Negyedik fejezet

Sazed, az új birodalom nagykövete egy papírlapot tanulmányozott. „A kanzi nép tanai – állt a papíron. – A halandóság szépségéről, a halál fontosságáról és az emberi test mint az isteni egész részének létfontosságú szerepéről.”

Saját kezűleg írott szavakat olvasott, amelyeket egyik ferukímiai fémelméjéből másolt ki, ahol szó szerint több ezer kötetet tárolt. A cím alatt a lapon többnyire macskakaparással a kanzi nép hitvilágát és vallását sorolta fel.

Hátradőlt székében, maga elé tartotta a lapot és újra végigment a jegyzeteken. Szinte egész nap erre az egy vallásra összpontosított, és végre döntést akart hozni. Már azelőtt is sokat tudott a kanzi hitvilágról, mivel – a többi Megdicsőülés előtti időből származó vallással együtt – egész életében ezt tanulmányozta. A vallások a szenvedélyévé váltak.

Aztán eljött az a nap, amikor ráeszmélt, hogy minden összegyűjtött tudása felesleges.

„A kanzi vallás ellentmond önmagának – hozta meg a döntést, majd jegyzeteket rótt a lap szélére. – Azt tanítja, hogy minden teremtés része az »isteni egésznek«, és azt sugallja, hogy minden test egy szellem műalkotása, aki döntésének megfelelően ezen a világon él. Ugyanakkor az egyik tan kimondja, hogy a gonoszokat rosszul működő testbe költözteti.”

Micsoda ízléstelen doktrína! – gondolta. A mentális vagy fizikai hiányosságokkal született emberek együttérzést, esetleg sajnálatot, de semmiképpen sem lenézést érdemeltek. Ezen túl a vallás melyik elképzelése volna igaz? Talán hogy a lelkek választják ki és határozzák meg a testüket, vagy hogy a számukra kiválasztott test által nyernek büntetést? És mindez vajon milyen hatással van egy gyermek jellemére és vérmérsékletére?

Bólintott magának, majd újabb megjegyzést kapart a lap aljára. „Logikai ellentmondás. Nyilvánvalóan nem állja meg a helyét.”

– Mi az ott a kezedben? – kérdezte Szellő.

A terrisi felnézett. Szellő egy kis asztal mellett ült, bort iszogatott és szőlőt majszolt. Szokásához híven nemesi felöltőjét viselte, amit fekete kabáttal, élénkpiros mellénnyel és párbajpálcával egészített ki. Beszéd közben előszeretettel hadonászott a bottal. A Luthadel ostroma alatt leadott súlyfeleslegét már teljes egészében visszaszedte, így jogosan lehetett „pocakosnak” nevezni.

Sazed visszapillantott a papirosra. Aztán gondosan visszahelyezte több száz lapból álló gyűjteményébe, majd lezárta a textillel borított, faragott fedelet, és masnit kötött rá.

– Semmi érdemleges, Szellő úr – válaszolta.

A míves nyugodtan kortyolgatott tovább.

– Semmi érdemleges? Mindig azokkal a papírokkal pepecselsz. Amikor van egy kis időd, mindig előszedsz egyet közülük.

A terrisi a széklábhoz tette a gyűjteményt. Hogyan is magyarázhatná el? A vastagra dagadt gyűjtemény az őrzők által összegyűjtött több mint háromszáz különböző vallás leírását tartalmazta. A vallások mindegyike már régen eltűnt: az Uralkodó úgy ezer évvel korábban, hatalomra kerülése után rögtön kiirtotta őket.

Szeretett asszonya egy éve lett semmivé, és Sazed tudni akarta… nem is, inkább tudnia kellett… vajon a világ vallásai megadják-e a keresett választ. Vagy megtalálja az igazságot, vagy minden vallást száműz az életéből.

A bábos kérdőn nézett rá.

– Inkább nem beszélnék róla, Szellő úr – morogta ő.

– Ahogyan kívánod… – A míves felemelte poharát. – Talán a ferukímiai képességeid segítségével áthallgatózhatnál a szomszédos terembe…

– Nem hinném, hogy illendő volna.

A bábos elmosolyodott.

– Drága terrisim, erre csak te vagy képes: elfoglalsz egy várost, majd azon aggódsz, udvariasan viselkedsz-e a korábbi önkényúrral.

