Harminchetedik fejezet

Kiáltások hallatszottak a távolból. Vin felriadt és azonnal felült a kabinjában. Még nem aludt, bár a pillái már csaknem lecsukódtak. Kifárasztotta az éjszakai felderítés Fadrexben.

Ám minden fáradtsága azonnal odaveszett, amikor meghallotta az északról érkező csatazajt. Végre! – Örvendezve ledobta magáról a takarót és kirobbant a kabinból. Szokásos nadrágját és ingét viselte, és – mint mindig – többüvegcsényi fémreszeléket is elrejtett az öltözékében. Gyorsan felhajtotta az egyik ilyet, miközben végigsietett a keskeny fedélzeten.

– Vin kisasszony! – szólította meg az egyik evezős a nappali ködben. – A tábort megtámadták!

– Pont itt volt az ideje – kiáltotta vissza ő, és közben eltaszította magát a hajó kikötőbakjáról. A fehér reggeli köd gomolyai és foszlányai miatt felhők közt repülő madárnak érezte magát.

Az ón segítségével könnyedén megtalálta a csata helyszínét. A tábor északi felén egy lovasokból álló csapat láthatóan a készleteket szállító uszályok felé tartott, amik a csatorna jól védett kanyarulatában ringatóztak. Az egyik oldalon Elend allomanta különítménye már felsorakozott: a martalócok elölről védték a környéket, a petákosok pedig hátulról fedezték a lovasokat. A sorkatonák derekasan küzdöttek a belső területen, mivel az idegen lovasokat lelassította a tábori barikád és a megerősített védelmi vonal.

Elendnek igaza volt – gondolta Vin büszkén földet érés közben. – Ha nem állítottuk volna ki a ködbe katonáinkat, most óriási bajban lennénk.

A király terve megmentette a készleteket és előcsalogatta Yomen egyik fosztogató csapatát. A lovasok minden bizonnyal arra számítottak, hogy könnyedén átlovagolhatnak a táboron – mivel a birodalmi katonák úgysem számítanak a csapásra és úgyis megbénítja őket a köd –, majd felgyújtják a készleteket tartalmazó uszályokat. Ám ehelyett Elend serege a felderítők értesüléseit begyűjtve szemből fogadta az ellenség lovasságát.

Yomen katonái délen hatoltak be a tábor területére. Bár a császári seregek jól harcoltak, az ellenség lóháton érkezett. Vin forraszt égetett, hogy felerősítse a testét, miközben aláhullt az égből. Eldobott egy érmét, amire rátaszított a lassulás érdekében, de még így is sebesen csapódott bele a sötét földbe. Hamufelhő emelkedett a magasba. A délről érkező lovasok egészen a sátrak harmadik vonaláig eljutottak. Vin az ellenséges csapat kellős közepébe érkezett.

Nem látok patkókat – lepődött meg, amikor a katonák elkezdtek felé fordulni. – És kőhegyű dárdákat használnak kardok helyett! Yomen semmit sem bíz a véletlenre.

A lány szinte kihívásnak vette a fegyverválasztást. Elmosolyodott; élvezte, hogy a várakozással töltött napok után végre szétárad az izgalom a testében. Yomen parancsnokai utasításokat kiabáltak, és a csapat támadását a ködszerzet felé irányították. Másodperceken belül körülbelül harminc lovas vágtázott egyenesen a lány felé.

Vin fentről nézett le rájuk. Aztán ugrott. Nem kellett acélt sem égetnie, hogy a magasba emelkedjen – forrasztól felerősödött izmai bőven megtették. Fellépett az első katona dárdájára: érezte, ahogy a fegyver meglendül a levegőben a lába alatt. Hamu kavargott a reggeli ködben, ahogy Vin beletaposott a katona arcába, amitől az kizuhant a nyergéből. A lány a katona földön guruló teste mellé érkezett, majd eldobott egy érmét és oldalirányba taszította magát, hogy kikerülje a felé vágtázó patákat. A szerencsétlenül járt katona, akit lelökött a lováról, felüvöltött, mikor a barátai szándékuk ellenére átgázoltak rajta.

Vint taszítása egy nagyobb hálósátor nyitott lapjai közé repítette. Gurulás után talpra állt, majd – folyamatosan mozgásban maradva – a sátorvasakra taszított, amik rögvest kiszakadtak a helyükről.

