BELSŐ VÁRUDVAR

Fantasztikus pompájú középkori épületek körében

KARVEZETŐNŐ
Balgák és kapkodók, valódi asszonyok!
A pillanattól függők, változó idő,
szerencse s balsors bábjai! Sem ezt, sem azt
nem állhatjátok nyugton. Folyton hajba kap
ez azzal, majd keresztül-kasul mindahány;
a jaj s kacaj egyformán hangzik szátokon.
Most csend! fülelve várjátok, hogy asszonyunk
nagy lelke magáról s rólunk mit határoz el?

HELÉNA
Hol vagy te, Püthonissza? bárhogy hívnak is,
a zordon boltívek alól lépj már elő.
Ha fölkerested e csodás vár hős urát,
jelentve jöttömet, hogy jól fogadjon ő,
fogadd hálámat, és vezess tüstént elé;
soká bolyongtam, csak pihenni vágyom én.

KARVEZETŐNŐ
Királyné, hasztalan kutat tekinteted;
a sanyarú váz nincs sehol, tán ott maradt
a ködben, melynek mélyéből rejtélyesen,
lépést se téve, perc alatt jöttünk ide.
Tán ő is e sokból eggyé lett vár urát
keresve járja az útvesztőt, hogy fényesen
s fejedelmi pompával fogadjon téged ő.
De nézd, máris tömegben hullámzik felül,
ablaknál, karzaton s a főkapunk ki-be
a fürgén sürgő-forgó szolganép; biz ez
előkelő s szíves vendégvárás jele.

KAR
Szívem repes! ó, nézzétek, amott
mily ildomosan kanyarog lefelé
szép, szende fiúk lassan haladó,
szabatos menete. Ki parancsa nyomán
közelít e korán fegyelemre nevelt
gyermekifjak ragyogó csapata?
Mi csodálatosabb? Deli léptük-e, vagy
fürtök-övezte, fehér, sima homlokuk-é,
őszibarack-piros üde arcuk-e, mit
barackszerüen hamvas pihe föd?
Fáj rá a fogam, de bizony vacog is;
hisz esetleg a szám teli - mondani is
irtózatos ezt! - hamuval lesz!

Még csodaszebbek
bukkannak elő.
Terhük micsoda?
Trón fokai,
szőnyeg, ülés,
cifra szövet
sátorosan;
lengőn lengedez az
asszonyunk fölött már,
mint fellegkoszorú,
mert oda hívták
őt, s már pompás vánkoson ül.
Sorfalatok
álljon a lépcsőn
fel komolyan.
Szép fogadás ez, méltó, méltó,
háromszor legyen áldva tehát!

A Kar által mondottak rendre megtörténnek
Faust, miután a gyermekek és apródfiúk
hosszú menete leérkezett, középkori lovagi,
udvari viseletben megjelenik fent a lépcsőn,
és lassan, méltóságteljesen lefelé jön

KARVEZETŐNŐ
(figyelmesen szemügyre véve őt)
Ha a nagy istenek, mint olykor megteszik,
nem kölcsönözték múlón és alkalmilag
csupán neki e bámulandó termetet,
nemes modort és szívet megnyerő varázst,
siker kíséri férfiharcban mindig őt,
s éppúgy a legszebb nőkkel vívott kis csatán.
Nyilván különb sok másiknál, akármilyen
dicsőségben fürödve láttam őket én.
Lassú méltósággal jön s hódolattelin
a vár ura; királyné, fordulj hát felé!

FAUST
(odajön, oldalán egy megbilincselt emberrel)
Az ünnepélyes üdvözlés, az illő
hódolatú istenhozott helyett
e láncra vert szolgát hozom neked;
hogy tisztemet mulasztom, rajta múlt.
Hullj térdre és a legfelségesebb
asszonynak tégy bűnödről vallomást!
Dicső úrnő, e férfi dolga, hogy
sasszemmel a magas toronytetőről
körültekintsen, és az égi űrt
s a föld terét kémlelje áthatón,
mindazt, mi itt vagy ott mutatkozik,
s a domblánc és a biztos vár között
a völgybe tart, hullámzó nyáj legyen
vagy hadsereg; azt védi fegyverünk,
emennek ellenáll. S ma mily hanyagság!
Jössz, s nem jelenti; oda a magas
vendégnek járó, tiszteletteli
fogadtatás. A vétkes életét
játszotta el, s már vérében heverne
méltó halállal; de itt csak magad
büntetsz s kegyelmezel tetszés szerint.

