Harmincharmadik fejezet

Az emberek talán megvetették volna TenSoont, talán még meg is dobálták vagy átkokat szórtak volna rá, ahogy elhaladt mellettük. Azonban a kandrák az ilyesféle véleménynyilvánításhoz túlságosan is szabálykövetők voltak. Ám ennek ellenére TenSoon érezte mély megvetésüket. Figyelték, ahogyan elvitték a ketrecéből és a Zálogszentélybe vezették, hogy ítélkezzenek felette. Több száz acélba, üvegbe, kőbe és fába ágyazott szempár követte figyelemmel az eseményeket. A fiatalabb kandrák kirívóbb testeket készítettek maguknak, míg az idősebbek maradtak a hagyományosabb megoldásoknál.

Mindannyian vádló pillantásokat lövelltek a meghurcolt TenSoon felé.

Korábban a tömeg kíváncsian vett részt a tárgyalásokon – talán egy kicsit még rémültek is voltak. Ez azonban megváltozott; az az időszak, amit TenSoon a ketrecben töltött, megtette a hatását. A második nemzedék a szégyenketrec segítségével a többiek elé tudta tárni TenSoon becstelenségét, és azok a kandrák, akik valaha talán egyetértettek vele, már undorral tekintettek rá. Ezeréves történelmük során nem volt még dolguk TenSoonhoz hasonló bűnössel.

Az áruló kandra emelt fővel állta a bámuló és megvető pillantásokat, miközben kutyatestével végigporoszkált a folyosón. Különösnek tartotta, mennyire természetesnek érzi a csontokat. Csak egy évet töltött ebben a testben, de mikor újra felépítette és belebújt – mellőzve a sovány, meztelen emberi külsőt –, olyan melegség járta át, mint amikor egy évvel azelőtt visszatért a hazájába.

Így történt hát, hogy a megalázásra szánt test diadalt jelentett a számára. Először nem is igazán reménykedett, hogy sikerülhet, de azért megpróbálta befolyásolni a második nemzedéket, hátha visszakapja a kutyacsontokat. A zsákban még a testhez tartozó szőrt és karmokat is megkapta – valószínűleg az egész halmot együtt szedték fel, miután egy évvel korábban a kutyatest elhagyására kényszerítették és bezárták a börtönébe.

A megszokott csontoktól erőre tett szert. Ezt a testet még Vintől kapta. A lány volt az Örök Hős. Ebben hinnie kellett.

Ha nem így tesz, hamarosan óriási baklövést követ el.

Őrei bevezették a Zálogszentélybe. Ez alkalommal túl sokan gyűltek össze ahhoz, hogy mindenki beférjen a csarnokba, így a második nemzedék kijelentette, hogy a hetedik nemzedéknél fiatalabb tagok odakinn várakozzanak. A többiek szép lassan megtöltötték a kőpadok sorait. Némán ültek, miközben TenSoont a kőpadló közepén elhelyezett, kissé megemelt fémkoronghoz vezették. A széles ajtókat kitárták, így a fiatalabb kandrák kívülről követhették az eseményeket.

TenSoon felnézett és az emelvényre lépett. Az első nemzedék alaktalan árnyai odafentről figyeltek. Mindegyik ősatya a saját külön fülkéjében foglalt helyet, és hátulról halványkék fény világította meg őket.

KanPaar fellépett a pulpitusára. TenSoon látta rajta, mennyire önelégült, ahogyan gyors léptekkel átsuhant a termen. A második nemzedék rangidős tagja úgy érezte, győzelme végre beteljesedett – ezután senki sem felejti el egyhamar, mi történik azokkal, akik figyelmen kívül hagyják a második nemzedék utasításait. TenSoon leült a hátsó lábára, két kandra őr felügyelete mellett, akiknek az erőnlét áldása csillogott a vállában. Kezükben pedig hatalmas pörölyöket tartottak.

– TenSoon, a harmadik nemzedékből – kezdte hangosan KanPaar. – Készen állsz arra, hogy elfogadd az ítéletedet?

– Nem lesz itt semmiféle ítélet! – vágott vissza TenSoon. A szavai összefolytak, mivel egy kutya száján keresztül szólt, de még így is elég tisztán csengtek ahhoz, hogy érteni lehessen.

