Huszonnyolcadik fejezet

– Biztos vagy benne, hogy a ködszellemet láttad? – kérdezte Elend a homlokát ráncolva. Egy fémlemezbe karcolt, félig megírt levél hevert előtte az asztalon. Úgy döntött, inkább a csatornahajó kabinjában alszik, mint sátorban. Nem csak a kényelem miatt: sokkal nagyobb biztonságban érezte magát falakkal körülvéve, mint a sátor vászna alatt.

Vin sóhajtva leült az ágyra, felhúzta a lábát, majd a térdére tette az állát.

– Nem tudom. Kirázott tőle a hideg, így inkább elmenekültem.

– Helyesen tetted – nyugtázta a császár, és közben az ő hátán is a hideg futkosott. Visszaemlékezett arra, amit a szellem vele művelt.

– Sazed meggyőződéssel állította, hogy a köd nem gonosz – folytatta a lány.

– Mint ahogy én is. Ha visszaemlékszel, én voltam az, aki egyenesen odament hozzá, azt hajtogatva, mennyire barátságosnak érzem. Percekkel azután meg leszúrt.

A lány megrázta a fejét.

– Csak próbálta megakadályozni, hogy szabadon engedjem Romlást. Úgy gondolta, a haláltusád miatt inkább megtartom magamnak az erőt és meggyógyítalak, mintsem kiengedném a markomból.

– Nem lehetsz biztos a szándékaiban, Vin. Talán csak véletlen eseményekről van szó, és te összefüggést keresel köztük.

– Talán. Azonban ő mutatta meg Sazednek, hogy Romlás megváltoztatja az írott szöveget.

Ez valóban így volt, amennyiben az őrző elbeszélésének hinni lehetett. A terrisi egy kissé… következetlenül viselkedett, amióta Tindwyl meghalt. Nem… – Elend érezte a bűntudat döfését. Nem, Sazed megbízható. Lehet, hogy küszködik a saját hitével, viszont még így is kétszer olyan szavahihető, mint közülünk bárki.

– Ó, Elend! – sóhajtott a párja. – Annyi mindent nem tudunk még. Az utóbbi időben könyvnek látom az életem, olyan könyvnek, amit nem tudok elolvasni. A ködszellemnek köze van mindehhez, de elképzelni sem tudom, hogyan.

– Valószínűleg a mi oldalunkon áll – jelentette ki a férfi, bár nem tudta elfelejteni az érzést, amikor a fantom ledöfte és az élet eltávozott belőle. Haldoklás közben is azon aggódott, a kísértet mit tesz majd a szerelmével…

Erőt vett magán, és újra felvette a beszélgetés fonalát.

– Te úgy véled, a ködszellem megpróbálta megakadályozni, hogy kiszabadítsd Romlást; Sazed azt állítja, hogy fontos értesüléseket tudott meg tőle. Akkor tehát az ellenségünk ellenségével állunk szemben.

– Pillanatnyilag. Viszont a ködszellem sokkal gyengébb, mint Romlás. Éreztem mindkettőjük erejét. Romlás… hatalmasabb volt. Erőteljesebb. Hall mindent, amit mondunk, és mindent egyszerre lát. A ködszellem sokkal törékenyebb. Nincs valódi hatalma, inkább olyan, mint egy emlék.

– Még mindig úgy gondolod, hogy gyűlöl?

Vin megvonta a vállát.

– Több mint egy éve nem láttam. Szinte biztos vagyok benne, hogy nem olyasfajta dolog, ami változik. Ráadásul mindig is úgy éreztem, hogy gyűlöl, hogy ellenszenvet táplál az irányomban – itt elhallgatott, és összeráncolta homlokát. – Valójában az egész azon az éjjelen kezdődött, amikor először kezdtem érezni, hogy a köd többé már nem az otthonom. Akkor találkoztam vele először.

– Biztos vagy abban, hogy nem a ködszellem öli és betegíti meg az embereket?

Vin bólintott.

– Igen, ebben egészen biztos vagyok. – Ez ügyben hajthatatlan volt, bár Elend úgy érezte, a lány elhamarkodottan vonja le következtetéseit. Egy szellemszerű, ködben fodrozódó jelenés? Ez pont olyasvalaminek tűnt, aminek köze lehet a váratlan halálesetekhez.

Természetesen a ködben halálukat lelő emberek nem késszúrásokba haltak bele, hanem a reszketővész ragadta el őket.

Elend felsóhajtott, és a szemét dörzsölgette. A Yomennek írt befejezetlen levele ott hevert asztalán – reggel folytatnia kell.

– Elend – szólította meg Vin –, ma este azt mondtam valakinek, hogy meg fogom állítani a hamuesőt és sárgára fogom festeni a napot.

