SÉTAÚT

Faust gondolatokba merülve járkál.
Mefisztó hozzászegődik

MEFISZTÓ
Minden utált szerelemre! A Poklok kénköve lángja!
Bár tudnék valami cifrább átkot szórni rája!

FAUST
Mi baj? Mi bánt így, csakugyan?
Ily arcot még nem láttam életemben.

MEFISZTÓ
Ördögnek adnám most magam, de menten,
csak ne volnék ördög magam.

FAUST
Agyadban történt holmi rengés?
Illik hozzád ez a veszett dühöngés.

MEFISZTÓ
Képzeld, a kincsre, melyet Margitnak csenék,
egy pap rátette a kezét.
Tüstént elszedte anyja, nézte,
s titkos borzongás állt szivébe;
e nőnek ritka szimatja van,
imakönyvet búj úntalan.
Minden kacatot megszagol ám,
hogy szent-e a holmi vagy profán.
Igy tudta meg, olyan e kincs,
hogy rajta áldás semmi nincs.
“Bitang jószág - mond -, veszedelem,
sorvaszt, rágcsál a lelkeden.
Inkább Szűz Máriának add hát,
ád ő helyébe mennyei mannát!”
Láttad volna Margit fintorát!
“Ajándék ló, ne nézd a fogát
- gondolta - s mért legyen gonosz,
aki ily holmit idehoz!”
De tüstént papot hívat az anyja,
és az, mihelyt a tréfát hallja,
fürgén lecsap az alkalomra,
mondván: “Ez volt csak jámborul!
Ki itt lemond, megkapja túl.
Mert az egyháznak remek a gyomra:
hány birodalmat nyelt rakásra,
s még sose volt hascsikarása.
- Bitang holmit nem emészthet el más,
kedves hölgyek, csupán az egyház.”

FAUST
Bevett szokás régideje,
Zsidó s király is él vele.

MEFISZTÓ
S mint csirkegombát: gyűrüket,
násfákat madzagra szedett;
köszönet érte annyi se volt,
mintha vitt vón’ egy kas diót,
igérte: a mennyben lesz majd jutalom,
örültek is ők ennek nagyon.

FAUST
És Margit?

MEFISZTÓ
Nyugta odavan,
tünődik a boldogtalan
a kincsen éjen-napon át,
s azon, ki hozta, legkivált.

FAUST
Szánom szegény szerelmemet.
Teremts neki új kincseket!
Úgysem volt valami csodás!

MEFISZTÓ
Az úrnak minden játszadozás?

FAUST
Sürögj-forogj hát emberül,
a szomszédné nyakára űlj!
Ördög, ne légy hát pipogya,
új ékszereket szerezz oda!

MEFISZTÓ
Nagyjóuram, szolgálatodra.

Faust el

MEFISZTÓ
Effajta szerelmes bolond
babája kedviért elpuffogatna
holdat, napot és minden csillagot. (El)