell zergeként szökellned?
Félve féltjük életed.

EUPHORIÓN
Így török mindegyre feljebb,
messze így tekinthetek.
Hol vagyok? Ó, tudom!
Ím, a Pelopszi hon,
ím, a rokonvizek
mosta rokonsziget.

KAR
Szűk a hegy és vadon?
Untat a béke?
Jöjj le, a halmokon
fürtös a tőke.
Nézd csak, a lanka zöld,
alma pirul s füge.
Ó, ez a drága föld
kössön ide!

EUPHORIÓN
Béke az álmotok?
Lesse az álmatag!
Jelszavam: viadal!
Ríme a diadal!

KAR
Harcra ha vágyol
béke derűs delén,
úgy sose pártol
téged a jó remény.

EUPHORIÓN
Kit vésztől fojtva szült
e föld s veszélybe küld,
szabad mind és vitéz,
vérét pazallni kész -
Az olthatatlan tüzű
szent érzelem
és mind, ki küzdve hű,
győzzön velem!

KAR
Nézzétek, mily messze fenn jár,
s mégse kisebb, mint imént!
Vértben, mintegy győztesen már,
érc- s acélfényt szór felénk.

EUPHORIÓN
Öntudat hevíti őket
nem kell földsánc fal se kell
mert erős várnál erősebb
az acélos férfimell.
Hogy járom sose nyomasszon,
egy szál karddal küzdjetek!
Amazon lesz minden asszony,
s hősként vív minden gyerek.

KAR
Költészet szent tüze,
szárnyalj az égbe te!
Legszebb csillagsugár,
ragyogj nagy messze bár,
mi ott is nézhetünk,
s dalodra a szivünk
repesve vár.

EUPHORIÓN
Nem gyermekként jelentem én meg,
egy ifjú harcos közeleg;
várnak erős, szabad vitézek,
a lelkem máris ott lebeg.
Csak el!
Mivel
a hírnév útja ott vezet.

HELÉNA ÉS FAUST
Alig jöttél még világra,
napfény alig fürdetett,
s kínok mezejére vágyva
jársz szédítő bérceket.
Nem szeretsz?
Félrevetsz?
Álom volt frigyünk veled?

EUPHORIÓN
Halljátok-e, mint zeng a tenger?
Völgy völgyre dördül vissza már,
porban s habon sereg sereggel,
kínt s bút okozva, szembeszáll.
Nincs, ki ne
lássa be:
ott parancs a hős-halál.

HELÉNA, FAUST ÉS A KAR
Mily iszony! mily szörnyűség ez!
A halál parancs neked?

EUPHORIÓN
Tétlen nézzem, más ha vérez?
Nem! sorsukban részt veszek.

AZ ELŐBBIEK
Büszke dac és veszély
sírba sodor!

EUPHORIÓN
Nem baj! - a két fehér
szárny kibomol!
Fel! szivem arra húz!
Szállni muszáj!
(Fölveti magát a levegőbe,
szétterülő köntöse
egy pillanatig fenntartja,
feje sugárzik,
fénycsóva úszik utána)

KAR
Ikarusz! Ikarusz!
Látni be fáj.

Egy szép ifjú zuhan a szülők lába elé; a halottban
ismert alakot vélünk fölfedezni, de porhüvelye
nyomban elenyészik, a fénykoszorú üstökösként
száll fel az égbe, a köntös, a köpeny
és a lant a földön marad

HELÉNA ÉS FAUST
Így tör a szívre nagy
gyász az öröm nyomán.

EUPHORIÓN
(hangja a mélyből)
Zord hon ez, ó, ne hagyj
itt egyedül, anyám!

Szünet

KAR
(gyászének)
Egyedül? Nem! - Légy akárhol,
benned ismerősre leltünk;
ó, bár futsz a napvilágtól,
kísér mindörökre lelkünk.
Nem síránkozunk mi, jobban
irigyeljük végzeted,
hisz derűs és zord napokban
szép s nagy volt dalod s heved.