A férfi kérdőn nézett a kedvesére.

– Annak a besúgónak, akiről beszéltél?

A lány bólintott. Némán egymás szemébe néztek.

– Sosem gondoltam volna, hogy beismersz valami ehhez hasonlót – törte meg a csendet végül Elend.

– Én vagyok az Örök Hős, nem? Még Sazed is ezt állította, mielőtt elkezdett furcsán viselkedni. Ez a sorsom.

– Ez ugyanaz a „sors”, ami rávett, hogy vedd magadhoz és aztán engedd szabadon a Megdicsőülés Kútjában lévő erőt, mert így szolgálhatod az emberiség javát?

A törékeny lány bólintott.

– Vin – folytatta Elend mosolyogva –, tényleg úgy gondolom, hogy most a „sors” miatt kell a legkevésbé aggódnunk. Úgy értem, bizonyítékunk van rá, hogy a próféciákat Romlás elferdítette annak érdekében, hogy valaki kiszabadítsa.

– Valakinek azonban gondolnia kell a hamuval is – jelentette ki a lány.

A párja nem tudott mit mondani erre. Az ésszerűség azt diktálta, hogy szálljon vitába és értesse meg törékeny kedvesével: olyasmire kell összpontosítaniuk, amin változtathatnak – például állítsanak fel egy szilárd kormányzatot, vagy fedjék fel az Uralkodó által hátrahagyott titkokat, és szerezzék meg a katakombákban tárolt készleteket. Az állandó hamueső azonban egyre sűrűbb pelyhekben hullott. Ha ez így folytatódik, nem kell sok idő ahhoz, hogy az ég ne legyen több egybefüggő, fekete hamuviharnál.

Egyszerűen csak nehezére esett elhinni, hogy a felesége képes lenne befolyásolni a nap színét vagy a hamuesőt. Demoux-nak igaza van. – Elend ujjaival a Yomennek írt fémlevélen dobolt. Nem én vagyok a Túlélő egyházának legalázatosabb hívője.

Az ágyon ülő, merengőn a semmibe bámuló kedvesére nézett. A lány ismét olyan dolgokon törte a fejét, amelyeket nem kellett volna felvállalnia. Hiába szökellte végig az éjszakát, hiába töltöttek egész napokat utazással, hiába mocskolta be arcát a hamu, a császár gyönyörűnek látta ifjú feleségét.

Abban a pillanatban ráébredt valamire. Vinnek nem egy újabb ember imádatára volt szüksége. Nem egy újabb Demoux-hoz hasonló hívőre, és főképp nem az ő személyében. Nem azt várta el tőle, hogy a Túlélő egyházának hű tagjává váljon. Csak azt, hogy jó férj és hűséges társa legyen.

– Akkor hát – törte meg a csendet –, lássunk neki!

– Minek? – kérdezte Vin.

– A világ megmentésének. – Elend arca ragyogott. – A hamu megállításának.

A lány rosszallóan szipogott.

– Úgy mondod, mintha valami tréfa lenne.

– Nem, komolyan gondolom – fogadkozott a férje, és felállt az asztaltól. – Ha úgy érzed, ezt kell tenned, ha úgy érzed, ez vagy te, akkor kezdjünk hozzá! Segítek, amiben csak tudok.

– És mi van a múltkori szónoklatoddal? – hitetlenkedett Vin. – A legutóbbi katakombában a feladatok felosztásáról beszéltél. Arról, hogy én bajlódjak a köddel, te pedig a birodalom egyesítésén szorgoskodsz.

– Tévedtem.

Az apró teremtés elmosolyodott, és Elend hirtelen úgy érezte, hogy ha csak egy pillanatra is, de a világban helyreállt a rend.

– Szóval – kezdte, és kedvese mellé ült az ágyra –, mire jutottál eddig? Kitaláltál már valamit?

Vin várt egy kicsit a válasszal.

– Igen, de még nem mondhatom el.

A császár a homlokát ráncolta.

– Nem azért, mert nem bízom meg benned. Romlás miatt. Az utolsó katakombában találtam egy másik írást is a fémlapon. Egészen lent, az alján. Arra figyelmeztetett, hogy semmi sincsen biztonságban, amit kimondok vagy leírok, mert az ellenségünk tudni fogja. Tehát ha túl sokat beszélünk, a terveink nem maradhatnak titokban.

– Így nehezebb lesz együtt dolgozni.

Vin megfogta kedvese kezét.

– Elend, tudod, hogy végül miért mentem hozzád feleségül?

A császár megrázta fejét.