HELÉNA
Hát ily magas méltóságot kinálsz,
a bíróét s várúrnőét, s ha csak
úgy próbaképpen is, mint sejthetem -
Így hát a bíró fő tisztét gyakorlom,
kihallgatom a vádlottat. Beszélj.

LÜNKEOSZ TORONYŐR
Hadd térdeljek, hadd csodáljak,
hadd haljak halált, hadd éljek,
szívem-lelkem már övé lett,
kit az ég ad e világnak.

Várva boldog pirkadatra,
keletet kémleltem én,
s csoda történt, mert a nap ma
délről tündökölt felém.

És vonzott igen felette,
hogy mélységet, hegytetőt,
földi s égmezőt feledve
az egyetlent nézzem, Őt.

Oly szemmel vagyok megáldva,
mint fa csúcsán a hiúz,
s most káprázom, mint kit álma
éjsötétje visszahúz.

Hogy tisztuljon ki fejem? Zárt
kapu, csipkés bástyafok!
Köd kelt, majd lebegve felszállt,
s ily istennőt láthatok!
Szív, szem egyképp lesz a foglya,
szomjan ittam szende fényt;
ez a szépség, rám ragyogva,
vakká tett engem, szegényt.

Elfeledtem ott a vártán,
hogy kürtömhöz eskü köt;
szépséged - szabj bár halált rám -
elfojt lázadást, dühöt.

HELÉNA
Magam-okozta vétket nincs jogom
büntetni. Ó, jaj! Mily könyörtelen
sors üldöz, bárhol úgy bomolnak értem
a férfiszívek, hogy sem önmaguk,
sem más méltó nem szent nekik. Elcsábított
s rabolt, vívott értem s ragadt magával
félisten, hős, isten, sőt démon is.
Velük bolyongtam, s lettem a világ
mételye, később megkettőzve; most
háromszorozva s négyszerezve szerzek
bajra bajt. Engedd szabadon szegényt;
isten zavarta meg, ne érje gáncs.

FAUST
Királyné, álmélkodva nézem én
a biztos célzót, s itt, kit eltalált;
látom a nyílröppentő íjat és
a megsebzettet. Nyíl nyilat követ,
s engem talál. Sejtem, várszerte is
így szállanak zizegve, tollasan.
Mivé lettem? Lázadókká teszed
leghívebb híveim, s bástyáimat
megingatod. Félek, hadam behódol.
győztes, legyőzhetetlen hölgy, neked.
Mi mást tehetnék? Magamat s amit
enyémnek képzeltem, kényedre bízom.
Hadd boruljak le, szabadon s hiven
úrnőmnek vallva azt, ki megjelent
csupán, s övé lett máris trón, vagyon.

LÜNKEOSZ
(egy ládával és a többi ládát cipelő emberekkel)
Úrnőm, viszontlátsz! Ím, e kincs
gazdája esd, hogy rátekints,
egyszerre érzi ő, ha lát,
koldusnak s császárnak magát.

Mi voltam én? mi lettem én?
Mit is tegyek? van-e remény?
Hiába nézek áthatón!
Túl szemkápráztató a trón.

Kelet felől törtünk utat,
s nem állta ostromunk Nyugat;
hosszú, hatalmas népözön,
nem tudta az él, hátul ki jön.

Ez halt, az állt, s már hirtelen
a lándzsás harmadik ott terem;
hol minden egyes százat ért,
nem sírtunk elhullt ezrekért.

Vonult a had, zúdult a had,
hol itt, hol ott voltunk urak,
s hol úr voltam ma, holnap ott
már más harácsolt és lopott.

Körülnéztünk futtában, és
szép nőt rabolt egyik vitéz,
komor bikát más emberünk,
ló ménesszámra jött velünk.