Sazed lesütötte szemét, mert kissé kínosan érezte magát. De kénytelen volt igazat adni Szellőnek. Bár nem hadsereg élén jöttek Lekal városába, valóban azzal a céllal érkeztek, hogy elfoglalják. Kard helyett pedig egyszerűen egy darab papirossal szándékoztak elérni ezt.

Mindez azon múlott, mi folyik a szomszédos teremben. Vajon a király aláírja a megállapodást? Ők ketten nem tehettek mást, mint hogy várnak. Ő pedig hamarosan elővesz egy újabb vallást a gyűjteményéből. Már egy napja törte a fejét a kanzi vallás mibenlétén, és most, hogy megtalálta a megoldást, szeretett volna belekezdeni egy másikba. Az elmúlt év során a vallások körülbelül kétharmadát áttanulmányozta. Alig száz maradt hátra, bár a számuk a kétszázhoz állhatott közelebb, ha figyelembe vette az összes szektát és felekezetet.

Közel járt hozzá, hogy végezzen az összessel. Az elkövetkező néhány hónapban a többi vallást is átnézi majd. Mindegyikre szeretett volna időt szakítani. Biztos volt benne, hogy valamelyikben megtalálja majd az igazságot, amit keres. Nagy valószínűség szerint megtalálja a választ arra, mi történt Tindwyl szellemével. Az egyik tan választ ad majd a kérdésre anélkül, hogy fél tucat különböző ponton ellentmondana magának.

Viszont abban a pillanatban feszélyezte, hogy Szellő előtt olvasson. Így hát inkább erőt vett magán és a székében ülve türelmesen várakozott.

A termet a birodalmi nemesek ízlése szerint díszítették. Sazed már elszokott a finom megoldásoktól. Elend fényűző kellékei nagy részét eladta vagy elégette – népének ugyanis élelemre és melegre volt szüksége a hideg télen. Ám Lekal király láthatóan nem ezt az utat választotta, bár itt délen kevésbé kemény teleket éltek meg.

Sazed kipillantott az ablakon. Lekal városa nem büszkélkedett igazi palotával: körülbelül két évvel azelőttig egyszerű vidéki birtok volt csupán. Az udvarházból előkelő kilátás nyílt a növekvő városra – ami azért egyelőre inkább nyomornegyedre hasonlított.

Mégis, ez a nyomornegyed irányította az Elend védelmi vonalához veszélyesen közel eső területeket. Szükségük volt a Lekal király által nyújtott szövetség biztonságára, így hát a császár Sazed nagykövet részvételével küldöttséget szervezett, hogy biztosítsák Lekal király hűségét. A hűbérúr éppen a szomszédos teremben tárgyalt a tanácsadóival, ahol megpróbálták eldönteni, elfogadják-e a megállapodást – és azzal csatlakozzanak-e Elend Venture többi alattvalójához.

Az Új Birodalom nagykövete….

Sazed nem nagyon örült a titulusának, mivel az azt fejezte ki, hogy ő is a birodalom alattvalója. Népe, a terrisiek felesküdtek, hogy soha többé nem szólítanak senkit mesternek. Ezer évig éltek elnyomásban, állatok gyanánt szaporították őket: tökéletes, engedelmes szolgákká formáltak egy egész népcsoportot. Csak a Végső Birodalom bukása után lehettek ismét szabaddá és irányíthatták a saját sorsukat.

Eddig azonban a terrisiek nem igazán jeleskedtek az önrendelkezésben. Természetesen az sem segített, hogy az acélinkvizítorok annak idején a terrisi tanács összes tagját lemészárolták, és ezáltal Sazed népe irányítás nélkül maradt.

Kétszínűek vagyunk – vonta le a következtetést. – Senki sem tudta, hogy az Uralkodó Terrisből származott. Népünk saját szülötte követte el ezeket a szörnyűségeket ellenünk. Milyen jogon ragaszkodunk akkor ahhoz, hogy nem fogadjuk el az idegeneket urainknak? Nem egy idegen mészárolta le a férfinépet, pusztította el a kultúránkat és tüntette el a vallásunkat!

Így hát Sazed beletörődött, hogy Elend Venture nagyköveteként szolgáljon. Elendre barátjaként tekintett – sőt: senki más nem tisztelte úgy az ifjú császárt, mint ő. Az őrző szemében még a Túlélő sem rendelkezett olyan erős jellemmel, mint Elend Venture. A fiatalember még azután sem akart uralkodni a terrisi nép felett, hogy a szökevényeket befogadta az országába. Sazed nem tudta biztosan, népe szabadon él-e, vagy sem, de arról meg volt győződve, hogy sokkal tartoztak a ködszerzetnek. Ezért szívesen vállalta a nagyköveti megbízatást.