– Azért, mert rájöttem, hogy bízol bennem – magyarázta a lány. – Úgy bíztál bennem, ahogy addig még senki. Azon az estén, amikor Zane-nel harcoltam, eldöntöttem, hogy beléd helyezem a bizalmam. Olyan kapocs köt össze minket, amit ez a világot pusztító erő sohasem fog megérteni. Nincs feltétlenül szükségem a segítségedre, a bizalmadra viszont annál inkább. A belém vetett reményedre. Én sosem reméltem igazán, így csak a te érzéseidre támaszkodhatom.

Elend lassan bólintott.

– Rendben. Bízom benned.

– Köszönöm.

– Tudod – tette hozzá a férfi –, azokban a napokban, amikor visszautasítottad a házassági ajánlatomat, folyton azon járt az eszem, milyen fura egy szerzet vagy.

A lány felhúzta az egyik szemöldökét.

– Ez igazán romantikus…

Az ifjú császár elmosolyodott.

– Ugyan már! El kell ismerned, hogy rendkívüli vagy, Vin. Mintha egy nemes hölgyet, egy utcagyereket és egy macskát ötvöztek volna benned. Ezenfelül együtt töltött röpke három évünk alatt sikerült megölnöd nemcsak az istenemet, hanem az apámat, a testvéremet és a jegyesemet is. Akárcsak egy gyilkos mesterhármas. Mégiscsak különös alapokra helyeztük a kapcsolatunkat, nem gondolod?

Vin az ég felé fordította a tekintetét.

– Örülök, hogy nincs több közeli rokonom – szólt Elend, és a kedvese szemébe nézett. – Kivéve téged, természetesen.

– Nem szándékozom vízbe fojtani magam, ha erre utalsz.

– Nem, félreértesz – magyarázkodott a császár. – Sajnálom. Én csak… Szóval, épp próbáltam valamit elmagyarázni. Végül már nem aggódtam azon, milyen furcsának tűnsz. Rájöttem arra, hogy nem is igazán számít, megértelek-e vagy sem, mert megbízom benned. Érted, mire gondolok? Akárhogy is: azt akarom mondani, egyetértek veled. Nem igazán tudom, mit teszel, és sejtelmem sincs arról, hogyan fogod véghezvinni. Viszont bízom benned, és abban, hogy sikerrel fogsz járni.

Vin odabújt a kedveséhez.

– Csak azt kívánom, bárcsak tehetnék valamit! – mondta a férfi.

– Akkor foglalkozz a számokkal! – tanácsolta a lány, és undorodva összeráncolta a homlokát. Bár egyelőre csak ő gondolta úgy, hogy valami nincsen rendjén a ködben elhunytakról alkotott százalékos arányokkal, a férje tudta jól, Vin általában véve mennyire gyűlöli a számokat. Sem képzettsége, sem gyakorlata nem volt ahhoz, hogy megbirkózzon velük.

– Biztos vagy benne, hogy létezik valamiféle kapcsolat? – kérdezte Elend.

– Te voltál az, aki annyira furcsálltad a százalékos arányokat.

– Helyénvaló érv. Rendben, akkor azon fogok dolgozni.

– Csak ne mondd el, ha rájöttél valamire! – figyelmeztette a felesége.

– De akkor hogyan jutunk egyről a kettőre?

– Bizalommal. Megmondhatod, mit tegyek, csak azt nem, hogy miért. Talán így egy lépéssel mindig előtte haladhatunk.

Egy lépéssel előtte? – tűnődött Elend. – Elég hatalma van ahhoz, hogy az egész birodalmat hamuval borítsa, és nyilvánvalóan minden egyes kimondott szót hall. Hogyan előzhetnénk meg egy ilyen erőt? De mivel épp az imént ígért bizalmat Vinnek, ezért nem kételkedett a lány szavaiban.

A kedvese az asztalra mutatott.

– Az a Yomennek szánt leveled?

Elend bólintott.

– Remélem, hajlandó lesz beszélni velem, most hogy már itt vagyok!

– Lomhavillám kimondottan jó véleménnyel volt Yomenről. Talán szóba áll veled.

– Ez valahogy kétlem – ellenkezett a férfi. Egy pillanatig csendben ült, majd ökölbe szorította a kezét és a fogait csikorgatta. – Azt mondtam a többieknek, hogy először diplomáciai úton próbálok meg szót érteni Yomennel, de tudom, hogy semmibe veszi majd az üzenetemet. A seregemet is ezért hoztam magammal. Beküldhettelek volna téged is, mint Urteau-ban. Azonban nem sokra mentünk vele ott sem; ugyanúgy őriznünk kell a várost, ha magunknak akarjuk a készleteket.

