Második fejezet

Ahogy az lenni szokott, TenSoon napja sötétben kezdődött. Ez természetesen részben annak is volt köszönhető, hogy nem rendelkezett szemekkel. Csinálhatott volna magának – ugyanis még a kandrákhoz képest is öregnek számító harmadik nemzedékhez tartozott. Már elég testet emésztett meg ahhoz, hogy tudja, miként lehet érzékszerveket előállítani utánzásul szolgáló minta nélkül.

Sajnos azonban szemekkel sem ment volna többre. Ugyanis koponyával sem büszkélkedhetett, és már régen kitapasztalta, hogy a legtöbb szerv rosszul működik teljes test és csontváz nélkül. Ha rossz irányba forgatná a szemeit, a saját tömegük alatt roppannának össze, és egyébként is nagyon körülményes lenne forgatni őket.

Nem mintha környezete túl sok látnivalóval kecsegtette volna. TenSoon óvatosan testhelyzetet váltott a börtöncellájában. A teste nem sokban különbözött átlátszó izomkötegek halmazától – mintha nagy meztelen csigák tapadtak volna egymáshoz, létrehozva egy puhatestűnél valamelyest formálhatóbb rendszert. Hatalmas összpontosítás árán képes volt különválasztani az izmait vagy egymásba olvasztani azokat, netán akár újakat létrehozni. Mégis, egy használható csontváz nélkül nem sokra ment.

Ismét megmozdult a cellájában. A bőrével is képes volt érzékelni – amolyan ízlelésképpen. Ezúttal éppen a zárka sarkaiban bűzlő ürülékének ízét vette át, de mégsem mert megszabadulni az érzettől. Ez volt az egyetlen kapcsolata a külvilággal.

A „cella” valójában nem volt egyéb, mint egy rácsfedelű, kőbe fúrt üreg. Éppen hogy elfért benne. A fogva tartói felülről dobálták be neki az élelmet, majd időnként vizet öntöttek a nyakába, hogy ki ne száradjon, és hogy az ürülék kimosódjon a zárka talajába vájt lyukon. Sem ez a lyuk, sem a rácsok nem voltak elég nagyok ahhoz, hogy átpréselje magát rajtuk – akármilyen hajlékony is volt a kandrák teste, az izmokat nem lehetett a végtelenségig összenyomni.

Egy ember már megőrült volna a bezártságtól… TenSoon még azt sem tudta, mióta tartják fogva. Hónapok óta? De az érdemei közé tartozott a jelenlét áldása. Elméje nem adja fel egykönnyen.

Néhanapján átkozta az Áldást, amiért az nem engedte, hogy átadja magát az üdvözült őrületnek.

Összpontosíts! – emlékeztette magát. Nem volt elméje, legalábbis nem olyan, mint az embereknek, de képes volt gondolkozni. Nem értette, hogyan lehetséges mindez. Abban sem volt biztos, hogy létezik olyan kandra, aki tudja a választ. Talán az első nemzedék tagjai több tudást birtokoltak – de ha valóban így volt, ezt a tudást mégsem adták át.

Nem tarthatnak itt örökké – nyugtatta magát. – Legalábbis az Első Szerződés szerint nem…

Ám valójában kételkedett ebben – vagyis inkább abban, hogy az első nemzedék megértette-e a tartalmát. De hát hibáztathatja-e őket? TenSoon maga is szerződésszegő volt. Saját bevallása szerint is ellenszegült ura akaratának és segített egy másiknak. Ez az árulás az ura halálával végződött.

És ez a szégyenletes cselekedet csupán a legenyhébbnek számított bűnei lajstromán. A szerződésszegésért halál járt, és ha az ő vétkei itt véget értek volna, a többiek egyszerűen megölik és ennyivel lezárják az ügyet. Sajnos azonban ennél több is terhelte a lelkét. A vallomása során – amit zárt kihallgatáson tett a második nemzedék tagjainak – fény derült egy sokkal veszélyesebb, sokkal fontosabb botlásra.

TenSoon elárulta a népe titkát.

Nem végezhetnek ki – gondolta. Így próbált meg éber maradni. Addig nem, amíg nem tudják meg, kinek mondtam el.

A titok. A drága, drága titok.

Mindannyiunkat halálra ítéltem. Az egész népemet. Ismét rabszolgák leszünk. De hiszen már most is rabszolgák vagyunk. Valami mások leszünk – gépek, az elménket mások fogják irányítani. Foglyul ejtenek és kihasználnak majd minket; már a testünk sem lesz a sajátunk.

Ezt tette – ezt indította el. Ezért érdemli meg a bebörtönzést és a halált. És mégis élni akart. Megvetéssel kellett volna magára gondolnia. Valamilyen oknál fogva mégis úgy érezte, hogy helyesen cselekedett.

Újból megmozdult; nyálkás izomtömegek csusszantak egymáson. A mozdulat közben azonban hirtelen megdermedt. Rezgések. Valaki a zárkája felé tartott.