Annak ellenére, hogy sok egyéb tennivalója is lett volna. Többek között válhatott volna belőle népének vezére.

Nem – Sazed a gyűjteményére pillantott. – Egy hitetlen nem állhat a népe élére. Előbb a magam számára kell megtalálnom az igazságot. Ha létezik egyáltalán.

– Jó sokáig tanakodnak, az egyszer biztos – állapította meg Szellő egy szőlőszemen nyammogva. – Az ember úgy gondolná, hogy annyi egyeztetés után mostanra már tudják, alá akarják-e írni vagy sem.

A tudós a terem túlsó falába vágott díszes faajtóra pillantott. Hogyan dönt majd Lekal király? Van más választása?

– Ön szerint helyesen tettük, hogy idejöttünk, Szellő úr? – szaladt ki a száján.

A bábos felhorkant.

– Az, hogy helyes vagy helytelen, itt most nem számít. Ha nem mi zaklatjuk a kérésünkkel Lekal királyt, megtette volna más. Ez alapvető stratégiai kérdés. Legalábbis én így látom – de talán sokkal számítóbb vagyok, mint mások.

A terrisi a köpcös férfi szemébe nézett. Szellő a legarcátlanabb és leghevesebb vérmérsékletű bábos volt, akivel valaha is találkozott. A legtöbb bábos óvatosan használta az erejét, megválogatta, hogy kin próbálja ki a képességeit, és csak a legmegfelelőbb időpontban befolyásolta mások érzelmeit. Szellő ezzel szemben mindenki érzelmeivel játszott. Sazed is érezte a hullámokat, ahogy ott ültek a teremben – igazából részben csak azért, mert tudta, mit kell érezni.

– Ha megenged egy megjegyzést, Szellő úr – szólalt meg –, engem nem tud olyan könnyen becsapni, mint azt gondolja.

Szellő várakozóan felhúzta a szemöldökét.

– Tudom, legbelül ön jóságos – magyarázta a tudós. – Éppen csak mindent megtesz azért, hogy ezt titokban tartsa. Eljátssza azt, hogy érzéketlen és önző. Viszont akik figyelemmel kísérik a tevékenységét és nem csak arra figyelnek, amit mond, átlátnak a színjátékon.

A köpcös férfi elfintorodott, Sazedet pedig örömmel töltötte el, hogy sikerült meglepnie a bábost, aki láthatóan nem számított az őszinte véleménynyilvánításra.

– Drága barátom – kezdte Szellő, aztán belekortyolt a borába –, csalódtam benned. Nem épp az imént értekeztél az udvarias viselkedésről? Nos, nem valami udvarias, hogy rámutattál öreg, zsémbes és borúlátó barátod legféltettebb titkára.

– Az a legféltettebb titka, hogy jószívű?

– Sokat fáradoztam azon, hogy ezt a tulajdonságomat elrejtsem – vetette oda Szellő. – Sajnos, úgy tűnik, még ez is kevésnek bizonyult. Most pedig, hogy eltereljem a szót ettől a számomra túlságosan is kényelmetlen témától, visszatérek korábbi kérdésedhez. Azt kérdezed, helyesen cselekszünk-e. Mit értesz helyes alatt? Hogy Lekal királyt arra kényszerítjük, Elend alattvalója legyen?

Sazed bólintott.

– Nos, akkor azt kell mondanom, hogy igen, helyesen cselekszünk. A megállapodásért cserébe Elend seregei védelmet biztosítanak Lekal városának.

– Aminek az az ára, hogy átadja neki a várost.

– Ugyan már! – legyintett lekezelően Szellő. – Mindketten tudjuk, hogy Venture sokkalta rátermettebb vezető, mint amilyen Lekal valaha is lesz. Hiszen a legtöbb alattvalója rozzant viskókban tengeti az életét, az Uralkodó szerelmére!

– Igen ám, de azt Szellő úrnak is el kell elismernie, hogy a királyt belekényszerítjük ebbe a megállapodásba.

A bábos ismét összeráncolta homlokát.