A falak megremegtek, és a vászon nagyot csattant, amikor a sátor szétnyílt és a levegőbe repült. A tartórudak mind különböző irányokba lőttek ki. A felkavart hamu szétszóródott mindenfelé, és mindkét fél katonái a lány felé fordultak. Vin megvárta, hogy a sátor leessen elé a földre, majd taszított. A vászonba belekapott a levegő, amitől az felpuffadt, és a helyükről kiszakított vasak valóságos dárdaviharként zúdultak a lovak és lovasok tömegére.

A katonák és állataik egymás hegyén-hátán zuhantak a földre. A vászon a szélben verdesve épp Vin előtt esett a földre. A ködszerzet mosolyogva átugrotta az összegabalyodott anyagot. Az ellenség újabb csapásra készülődött. Ő viszont nem hagyott nekik időt. Elend katonái addigra már visszahúzódtak, és a védvonal közepén sorakoztak fel, hogy Vin kedvére verekedhessen, és ne kelljen attól félnie, hogy a saját emberei is megsérülnek.

Átszaladt a lovasok között, akiket óriási hátasaik csak akadályoztak, amikor megpróbálták utolérni a ködszerzetet. A katonák megfordították lovaikat, Vin pedig kitartóan a sátrakra vonzott, hogy vasaikat nyílvesszőként ellenségeire lője. Tucatjával szedte áldozatait.

Ekkor vágta hangjára lett figyelmes, és megfordult: Yomen egyik tisztjének sikerült újabb rohamot szerveznie. Tíz férfi tartott egyenesen felé. Néhányan dárdájukkal célba vették, a többiek pedig megfeszítették az íjaikat.

Vin nem szeretett öldökölni. Az allomanciáért viszont rajongott – szerette a képességei alkalmazásával járó kihívásokat, a taszítások és vonzások okozta erőt és izgalmat, és azt a felvillanyozó érzést, ami csakis egy forrasztól felerősített testből származhat. És amikor az ellenfelek okot adtak a harcra, nem türtőztette magát.

A nyílvesszőknek esélyük sem volt vele szemben. A forrasz felgyorsította és felerősítette az egyensúlyérzékét; miközben félreugrott a fegyverek elől, egy mögötte lévő fémforrásra vonzott. Felpattant a levegőbe, hogy utat engedjen egy fodrozódó sátornak, amit még egy korábbi vonzása tartott mozgásban. Befejezte az ugrást, és rátaszított a sátor két sarokvasára. A sátor összehajlott, amitől úgy nézett ki, mint egy félbe hajtogatott, laposra simított szalvéta.

A lovak beleakadtak, akár valami kifeszített drótcsapdába. A ködszerzet dúralumíniumot égetett, majd taszított. Az első sorban az állatok felnyerítettek fájdalmukban: a rögtönzött fegyver sorra a földre kényszerítette őket. A vászon elszakadt, a vasak kiszabadultak, de az eredmény így is látványosra sikeredett – a hátul vágtázó lovak megbotlottak az elsőkben, míg végül az emberek lebucskáztak a hátasaikról.

Vin legurított egy újabb üvegcse acélt, hogy feltöltse a készletét. Ezután ismét vonzott, újabb sátrat rántva magához. Ahogy közeledett, a lány felugrott, majd megpördült és a sátrat egy újabb csapat mögötte vágtázó lovasra taszította. A sátor vasai az egyik katona mellkasába fúródtak, amitől az hátraesett. Átzuhant egy társán, amitől zűrzavar támadt.

A férfi élettelenül terült el a hamulepte földön. A mellkasába szúródott vasak miatt a sátrat is húzta magával, amelynek vászna fodrozódva hullott alá és befedte a testet, akár valami halotti lepel. Vin ellenfelek után kutatva ismét megpördült. A lovasok azonban már megkezdték visszavonulásukat. Ő előrébb lépett azzal a szándékkal, hogy messzire üldözi őket, de aztán megtorpant. Valaki figyelte – látta az idegen árnyékát a ködben. Gyorsan nekilátott bronzot égetni.

Az ismeretlenből fémek lüktetése áradt. Allomanta. Ködszerzet. Elend nem lehetett, ahhoz túl alacsony volt, de Vin ennél többet nem tudott megállapítani a köd és a hamu miatt. Nem pazarolta az idejét, hogy ezen tűnődjön. Eldobott egy érmét és az idegen felé lőtte magát.