– Nem engedhetjük ki a kezeink közül Fadrexet. Akkor is eljöttem volna, ha te nem akartad volna annyira megtudni, mi rejtőzik a katakombákban. Yomen túl nagy fenyegetést jelent a királyságunkra nézve, és annak a lehetőségét sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy az Uralkodó esetleg fontos üzenetet hagyott hátra abban a raktárban. Yomennek gabonát raktározott el a barlangban, de a föld itt nem kap elég napfényt ahhoz, hogy kikeljenek a magok. Így tehát valószínűleg megeteti majd a lakosokkal, ami merő pocsékolás, mikor a Belső Uradalomban nincs annyi mag, amivel bevethetnénk a földjeinket. El kell foglalnunk ezt a várost, de legalábbis szövetséget kell kötnünk velük.

– De mihez kezdjek, ha Yomen nem hajlandó beszélni velem? Küldjek seregeket a környező településekre? Mérgezzem meg a város készleteit? Ha helyes a feltételezésed, akkor megtalálta a készletet, ami azt jelenti, hogy több élelme van, mint reméltük. Ha nem semmisítjük meg, a város könnyűszerrel túléli az ostromunkat. Ha viszont megsemmisítem, a népe éhezni fog… – Elend rosszkedvűen megrázta a fejét. – Emlékszel, amikor kivégeztem Jastest?

– Ahhoz minden jogod megvolt – vágta rá Vin.

– Igen, én is azt hiszem. De őt azért öltem meg, mert egy kolossz sereget vezetett a városom ellen, és hagyta, hogy a népemet irtsák. Én majdnem ugyanezt tettem ebben a városban. Húszezer szörnyeteg sorakozik a kapuk előtt.

– Meglehet, viszont te képes vagy irányítani őket.

– Jastes is azt hitte. Nem akarom szabadon engedni azokat a teremtményeket, Vin. Ám mi lesz, ha az ostrommal nem megyünk semmire, és meg kell próbálnom áttörni Yomen erődítményét? Ahhoz kell a kolosszok segítsége. – A férfi ismét megrázta fejét. – Bárcsak beszélhetnék Yomennel! Hátha megértené a céljaimat, vagy legalább meggyőzném magam arról, hogy tényleg el kell buknia.

Vin elnémult.

– Talán… tudok rá megoldást.

Elend kíváncsian nézett a felesége szemébe.

– Még mindig tartanak bálokat a városban. És Yomen király mindegyiken személyesen részt vesz.

A férfi meglepetten pislogott. Először azt hitte, félreérti a szavakat. A lány tekintete azonban, a szemében tükröződő vad elhatározás meggyőzte az ellenkezőjéről. Voltak pillanatok, amikor Vin a Túlélőre emlékeztette; vagy legalábbis arra az emberre, akit a történetek emlegettek. Egy meggondolatlanságig merész, bátor és nyers emberre. A lány sokkal több jellemvonást vett át tanítómesterétől, mint amennyit hajlandó lett volna beismerni.

– Vin – szólalt meg Elend tettetett közönnyel a hangjában –, te most éppen azt javaslod, hogy menjünk el egy bálra, abba a városba, amit épp készülünk megostromolni?

A felesége megvonta vállát.

– Persze, miért is ne? Mindketten ködszerzetek vagyunk, gond nélkül be tudunk surranni a városba.

– Igen, de… – a férfi félbehagyta a mondatot.

Nem is olyan rossz ötlet. Egy egész bálteremnyi nemest tudnék zavarba hozni – nem beszélve arról, hogy közel férkőznék ahhoz az emberhez, aki nem hajlandó szóba állni velem. Minderre olyan körülmények között kerülhetne sor, hogy nem tudna megfutamodni, máskülönben gyávának tűnne.

– Látom rajtad, jó ötletnek tartod – jelentette ki Vin huncut mosollyal az arcán.

– Őrült ötletnek. Császár vagyok: nem illene a küszöb alatt belopakodnom egy bálra.

A lány csodálkozva hunyorgott a férjére.

– Ám azt elismerem, az elképzelés valóban nagy vonzerővel bír – fejezte be végül a császár.

– Mivel Yomen úgysem hajlandó eljönni hozzánk, ezért mi látogatjuk meg őt, és zavarba hozhatjuk vendégei előtt – bátorította a felesége.

– Végül is rég nem vettem részt egy bálon sem – elmélkedett Elend. – Elő kell ásnom valami jó olvasnivalót, a régi idők emlékére.

Vin hirtelen elfehéredett. Elend elhallgatott és a lányt méregette. Érezte, valami nincs rendjén. Nem azzal lehetett gond, amit mondott. A szerelme valami más miatt aggódott. Mi lehetett az? Talán orgyilkosokat észlelt? Vagy a ködszellemet? Esetleg kolosszokat?

– Csak most eszméltem rá… – bökte ki a lány, és átható tekintetét a férfira emelte. – Nem mehetek a bálba – nem hoztam báli ruhát!