Harmincnegyedik fejezet

Marsh besétált a kicsiny városba. A düledező kapu tetején kopogtató munkások mozdulatlanná dermedtek a láttára. A hamuseprők is rémülten, majd borzadva fordították el a fejüket, amikor észrevették. Különös volt, ahogy bámulták: túlságosan is rettegtek ahhoz, hogy elszaladjanak. Vagy legalábbis túlságosan megijedtek, hogy ők lesznek az első menekülők.

Marsh tudomást sem vett róluk. A föld rázkódása gyönyörű muzsika volt a füleinek – itt, a Luthadelhez legközelebb eső Tyrian-hegy árnyékában gyakoriak voltak a rengések.

Elend Venture saját területén lépdelt. Amit a császár természetesen magára hagyott. Marsh ezt szinte felkérésnek vette, ahogyan ura és parancsolója is. Igazából úr és szolga egy és ugyanaz volt. Marsh mosolyogva haladt előre.

Énje egy aprócska része még mindig nem esett rabul Romlásnak. Azonban az inkvizítor próbálta nem felébreszteni. El akarta érni, hogy Romlás azt higgye, már feladta. Ez volt a lényeg. Így hát Marsh visszatartotta ezt a kis részt, és egyébként nem harcolt az ura ellen. A hamulepte égboltot gyönyörűnek látta, a világ pusztulását pedig egyfajta áldásos eseménynek tekintette.

A megfelelő pillanatot leste. Várt.

A falu látványa felüdítette. Az emberek éheztek, annak ellenére, hogy a Belső Uradalomban éltek, Elend Venture úgymond „védelem alá vont” területén. Arcukon az a csodálatos, riadt kifejezés ült, az olyan embereké, akik már csaknem feladták a reményt. Az utcákat alig tartották karban, az otthonokat – amelyek valaha nemesek lakóhelyéül szolgáltak, ám amelyeket most éhező szkák töltöttek meg – pernye borította, és a tél során minden eltüzelhetőt megetettek a tűzzel.

A lenyűgöző látványtól Marsh elégedetten mosolygott. Végül az emberek mozogni, menekülni kezdtek, az ajtók pedig sorra csapódtak be mögötte. Talán úgy hat-hétezer ember élt a városban. De őt ez most nem érdekelte. Ebben a pillanatban nem.

Ő csak egy bizonyos épület miatt érkezett ide. Az kissé különbözött a többitől: az egyik kúria volt a gazdag negyedben. A város valaha utazóknak szolgált megállóhelyként és a nemesség által kedvelt hellyé nőtte ki magát, ahová a nagyurak szívesen építették második otthonukat. Kevés nemesi család élt itt állandó jelleggel: inkább csak azok, akik az ültetvényeken és a városon kívül eső mezőkön dolgozó szkákra felügyeltek.

Az inkvizítor által kiválasztott épület kicsit jobb állapotban volt, mint környező társai. A kert természetesen itt is inkább csak gyomnövényeket, mintsem veteményt tartalmazott, és a kúria külső falait sem tisztították meg évek óta. Azonban látszólag kevesebb részét aprították fel tűzifának, sőt egy őr is vigyázta a bejárati kaput.

Marsh az egyik, korábban az Uralkodó ünnepségein használt, borotvaéles fém háromszög segítségével végzett a férfival. Az inkvizítor még azelőtt áttaszította a fémdarabot az őr mellkasán, hogy az szóra nyitotta volna a száját. A levegő furcsán nyugodt és csendes volt, ahogy az őr hangja elcsuklott, majd a férfi összerogyott az út szélén. A közeli házakból figyelő szkák tudták jól, hogy legjobb, ha nyugton maradnak és hagyják az eseményeket a maguk útján folyni.

Marsh magában hümmögve haladt az elülső sétányon a kúria felé, menet közben felzavarva egy kisebb hollórajt, amelynek tagjai a kertben tervezték tölteni az éjszakát. Valaha kellemes sétára adott volna lehetőséget ez a kockakövekkel kirakott sétány. Ezúttal azonban egyszerűen egy gyomos, elhanyagolt területen vezetett keresztül. Az épület tulajdonosa nyilvánvalóan csak a kapuőrt tudta kifizetni, így senki sem fújt riadót Marsh közeledtére. Olyannyira nem, hogy az inkvizítor ellenállás nélkül eljutott a bejárati ajtóig. Magában mosolyogva bekopogott.

Egy cselédlány nyitott ajtót. Megdermedt, amikor meglátta az idegent, annak cövekkel átszúrt szemét, természetellenesen magas alakját és sötét köpönyegét. Azonnal remegni kezdett.

A férfi tenyerével felfelé kinyújtotta kezét, amiben egy újabb háromszög lapult. Egyenesen a lány arcába taszította.

A fémdarab a nő koponyájának hátsó részén távozott, és a cseléd összerogyott. Marsh átlépett a testen, majd behatolt a házba.