– Nem lesz ítélet? – ámuldozott vádlója. – Most meg visszakozol? Ki akarsz hátrálni abból, amit éppen te óhajtottál?

– Azért jöttem, hogy bizonyos dolgokról értesítselek benneteket, és nem azért, hogy elítéljetek.

– Én nem is…

– Nem hozzád beszélek, KanPaar – folytatta TenSoon, miközben elfordult a szónoktól és felpillantott a páholyokra. – Hanem hozzájuk.

– Hallották a szavaidat, harmadik! – csattant fel KanPaar. – Uralkodj magadon! Nem fogom hagyni, hogy most is felfordulást okozz, mint ahogyan azt korábban tetted.

TenSoon elmosolyodott. Csak egy kandra láthat egy szelíd vitát felfordulásnak. A kutya azonban feltartott fejjel, kitartóan vizslatta az első nemzedék fülkéit.

– Most pedig… – kezdte KanPaar.

– Ti ott! – üvöltötte TenSoon, amitől KanPaart elöntötte a düh. – Első nemzedék! Meddig akartok még a kényelmes fülkéitekben ücsörögni és úgy tenni, mintha a felettünk lévő világ nem is létezne? Azt hiszitek, ha nem vesztek tudomást a gondokról, akkor azok nem is éreztetik a hatásukat? Vagy egyszerűen már nem hisztek saját tanításaitokban?

– A köd átvette a hatalmat! A hamu szünet nélkül hullik! A föld remeg és rázkódik. Elátkozhattok, de nem hagyhattok figyelmen kívül! Hamarosan itt a világvége! Ha azt akarjátok, hogy az emberek – bármilyen formába is születtek – túléljék az elkövetkező időket, cselekednetek kell! Készen kell állnotok! Mivel hamarosan fel kell szólítanotok a népünket, hogy hajtsa végre az Oldást!

A teremben mindenki némán figyelt. A karzaton néhány árnyék mozogni kezdett, mintha zavarba jöttek volna – bár a kandrákra nem jellemző az ilyen viselkedés. Fegyelmezetlenségre vallana.

Majd egy hang – halk, érces és fáradt hang – megszólalt az egyik fülkéből.

– Folytasd, KanPaar!

A felszólítás olyan váratlanul érkezett, hogy a közönség néhány tagja a száját tátotta a döbbenettől. Az első nemzedék sosem szólalt meg a fiatalabbak jelenlétében. TenSoon azonban nem lepődött meg – már látta őket és beszélt is velük: még azelőtt, hogy túlságosan felsőbbrendűnek tartották volna magukat ahhoz, hogy a második nemzedéken kívül bárkivel is szóba álljanak. Nem, nem érzett meglepettséget. Csak csalódottságot.

– Kár volt hinnem bennetek! – jelentette ki leginkább saját magának. – Nem kellett volna visszatérnem.

– TenSoon, a harmadik nemzedékből – vette vissza a szót KanPaar, majd kihúzta magát. Kristály igazteste csillogott, amikor a társára mutatott. – Az ítéleted: ChanGaarban letöltendő rituális börtönbüntetés! A testedet addig verik, amíg az csaknem szétesik. Azután befalazunk egy verembe, aminek csak egy nyílása lesz. Azon keresztül kapod meg a napi moslékodat. Tíz nemzedéken keresztül fogsz ott szenvedni! És csak ezután végzünk ki éheztetés által! Tudnod kell, hogy a legnagyobb bűnöd a lázadás volt. Ha megfogadtad volna ezen tanács bölcs javaslatait, akkor soha nem gondoltad volna helyesnek az Első Szerződés megszegését. A Zálog veszélybe került miattad, mint ahogy az összes nemzedék összes kandrája is!

KanPaar hatásszünetet tartott; hagyta, hogy kijelentései visszhangozzanak a teremben. A vádlott némán ült hátsó lábain. A szónok nyilvánvalóan valamiféle válaszra várt, de TenSoon nem szólalt meg. Végül KanPaar intett a kutya mellett álló őröknek, akik abban a pillanatban felemelték félelmetes fakalapácsaikat.

– Tudod, KanPaar – hangzottak TenSoon tétova szavai –, néhány fontos dolgot megtanultam, míg ezeket a csontokat viseltem egy évvel ezelőtt.

