Harmincötödik fejezet

– Minden rendben lesz? – kérdezte Kobold.

Szellő elfordította tekintetét a kivilágított kocsmáról és felvonta az egyik szemöldökét. Kobold és Goradel néhány utcai viseletbe öltözött katonájával egyetemben az egyik nagyobb, rangosabb ivóba kísérte. Odabentről hangoskodás szűrődött ki.

– Igen, ez jó lesz – válaszolta a bábos, miközben szemügyre vette a kocsmát. – Szkák az éjszakában. Sosem gondoltam, hogy ilyet is fogok látni. Talán tényleg itt a világvége…

– Én elmegyek a város egyik szegényebb negyedébe – szólt a legény halkan. – Valamit szeretnék ellenőrizni.

– Szegényebb negyedek! – ámuldozott Szellő. – Talán jobb lenne, ha veled mennék. Azt tapasztaltam, hogy minél szegényebbek az emberek, annál készségesebben árulnak el titkokat.

Kobold felvonta az egyik szemöldökét.

– Ne sértődj meg, Szellő, de szerintem egy kissé kilógnál a tömegből.

– Micsoda? – biccentett a férfi egyszerű barna munkásruhájára, amelyek ugyancsak különösen hatottak a szokásos felöltője és mellénye után. – Ez a szörnyű ruha van rajtam, nem?

– Az öltözék nem minden, Szellő. Van valami a… viselkedésedben. Illetve nem vagy eléggé kormos.

– Én már akkor az alacsonyabb, szegényebb rétegek közé épültem be, amikor te még meg sem születtél, gyermekem! – méltatlankodott a bábos, a mutatóujját rázva a fiú orra előtt.

– Rendben – egyezett bele a legény, aztán felmarkolt egy kupac hamut a földről. – Ezt dörzsöljük bele a ruhádba és az arcodba…

Szellő megdermedt.

– Majd a szálláson találkozunk – felelte ijedten.

A fiú elmosolyodott, visszaszórta a hamut a földre, aztán eltűnt a ködben.

– Soha nem kedveltem – suttogta Kelsier.

Kobold sebesen mozogva maga mögött hagyta a város gazdagabb részét. Amikor elérte az utcaárkot, nem állt meg, hanem leugrott a széléről és egyenesen a hatméteres mélységbe zuhant.

Esés közben a köpönyege mögötte csapdosott. Könnyedén landolt, és gyors léptekkel folytatta az útját. Forrasz nélkül minden bizonnyal eltörte volna néhány csontját. Ugyanazzal az ügyességgel mozgott, amit valaha annyira irigyelt Vintől és Kelsiertől. Felszabadultnak érezte magát. A gyomrában égő forrasz miatt sosem fáradt el – még bágyadtságot sem érzett. Még az olyan egyszerű tevékenységektől is, mint az utcákon való séta, könnyednek, ugyanakkor erősnek érezte a testét.

Maga mögött hagyva az előkelőbb utcákat, sietősen a Boronanegyedbe tartott, és belépett a zsúfolt csatornasikátorok világába. Pontosan tudta, merre keresse Durnt, az urteau-i alvilág egyik vezéralakját. A részben besúgó, részben kolduskirály és elveszett zenei tehetség valamiféle polgármesterként működött a negyedben. A hozzá hasonló emberekre ott lehetett a legkönnyebben rátalálni, ahol észrevették – és megfizették – a járókelők.

Kobold emlékezetében még élénken élt az az első este, amikor a lázából felébredt; amikor ellátogatott az egyik helyi ivóba. A rákövetkező néhány napban más ivókat is meglátogatott és mindenhol róla szóló pletykákat hallott. Sazed és Szellő érkezése megakadályozta abban, hogy megkeresse Durnt – mert ő volt a szóbeszédek egyértelmű forrása –, a szemébe nézzen és kérdőre vonja arról, miket is beszél az embereknek. Most eljött az ideje, hogy helyrehozza a mulasztást.

Felgyorsította a lépteit, átugrotta a szanaszét hagyott deszkákat és kerülgette a hamukupacokat, míg el nem érte a Durn által otthonnak nevezett lyukat. Az egyik csatornafal egy részét, amit kivájtak, hogy egy barlangszerű járatot hozzanak benne létre. Bár az ajtót szegélyező fakeret épp olyan korhadtnak és szilánkosnak tűnt, mint bármi más a negyedben, Kobold tudta jól, hátulról erős tölgyből készült rácsozat tartja.

Két tagbaszakadt fickó figyelte a környéket odakint. Őt vizslatták, amikor megérkezett az ajtó elé, a teste körül még mindig verdeső köpönyeggel. Ugyanezt viselte, amikor rágyújtották a házat, és kiégetett lyukak tarkították az anyagot.

– A főnök most senkit sem fogad, kölyök – szólt oda neki az egyik nagydarab férfi, fel sem emelkedve a székéből. – Gyere vissza később.