Az alak hátraszökellt, miután ő is a levegőbe taszította magát. Vin követte; sebesen maga mögött hagyta a tábort. Nem sok kellett hozzá, hogy az idegen allomanta pillanatokon belül a városban kössön ki, de a ködszerzet hatalmas szökellésekkel a nyomában maradt a hamuval borított tájon. Ellenfele megállt a város előtt magasodó sziklaképződményeken. Vin kőhajításnyira onnan, egy meglepett járőr mellett ért földet, aztán a szélfútta kőszirtek fölött Fadrex városába irányította magát.

A másik allomanta jóval előtte járt. Mozdulataiból hiányzott a játékosság, ahogy annak idején Zane-éből is. Ez a férfi valóban szökni próbált. Vin a nyomában járt: háztetőkön és utcákon szökellt át a fogát csikorgatva amiatt, hogy nem tudja utolérni. Minden egyes ugrást tökéletesen időzített; alig-alig állt meg, hogy új horgonyok után nézzen, és ívről ívre taszította magát előre.

Viszont a másikat sem kellett félteni. Körbe-körbe szökellt a városban, és soha nem látott sebességre kényszerítette Vint. Legyen, ahogy akarod! – gondolta a lány dühösen, és a dúralumíniummal próbálkozott. Eléggé közel került az alakhoz: már nem vette körül ködfátyol az idegent; a lány láthatta, hogy hús-vér ember, nem holmi fantom. Egyre biztosabban sejtette, hogy ennek a férfinak a jelenlétét érezte, amikor először érkeztek Fadrexbe. Yomennek is volt tehát ködszerzete.

Ám ahhoz, hogy megküzdjön vele, először el kellett kapnia. Várt a megfelelő pillanatra, és amikor a férfi felfelé ívelt, kioltotta minden fémjét és gyomrában fellángolt a dúralumínium. Aztán taszított.

Csattanás hallatszott mögötte, amint természetellenes taszítása pozdorjává törte a horgonyként használt ajtót. Iszonyatos sebességgel repült előre, akár egy íjból kilőtt nyílvessző. Bámulatos sebességgel közelített ellenfeléhez.

És semmit sem talált. Káromkodva meggyújtotta az ónját. Nem lehetett égni hagyni a dúralumínium égetés közepette, egyébiránt ónja egyetlen villanással végleg kihunyt volna, minek következtében vaksötétség borult volna rá. Ám gyakorlatilag azzal, hogy levette, ugyanazt érte el. Levonzotta magát egy közeli tetőre. Guggolva szimatolta a ködbe burkolózó eget.

Hová lettél? Bronzot égetett, bízva belső – még mindig megmagyarázatlan – képességében, amellyel átütötte a vörösrézfelhőket. Előle egy allomanta sem rejtőzhetett el. Csak akkor, ha minden fémjét kioltotta.

Ám nyilvánvalóan éppen ez történt. Megint csak. Már másodjára lógott meg előle ez az illető.

Nyugtalanító gondolat tört magának utat Vin fejében. Keményen dolgozott azon, hogy titokban tartsa vörösrézfelhő-oszlató képességét, ám már csaknem négy éve volt annak, hogy először felfedezte. Zane tudott róla, és nem lehetett biztos benne, hogy egyedül ő találta ki. Lehet, hogy a titka kitudódott?

Még pár percig a tetőn maradt, de tudta, hogy semmit sem fog találni. Aki elég okos ahhoz, hogy abban a pillanatban meneküljön el, amikor a ködszerzet ónja kialszik, azt is tudja, hogy meg kell húznia magát, amíg végleg el nem múlik a veszély. Igazából a lány nem is értette, a másik ködszerzet egyáltalán miért mutatkozott előtte…

Felpattant, aztán felhajtott egy fiolányi fémet és eltaszította magát a tetőről, dühös ívekben haladva a tábor felé.

A katonák a tábor peremén a romokat takarították és a holttesteket szállították. Elend köztük járt, parancsokat kiáltva, dicsérve az embereket és egyáltalán: megmutatkozva alattvalói előtt. Fehér öltözékének látványa azonnal megnyugtatóan hatott Vinre.

Mellette ért földet.

