Tizenhetedik fejezet

Elend az emberei élén lovagolt, a hamutól tisztára kefélt, hófehér ménjén. Megfordította a lovát és végignézett serege nyugtalan sorain. Látta az esti fényben várakozó arcokra kiülő rettegést. Hallották a szóbeszédet, amelyet aztán császáruk az előző nap megerősített. Ma ellenállóvá kell tenni a sereget.

Elend végiglovagolt a sorok között; Demoux ezredes mellette haladt deres csődörén. Mindkét állat hatalmas csataló volt, amiket a látvány végett hoztak magukkal, és nem elsősorban azért, hogy a hasznukat vegyék. A császár és a többi hivatalnok az út nagy részét csatornajáró hajókon, és nem lóháton tették meg.

Elend nem aggódott a döntése erkölcsösségén, azon, hogy kiteszi embereit a ködnek – legalábbis ebben a pillanatban nem aggódott ezen. Valami nagyon fontosat megtanult önmagával kapcsolatban: őszinte volt. Talán túl őszinte is. A bizonytalanság kiülne az arcára, a katonák megéreznék a tétovázását. Így megtanulta az aggályait és félelmeit azokra az időkre tartogatni, amikor a legszűkebb baráti körben tartózkodott. Ez viszont azt jelentette, hogy Vin túl gyakran látta őt mélázni. Így azonban más alkalmakkor nyugodtan sugározhatott önbizalmat.

Gyorsan haladt, a lova patái olyan hangosan dobogtak, hogy az emberek messziről is meghallották. Olykor megütötte a fülét a kapitányok kiáltása, akik az embereiket utasították, hogy tartsanak ki. Ennek ellenére Elend látta a katonái szemében az aggodalmat. És hibáztathatja-e őket ezért? Aznap olyan ellenséggel találják majd magukat szemben, amely ellen nem tudnak harcolni, és aminek nem tudnak ellenállni. Egy órán belül hétszázan terülnek majd el holtan közülük. Körülbelül minden ötödik katona. Nem rossz arány, nagyobb léptékben mérve – de ez kevés vigaszt nyújtott a felsorakozott embereknek, akik érezték az őket körülölelő ködöt.

Azonban kitartottak. Elend büszke volt rájuk. Megadta a lehetőséget azoknak, akik nem akartak szembenézni a köddel, hogy visszatérjenek Luthadelbe. A fővárosban is szükség volt csapatokra, és inkább nem menetelt olyan férfiakkal, akik nem kívántak kiállni a ködbe. Szinte senki sem hagyta el a sereget. A nagy többség teljes létszámban felsorakozott, utasítás nélkül is. Felvették a teljes harci felszerelésüket, kifényesített és megolajozott páncélzattal, olyan tiszta egyenruhában, amilyet csak lehetett viselni ebben a hamufoltos vadonban. Elend helyesnek tartotta, hogy teljes vértezetben álltak ki, mintha csak csatába indulnának – és bizonyos értelemben valóban ez várt rájuk.

Az emberei megbíztak benne. Tudták, hogy a köd közeledik Luthadel felé, és megértették a barlanggal rendelkező városok elfoglalásának jelentőségét is. Elhitték, hogy a császár képes segíteni a családjaikon.

Ez a bizalom még eltökéltebbé tette őt. A lovát az egyik sor mellé ösztökélte, majd forraszt égetett. A teste megerősödött, több erő jutott a tüdejébe is, és buzdítani kezdte embereit, hogy bátrabbak legyenek.

– Tartsatok ki! – kiáltotta.

Fejek fordultak felé, és a páncélcsörgés alábbhagyott. A saját hangját olyan hangosnak hallotta, hogy vissza kellett vennie az ón égetéséből.

