Emlékszem, Kelsier eredeti tervének korai időszakában mennyire összezavart mindenkit a rejtélyes „tizenegyedik fémről” szóló elméletével. Állítása szerint legendákat hallott egy olyan titokzatos fém létezéséről, aminek a segítségével el lehet pusztítani az Uralkodót. Azt is állította, hogy ő maga – hosszas és alapos kutatás után – megtalálta a fémet.

Senki sem tudta, Kelsier mivel töltötte a Bugyrokból való szabadulás és a Luthadelbe való visszatérés közti éveket. Amikor rákérdeztek, csak annyit válaszolt, hogy „nyugaton” járt. Vándorlásai során olyan történeteket hallott, amiket még az őrzők sem. A banda legtöbb tagja nem tudta, mihez kezdjen ezekkel a legendákkal. Elképzelhető, hogy ez volt az első pillanat, amikor a legrégebbi barátai is kétkedni kezdtek vezetői képességeiben.

Huszonharmadik fejezet

Keleten, egy homokkal és mocsokkal tarkított, kietlen területen fiatal fiú hanyatlott egy szká viskó padlójára. Ez még sok évvel a Bukás előtt történt, amikor az Uralkodó még élt. Nem mintha a fiú tudott volna ezekről a dolgokról. Koszos, rongyos kinézete volt, mint a legtöbb szká gyermeknek a Végső Birodalomban. Zsenge kora miatt nem dolgozhatott a bányákban, így napjait anyja gondoskodása elől elszökve, a többi gyerekkel töltötte, akikkel végigfosztogatták a száraz, poros utcákat.

Kobold már körülbelül tíz éve nem volt ugyanaz a fiú. Igazából tudatában volt a téveszméinek – a sebei okozta láz miatt hol elveszítette, hol visszanyerte az eszméletét, és elméje közben megtelt a múlt álmaival. Hagyta őket szabadon áramlani. Az összpontosítás túl sok energiát kívánt volna.

Így hát visszaemlékezett, milyen érzés volt leesni a szoba padlójára. Egy nagydarab férfi – mindenki nagy volt hozzá viszonyítva – ágaskodott felette, egy koszos és kormos bőrű bányász. A férfi Kobold mellé köpött a poros padlóra, majd a többi szkához fordult. Sokan voltak. Az egyikük sírt. A könnycseppek tisztára mosták a nő arcát.

– Rendben – szólalt meg a nagydarab férfi. – Elkaptuk. Most mi legyen?

Az egybegyűltek egymásra pislogtak. Az egyik halkan becsukta a viskó ajtaját, kizárva a vörös napsugarakat.

– Csak egy dolgot tehetünk – vélekedett egy másik férfi. – Átadjuk nekik.

Kobold felnézett, egyenesen a zokogó asszony szemébe. A nő elfordult.

– Lenni, hogy hol a mit? – kérdezősködött a fiú.

A tagbaszakadt férfi ismét köpött egyet és csizmájával Kobold nyakára lépett, hogy visszanyomja a fiút a kemény hajópadlóra.

– Nem lett volna szabad megengedned neki, hogy azokkal az utcagyerekekkel futkározzon, Margel. Az átkozott fiú szinte teljesen elveszítette az eszét.

– Mi történik, ha átadjuk? – szólalt meg egy újabb hang. – Úgy értem, mi van akkor, ha úgy gondolják, mi is olyanok vagyunk, mint ő? Minket is kivégezhetnek! Láttam már rá példát: valakit átadsz és azok a… lények felkutatnak mindenkit, aki ismerte az illetőt.

– Az ilyen bajok, mint az övé is, tényleg öröklődnek a családon belül – állította egy újabb hang.

A szobában mindenki elnémult. Mindenki tudott Kobold családjáról.

– Megölnek bennünket – rebegte a megrémült férfi. – Tudod, hogy megteszik! Láttam őket, láttam a szemükbe szúrt cövekeket. Démonok, én mondom!

– Nem hagyhatjuk, hogy szabadon jöjjön-menjen! – kiáltotta valaki. – Úgyis megtudják, hogy mi ő.

– Csak egy dolgot tehetünk – ismételte a nagydarab férfi, majd még erősebben Kobold nyakára taposott.

A jelenlévők – már akiket a fiú látott – ünnepélyesen bólintottak. Nem adhatják át. Nem engedhetik szabadon. Ám senkinek sem fog hiányozni egy szká utcagyerek. Sem az inkvizítorok, sem az obligátorok nem kérdezősködnek majd egy utcán talált, halott gyerek után. Szinte minden pillanatban vesztek oda szkák.

A Végső Birodalom így működött.

– Apám – suttogta Kobold.

A csizmasarok még lejjebb nyomta a fiú nyakát.