– Elend, téged is megtámadtak?

A férfi rápillantott:

– Micsoda? Engem? Nem, én jól vagyok.

Akkor az allomantát nem azért küldték, hogy eltereljék a figyelmem egy Elend ellen irányuló merényletről. Pedig olyan nyilvánvalónak tűnt…

A császár félrevonta, az arca aggodalmat tükrözött.

– Tényleg jól vagyok, Vin, de mondanom kell valamit: fura dolog történt.

– Micsoda?

Elend megrázta a fejét.

– Azt hiszem, az egész támadás csak figyelemelterelés volt…

– De ha nem téged akartak elkapni, és nem is a készletek kellettek nekik, akkor miről kellett volna elterelniük a figyelmünket?

A császár a felesége szemébe nézett.

– A kolosszokról.

– Hogyhogy nem vettük észre? – Vin hangja fortyogó dühről árulkodott.

Elend egy csapat katonával az egyik fennsíkon várakozott és figyelték, ahogy Vin és Ham alaposan szemügyre veszik a szénné égett ostromgépeket. Ha lenézett, láthatta az alatta elterülő Fadrexet és a város előtt táborozó sereget. A köd nem sokkal korábban húzódott vissza. Ilyen távolságból szinte alig látszott a csatorna – a folyamatosan hulló hamu olyannyira besötétítette a vizet és a tájat egyaránt, hogy minden összefüggő feketének tűnt.

A fennsík lábánál elterülő sziklák között legyilkolt kolosszok teste hevert szanaszét. A húszezer fős kolosszsereg pillanatok alatt tízezerre fogyatkozott, miután az alaposan kitervelt csapda elpusztította őket. A nappali köd megakadályozta, hogy a császár emberei észrevegyék, mi folyik a fennsíknál, egészen addig, amíg már késő volt. Bár Elend érezte, hogy tömeges halálesetek történtek, ám a rezgéseket félreértelmezve azt hitte, a kolosszok egyszerűen belevetették magukat a csatározásba.

– Barlangok húzódnak a sziklák mögött – piszkálta Ham a megszenesedett fadarabokat. – Yomen valószínűleg azokban a barlangokban rejtette el a kőhajító ostromgépeit. Számított az érkezésünkre, bár úgy gondolom, eredetileg egy Luthadel elleni támadáshoz építették őket. Akárhogy is, ez a fennsík tökéletes helyszínül szolgált a zárótűzhöz. Az a véleményem, Yomen azért állította fel itt ezeket, hogy megtámadja velük a seregünket, de amikor a kolosszokat a fennsík alatt táboroztuk le…

Elend még mindig hallotta az üvöltéseket a fejében – a kolosszokat, ahogy vérszomjasan, habzó szájjal próbálnak harcolni, ám képtelenek megtámadni a fennsíkon tartózkodó ellenségüket. A felülről érkező szikladarabok óriási pusztítást végeztek. És aztán elveszítette az irányítását a teremtmények felett. Szorult helyzetük eluralkodott rajtuk, és végül már a császár sem tudta meggátolni, hogy egymás ellen forduljanak. A legtöbb kolossz fajtársa keze által lelte halálát. Körülbelül minden második lény odaveszett, mivel párba állva harcoltak egymással.

Elveszítettem felettük az irányítást – aggodalmaskodott Elend. Bár nagyon rövid ideig tartott, és csak azért történhetett meg, mert nem tudtak ellenségük közelébe férkőzni. És számolnia kellett vele, hogy talán nem az utolsó ilyen alkalom volt…

Vin tanácstalanul belerúgott egy megégett fadarabba, és az elfeketedett gerenda legördült a fennsík oldalán.

– Ezt a támadást nagyon jól megtervezték, El – jegyezte meg Ham halkan, szinte magának. – Yomen valószínűleg tudomást szerzett arról, hogy reggelente kétszer annyi járőrt küldünk ki, és helyesen kikövetkeztette, hogy azokban az órákban számítunk támadásra. Így is tett – majd ott támadott meg minket, ahol a legerősebbnek gondoltuk magunkat.

– Viszont ő is nagy árat fizetett – mutatott rá Elend. – Fel kellett égetnie saját ostromgépeit, nehogy felhasználjuk őket ellene, és ráadásul több száz katonát elveszített, a lovakat nem is említve!