– Ez a köd le fog csapni néhányunkra. A legtöbben azonban érintetlenek maradunk, és a megbetegedettek közül szinte mindenki fel fog épülni! Azután már egyikünknek sem kell félnie a ködtől. Nem érkezhetünk meg Fadrexbe anélkül, hogy kitettük volna magunkat a köd hatásának! Ha így cselekednénk, akkor reggel érhetne bennünket a támadás, amikor a sátrainkban húzzuk meg magunkat. Az ellenségeink így is, úgy is a ködbe kényszerítenek minket, és akkor úgy kellene harcolunk, hogy minden hatodik katonánk rángatózva a földön fetrengene.

Megfordította a lovát, Demoux követte, és végighaladtak a sorok mentén.

– Nem tudom, miért öl a köd, de bízom a Túlélőben! A köd urának nevezte magát. Ha meghalnak közülünk néhányan, az az ő akaratából történik. Tartsatok ki!

Az emlékeztetője hatásosnak bizonyult. A katonák kihúzták magukat és nyugatnak fordultak, ahol a nap hamarosan alábukik. Elend ismét a lova véknyába rúgott, és egyenes derékkal ült a nyergében, ahonnan mindenki jól láthatta.

– Bátornak tűnnek, uram – jelentette csendesen Demoux, miközben lovával Elend mellé lépdelt. – Jó beszéd volt.

A császár bólintott.

– Uram… – szólalt meg az ezredes. – Komolyan gondolta, amit a Túlélőről mondott?

– Természetesen igen.

– Ne haragudjon, uram! – szabadkozott az ezredes. – Nem állt szándékomban megkérdőjelezni a hitét, csak arról van szó, hogy… Nos, nem kell tovább játszania a színjátékot, ha nem akarja.

– A szavamat adtam, Demoux – mondta Elend felhúzott szemöldökkel, és a sebhelyes arcú ezredesre pillantott –, és be is tartom azt.

– Hiszek önnek, uram, ön tiszteletre méltó ember.

– De?

Demoux elgondolkozott.

– De… amennyiben nem hisz igazán a Túlélőben, akkor nem hiszem, hogy ő szeretné, ha a nevében beszélne.

Elend kinyitotta a száját, hogy leszidja az ezredest tiszteletlensége miatt, de meggondolta magát. A férfi őszintén, szívéből beszélt. Az ilyet nem szokás megbüntetni.

Mellesleg, akár igaza is lehet.

– Nem tudom, miben hiszek, Demoux – vallotta be, majd visszatekintett a katonákra. – Bizonyosan nem az Uralkodóban, Sazed vallásai pedig évszázadok óta nem léteznek, és már ő sem beszél róluk. Úgy tűnik, a Túlélő egyháza maradt az egyetlen választási lehetőség.

– Őszinte tisztelettel, uram, de meg kell mondjam, ez nem valami erős fogadalom.

– Mostanában nehezemre esik hinni, Demoux. – Elend felpillantott és nézte a levegőben szállingózó hamupelyheket. – Az utolsó istenséget az a nő ölte meg, akit végül elvettem feleségül. A nő, akit önök vallásos tisztelettel öveznek, bár ő megveti az áhítatot.

Az ezredes némán bólintott.

– Nem tagadom az istenüket, Demoux. Komolyan gondolom, amit mondtam: úgy hiszem, a Kelsierben való hit jobb, mint a többi lehetőség. És figyelembe véve, hogy mi vár ránk az elkövetkező néhány hónapban, szívesen hiszem azt, hogy valami – bármi is az – fentről figyel és segít rajtunk.

Néhány pillanatig a gondolataikba merültek.

– Tudom, hogy az örökösnő ellenzi a Túlélő iránt tanúsított tiszteletünket, uram – kezdte végül az ezredes. – Ismerte őt, ahogy én is. Azzal azonban nincs tisztában, hogy a Túlélő sokkal több lett, mint Kelsier, a férfi.

A császár összevonta szemöldökét.

– Úgy hangzik, mintha számításból istent csinált volna belőle, barátom: mintha csak jelképnek tekintené.

Demoux megrázta a fejét.

– Úgy értem, Kelsier hétköznapi ember volt, viszont egy olyan, aki valami többlethez jutott, valami örökkévalónak, halhatatlannak a darabkájához. Amikor meghalt, nem egyszerűen Kelsierként, a bandavezérként halt meg. Nem tartja furcsának, felség, hogy már a Bugyrok előtt nem vált ködszerzetté?