Ó, nagy ősök nagy szülötte,
várt a földi üdv reménye,
s elvesztél idő előtt te,
tavaszodban már letépve!
Volt szemed, hogy láss világot,
volt szived szivekbe nézni,
fennkölt nőkért égni lángod -
s éneked, magas, egyéni.

S hol közönnyel várt a háló,
arra vitt heved s erőd,
mint szokással szembeszálló,
vakmerő törvényszegőt;
végül mégis tiszta szíved
fennkölt eszméért hevült,
nagyszerű cél lelkesített,
s győznöd mégse sikerült.

Kinek sikerül? Emésztő
kérdés. Fátylat ölt a végzet,
míg gyásznaptól sújtva, vérző
szívvel állnak néma népek.
Mégis, új dalokra gyújtva,
bízzatok töretlenül:
mert a föld megszüli újra,
mit öröktől fogva szül.

Teljes szünet. A zene is elhallgat

HELÉNA
(Fausthoz)
Beteljesül a régi mondás rajtam is,
hogy nem tartós a szépség s boldogság frigye.
A szerelem s az élet szála elszakad;
kettőt siratva, fájdalmas búcsút veszek,
még egyszer rád borulok, és te átölelsz.
Perszephoné, fogadj be engem s a fiút!
(Átöleli Faustot, teste eltűnik,
köntöse és fátyla Faust karjában marad)

PHORKÜASZ
(Fausthoz)
Markold meg azt, ami tiéd maradt.
Ne hagyd a köntöst. Már a démonok
cibálják csücskét, és az alvilág
mélyébe rántanák. Tehát szorítsd!
Nem elveszített istennőd ugyan,
de isteni. Használd ki a magas,
fölbecsülhetetlen kegyet, s repülj fel:
ez túlvisz gyorsan minden köznapin,
az éterig, ameddig csak birod.
Találkozunk majd messze, messze innen.

Heléna ruhái felhőkké bomlanak,
körülveszik Faustot, fölemelik a magasba,
és tovaszállnak vele

Phorküasz fölveszi a földről
Euphorión köntösét, köpenyét és lantját,
a színpad előterébe lép, magasra tartja
a trófeákat, és így szól

Ezekre még jókor lecsaptam!
Eltűnt a láng, tagadhatatlan,
de mégse sajnállak, világ!
Ez itt elég poétákat avatni,
s a céh-ipar irigységére táp;
ha tehetséget nincs módomban adni,
mezét kölcsönzöm legalább.
(Leül a színpad előterében egy oszlop mellé)

PANTHALISZ
Fel, lányok! törve a varázs, Thesszália
szipirtyójának durva szellemi kényszere,
s a zagyva és csilingelő hang-bódulat;
fülmétely az, de legbelül még többet árt.
Hádészbe most! Úrnőnk már ünnepélyesen
leszállt oda. Kövesse lábnyomát a hű
szolgálók lépte. Ott lent megtaláljuk őt
a Rejtelmes Királynő trónja lépcsején.

KAR
Egy királyné bárhová örömest mehet;
élen áll Hádészben is, összetart
büszkén sok más rangbelivel,
mint Perszephoné bizalmasa;
s közben minket messze hátul,
aszphodeloszok mezőin,
karcsu törzsü nyárfák
s meddő fűzek társaságaként,
milyen szórakozás vidít?
Mint denevérek, cincogunk,
s mint bús kisértetek, susogunk ott.

PANTHALISZ
Ki nagyra és nemesre nem tör, s nincs neve,
az elemekbe olvad; hát távozzatok!
Forró szivem királynémhoz kívánkozik;
az Ént hűség is, nemcsak érdem tartja fenn. (El)

VALAMENNYIEN
A napvilágnak adattunk vissza mi;
bár személytelenül;
érezzük s tudjuk is ezt;
fő, hogy Hádészt már sose látjuk.
Ránk az örök Természet itt
teljes igényt tart,
s mi szellemek éppoly igényt rá.