De mást kémleltem jómagam,
csak ritkaságra fájt fogam,
s mit más is elvett könnyedén,
szikkadt sarjúnak néztem én.

Kincset nyomoztam szüntelen,
vezérelt ritka jó szemem,
a minden erszényt megnyitó;
átlátszó volt a ládikó.

Gyűlt aranyam egész tömeg,
s hozzá szépmívű ékkövek:
csak egy méltó, a zöld smaragd,
hogy ékszerül kebledre rakd.

Függőül a tengerfenék
küldi tojásdad gyöngyszemét;
a rubin sápad, elriad
láttán arcod rózsáinak.

A világ legszebb kincseit
hoztam trónodhoz, íme, itt,
hogy lásd a véres harcmezők
termését zsámolyod előtt.

Bár ennyi kincs több, mint elég,
jócskán van ládám rejtve még;
fogadd el hű kíséretem,
s kincstárad színig tölthetem.

Hisz alig lett tiéd a trón,
görnyedni látod hódolón
a gazdagságot, észt, erőt
a páratlan szépség előtt.

Enyémnek hittem kincsemet,
most elgurul s hozzád siet.
Azt hittem, rengeteg vagyon,
s látom ma, mily mihaszna lom.

Egykor becses volt, számra sok,
s kaszált sarjúrenddé aszott.
Ó, nézz rá nyájasan, te szép,
add vissza régi, nagy becsét!

FAUST
A bátran nyert vagyont vidd el hamar,
s bár gáncs nem ér, jutalmat mégse várj.
Már minden az övé, amit e vár
magába zár; ily részleges ajándék
fölösleges. Menj s halmozz kincsre kincset
szép rendben. Fesd a szem-nem-látta pompa
dicső képét elénk! A boltozat
új mennyboltként ragyogjon föl, teremts
eleven édent az élettelenből.
Terüljön őelé, ha jár, virágos
szőnyegre szőnyeg; lábának legyen
a kő puha; s szemének, mely csupán
istent nem kápráztat, a fény pazar.

LÜNKEOSZ
Mit a gazda meghagyott,
szolgájának kis dolog:
szépség kénye-kedve lett
úrrá vár és vér felett.
Már a had csak érte él,
tompa minden pengeél;
elfakul s kihűl a nap,
hogyha lát, dicső alak;
melletted, dús látomás,
puszta semmi bármi más. (El)

HELÉNA
(Fausthoz)
Beszélni vágyom véled, jöjj tehát
föl mellém! hívogatja az üres szék
urát, hogy biztosítsa helyemet.

FAUST
Előbb hadd esküdjem térden neked
hűséget, és nyújtsd csókra, drága hölgy,
kezedet, mellyel magadhoz emelsz.
Oszd meg velem határatudhatatlan
birodalmadnak trónusát, szerezz
imádót, szolgát, gyámolt egy személyben!

HELÉNA
Számos csodát látok és hallok itt.
Ámuldozom, sokmindent kérdenék.
Ó, mondd meg, mért csengett az őr szava
imént oly furcsán, furcsán s kedvesen?
Egyik hang szinte másikhoz simult,
s alighogy egyik szó fülembe csendült,
enyelgő párja is nyomon követte.

FAUST
Ó, ha így tetszik már népünk beszéde,
bizonyára elbűvöl dala is,
fület s szivet zsongítón jár az át.
De legjobb, hogyha tüstént nekilátunk;
csak párbeszéd csal, csábít szóra szót.

HELÉNA
Mondd, ily szépen beszélni nem nehéz?

FAUST
Szívből kell szólni, ennyi az egész.
S ha úrrá lett a vágy szívünk felett,
keressük azt -

HELÉNA
aki viszontszeret.

FAUST
Múlton s jövőn nem jár tekintetünk,
csak a jelen -

HELÉNA
az üdvösség nekünk.

FAUST
Dús kincs az, zálog, boldog szerzemény,
s milyen kéz szentesíti?

HELÉNA
Az enyém.