– Ez igaz – értett egyet Ham –, viszont nem adnál oda néhány tucat ostromgépet és ötszáz katonát tízezer kolosszért cserébe? Ráadásul Yomennek ott van még a lovasság is, ami miatt aggódnia kell: csak a Túlélő tudja, honnan tudott annyi abrakot szerezni, amivel ilyen sokáig tudta etetni a lovakat. Jobban járt egy támadással, ahol elveszítette őket, mint hogy éhen pusztuljanak.

Elend lassan bólintott. Ez még bonyolultabbá teszi a dolgokat. Tízezerrel kevesebb kolossz… Hirtelen a szemben álló két sereg létszáma majdnem kiegyenlítődött. Még tartani tudta az ostromot, viszont a város lerohanása már sokkal veszélyesebb művelet lenne.

Felsóhajtott.

– Nem kellett volna ennyire távol hagynunk a kolosszokat a fő tábortól. Be kell terelnünk őket.

A martalóc nem igazán rajongott az ötletért.

– Nem veszélyesek – nyugtatta a császár a barátját. – Vin és én irányítani tudjuk őket. Többnyire.

Ham megvonta vállát. A füstölő romok között visszaindult a táborba, hogy hírnököket küldjön. Elend odasétált a kedveséhez, aki a sziklaperem legszélén állt. A férfi még mindig kényelmetlenül érezte magát ilyen magasságban. Ezzel szemben a lány szinte észre sem vette az alatta húzódó mélységet.

– Az én hibám. Segítenem kellett volna, hogy visszanyerd felettük az irányítást – magyarázkodott a lány csendesen, miközben a távolba bámult. – De Yomen elterelte a figyelmemet.

– Mindannyiunkkal így tett – nyugtatta Elend a feleségét.

– Éreztem a kolosszok rezgését, de mégsem tudtam rájönni, mi történik. Mire visszatértél, már újra tudtam irányítani őket, viszont addigra már rengetegen meghaltak.

– Yomennek saját ködszerzete van – közölte Vin.

– Biztos vagy benne?

A lány bólintott.

Egy újabb probléma – komorodott el a császár, de azon nyomban elfojtotta az aggodalmát. Fontos volt, hogy az emberei magabiztosnak lássák.

– Rád bízok ezer kolosszt. Már korábban fel kellett volna őket osztanunk egymás között.

– De te erősebb vagy!– ellenkezett Vin.

– Láthatóan nem eléggé.

A felesége felsóhajtott, majd bólintott.

– Hadd menjek le! – Rájöttek, hogy a közelség segít a kolosszok irányításában.

– Kiválasztok körülbelül ezret, te pedig vedd át őket abban a pillanatban, hogy leveszem róluk az irányításomat!

Vin bólintott, és lelépett a fennsík pereméről.

Érzékelnem kellett volna, hogy magával ragad a harc izgalma! – korholta magát a lány zuhanás közben. Utólag minden olyan nyilvánvalóvá vált. Sajnos a támadás kimenetele miatt sokkal idegesebbnek és feszültebbnek érezte magát, mint korábban.

Eldobott egy érmét, és a segítségével földet ért. Mostanra már a toronymagas ugrások és zuhanások sem zavarták. Különös volt belegondolni, hogy annak idején félszegen állt Luthadel falain, és Kelsier buzdítása ellenére félt leugrani, most pedig már könnyűszerrel levetette magát a szirtről, és zuhanás közben arra is talált időt, hogy megfogalmazza a gondolatait.

Szinte térdig gázolt a fekete hamuban – ami forrasz nélkül szinte lehetetlen lett volna. A sűrűn hulló pernye egyre magasabb halmokba rétegződött.

Ember azonnal odalépett hozzá. A lány nem tudta eldönteni, vajon a kolossz a köztük lévő kötelék miatt jelent meg ilyen gyorsan, vagy egyszerűen felfigyelt a jelenlétére. A karján újabb seb éktelenkedett, amit a harc során szerzett. Úrnője mellé szegődött, miközben a többi kolosszhoz közeledtek, és hatalmas lábaival láthatóan gond nélkül tolta maga előtt a tömérdek hamut.

