Harmincegyedik fejezet

– Szellő úr jól gondolta – szólalt meg Sazed a kis csoport élén állva. – Amennyire meg tudom ítélni, szándékosan irányították a vizet ebbe a föld alatti tározóba. A munkálatok bizonyára évtizedekig tartottak. Ki kellett szélesíteni a természetes átjárókat, hogy a víz, ami valaha a folyót és a csatornákat táplálta, ebbe a barlangba folyjon.

– Igen, de milyen célt szolgál ez az egész? – kérdezte Szellő. – Mi értelme van ennyi energiát fordítani egy folyó elterelésére?

Az Urteau-ban töltött három nap elégnek bizonyult ahhoz, hogy véghezvigyék Kobold javaslatát. A csapatokat a minisztérium épületébe vezényelték azt színlelve, hogy lakhelyül használják. A Polgártárs bizonyára nem tudott a készletről, máskülönben már kifosztotta volna. Ez azt jelentette, hogy a Sazed vezette csapat egyértelmű előnnyel rendelkezett, ha a városban elfajulnának az események.

A barlang feletti épületből levittek bútorokat, majd anyagok és faliszőnyegek segítségével „szobákat” alakítottak ki a katakomba polcai között. A józan ész azt súgta, hogy legjobb, ha a barlangban töltik az idejüket, mivel ha valaki esetleg megtámadná a minisztérium épületét, úgyis oda húzódnának vissza. Igaz, csapdába esnének – viszont a rendelkezésükre álló készletekkel korlátlan ideig képesek lennének kitartani, és közben ki tudnának dolgozni egy menekülési tervet.

Sazed, Szellő, Kobold és Allrianne az ételes polcok között leválasztott helyiségben ült.

– Szerintem egyszerű oka van annak, hogy az Uralkodó létrehozta a tavat – kezdte az őrző, miközben a válla fölött a néma vízfelületre pillantott. – Az a víz egy föld alatti folyón keresztül érkezik, és minden valószínűség szerint több sziklaréteg is megszűri. Így olyan tiszta, amihez hasonlót ritkán látni a birodalomban. Mentes a hamutól és a lerakódásoktól. Abból a célból gyűjtötték össze, hogy egy esetleges csapás idején életben tartsa a népesség egy részét. Ha még mindig a fenti csatornákban folyna, rövid időn belül a városban lakó emberek beszennyeznék és ihatatlanná válna.

– Az Uralkodó gondolt a jövőre – jelentette ki az ónszemű, aki még nem vette le a furcsa szemtakaróját. A kötésre vonatkozó minden kérdés és utalás elől kitért, bár Sazed gyanította, hogy köze lehet az ón égetéséhez.

A tudós bólintott a fiatalember megjegyzésére.

– Az Uralkodót nem zavarta, hogy teljes gazdasági romlásba sodorja Urteau-t. Egyszerűen csak azt tartotta fontosnak, hogy a barlangba folyamatosan áramoljon tiszta ivóvíz.

– És ez az egész nem mellékes? – kérdezte Allrianne. – Van vizünk, de mi a helyzet a várost vezető őrülttel?

Sazed egy darabig nem válaszolt, a többiek pedig mind felé fordultak. Sajnos tőlem várják a választ.

– Nos – szólalt meg végül –, nem kerülhetjük el a témát. Venture császár felkért minket, hogy biztosítsuk a várost. Mivel a Polgártárs nem hajlandó újra találkozni velünk, más lehetőségeket kell számba vennünk.

– Annak az embernek mennie kell – jelentette ki Kobold. – Orgyilkosokat kell szereznünk.

– Attól tartok, ez nem túl jó ötlet, drága fiam – ellenkezett Szellő.

– Miért nem? – kötötte az ebet a karóhoz a fiú. – Az Uralkodót is megöltük, és egész jól alakultak a dolgok.

– Ó – emelte fel az ujját Szellő –, de az Uralkodó helyettesíthetetlen volt. Egy istenség, akinek a halála óriási űrt hagyott az emberek lelkében.

Allrianne bólintott.

