KIES TÁJÉK

Faust kimerülten, nyugtalanul, álomra vágyva
fekszik a virágos gyepen. Szürkület.
Szellemek kara: kecses kis teremtések hullámzó lebegésben

ÁRIEL
(ének eolhárfa-kísérettel)
Ha lebegve hull a szirmok
kikeleti zápora,
s rónák zöld áldása csillog
már a föld lakóira,
tündérkék szellemhatalma
hű segítő, röpte gyors;
mert legyen szent vagy haramja,
szánják azt, kit sújt a sors.

Kik könnyedén e fej körül lebegtek,
bizonyuljatok nemes szellemeknek!
Csitítsátok a tusakvó szivet,
az önvád sajgó tűznyilát kivonva,
oszlatva az átélt rémségeket,
s a négy szakaszt, mely az éjt széttagolja,
derűvel tölteni ne késsetek.
Hajtsátok le fejét hűs vánkosára
s locsoljatok rá Léthe-harmatot;
fölenged, míg pihen, s frissülve várja
a görcsbe dermedt test az új napot;
szép tündérmunka díjaként
kapja a szent fény vissza szegényt.

KAR
(egyenként, kettesével és sokan, felváltva és együtt)
Ha a zöldszegélyű síkon
langyos szellő fújdogál,
édes illat leng, s az alkony
párafátylak közt leszáll,
ringassátok halk szavakkal
gyermeki álomba őt
és zárjátok be a nappal
kapuját szeme előtt.

Éj van. Dicsőn szaporítják
rendjüket a csillagok,
nagy fények, picinyke szikrák
tündökölnek itt s amott;
tükrük lent a tó sötétje,
fent a tiszta éjszaka;
boldog, mély csönd, és pecsétje
a királyi hold maga.

Halvány órák, gyönge fények,
öröm és bú tovaszállt;
sejtsd meg ezt! Gyógyultan ébredj;
újra nap kel, bízva várd.
Zöld a völgy, bokrozza hátát
a halom s hűs árnyat ád;
az ezüstös búzatáblák
ringva várják a kaszát.

Hogy betölthesd vágyra vágyad,
nézz föl: itt a pirkadat!
Megkötözve csak lazán vagy,
vesd le álomburkodat!
A tömeg haboz, latolgat,
te ne késs el, légy merész;
a nemes bármit megoldhat,
mindent ért s gyors tettre kész.

Hatalmas zaj adja hírül a Nap közeledtét

ÁRIEL
Halld, a hórák fergetegje,
mint hatol szellemfülekbe,
már az új napot jelezve!
Sziklakapu nyögve tárul,
Phoebus mennydörögve száguld,
zeng a fény, nincs arra szó!
Trombitálnak, harsonáznak,
szem káprázik, fül kifárad,
hallatlan s nem hallható.
Bújjatok virágkehelybe,
mélyre, csöndesebb helyekre
sziklarésben, lomb alatt;
kit elér, süket marad.

FAUST
Frissen lüktet az élet érverése
s az éteri hajnalpírt köszönti újra;
ó, föld, nem ingatott meg ez az éj se,
üdén pihegsz a lábamhoz simulva;
megkörnyékez derűd s mozdítja bennem
az elszánást, hogy szakadatlanul a
lét legfelsőbb fokára törekedjem. -
A hajnalfényben a világ kitárul,
ezerhangú az élet a fenyvesekben;
a völgyben ködgomoly, de már aláhull
az égi fény a mélybe, zsenge gallyról
s ágról friss zöld virít, amint kibámul,
hol álom szállt rá, a homályos aljból;
virág, levél pergőn hullatja gyöngyét,
szín szín után válik ki a talajból -
Paradicsommá változik a környék.
De nézd amott a roppant hegytetőket!
Már jelzik a magasztos óra jöttét;
az örök ragyogás elözönli őket,
mielőtt sugara ránk is lehullna.
Most, ím, a zöld havasi legelőket
borítja kristálytiszta fénybe újra,
és fokról fokra száll alá a mélybe -
A nap kibukkant! S jaj, már elvakulva,
sajgó szemmel fordulok tőle félre.
Így jár az epedő remény, ha üdve
már int, s a beteljesülés elébe
táruló kapuját eléri küzdve;
de az örök mélységek máris okádják
a lángözönt, s megállunk szíven ütve;
meggyújtottuk az élet fáklyalángját,
s tűztenger vesz körül, micsoda máglya!
Az öröm és bú izzó óceánját
- szeretet? gyűlölet? - mi szítja lángra
oly iszonyúan, hogy megint a földre
tekintünk, gyermeki fátyolra vágyva?
Így hát maradj, nap, a hátam mögött te!
Inkább a zúgó vízesést csodálom,
mely szirtről szirtre zúdul hömpölyögve
s ezer ágra hasad a sziklaháton,
majd ezer ága ismét egybetorkoll,
és tajtékát magasra csapni látom.
S mily nagyszerű, hogy e szilaj habokból
változó s mégis állandó születhet,
szép tarka ív, mely fölragyog, de olykor
szétfoszlik, míg hull a hűs, tünde permet.
Minden emberi fölfelétörésnek
hű tükre ez. Gondolkozz el s jegyezd meg:
színes visszfényében miénk az élet.