Kobold berúgta az ajtót. A sarokvasak nagy csattanással kiszakadtak, a rács pedig állványostól összedőlt.

A fiú döbbenten állt. Még nem szerzett elég tapasztalatot a forrasz használatával kapcsolatban, még nem tudta pontosan felmérni az erejét. Ha ő döbbenten állt, akkor a két őr kővé dermedt. Szájtátva ültek, és az összetört ajtót bámulták.

– Lehet, hogy meg kell ölnöd őket – suttogta Kelsier.

Nem. Csak gyorsan kell mozognom. Berontott a nyitott folyosóra: nem volt szüksége sem fáklyára, sem lámpásra, tökéletesen látott nélkülük is. Előkapta a szemüvegét és egy darab anyagot a zsebéből, miközben a folyosó végén lévő ajtó felé közeledett, és feltette a szemét védő felszerelést. Az őrök a háta mögül kiáltoztak neki.

Ezt az ajtót egy kicsit több odafigyeléssel lökte be a vállával, amitől kinyílt, viszont nem tört össze. Jól megvilágított terembe lépett, ahol négy férfi kártyázott egy asztal körül. Éppen Durn állt nyerésre.

Kobold a férfiakra mutatott, miután megállt.

– Ti hárman, kifelé! Egy kis megbeszélnivalóm van a főnökkel!

Durn meg sem mozdult, és szeméből valódi meglepettség tükröződött. Az őrök berontottak Kobold mögött, aki megfordult és a köpönyege alatt rejtőző párbajpálcájáért nyúlt.

– Minden rendben – emelte fel a kezét Durn, majd felállt a székéből. – Hagyjatok magunkra!

Az őrök tétováztak: láthatóan nem tetszett nekik, hogy a kolduskirály ilyen félvállról elküldi őket. Végül azonban szófogadón visszavonultak, Durn játékostársaival egyetemben. Az ajtó bezáródott.

– Ez aztán a belépő – jegyezte meg az üreg lakója, és visszaült asztalához.

– Mindenféle dolgokat terjesztesz rólam, Durn – kezdte Kobold. – Hallottam, ahogy az emberek rólam beszélnek a kocsmákban, és a te nevedet is említették. Pletykákat adtál elő a halálomról, elmondtad az embereknek, hogy a Túlélő bandájához tartoztam. Honnan tudtad, ki vagyok, és miért használtad fel a nevem?

– Ugyan már! – válaszolt a tolvajvezér fintorogva. – Mégis, mit gondoltál, meddig maradhatsz névtelen? A Túlélő barátja vagy, és az életed nagy részét a császár palotájában töltöd.

– Luthadel messze van ide.

– De nem annyira, hogy a hírek ne érjenek el idáig – vágott vissza a koldus. – Egy ónszemű érkezik a városba, mindenfelé szaglászik, és látszólag végtelen vagyonnal rendelkezik? Nem volt annyira nehéz kitalálni, hogy ki is vagy valójában. És akkor a szemedről még nem is beszéltem.

– Miért, mi van vele? – értetlenkedett az ónszemű.

A csúf férfi vállat vont.

– Mindenki tisztában van azzal, hogy furcsa dolgok történnek a Túlélő bandájával.

A fiú nem igazán tudta, mit kezdjen ezzel a megjegyzéssel. Az asztalhoz sétált és szemügyre vette az asztalon heverő kártyákat. Felvette az egyiket, megtapintotta a papírt.

Felerősített érzékeinek köszönhetően észrevette a hátlapon a kis dudorokat.

– Megjelölt kártyalapok? – kérdezte Kohold.

– Természetesen – felelte Durn. – Csupán a gyakorlás kedvéért, hogy lássam, az embereim tudják-e olvasni a jeleket.

Kobold visszadobta a lapot az asztalra.

– Még mindig nem árultad el, miért terjesztesz rólam pletykákat.

– Ne vedd sértésnek, kölyök – magyarázta Durn. – De… hogy is mondjam, te elvileg halott vagy.

– Ha így gondoltad, akkor miért fáradtál azzal, hogy meséket szőj rólam?

– Mit gondolsz, miért? Az emberek istenítik a Túlélőt, és mindent, ami hozzá kapcsolódik. Ezért emlegeti Quellion is olyan gyakran a nevét. Viszont ha be tudom bizonyítani, hogy Quellion megölte Kelsier bandájának egy tagját… Nos, sokan vannak a városban, akiknek ez nem tetszene.

– Ne mondd, hogy csak segíteni próbálsz! – gyanakodott Kobold. – Hogy csupán tiszta jóindulatból tettél mindent.

– Nem te vagy az egyetlen, aki szerint Quellion tönkreteszi ezt a várost. Ha valóban a Túlélő bandájába tartozol, tudod jól, hogy az embereknek néha harcolniuk kell.

– Nehezemre esik emberszeretőnek látni téged, Durn. Hiszen tolvaj vagy!

– Ahogy te is.