KanPaar ismét intett. Az őrök magasra tartották fegyvereiket.

– Van valami, aminek eddig nem tulajdonítottam nagy jelentőséget – folytatta a vádlott. – Ha belegondolsz, a testfelépítésük miatt az emberek nem elég gyorsak. A kutyák viszont annál inkább.

A kalapácsok lesújtottak.

TenSoon előreugrott.

Erőteljes hátsó lábai segítségével lendült mozgásba. TenSoon a harmadik nemzedék egyik tagja volt. Senki sem evett meg és alkotott újra testeket olyan régóta, mint ő, és tudta, hogyan helyezze el az izmokat a lehető leghatékonyabb módon. Ráadásul egy teljes évig viselte a farkaskutya csontjait, és közben folyton arra kényszerült, hogy lépést tartson ködszerzet mesterével. Valójában így egy évig a világ egyik legtehetségesebb allomantájának kiképzése alatt állt.

Mindemellett az a testtömeg, ami egy sovány ember testét építette fel valaha, egy tekintélyes méretű farkaskutya testéhez még szinte soknak is bizonyult. Ez a tény, és az áruló kandra testalkotó képessége együtt olyan hajlékonyságot, fürgeséget és gyorsaságot eredményezett, amit senki sem volt képes utánozni. Őrei rémülten felkiáltottak, mikor a kutya elugrott előlük és kőhajításnyira onnan ért földet. A következő pillanatban futásnak eredt, de nem az ajtó felé tartott. Az túl egyértelmű lett volna.

Ehelyett egyenesen KanPaarnak rontott. A második nemzedék legelőkelőbb tagja felüvöltött és hiába emelte védekezésre kezét, amikor a szokatlanul nehéz farkaskutya nekicsapódott és a kőpadlóra terítette. TenSoon éles reccsenést hallott, ahogy KanPaar finom igazcsontjai összetörtek, és viselőjük a kandrákhoz méltatlan módon hangosan felkiáltott.

Ezt megérdemelte – gondolta a kutya, miközben végigcsörtetett a második nemzedék sorain. Nyomában csontok törtek apró darabokra. – Őszintén, miféle ostoba és hiú alak visel kristály igaztestet?

A kandrák többsége azt sem nem tudta, mitévő legyen. Mások – főleg a fiatalok, akik sok időt töltöttek szerződésük okán az emberek között, jobban hozzászoktak a felforduláshoz. Ezek a felvilágosult kandrák szétszéledtek, és magukra hagyták idősebb társaikat, akik rémülten ültek a padokon. TenSoon igaztestek között átfurakodva az ajtó felé tartott. Az emelvény mellett álló őrök – akiknek a parancs szerint őt kellett volna összetörniük – KanPaarhoz siettek. Gyermeki engedelmességük felülkerekedett azon vágyukon, hogy megakadályozzák az elítélt szökését. Bizonyára érzékelték az ajtónál felgyűlt tömeget is, és azt gondolták, úgyis lelassítják a szökevényt.

Amint a kutya elérte a feltorlódott sokaságot, ismét ugrott. Vin mellett hihetetlen magasságokba kellett szökellnie, és akkoriban többféle izomfelépítést is kipróbált. Bár ez a mostani ugrás nem nyűgözte volna le egykori mesterét – ugyanis TenSoon már nem viselte az OreSeurtől lopott erőnlét áldását –, ahhoz bőven elég volt, hogy a bámészkodó kandrák szétszéledjenek. Néhányan felkiáltottak, ő pedig egy tenyérnyi szabad helyen megpihent, majd ismét a levegőbe emelkedve a tömeg mögött nyíló barlangba ugrott.

– Ne! – hallotta a Zálogszentélyben visszhangzó kiáltást. – Menjetek utána!

TenSoon minden erejét összeszedve rohant végig az egyik folyosón. Gyorsan futott – sokkal gyorsabban, mint bárki, akinek csak két lába van. Abban reménykedett, hogy kutyacsontjai segítségével még az erőnlét áldását viselő kandrákat is le tudja hagyni.

Ég veled, otthonom! – gondolta, maga mögött hagyva a központi barlangot. – És ég veled, jó hírem, ha maradt még belőled valami!