– Ez a Polgártárs nem valami természeti erő, hanem egy hétköznapi ember, akit könnyű pótolni. Ha megöljük Quelliont, az egyik talpnyalója egyszerűen átveszi a helyét.

– Minket pedig gyilkosoknak tekintenek majd – tette hozzá Szellő.

– Akkor mi legyen? – kérdezte a fiú. – Hagyjuk békén?

– Természetesen nem – mondta Szellő. – Ha el akarjuk foglalni ezt a várost, akkor meg kell gyengíteni Quellion pozícióját, aztán eltávolítani. Bebizonyítjuk, hogy az egész rendszere gyenge lábakon áll, és a kormányzata lényegében hibás elveken alapszik. Ha ezt el tudjuk érni, nemcsak egyszerűen megállítjuk, hanem megállítunk mindenkit, aki együtt dolgozott vele vagy támogatta. Ez az egyetlen módja annak, hogy átvegyük Urteau-t anélkül, hogy bemasíroznánk és erővel foglalnánk el.

– És mivel őfelsége volt olyan szíves és sereg nélkül hagyott minket… – vágott közbe Allrianne.

– Nem vagyok meggyőzve, hogy szükségszerű ilyen elhamarkodott lépést tennünk – fejtette ki véleményét a terrisi. – Idővel talán együtt tudnánk dolgozni ezzel az emberrel.

– Együtt dolgozni vele? – hüledezett az ónszemű. – Három napja vagytok itt. Nem volt elég ahhoz, hogy lásd, miféle ember ez a Quellion?

– De igenis láttam – válaszolta az őrző. – És hogy teljesen őszinte legyek, nem hibáztathatom a Polgártársat a nézeteiért.

A barlang elnémult.

– Ezt esetleg bővebben is kifejthetnéd, drága barátom – javasolta Szellő, miközben kortyolt egyet a borából.

– A Polgártárs állításai nem teljesen alaptalanok – magyarázta Sazed. – Nem hibáztathatjuk azért, mert ugyanazt tanítja, amit Kelsier is annak idején. A Túlélő beszélt a nemesség kiirtásáról: csak az ég tudja, hányszor hallottuk erről papolni. Forradalomról és a szkák önálló kormányzatáról prédikált.

– Túlzó tettekről beszélt egy rendkívüli időszakban – legyintett Szellő. – Mindenki ezt teszi, ha embereket akar buzdítani. De még Kelsier sem vitte volna ennyire túlzásba a saját tanításai megvalósítását.

– Talán – vélekedett a tudós. – Viszont meglepődhetünk-e azon, hogy akik hallották Kelsier szónoklatait, ilyen társadalmat hoztak létre? És milyen jogon akarnánk megfosztani őket ettől? Akárhogy is, hívebben követik Kelsiert, mint mi. Vagy talán örömmel fogadná, hogy kevesebb mint egy nappal halála után mi egy nemest ültettünk a trónra?

A bábos és Kobold egymásra néztek, és egyikőjük sem mondott ellent a terrisinek.

– Egyszerűen nem helyes, ami itt történik – szólalt meg végül a legény. – Ezek az emberek azt hiszik, hogy ismerik Kelsier akaratát, de tévednek. Ő nem akarta volna, hogy az emberek búslakodjanak és zaklassák őket! Azt akarta, hogy szabadon és boldogan éljenek.

– Valóban – értett egyet Szellő. – Ráadásul mi döntöttünk úgy, hogy követjük Elend Venture-t, most pedig parancsot kaptunk tőle. A birodalmunknak szüksége van ezekre a készletekre, és nem engedhetjük meg, hogy egy szervezett lázadás átvegye az irányítást a birodalom egyik legfontosabb városa felett. Biztosítanunk kell ezt a katakombát és meg kell védenünk Urteau lakosságát egy fontosabb cél érdekében!

Allrianne egyetértően bólintott, és mint mindig, Sazed érezte a lány hatását saját érzései felett.

Egy fontosabb célért… – gondolta. Tudta, hogy Koboldnak igaza van. Kelsier nem akarná, hogy ez az eltorzult társadalom őrá hivatkozva ebben az állapotban állandósuljon. Valamit tenni kell.