A KAR EGYIK RÉSZE
Mi ezer gallyban remegve, lengve, suttogón zizegve,
játszva, halkan csalogatjuk a gyökerek életnedvét
föl az ágba; majd levéllel, majd meg tengersok virággal
ékesítjük hajzatunknak lenge s dús tenyészetét.
Ha gyümölcs hull, odagyűlnek virgonc népek, fürge nyájak,
nagy sietve, tülekedve fölkapkodják, csemegéznek,
s mint megannyi ősi istent, úgy hajlonganak körül.

MÁSODIK RÉSZ
Mi e sziklák oldalának messzefénylő tüköréhez,
lágy hullámként ringatózva, hízelegve simulunk;
minden hangra felfülelve, legyen az nádsíp, madárdal,
vagy Pán szörnyű harsonája, felelünk készségesen;
susogásra susogásunk válaszolt, s ha zeng az égbolt,
kétszer, háromszor, tucatszor mennydörgünk mi vissza rá.

HARMADIK RÉSZ
Testvérkék! Mi kóborabbak elfutunk a csermelyekkel;
mert a gazdag díszű domblánc hívogat a messzeségből.
Le a lejtőn, egyre lejjebb öntözünk mi kanyarogva
szántóföldet, legelőt és ház körüli kertet is.
Ott a víztükört s a partot a vidék fölé magasló,
égbe nyúló ciprusoknak keskeny csúcsa jelzi csak.

NEGYEDIK RÉSZ
Hullámozzatok, ha tetszik; mi körülvesszük zsibongva
a karókkal teli dombot, hol a tőkén zöld a fürt;
ott a vincellér kezében reggel-este ég a munka,
míg szívbéli buzgalommal hajszol kétséges sikert.
Hol kapát fog, hol meg ásót, töltöget, metsz és kötözget,
s minden istenhez fohászt küld, a Napistenhez kivált.
Kéjenc Bakkhosz nem törődik hű szolgájával, lugasban
s pincefalhoz dőlve hűsöl, s egy apró faunnal fecseg.
Az ital, mely félpityókos álomképeit teremti,
tömlőkben, korsókban és nagy amphorákban mindig ott áll,
hűs bolt alján, jobbra-balra, s futja ezredévekig.
De ha minden isten, élén Héliosszal, permetezve
s fújva, izzva s áthevítve, fürttel tölt bőségszarut,
élénkülni kezd a szótlan vincellér művelte föld is,
mozgás kél a lugasokban, lárma a tőkék között.
Nyöszörög, recseg, csörömpöl, sok kosár, puttony, veder,
s hol taposók gyúrják a táncot, mind a kád felé siet;
ott a hamvas, tiszta lében dús szemek szent garmadája
hetykén széttiporva habzik, s fröcsköl undok pép gyanánt.
Most a réztányér s az ércdob fülhasító hangja zeng fel,
mert a titkok éjjeléből Dionüszosz lép elő,
kecskelábú férfiak s nők támolygó kíséretével,
s ott üvölt vadul Szilénosz nagyfülű jószága is.
Semmi fék! Hasadt patájuk minden illemet legázol,
minden érzék kába örvény foglya, szörnyen zúg a fül.
Részegek nyúlnak kupáért, kavarog a fej s a bendő,
itt-ott egy-egy józan, ők is már a forgatagba vesznek,
s mert új must számára hely kell, ó tömlőt ürítenek!

A függöny legördül.
Phorküasz óriásként magaslik fel a színpad
előterében, de nyomban le is lép a cothurnusokról,
ledobja a fátylat és az álarcot,
s Mefisztó alakjában mutatja meg magát,
hogy - amennyiben szükséges volna - befejezésül
mintegy magyarázattal kísérje a darabot

NEGYEDIK FELVONÁS