– Az allomancia így működik, Demoux. Nem kapjuk meg az erőt addig, amíg valami szörnyűség nem történik velünk, amibe csaknem belehalunk.

– És nem gondolja, hogy Kelsier már a Bugyrok előtt is átélt hasonló eseményeket? Hiszen obligátoroktól és nemesektől lopott. Nagyon veszélyes életet élt. Úgy gondolja, hogy elkerülhette volna a veréseket, halálközeli élményeket és érzelmi megrázkódtatásokat?

Elend elgondolkozott.

– A Bugyrokban jutott hozzá az erőhöz – jelentette ki aztán halkan –, mert valami elhatalmasodott rajta. Akik ismerték, azt mesélik, hogy nagyon megváltozott, mire visszatért. Egyetlen cél lebegett a szeme előtt: olyasvalamit akart elérni, amit a világon mindenki más lehetetlennek tartott.

Demoux megrázta a fejét.

– Nem, uram. Kelsier, a férfi meghalt a Bugyrokban, és megszületett Kelsier, a Túlélő. Hatalmas erő, hatalmas bölcsesség került a birtokába egy mindenki felett álló hatalom által. Így érte el célját. Ezért imádjuk őt istenként. Továbbra is megmaradt emberi tökéletlensége, de egy istenség reményei áradtak belőle.

Elend elfordult. Ésszerű, tudós énje pontosan értette, mi történik: a követői fokozatosan istenként kezdték tisztelni Kelsiert, és egyre rejtélyesebbnek állították be az életét. Mennyei erőkkel kellett felruházni, mivel az egyháza nem tisztelhetett egy hétköznapi embert.

És Elend másik énje mégis örült a magyarázatnak, mert a történet így sokkal hihetőbbé vált. Végül is Demoux-nak igaza lehet: egy alvilági alak hogyan élhetett olyan sokáig az utcán anélkül, hogy elpattant volna?

Valaki felkiáltott.

Elend felkapta a fejét, és a sorokat pásztázta. A katonák mozgolódni kezdtek. Megjelent a köd, akár egy szempillantás alatt új hajtásokat hozó, ég felé tekergőző növény. Nem látta a földre zuhant katonát. Ez azonban már nem is számított, mert mások is üvölteni kezdtek.

A vörösen izzó nap egyre homályosabbá vált, ahogyan közeledett a látóhatárhoz. Elend lova idegesen toporgott. A kapitányok utasították katonáikat, hogy maradjanak a helyükön, de Elend még mindig látott mozgást. Az előtte álló csoportban kisebb-nagyobb kupacok jelentek meg a sorokban, miután egymás után zuhantak a földre az emberek, akár az elvágott zsinórú marionettbábuk. A társaik elhátráltak a földön reszketőktől, miközben a köd mindent és mindenkit körbefont.

Szükségük van rám – gondolta Elend, és rántott egyet a száron, majd a környezetében lévők érzelmeire vonzott. – Demoux, induljunk!

Megfordította lovát, de az ezredes nem követte.

Elend megfordult.

– Demoux? Mi a…

Abban a pillanatban elállt a szava. Ősz hajú barátja a nyeregben ült, és hevesen rázkódott. Miközben Elend figyelte, a kopaszodó katona lecsúszott a hátasáról és lehuppant a bokáig érő hamuba.

– Demoux! – kiáltotta a császár, és rettenetesen ostobának érezte magát.

Lepattant a lóról. Sosem gondolkodott el azon, vajon az ezredesre is hatással lesz-e a köd. Azt feltételezte, hogy ő is – csakúgy, mint Vin és a többiek – már régen ellenállóvá vált. A férfi mellé térdelt. Lába a hamuba süppedt, és hallotta, ahogyan a katonák kiáltoznak és a kapitányok parancsokat üvöltenek. A barátja reszketett, tekergett és fájdalmában levegő után kapkodott.

A hamu pedig csak hullt és hullt tovább.