– Rendben – szólalt meg. – Mitévők legyünk?

– Egyelőre semmit sem tehetünk – kezdte Szellő. – Kell egy kis idő, hogy felmérjük a városban uralkodó hangulatot. Milyen közel állnak az emberek ahhoz, hogy fellázadjanak a drága Quellionnal szemben? Mennyire aktív a helyi bűnözői réteg? Mennyire lefizethetőek a kormányban szolgáló emberek? Adjatok egy kis időt, hogy ezekre a kérdésekre választ találjak, majd aztán eldönthetjük, mihez kezdjünk!

– Én még mindig amondó vagyok, tegyünk úgy, ahogyan Kelsier tette – jelentette ki Kobold. – Miért ne dönthetnénk meg a Polgártársat, ahogy az Uralkodóval tettük?

– Kétlem, hogy az működne – ellenkezett a bábos ismét, a borát szürcsölve.

– De miért nem? – akadékoskodott a legény.

– Egy nagyon egyszerű oknál fogva, drága fiam. Kelsier már nincs köztünk.

Sazed bólintott. Ez igaz volt – bár azon ő maga is eltűnődött, vajon meg fognak-e valaha is szabadulni a Túlélő örökségétől. Bizonyos tekintetben a városban zajló zavargások természetesen következtek egy korábbi időszak döntéseiből. Ha Kelsiernek fel lehetett róni valamit, akkor az a nemesség iránt érzett túlzott gyűlölete volt. Ez a szenvedély hajtotta, és ennek a segítségével sikerült elérnie a lehetetlent. A terrisi azonban tartott tőle, hogy ez a szenvedély végül tönkreteszi azokat, akik átvették az eszméit.

– Tegyen úgy, ahogy jónak látja, Szellő úr, és ne kapkodja el! – támogatta az ötletet Sazed. – Tudassa velem, amikor úgy gondolja, hogy készen állunk a következő lépésre!

A bábos bólintott, és ezzel a megbeszélés véget ért. Az őrző felállt, és halkan sóhajtott egyet. Eközben a tekintete találkozott Szellőével, aki mosolyogva a tudósra kacsintott, mintha csak azt mondaná: „Feleannyira sem lesz bonyolult, mint ahogy gondolod.” Sazed visszamosolygott, és közben érezte a bábos hatását, aki próbálta jobb kedvre deríteni a barátját.

Mindez azonban kevésnek bizonyult. Szellő nem tudhatta, miféle kétségek – Kelsiert és Urteau problémáit messze meghaladó kétségek – gyötörték még mindig a terrisi lelkét. Örült, hogy egy ideig még a városban maradnak, mivel rengeteg munka várt rá a gyűjteményében külön lapokra feljegyzett vallásokkal kapcsolatban.

Mostanában még a tudományos munkára is nehezen vette rá magát. Megtett minden tőle telhetőt, hogy eleget tegyen Elend kívánságának, és vezére legyen a csapatának. Azonban nem tudott megszabadulni a lelkében gyökeret verő pusztító sötétségtől. Tudta jól, hogy a sok lehangoló gondolat sokkal veszélyesebb, mint bármi más, amivel a banda tagjaként valaha is szembenézett. Úgy érezte, mintha semmi sem tudná felkelteni az érdekelődését.

Muszáj folytatnom a munkát! – jutott elhatározásra, miközben kisétált a megbeszélés helyéről, majd óvatosan levette a gyűjteményét az egyik közeli polcról. – Tovább kell keresnem! Nem adhatom fel!

A munka azonban ennél lényegesen nehezebbnek bizonyult. A múltban mindig nyugalmat talált a józan észben és a rációban. Mostani érzelmei ugyanakkor nem álltak összhangban ezekkel. Akármennyit is gondolkodott azon, mit kellene tennie, nem jutott előrébb.