KAR
Fennakadhatunk-e rajta,
hogy királynénk nyájasan
szól a vár urához?
Tudjuk azt, újra fogolynők
lettünk, mint Ilionnak csúfos
pusztulása s a gondteli
és bonyodalmakban bő,
szomorú uton annyiszor.

Férfivágyakhoz szokott nők
csöppet sem finnyáskodók,
értik ők a módját.
Szép, aranyszőke juhpásztor,
majd sötét szőrözetű faun,
az, kit épp hoz az alkalom,
egy jogon élvezi dúsan
dagadó, deli testüket.

Lám, egymáshoz mind közelébb
ülnek, összesimul a
vállal a váll, térd térdhez ér,
kézbe-kéz ringanak ők
fent a dicső
trónnak vánkos-oromzatán.
Mert a fenség népe elé
tárja nyugodtan
ily titkolt örömöknek
forró, féktelen áradását.

HELÉNA
Oly távol s oly közel érzem magam;
itt vagyok! - mondom el minduntalan.

FAUST
Elfúl tüdőm, a nyelvem béna lesz;
téren s időn kívüli álom ez.

HELÉNA
Ím, én, az ős múlt újjáéledek,
kit a nem ismerős vonz, s véled egy.

FAUST
Vívódni kár, dicső sors a tiéd!
Arasznyi bár, kötelesség a lét.

PHORKÜASZ
(nagy sebbel-lobbal ront be)
Szerelem könyvét betűzve,
leckéből játékot űzve,
játékból jöttök ti tűzbe,
ám ez nem jó pillanat.
Nem halljátok a viharnak
moraját? Kürtök rivallnak,
vész dönget kaput, falat!
Föl keserves, bősz csatára!
Menelaosz ront a várra,
s hada emberáradat.
Győztesek közt csonka-bonka
Déiphoboszként hullsz a porba,
nők lovagja, jómagad.
Rossz portékák fán libegnek,
s ő az oltárnál kiszenved
újonnan fent bárd alatt.

FAUST
Gaz ünneprontás! bosszantóan ránk tör ő;
az esztelen hűhót bajban se kedvelem.
Vészhír elrútít bármilyen szép hírnököt,
s te rútak rútja, kedvvel csak rossz hírt hozol.
De most az egyszer felsülsz, mert hiába fújsz,
a lég remeg csak tőle. Itt nincsen veszély,
a ha volna is, üres fenyegetés marad.

Kürtjelek, dörrenések a tornyok felől,
trombiták és kornéták szólnak, harci zene,
hatalmas hadsereg vonul át a színen

FAUST
Nem! Lásd magad, mint gyűl köréd e
megbonthatatlan hős-sereg;
csak az méltó a nők kegyére,
ki őket bátran védi meg.

A hadvezérekhez, akik
a hadoszlopokat otthagyva közelednek

Halmozz, fojtott dühhel csatázva,
győzelmet győzelemre te,
Észak ifjú színe-virága
s Kelet viruló ereje.

Páncélban, villámolva tört meg
e hős had birodalmakat,
ha jön, megrengeti a földet,
s még zeng az ég, ha elhaladt.

Pűlosz táján szálltunk mi partra,
a vén Nesztór már rég halott,
a szabad hadunk előtt darabra
hulltak az apró államok.

Űzzétek hát Menelaosznak
hadát tengerre vissza ma;
ott portyázhat, leshet, rabolhat,
ez volt a sorsa s hajlama.

Rangotok mától fogva “herceg”,
Spárta úrnője rendeli;
hegy s völgyet lábához helyeztek,
hódolt föld fejedelmei.

Korinthosz öbleit, te Germán,
földgáttal és fegyverrel óvd!
Száz szurdokú Akhaia ormán
mutasd meg virtusod, te Gót.

Élisz rászáll a Frank hadakra,
Messzéné Szászok birtoka,
a tengert Normann tisztogassa,
s Argolisz nagy lesz, mint soha.

Lesz otthonuk, villámuk, öklük
külső veszéllyel szembeszáll;
csak Spárta tündököl fölöttük,
hol úrnőnk ősi trónja áll.

Ő minden egyest majd az áldott
országban boldogulni lát;
csak zsámolyánál vár tirátok
jog, biztosíték, napvilág.