Elrendezte magát: izmait a gödör oldalához szorította, amitől teste közepén mélyedés jött létre. A lehető legtöbb élelmet kellett összeszednie – rendkívül keveset adtak neki enni. Azonban senki nem öntött moslékot a rácsozaton keresztül. Feszülten várt, ám egyszer csak a rács kinyílt. Nem voltak fülei, mégis érzékelte az erőteljes rezgéseket, amikor hátrahúzták a vasat. A durva rácsozat végül a földre zuhant.

Mi lehet ez?

Ezután kampók nyúltak le. Beleakadtak az izmaiba, megragadták a testét, és a testéről izomfoszlányokat leszakítva kirántották a veremből. Ez fájt. Nemcsak a kampók, hanem a hirtelen jött szabadság is, hiszen addig a teste mozdulatlanul terült szét a verem padlóján. Akarata ellenére port és megszáradt moslékot érzékelt. Az izmai megremegtek; furcsa volt újra szabadon mozognia, és erőt vett magán, hogy testét olyan módon rendezze, amit szinte már teljesen elfelejtett.

Aztán megérkezett. Érezte az ízét a levegőben. Savas, vaskos, átható szagú és feltételezhetően aranyszegélyű vödörben hozták a fogva tartói. Mégiscsak megölik.

De nem tehetik! – gondolta kétségbeesetten. – Az Első Szerződés, népünk törvényei, nem…

Valami ráesett. Nem sav, hanem valami szilárd. Türelmetlenül megérintette, izmok csúsztak el egymáson, ízlelgették, próbálgatták és tapintották. Kerek volt, lyukakkal és néhány kiálló domborulattal… egy koponya.

A savas bűz egyre elviselhetetlenebbé vált. Kavargatták odafent? TenSoon gyorsan mozgott, körbevette, majd megtöltötte a koponyát. Egyik szervszerű tarsolyában már tárolt némi megemésztett húst. Most ezt vette elő, a koponya köré folyatta, és gyorsan bőrt kerített a csont köré. A szemgödröt egyelőre üresen hagyta, a tüdőn dolgozott, nyelvet formázott, de nem törődött az ajkakkal. Elkeseredetten dolgozott, és a savas íz egyre erősödött, aztán…

Megérezte. Megperzselte az izmokat a teste egyik oldalán, végigömlött az egész tömegén, elolvasztva azt. A második nemzedék tagjai láthatóan már feladták, hogy kiszedik belőle a titkait. Ám mielőtt megölik, tudták, hogy lehetőséget kell adniuk neki a beszédre. Az Első Szerződés megkövetelte – ezért a koponya. Az őrök nyilvánvalóan parancsot kaptak, hogy végezzenek vele, mielőtt tényleg mondhatna valamit a saját védelmében. A törvény betűjét követték, azonban figyelmen kívül hagyták a célját.

De nem tudhatták, ő milyen gyorsan dolgozik. Kevés kandra töltött annyi időt szerződéses viszonyban, mint ő; a második nemzedék tagjai, és a harmadikok legjava már rég visszavonult a szolgálatból. Könnyű életet éltek itt, az Őshazában.

Ám a könnyű életből nem sokat tanulhatott egy kandra.

A legtöbbjüknek órákig tartott testet alkotni, a fiatalabbak pedig napokig küszködtek vele. TenSoon azonban pillanatok alatt kezdetleges nyelvet kanyarított a szájába. Amint a sav végigfutott a testén, kierőltetett magából egy nyelőcsövet, felfújta a tüdejét, és egyetlen szót károgott félig formált ajkai közül:

– Ítéletet!

A sav nem csörgött tovább. A teste tovább perzselődött. A fájdalom ellenére tovább dolgozott, kezdetleges hallószerveket kialakítva a koponyaüregben.

Egy hang azt suttogta a közelből:

– Bolond…

– Ítéletet! – károgta megint a kandra.

– Fogadd el a halált! – sziszegte a hang. – Ne akarj még több fájdalmat okozni a népünknek! Az első nemzedék csak sokévi szolgálatodért cserében ajánlja neked ezt a kivételes halált!

TenSoon megdermedt. Az izomnövesztés szünetelt. A tárgyalás nyilvános volna. Eddig csak kevesek tudtak árulása természetéről. Meghalhat elátkozott szerződésszegőként, ám részben megtarthatja korábbi foglalkozása becsületét. Valahol – talán a terem egyik vermében – olyanokat is tartottak, akiket vég nélkül kínoztak: ez végül még a jelenlét áldásával megérintett elméket is megtörte.

Olyanná akart válni, mint azok a szenvedők? Ha nyílt színen vall tetteiről, az örökkévalóságig tartó kínt kap cserébe. Bolondság volna erőltetni a tárgyalást, hiszen nem remélhetett felmentést. A vallomása már eleve halálra ítélte.

Ha beszél, nem azért teszi, hogy védje magát. Egészen más oka van rá.

– Ítéletet! – ismételte meg, ezúttal a suttogásnál is halkabban.