Séta közben a fogát csikorgatta, és azt remélte, a mozgás feloldja görcsösségét. Egy része szeretett volna szétnézni a városban és tanulmányozni a Túlélő egyházának Urteau-ban létrejött változatát. Ez azonban időpocséklás lett volna. A világ a végéhez közeledett; miért tanulmányozzon egy újabb vallást? Már erről is bebizonyosodott, hogy hamis: idejekorán elvetette a Túlélő egyházának tanításait. Több ellentmondást talált benne, mint gyűjteménye bármely más darabjában.

Viszont sokkal inkább átitatta a szenvedély.

Egy vonatkozásban minden vallás hasonló volt: mindegyik megbukott. A követőik vagy meghaltak, vagy leigázták őket, így a hitrendszerek sorra eltűntek. Ez nem elég bizonyíték?

Korábban tanította is ezeket a vallásokat, de csak a legritkább esetben járt sikerrel.

Az egész értelmetlennek tűnt. Egyébként is: nyakukon a világvége!

Nem! – határozta el magát. – Meg fogom találni a válaszokat! A vallások nem tűntek el nyomtalanul, az őrzők megőrizték őket. Biztosan rátalálok az igazságra az egyikben.

Végül eljutott a barlangnak ahhoz a falához, ahol az Uralkodó által televésett acéllemez állt. Természetesen már lemásolták a szöveget, de ő szerette volna a saját szemével is látni. Felnézett a fémlapra, ami visszaverte az egyik közeli lámpás fényét, majd olvasni kezdte annak az embernek a szavait, aki oly sok vallást pusztított el.

„A terv – olvasta – egyszerű. Amikor az erő visszatér a Kútba, magamhoz veszem és mindent megteszek, hogy az a valami többé ne szökjön meg.

De még mindig aggódom. Sokkal okosabbnak bizonyult, mint feltételeztem volna. Megfertőzi a gondolataimat: számomra nem kívánatos dolgokat látok és érzek. Szinte észrevétlenül, alattomosan munkálkodik. Bár elképzelni sem tudom, hogyan okozhatná a halálomat, mégsem tudok nyugodni.

A halálom után a készletek valamiféle védelmet nyújtanak majd a népemnek. Tartok attól, ami ránk vár. Attól, ami bekövetkezhet. Ha valaki olvassa ezeket a sorokat, akkor én már nem élek. Kedves idegen! Tudd, hogy aggódom érted. Épp ezért próbálok minden tőlem telhető segítséget hátrahagyni.

Léteznek olyan allomantikus fémek, amelyekről senkinek sem beszéltem. Ha az egyik általam felkent pap vagy, aki a barlang kialakításán dolgozott, és most a szavaimat olvasod, tudnod kell, hogy magadra vonod a haragomat, amennyiben bárkivel is megosztod ezt a tudást. Ha azonban az erő tért vissza és én képtelen voltam megbirkózni vele, akkor az elektrummal kapcsolatos tudás talán a segítségedre lehet. A kutatóim felfedezték, hogy ez a negyvenöt százalék aranyat és ötvenöt százalék ezüstöt tartalmazó ötvözet új allomantikus fém. Égetésével nem érheted el az atium erejét, viszont megvéd azokkal szemben, akik maguk atiumot égetnek.”

Eddig tartott a szöveg. Mellé bevésték még a következő katakomba helyét megadó térképrészletet is – azt az apró, déli bányászfalut, amit Vin és Elend nem sokkal korábban fedezett fel. Sazed ismét elolvasta a szavakat, amelyek csak megerősítették kétségbeesésében. Még az Uralkodó is tehetetlennek tűnt a jelenlegi helyzettel szemben. Azt tervezte, hogy életben marad, nehogy bekövetkezzen mindaz, ami most rájuk vár. De azzal is tisztában volt, hogy a tervei esetleg nem valósulnak meg.

Sazed megfordult: maga mögött hagyta a lemezt és a földalatti tóhoz sétált. A víz fekete üvegként terült el, se szél, se hamu nem zavarta fel, bár az áramlás következtében enyhén hullámzott. Két lámpást helyeztek el a szélére, amelyek némán ontották fényüket, a partot jelezve. Nem messze a tudós mögött néhány katona vert tábort – a maradék kétharmad a felső szinteken maradt, hogy azt a látszatot keltsék, laknak az épületben. Mások a barlang falait nézték át tüzetesen, hátha titkos járatra lelnek. Mindenki számára sokkal megnyugtatóbb lett volna, ha tudják, létezik más kijárat is, ha esetleg megtámadnák őket.