Mint általában, a kolossz katonák arca szinte semmiféle érzelmet nem tükrözött. Nem sokkal korábban még üvöltve és vérre szomjazva támadták egymást a rájuk zúduló sziklaesőben. Most azonban kisebb csoportokba verődve, nyugodtan ücsörögtek a koromban, sebeikről tudomást sem véve. Még tábortüzet is raktak volna, ha találtak volna fát a közelben. Néhányan leástak a hamu alá és marékszám rágcsálták a földet.

– A népedet semmi sem zavarja, Ember? – érdeklődött a ködszerzet.

A nagydarab kolossz a lány felé fordította repedezett, vérző arcát.

– Zavarja?

– Olyan sokan meghaltak közületek. – Mindenfelé a kolosszok temetkezési szokásai szerint rituálisan megnyúzott, hamuba dobott testeket látott. Néhány szörnyeteg még mindig azzal foglalatoskodott, hogy a testekről szaggatta a bőrt.

– De, zavarja a népemet, ami velünk történik – válaszolta Ember.

– Lenyúzzátok a bőrüket: miért teszitek ezt?

– Halottak – jelentette ki Ember, mintha ez elegendő magyarázattal szolgálna.

Körülöttük egy nagyobb csapat kolossz hirtelen felállt, engedelmeskedve Elend távoli utasításának. Elkülönültek a többiektől és öles léptekkel elindultak a hamuban. Egy pillanattal később újdonsült érdeklődéssel az arcukon nekiálltak bámészkodni és aztán már nem egységként mozogtak.

Vin abban a pillanatban cselekedett. Kioltotta a fémjeit és dúralumíniumot égetett, majd fellobbantotta a cinket és egy erőteljes vonzással felerősítette a kolosszok érzelmeit. Ahogy várható volt, a kolosszok áttértek az ő irányítása alá. Így történt Emberrel is.

Ennyi kolosszt irányítani összetettebb feladat volt, de a ködszerzetnek nem okozott gondot. Nyugalomra utasította őket és meghagyta nekik, hogy ne öljenek, majd engedte, hogy visszatérjenek a táborba. Innentől kezdve elméje irányítja majd őket, allomancia nélkül. Könnyű lesz őket figyelmen kívül hagyni, amíg csak szenvedélyük túlságosan fel nem horgad.

Ember a társait figyelte.

– Mintha… kevesebben lennénk – bökte ki végül.

Vin meglepődött a kijelentésen.

– Így van. Ránézésre meg tudod, állapítani?

– Igen… – A kék bőrű lény nem folytatta, mert valami elterelte a figyelmét; apró disznószemével a tábort figyelte. – Harcoltunk. Meghaltunk. Több kell. Túl sok kardunk van – ezzel a távolba, egy nagy halom fémre mutatott. A gazdátlanul heverő, ék alakú kolossz kardokra.

„A kardokon keresztül lehet őket irányítani – mondta Vinnek egyszer Elend. – Azért harcolnak, hogy a testük növekedésével egyre nagyobb fegyverekhez jussanak. A fennmaradó kardokat a fiatalabb, kisebb szörnyek kapják meg. Azt viszont senki sem tudja, hogy a kisebbek honnan származnak.”

– Gazdákat kell szereznünk a kardoknak, Ember – mondta Vin,

A kolossz bólintott.

– És éppen ezért gyerekekre lesz szükséged – folytatta a ködszerzet.

– Gyerekekre?

– Többre – magyarázta Vin. – Több kolosszra.

– Te adsz nekünk többet – jelentette ki Ember és az úrnőjére nézett.

– Én?

– Harcoltál – mutatott a kék bőrű lény a lány ingére. Azt vérfoltok piszkították be, de nem a saját vére.

– Igen, harcoltam – hangzott a válasz.

– Adj nekünk többet!

– Nem értem. Kérlek, mutasd meg!

– Nem lehet – rázta a fejét a kolossz, miközben szokásos, vontatott hangján beszélt. – Nem helyes.

– Micsoda? Mi nem helyes? – Ez volt az első eset, hogy egy kolossz ítélőképességről tett tanúbizonyságot.

Ember szörnyülködve nézett a ködszerzetre, ezért Vin az allomanciához fordult, hogy megpróbálja cselekvésre bírni a teremtményt. Nem tudta pontosan, mit kérjen tőle, és így uralma kissé meggyengült a kolossz felett. Ennek ellenére rátaszított a lényre, és bízott benne, hogy – valamilyen módon – a teremtmény elméje képes legyőzni az ösztöneit.