– A politika erről szól. Sazed, ennek az embernek az unokaöccse kolossz sereget küldött ránk, hogy a földdel tegyék egyenlővé Luthadelt! Lekal király szerencsésnek mondhatja magát, hogy Elend nem állt bosszút a városon és nem rombolta porig. Nagyobb a seregünk, több a tartalékunk és hatékonyabbak az allomantáink. Ez a nép sokkal jobban jár, ha Lekal aláírja a megállapodást. Mit nem értesz ezen, drága barátom? Nem egészen két nappal ezelőtt te is ugyanezeket az érveket hoztad fel a tárgyalóasztalnál.

– Elnézését kérem, Szellő úr! – szabadkozott Sazed. – Mostanában… ellentmondásos érzések kavarognak bennem.

A pocakos először nem mondott semmit. Végül jelentőségteljesen a barátjára pillantott:

– Még mindig fáj, igaz? – tette fel végül a kérdést.

Ez a bábos túlságosan is jól ismeri mások érzéseit – vonta le a következtetést az őrző.

– Igen – suttogta.

– Idővel elmúlik – nyugtatta Szellő. – Előbb vagy utóbb.

De valóban elmúlik-e? – tűnődött Sazed, és elfordította fejét. Már eltelt egy év, de még mindig úgy érezte, mintha már semmi sem lenne ugyanolyan, mint régen. Néha azon tűnődött, vajon nem csak azért merült-e el a vallások tanulmányozásában, hogy elmeneküljön a fájdalma elől.

Ha ez így van, rossz módját választotta a bánat feldolgozásának, mivel a gyász mindig mindenhol jelen volt. Elbukott… Nem: cserbenhagyta a hite. Már semmibe sem tudott kapaszkodni.

Minden értelmét veszítette.

– Nézd… – szólalt meg Szellő, hogy felkeltse a barátja figyelmét. – Az, hogy itt ülünk és Lekal döntésére várunk, nyilvánvalóan feszültté tesz mindkettőnket. Miért nem beszélünk valami másról? Mi lenne, ha inkább az egyik elraktározott vallásodról mesélnél? Már hónapok óta nem próbáltál megtéríteni!

– Már lassan egy éve nem hordom a vörösrézelméimet, Szellő úr.

– De néhány részletre biztosan emlékszel – erőltette a pocakos míves. – Miért nem akarsz valami új vallásra áttéríteni? Tudod, a régi szép idők kedvéért.

– Nem tartom helyesnek, Szellő úr.

Ez felért egy árulással. Őrzőként – terrisi ferukimistaként – Sazed vörösréz ékszerei rettentő mennyiségű ismeretet raktároztak, amiket egy későbbi időpontban mind fel tudott idézni. A Végső Birodalom idején a hozzá hasonlók nagy szenvedések árán halmozták fel óriási ismeretanyagukat – és nem csak a vallásokkal kapcsolatban. Az Uralkodó előtti időszakra vonatkozó legapróbb részleteket is összegyűjtötték. Feljegyezték őket, átadták egymásnak és a ferukímia segítségével mindent pontosan megőriztek.

Arra azonban, amit a leginkább kerestek, ami a küldetésükké vált, nem találtak rá: uralma első évszázadában az Uralkodó eltörölte a terrisiek vallását.

Mégis rengetegen ontották a vérüket azért, hogy Sazed tulajdonában maradhasson az a felbecsülhetetlen mennyiségű emlék, amit megörökölt. Ő pedig letette. Miután a vallásokkal kapcsolatos adatokat előhívta és a gyűjteményében tárolt papírlapokra lejegyezte, minden egyes fémelméjét levette, és egy biztos helyre rejtette.

De egyszerűen már… elveszítették a jelentőségüket. Volt, amikor az őrző úgy érezte, már semmi sem számít. Megpróbált nem sokat töprengeni ezen, de a gondolat ott motoszkált a fejében. A szörnyű gondolat, amitől nem lehetett megszabadulni. Csalárdnak és értéktelennek érezte magát. Ha jól sejtette, ő volt az utolsó ferukimista. Megfelelő háttér hiányában senki sem indult őrzők felkutatására, és annyi bizonyos, hogy egy éven belül egy szökött őrző sem lépte át Elend birodalmának határát. Így hát ő az egyetlen őrző. És a többi terrisi szolgához hasonlóan gyermekkorában őt is kasztrálták. Így hát a ferukímiát senki sem örökli. A terrisi nép egyes képviselőiben ott lakozott még a képesség szikrája, de az Uralkodó erőfeszítéseinek köszönhetően addigra szinte teljesen kihalt, és a Zsinat tagjainak mártíromsága után… nem sok remény maradt.