– Sazed!

A terrisi megfordult és biccentett Koboldnak. A fiú a fekete víztükör partján odasétált hozzá. Gondolataikba mélyedve álltak egymás mellett.

Ő is gyötrődik – gondolta Sazed, miután felfigyelt arra, a fiú milyen elmélyülten és lehangoltan bámulja a vizet. Ekkor a legény váratlanul a fejéhez nyúlt, és leoldotta a kötést a szeméről. Így láthatóvá vált az anyag alatt viselt szemüvege, amit valószínűleg arra használt, hogy a kötés ne szorítsa le a szemhéját. Ezután levette a szemüveget is, és hunyorogni kezdett. A szeme könnybe lábadt, majd lehajolt és eloltotta a lámpást, amitől szinte teljes sötétség borult rájuk. A fiú felsóhajtott, felegyenesedett és a szemét dörzsölgette.

Jól gondoltam: ónról van szó – eszmélt rá az őrző. Ahogy ezen tűnődött, felrémlett neki, hogy gyakran látta Koboldot kesztyűvel a kezén, mintha csak a bőrét óvná. Gyanította, ha közelebbről megvizsgálná a fiút, földugókat is találna. Különös.

– Sazed – szólította meg a legény –, beszélni akartam veled valamiről.

– Kérem, beszéljen nyugodtan!

– Én… – Kobold összeszedte minden bátorságát, majd a terrisire pillantott. – Én azt hiszem, Kelsier még mindig köztünk van.

Az őrző felvonta a szemöldökét.

– Természetesen nem élő személyként – tette hozzá gyorsan a fiú. – De úgy gondolom, figyel minket. Védelmez minket… valami ilyesmit érzek.

– Ez megnyugtató érzés lehet – válaszolta Sazed. Természetesen hibás feltevés.

– Ez nem csak egy érzés – felelte a fiú. – Itt van. Azon tűnődtem, vajon az általad tanulmányozott vallások közül beszél-e bármelyik is ehhez hasonló jelenségről.

– Természetesen. Rengeteg tesz említést arról, hogy a holtak szellemként köztünk maradnak, hogy segítsék vagy akár hátráltassák az élőket.

Egy ideig egyikük sem szólalt meg, Kobold nyilvánvalóan várt valamire.

– Nos? – kérdezte a fiú. – Nem mesélsz a vallásaidról?

– Már nem szoktam – vallotta be halkan az őrző.

– Vagy úgy! – csodálkozott a fiú. – És miért nem?

Sazed megrázta fejét.

– Nehezemre esik arról prédikálnom másoknak, amiben én sem leltem megnyugvást, Kobold úr. Éppen most nézem át őket és megpróbálom felfedezni, hogy melyek – ha akad köztük egyáltalán olyan – tartalmaznak igazságokat. Amint ezt megtudom, örömmel osztom meg önnel ezeket. Egyelőre azonban egyik vallásban sem hiszek, ezért tehát egyiket sem tanítom.

Meglepő módon Kobold nem szállt vitába a tudóssal. Sazed nagyon zavarónak találta, hogy a barátai – akik legtöbbje megrögzött ateista volt – mennyire megsértődtek, amikor kijelentette, hogy csatlakozik a hitetlenségükhöz. Ezzel szemben Kobold nem kezdett vitába.

– Hiszen logikus – szólalt meg végül a fiatal fiú. – Azok a vallások nem igazak. Végül is Kelsier az, aki vigyáz ránk, nem a többi isten.

Sazed becsukta szemét.

– Hogy mondhat ilyet, Kobold úr? Hiszen vele élt, ismerte jól. Mindketten tudjuk, Kelsier nem volt isten.

– De Urteau lakosai annak hiszik.