Faust leszáll a trónról,
a hercegek pedig kört alkotnak körülötte,
hogy részletesebben megismerjék
parancsait és intézkedéseit

KAR
Elsősorban fegyver után
nézzen a férfi bölcsen,
hogyha a legszebb kell neki épp;
nyerje bár el bókkal a
földi vágy netovábbját,
még nem biztos a birtoka:
hízelgő kihizelgi sunyin,
rabló nyíltan is elveheti;
ám ha vigyáz, megelőzheti ezt.

Üdv a hercegnek, ki több
másoknál a szememben,
bátor, okos frigy műve, hogy itt
szótfogadnak a hősök is,
intésére figyelve.
Végzi parancsát mind hiven,
önmaga hasznát nézve és
hálából fejedelme iránt,
és közös ékük a büszke babér.

Mert ki ragadja el a
szép zsákmányt ilyen útról?
Az övé, legyen is csak övé;
kétszeresen kivánjuk ezt
néki mi, mert minket is óv fala itt benn,
künn meg erős hada vesz körül.

FAUST
Az adományok, mik ezeknek
jutnak - mindnek gazdag vidék -,
nagyok s dicsők; máris mehetnek!
Mi bírjuk az ország szivét.

S vigyáznak ők partodra büszkén,
mely körül hullámtánc libeg,
a végső hegyhez Európa csücskén
kis domblánccal csatolt majdnem-sziget.

Népét örökké boldogítja
e mindig napsütötte föld,
mert most királynőnk kapta vissza,
kit látott már, mikor kitört

a héjburokból tündökölve,
hol Eurótasz nádja zúg;
testvérei álltak körötte
és anyja, káprázó tanúk.

E táj csupán feléd repes, szép
virágokat neked terem;
s habár tiéd a földkerekség,
első szülőfölded legyen!

Csipkés ormára fent a hegygerincnek
bár jéghideg nyilat lövell a nap,
a sziklán zöldet is lel a tekintet,
s a kecske gyért füvet mohón harap.

Forrás szökell, patak társul patakkal,
s lezúg, zöldell már szurdok, lanka, rét
s a rónán, mit száz domb sávokra szabdal,
gyapjas nyájak haladnak szerteszét.

Szétszórva, lassan és vigyázva hág fel
szűk kaptatón a nagyszarvú barom;
de mindahány magának kész tanyát lel:
száz barlang ásít fenn a szirtfalon.

Pán ott az őr, s életnimfák hazája
minden bozótos, nedves, hűs üreg,
s mohón, magasabb régiókba vágyva,
zsúfolt fák kúsza lombja integet.

Őserdő az! Hatalmas tölgy mered föl,
szeszélyesen cikázik ága, mind;
szelíd juharfa duzzad drága nedvtől,
sudáran áll, s terhével játszva ring.

Anyásan buggyan, árnykörtől övezve,
a langyos tej, s vár bárányt, gyermeket;
nincs a gyümölcs, a síkság étke, messze,
s az odvas fák törzséből méz csepeg.

Itt csak derűs arc és ajak van,
öröklött kincs a víg kedély,
saját helyén mindenki halhatatlan:
egészségben, jólétben él.

S így serdül fel, míg tiszta fény ragyog rá,
nemző atyává szép gyerek.
Csodálkozunk, s nincs senki, aki tudná,
hogy istenek vagy emberek?

Ekképp öltött Apollón pásztor-arcot,
másolva a legszebbiket;
hol a természet tiszta körben alkot,
világok kötnek ott frigyet.
(Heléna mellé ül)
Így értük el célunkat valahára;
a múltat, ó, ne bolygassuk tovább!
Érezd, hogy nemződ istenek királya,
s igaz hazád az ősi szép világ.

Miért ragaszkodnál e várhoz?
Hisz még örökifjan terül
elénk a Spártával határos
Árkádia, boldog lakóhelyül.

Velem ez áldott földre menekülve,
gyönyörű sorsot fogsz választani!
Lugassá lesz a trón, s kettőnknek üdve
szabad lesz végre, árkádiai!