Sazed a fémelméket gondosan elzárva tartotta. Magával vitte őket, akárhová ment, de sohasem használta az ékszereket. Nem hitte, hogy valaha is újra szüksége lesz rájuk.

– Nos? – kérdezte Szellő, majd felállt, odasétált a barátjához és nekitámaszkodott az ablakkeretnek. – Mesélsz nekem az egyik vallásról? Melyik lesz az? Talán az, amelyikben az emberek térképeket készítettek? Vagy az, ahol növényeket istenítettek? Csak akad egy olyan, amelyik a bort bálványozza. Az jó lesz nekem.

– Kérem, Szellő úr! – méltatlankodott Sazed, és kitekintett a városra. Ahogy ez már megszokott volt, ezúttal is hamueső hullott az égből. – Nem szeretnék ezekről a dolgokról beszélni.

– Hát az meg hogy lehet? – csodálkozott a köpcös míves.

– Ha létezne egy isten, Szellő úr – magyarázta a tudós –, ön szerint engedte volna, hogy az Uralkodó ennyi emberrel végezzen? Ön szerint engedte volna, hogy ilyenné váljon a világ? Nem fogom sem önnek – sem senkinek – olyan vallások tanait megtanítani, amelyek nem adnak választ a kérdéseimre. Soha többé.

A bábos elnémult.

Az őrző megérintette a hasát. Szellő megjegyzései fájdalmat okoztak neki. A borzasztó, egy évvel korábbi eseményekre emlékeztették, amikor Tindwyl meghalt. Amikor Sazed Marshsal harcolt a Megdicsőülés Kútjánál, ahol ő is majdnem odaveszett. Ruházatán keresztül is érezte a sebeket, amelyeket Marsh ejtett a fémgyűrűkkel, amelyek felhasították a bőrét.

A gyűrűk ferukímiai erejét kihasználva mentette meg az életét, gyógyította meg a testét, miután a testébe zárta a fémdarabkákat. Nem sokkal azután összegyűjtött egy kis életerőt és egy orvos kivette a gyűrűket a testéből – Vin véleménye ellenére, aki szerint előnyösebb lett volna, ha a szervezetében hagyja a fémeket. Sazed azonban aggódott, hogy nem tesz jót az egészségének, ha az ékszerek a húsába ágyazódnak. És különben is: meg akart szabadulni tőlük.

Szellő megfordult és kinézett az ablakon.

– Mindig is te voltál a legjobb közöttünk, Sazed – vallotta be halkan. – Mert te hittél valamiben.

– Sajnálom, Szellő úr, nem állt szándékomban csalódást okozni.

– Ó, nem okoztál csalódást, mert egy szavadat sem hiszem. Te nem az a fajta ember vagy, aki egyik napról a másikra elveszíti a hitét. Van egy olyan érzésem, hogy ez neked nem megy. Egyáltalán nem illik hozzád. A végén úgyis találsz magadnak valamit, amiben hinni tudsz.

Az őrző ismét kinézett az ablakon. A terrisiekhez képest nyersen fogalmazott, de most nem akart vitába szállni.

– Nem volt még alkalmam megköszönni neked – folytatta a bábos.

– Mit, Szellő úr?

– Hogy segítettél talpra állni. Egy évvel ezelőtt rávettél, hogy keljek fel és folytassam az életemet. Ha akkor nem segítesz, nem biztos, hogy kikerültem volna a gödörből… Nem tudom, mi lett volna a vége…

Sazed bólintott. Lelke mélyén azonban megkeseredettnek érezte magát. Igen, láttad a pusztítást és a halált, barátom. De a nő, akit szeretsz, még életben van. Én is ki tudnék kászálódni a gödörből, ha a szeretett asszony még élne. Hozzád hasonlóan én is helyre jönnék.

Az ajtó kinyílt.

A két férfi megfordult. Egy segéd lépett a terembe és cikornyásan írt pergament tartott a kezében, amin ott díszelgett a megállapodás, Lekal király aláírásával. Az uralkodó apró, szinte olvashatatlan betűkkel írta alá a nevét. Tisztában volt vele, hogy vereséget szenvedett.

A segéd az asztalra tette a pergament, majd visszavonult.