Az épület sokkal kényelmesebbnek tűnt odabent, mint ahogyan arra a külseje alapján számított. Gazdag bútorzat, frissen festett falak, díszes kerámiák ékesítették a belső tereket. Marsh felhúzta az egyik szemöldökét, és cövekszemeivel körbenézett a szobában. A cövekek miatt nehezen tudta megkülönböztetni a színeket, de ismerte már annyira erejének működését, hogy ha akarta, el tudta őket különíteni. A fémekből áradó allomantikus vonalak egészen sokat elárultak a számára.

Úgy érzékelte, hogy a kúriában ragyogó fehérség és drága, élénk színfoltok uralkodnak. Forraszt égetve, fizikai képességeit felerősítve, puha léptekkel átkutatta az épületet, amire egyébként nem lett volna képes. A keresgélése során megölt még két szolgát, majd végül felment a második szintre.

A keresett férfit az egyik felső emeleti szobában találta meg, az íróasztalánál. Kopaszodó fejjel, drága felöltőben. Kerek arcát vékony bajusz díszítette. A székébe roskadva, csukott szemmel ült, lábánál egy üres italos üveggel. Marshnak ez nem tetszett.

– Hosszú utat tettem meg, hogy eljöjjek érted – mérgelődött az inkvizítor –, és amikor végre rád találok, azt kell látnom, hogy a kábulatig lerészegedtél?

A férfi természetesen korábban soha nem látta őt. Ez azonban nem akadályozta meg a cövekszeműt abban, hogy rosszul érezze magát, amiért nem láthatja a férfi szeméből tükröződő rémületet és meglepettséget, amikor egy inkvizítort talál a házában. Így Marsh nem érezheti a halál közelsége miatt érzett félelem ízét. Kis ideig eljátszott a gondolattal, hogy megvárja, amíg a férfi kijózanodik, hogy a megfelelő módon végezhesse ki áldozatát.

De Romlás nem engedte volna. Marsh felsóhajtott a döntés igazságtalanságán, majd az eszméletét vesztett férfit a földre lökve kicsiny bronzcöveket szúrt keresztül a szívén. A bronz ék kisebb és vékonyabb volt egy inkvizítor cövekénél, viszont ugyanolyan jól gyilkolt. Kirántotta a fémet az egykori nemes szívéből. A férfi vére tócsává gyűlt össze a padlón.

Ezután Marsh kisétált a szobából és elhagyta az épületet. A nemes – akinek a nevét sem tudta – nem sokkal ezelőtt használta allomantikus erejét. Egy füstösről volt szó, egy olyan mívesről, aki vörösrézfelhőt tudott létrehozni, és ezzel a képességével magára vonta Romlás figyelmét. Romlás már régóta keresett egy allomantát, akit kivéreztethetett.

Így Marsh eljött, hogy elvegye a férfi erejét és a cövekbe gyűjtse. Számára ez pazarlásnak tűnt. A hemalurgia – különösképpen, amikor allomanták estek neki áldozatul – sokkal hatékonyabb volt, ha a tüskét az áldozat szívén keresztül közvetlenül a gazdatestbe ütik. Így az allomantikus képességekből szinte semmi nem veszett kárba. Ám ahogy Romlás most kérte – amikor megölnek egy allomantát, hogy cöveket készítsenek, majd azt máshová szállítják, hogy beüssék –, az sokkal kevesebb erőt biztosít a gazdatestnek.

Romlás akaratát azonban nem lehetett megkerülni. Az inkvizítor a fejét csóválva lépett át újra a cseléd testén, és folytatta útját az elhanyagolt kertbe. Senki sem szólította meg, sőt rá se néztek, miközben a bejárati kapuhoz közeledett. Odaérve azonban meglepetten látta, hogy pár szká térdel a földön.

– Kérjük, nagyuram! – szólította meg az egyik az elhaladó Marshot. – Kérjük, küldje vissza az obligátorokat! Ezúttal jobban fogjuk szolgálni őket.

– Ezt a lehetőséget már elszalasztottátok – felelte ő határozottan, miközben cövekszemeivel lebámult a férfiakra.

– Újra hinni fogunk az Uralkodóban – ígérte egy másik szká. – Ő enni adott nekünk. Kérjük, nagyuram! A családjaink éheznek.

– Nos – szólt Marsh titokzatosan –, emiatt nem kell sokáig aggódnotok.

A férfiak zavartan néztek egymásra, ő pedig távozott. Nem végzett velük, bár egy része szeretett volna. Sajnos Romlás ezt az örömöt magának tartogatta.

Az inkvizítor végigsétált a városon kívül eső pusztaságon. Körülbelül egyórányi séta után megállt, megfordult és visszanézett a maga mögött hagyott közösségre és a mögötte tornyosuló hamuhegyre.

Abban a pillanatban a hegy bal fele felrobbant és port, hamut meg szikladarabokat lövellt ki magából. A föld megremegett, és egy dübörgő hang fellökte Marshot. Ezután tűzforró, vörös lávafolyam ömlött végig a hamuhegy oldalán a sekély tó és a partjára épült város felé.

Az inkvizítor megrázta fejét. Igen. Aligha az élelem volt a városka legnagyobb problémája. Először is rendet kellett teremteniük a feladatok fontossági sorrendjét illetően.