Ám Ember ekkor felordított.

Vin rémülten hátrált, de a lábával a hamut felkavaró, nagydarab, kék bőrű lény nem támadta meg, hanem befutott a táborba. A társai félrehúzódtak útjából, de nem azért, mert megijedtek tőle, hiszen az arcuk ugyanolyan kifejezéstelen maradt. Egyszerűen jobbnak látták nem útját állni egy Emberhez hasonló méretű kolossznak.

Vin elővigyázatosan követte, miközben Ember odalépett az egyik holttesthez, akiről még nem nyúzták le a bőrt. A kék bőrű kolossz a vállára csapta a testet és futólépésben Elend tábora felé indult.

Jaj nekem! – rémült meg Vin, és egy érmét elhajítva a levegőbe emelkedett, majd Ember után iramodott. Eszébe jutott, hogy esetleg visszarendeli, de aztán mégsem tette. Igaz, hogy a lény szokatlanul cselekedett, ám még ennek is örülni lehetett. A kolosszok általában soha semmi szokatlant nem tettek. Minden mozdulatuk kiszámítható volt.

A ködszerzet a tábori őrálláshoz érkezett, és intett a katonáknak, hogy maradjanak a helyükön. Ember folytatta útját, berontott a táborba, megrémítve az őröket. Vin mellette maradt.

A kolossz megállt a tábor közepén; a szenvedélye addigra kissé alábbhagyott. A lány ismét buzdított az érzelmein. Miután a lény körbenézett, elindult a tábor feldúlt része felé, ahol Yomen katonái támadtak.

Vin egyre nagyobb kíváncsisággal követte a furcsán viselkedő lényt. Ember nem vette elő a kardját. Igazából egyáltalán nem tűnt dühösnek, csak… hevesnek. Egy olyan részhez érkezett, ahol az összedőlt sátrak között sebesültek feküdtek. A csata még csak pár órája ért véget, de a katonák már nekiláttak a rendrakásnak. A sebesültek ellátására sátrakat állítottak fel. Ember ebbe az irányba tartott.

Vin előresietett és útját állta a kolossznak, amint az elérte a sebesültekkel teli sátrat.

– Ember – szólt oda neki. – Mire készülsz?

A lény rá sem hederített, csak halott társát a földre dobta. Aztán letépte a bőrt a testről. Az könnyen levált: egy kisebb kolosszról volt szó, akinek a bőre még túl lazán lógott a testén.

A művelet láttán a közelben álló katonák öklendezni kezdtek. Vin a gyomorforgató látvány ellenére közelről figyelte a történéseket. Úgy érezte, hamarosan valami nagyon fontos tudás birtokába jut.

Ekkor Ember kihúzott valamit a tetemből.

– Várj! – lépett közelebb a lány. – Mi az?

A lény mintha meg sem hallotta volna a kérdést. Kihúzott valami mást is, és ez alkalommal a lány megpillantott egy véres fémdarabot. A tekintetével követte a lény ujjait, és így már meg tudta figyelni a tárgyat, mielőtt Ember kihúzta és elrejtette volna a tenyerében.

Egy cövek. A halott kolossz oldalába fúrt kicsi fémcövek. A cövek feje mellett a kék bőr felszakadt, mintha…

Mintha egyenesen a cövekek tartanák a bőrt! – ámuldozott Vin. – Ahogy a szegek tartják a faliszőnyeget.

Cövekek. Ugyanolyan cövekek, mint…

Ekkor Ember előhúzott egy negyedik fémtüskét, és belépett a sátorba. Az orvosok és katonák félelmükben elhátráltak és a ködszerzetnek kiabáltak, hogy tegyen valamit. A szörny a sebesült katonák ágyai felé lépdelt. Egyik eszméletlenről a másikra nézett, majd kiválasztotta az egyiküket.

Megállj! – hangzott az utasítás Vin elméjében.

Ember abban a pillanatban megdermedt. A ködszerzet csak akkor eszmélt rá, milyen szörnyűség volt készülőben.

– Az Uralkodóra! – suttogta – Kolosszokká akartad változtatni őket, ugye? Innen származtok tehát. Ezért nincsenek kolossz gyerekek.

– Ember vagyok… – motyogta a hatalmas szörny nyomorultul.