– És ez hová vezetett? A hitük elnyomást és erőszakot eredményezett. Mi értelme van az ilyen hitnek, ha ez az eredménye? Egy istenük utasításait félreértelmező emberekből álló város? Egy hamuval, fájdalommal, halállal és bánattal teli világ? – A férfi a fejét rázta. – Éppen ezért nem hordom már a fémelméimet. Azok a vallások, amelyek ennél többet nem nyújthatnak, nem érdemlik meg, hogy tovább örökítsük őket.

– Ó! – tátotta el a száját Kobold, majd letérdelt, és egyik kezét a vízbe merítette, amitől kirázta a hideg. – Úgy gondolom, ez is logikusnak hangzik. Bár azt gondoltam volna, hogy ez miatta van.

– Kire gondol?

– A társadra – felelte Kobold. – A másik őrzőre, Tindwyl-re. Többször is hallottam a vallásokról beszélni. Nem sokra tartotta őket. Azt hittem, talán azért nem emlegeted többé más népek hitvilágát, mert esetleg ő így kívánta.

Sazed megborzongott.

– Akárhogy is – folytatta a fiú, majd felállt és megtörölte a kezét –, az emberek ebben a városban többet tudnak, mint gondolnátok. Kelsier igenis vigyáz ránk.

Ezzel odébbállt. A tudós azonban rá se hederített, csak állt, és az ébenfekete víztükröt bámulta.

Mert esetleg ő így kívánta…

Tindwyl ostobaságnak tartotta a vallásokat. Véleménye szerint azok, akik ősi jövendöléseket és láthatatlan erőket hívnak segítségül, csupán kifogásokat keresnek. A Sazeddel töltött utolsó hetekben gyakran beszélgettek – sőt néha szinte vitáztak – erről, mivel kutatásuk során többször is felmerültek a Korok Hősével kapcsolatos jövendölések.

Ez a közös munka végül haszontalannak bizonyult. A legjobb esetben a jövendölések egy jobb világra vágyó emberek hiú ábrándjai. A legrosszabb esetben viszont egy rosszindulatú erő céljai elérése érdekében kitalált és okosan elhelyezett történetek. Akárhogy is, akkoriban Sazed megingathatatlanul hitt a munkájában. Tindwyl pedig segített neki. Átnézték a fémelméiket; több évszázadnyi tudást, történelmet és mitológiát szűrtek át a Mélységre, a Korok Hősére és a Megdicsőülés Kútjára vonatkozó utalásokat keresve. Tindwyl mindeközben azt hajtogatta, érdeklődése csupán tudományos jellegű és nem vallási eredetű. Sazed azonban azt gyanította, hogy valami más is áll a háttérben.

Az őrzőnő szeretett az ő társaságában tartózkodni. Elnyomta magában a vallások iránt táplált utálatát annak érdekében, hogy részese legyen annak, amit Sazed fontosnak tartott. És most, miután már nincs többé, a férfi azon kapta magát, hogy a nő munkáját folytatja: azt tette, amit Tindwyl tartott fontosnak. A nő a politikát és vezetéselméletet tanulmányozta. Imádattal olvasgatta nagy államférfiak és ezredesek életrajzait. Elképzelhető, hogy ő tudat alatt azért fogadta el Elend nagyköveti megbízatását, mert így részesévé válhatott őrzőtársa kutatásainak? Ahogy a halála előtt Tindwyl is átadta magát az ő érdeklődési körének?

Sajnos ezt nem tudhatta biztosan. Igazság szerint azt gondolta, a lelki bajai mélyebbről fakadnak. Az a tény azonban, hogy épp Kobold tett ilyen találó megfigyelést az ő viselkedésével kapcsolatban, mélyen elgondolkodtatta a férfit. A fiú nagyon jól látta a dolgokat. Ahelyett, hogy ellentmondott volna neki, Kobold előállt egy lehetséges magyarázattal.

A terrisi le volt nyűgözve. Megrázta magát, egy darabig a vizet bámulta, és a legény szavain tűnődött. Aztán kihúzta gyűjteményéből a következő vallást, és nekifogott tanulmányozni. Minél hamarabb végez velük, annál hamarabb talál rá az igazságra. Remélhetőleg.