– Fogalmunk sem volt, mibe keveredtünk – védte magát Kobold. – Kelsier gazdagságot ígért nekünk. Neked mi előnyöd származik ebből az egészből?

Durn felhorkant.

– A Polgártárs rossz hatással van az üzleti életre. Egy üveg Venture vörösbor egy nyesetért? A csempésztevékenységünk teljesen visszaszorult, mivel senki sem meri megvenni a termékeinket. A helyzet még az Uralkodó idején sem volt soha ennyire kétségbeejtő! – A férfi közelebb hajolt a fiúhoz. – Ha a minisztérium épületében tartózkodó barátaid azt hiszik, tehetnek valamit a várost vezető őrülttel, mondd meg nekik, számíthatnak a támogatásomra! Az alvilági élet szinte teljesen kihalt Urteau-ban, viszont Quellion meg fog lepődni, mekkora kárt tud okozni, ha a megfelelő módon irányítják.

Kobold egy pillanatig némán állt.

– A Westbrook utcai kocsmában van egy kémünk. Küldj valakit, aki kapcsolatba lép vele! Az illető bábos – a létező legjobb –, de egy kicsit kilóg a sorból. Tegyél neki ajánlatot!

Durn biccentett.

Kobold megfordult, hogy elinduljon, de még utoljára visszapillantott a koldusok vezérére.

– A nevemet ne is említsd, se azt, hogy mi történt velem!

Ezzel végigment a folyosón, elhaladt az őrök és a kiebrudalt kártyások mellett. Levette a szövetet a fejéről, amikor kilépett a számára szinte nappali fényben úszó, csillagok megvilágította éjszakába.

Keresztülvágott a Boronanegyeden és közben megpróbálta eldönteni, mit gondoljon a találkozóról. Durn igazából semmi fontosat nem árult el. Ő mégis úgy érezte, valami zajlik körülötte: valami, amivel nem számolt előre, ami az értelme felett állt. Egyre jobban hozzászokott Kelsier hangjához és a forraszhoz, viszont még mindig aggódott, hogy nem lesz képes megfelelni a számára kijelölt szerepnek.

– Ha nem kapod el Quelliont hamarosan – szólt Kelsier hangja –, rá fog találni a barátaidra. Máris szervezi az orgyilkosságot.

– Nem fog ilyesmire vetemedni – felelt csendesen a legény. – Legfőképp, ha hallotta Durn rólam szóló pletykáit. Mindenki tudja, hogy Sazed és Szellő a bandádhoz tartozott. Quellion nem öleti meg őket, csak akkor, ha bebizonyosodik, hogy veszélyt jelentenek a számára és nem marad más választása.

– Quellion megbízhatatlan – súgta Kelsier. – Ne várj túl sokáig! Jobb, ha nem tudod meg, milyen őrült tud lenni.

Kobold elnémult. Egyszer csak gyorsan közeledő lépteket hallott. Érezte a földön a rezgéseket. Megpördült, kilazította a köpönyegét és a fegyvere után nyúlt.

– Nem vagy veszélyben – nyugtatta Kelsier halkan.

Kobold megnyugodott, miközben egy rohanó alak érkezett a sikátor sarkához. Durn kártyapartnereinek egyike. A férfi levegő után kapkodott, arca kivörösödött a futástól.

– Nagyuram! – szólította meg a fiút.

– Nem vagyok nagyúr – szólalt meg Kobold. – Mi történt? Durn veszélybe került?

– Nem, uram – hebegte a férfi. – Én csak…

Kobold felvont szemöldökkel nézett az idegenre.

– Segítenie kell! – nyögte ki a férfi két lélegzetvétel között. – Mire rájöttünk, kivel állunk szemben, ön már eltűnt. Én csak…

– Mihez kéri a segítségemet? – kérdezte lényegre törően Kobold.

– A húgom, uram – magyarázta a férfi. – A Polgártárs elkapta. Az… apánk nemes volt. Durn elbújtatott engem, de Maileyt eladta az a nő, akinek a gondjára bíztam. Uram, még csak hétéves! Néhány napon belül őt is el fogják égetni!

Kobold a homlokát ráncolta. Mégis, mit akar tőlem, mit tegyek? Szóra nyitotta a száját, hogy kimondja ezt a kérdést, de nem tette. Már nem ugyanaz az ember volt. Már nem szorították korlátok, mint a régi Koboldot. Új keletű cselekvőképességet nyert.

Megtenni azt, amit Kelsier is megtett volna.

– Össze tudsz gyűjteni tíz férfit? – kérdezte. – Tíz barátot, akik hajlandóak egy kis éjszakai munkára?

– Persze. Köze van ennek Mailey megmentéséhez?

– Nem. Ezzel csak kifizeted a húgod megmentését. Szedd össze ezt a tíz embert, én pedig minden tőlem telhetőt megteszek a testvéred megmentése érdekében.

A férfi buzgón bólintott.

– Láss neki azonnal! – utasította Kobold. – Ma este kezdünk.