– Nem vagy a fiam! Az én fiam kiment a ködbe, és soha nem jött vissza. Te bizonyára ködlidérc vagy.

A fiú megpróbált ellenkezni, de a csizmatalp túl keményen nehezedett a nyakára. Alig kapott levegőt, megszólalni pedig egyáltalán nem tudott. A szoba kezdett elsötétülni előtte. Ám szinte természetfeletti módon érzékeny füle – amelynek okát nem értette – hallott valamit.

Érmék.

A nyakára nehezedő nyomás gyengült valamelyest. Már képes volt újra levegőt venni és a látása is visszatért. Gyönyörű vörösréz érméket látott szétszóródva maga előtt a padlón.

A szkák nem kaptak fizetséget a munkájukért; a bányászokat élelemmel fizették ki, éppen annyival, hogy életben maradjanak. Kobold azonban néhanapján látott érméket a nemesi kezekben. Egyszer ismert egy fiút, aki talált egy csillogó pénzérmét, amit valaki elhagyott a koszos utcán.

Egy idősebb fiú megölte a kincséért. Végül egy nemes megfojtotta ezt a második suhancot, amikor az megpróbálta elkölteni a vagyont. Kobold úgy látta, a szkáknak nem igazán kellenek az érmék – túlságosan értékesnek és túlságosan veszélyesnek tartották azokat. Most azonban mégis mindenki a földre öntött, erszénnyi vagyonra bámult.

– Megkapjátok a pénzt a fiúért cserébe – mondta egy hang. Az emberek félreálltak, és észrevették a szoba hátsó szegletében lévő asztalnál ücsörgő férfit. Aki nem nézett a fiúra. Csak ült ott és zabkását kanalazott a szájába. Bibircsókos arca kissé torzul festett, mint amikor a nyers bőrt túl sokáig hagyják a napon. – Nos? – kérdezte két falat között a rücskös arcú.

– Honnan szereztél ilyen pénzt? – kérdezte követelőző hangnemben Kobold apja.

– Semmi közöd hozzá.

– Nem engedhetjük szabadon a fiút – hangoztatta az egyik szká. – Ha elkapják, elárulja, hogy mi ismerjük.

– Nem fogják elkapni – nyugtatta meg az idegen, majd egy újabb falatot tett a szájába. – Magammal viszem Luthadelbe. Mellesleg, ha nem engeditek velem, akkor szólok az obligátoroknak és beárullak benneteket – itt szünetet tartott, leengedte a kanalát, és mogorva tekintettel a többiekre nézett.

– Hacsak nem öltök meg engem is.

Kobold apja végül levette a csizmáját fia nyakáról, és odalépett a göcsörtös arcú idegenhez. A fiú anyja azonban megragadta férje karját.

– Ne tedd, Jedal! – figyelmeztette a férfit halkan, de nem elég halkan ahhoz, hogy fia felerősített fülével ne hallja meg. – Meg fog ölni.

– Áruló! – sziszegett az apa, majd nyomatékül köpött egyet. – Szolga az Uralkodó seregében.

– Pénzt hozott nekünk. Az azért biztos, hogy jobb elvenni a pénzt, mint egyszerűen megölni a fiút.

A dühödt férfi lenézett a feleségére.

– A te műved! Te küldtél a testvéredért. Tudtad, hogy elviszi magával!

A fiú anyja elfordította a fejét.

Az idegen végül letette a kanalát és felállt. A körülötte állók megrettenve hátráltak a férfi székétől, aki erőteljes bicegéssel ment át a szobán.

– Gyere, fiú! – szólt a legénynek, majd anélkül, hogy ránézett volna, kinyitotta az ajtót.

Kobold lassan, óvatosan felkelt. Hátrálás közben vetett még egy pillantást az anyjára és apjára. Jedal lehajolt, és végre összeszedte az érméket. Margel belenézett a fia szemébe, majd elfordult. Ennél többet nem adhatok – sugallta görnyedt, megalázott testtartása.

Kobold megfordult, megdörzsölte a nyakát, és az idegen után szaladt a forró, vörös napfénybe. Az idősebb férfi bicegve haladt, sétapálcával kezében. Menet közben a fiúra pillantott.

– Van neved, fiú?

Kobold szóra nyitotta száját, de megtorpant. A régi neve nem tűnt megfelelőnek.

– Lestibournes – bökte ki végül.

Az idegennek a szeme se rebbent. Később Kelsier lett az, aki átkeresztelte a fiút Koboldra. Sosem tudta meg, Dorong beszélte-e a keleti utcanyelvet. De ha így is volt, kétséges, hogy értette volna az utalást.

Lestibournes. „Születésemtől elhagyatva.”

Az utca nyelvén: „magamra hagytak”.