Huszonkilencedik fejezet

A Végső Birodalom legtöbb városához hasonlóan Urteau-nak is tilos volt városfallal körülvennie magát. Azt, hogy a városok nem építhettek erődítményeket, Sazed már akkor az Uralkodó sebezhetőségét jelző ténynek tartotta, mielőtt még fellázadt volna ellene. Ezek szerint ha az Uralkodó a felkelések vagy ellene lázadó városok miatt aggódott, akkor talán tudott valamit, amit más nem: hogy őt is le lehet győzni. Az ilyen gondolatok vezették el a tudóst Mare-hez és végül Kelsierhez. Ezúttal pedig Urteau városába. Abba a városba, ahol a szkák ténylegesen fellázadtak a nemesek ellen. Sajnos azonban emiatt Elend Venture-t is egy kalap alá vették a többi nemessel.

– Nem tetszik ez nekem, őrző úr – mondta Goradel kapitány, miközben Sazed mellett sétált, aki – a beosztásához illő módon – jelenleg Szellő és Allrianne társaságában a fogaton zötykölődött. Miután az őrző elköszönt a terrisiektől, sietősen Szellő és Allrianne után eredt, hogy végre együtt lépjék át úti céljuk határát.

– A dolgok kissé elfajultak errefelé – folytatta Goradel –, aggódom a biztonságuk miatt.

– Kétlem, hogy olyan rossz lenne a helyzet, mint ahogyan azt ön gondolja.

– És mi lesz, ha fogságba esnek? – folytatta aggodalmaskodását a kapitány.

– Drága barátom – kezdte Szellő előrehajolva, hogy a másik szemébe nézhessen –, ezért küld a császár követeket. Így ő még akkor is biztonságban marad, ha valakit foglyul ejtenek közülünk. Mi olyan szerepet töltünk be, amit Elend sohasem vállalhat fel: mi vagyunk a feláldozható segítők.

Goradel erre összeráncolta a homlokát.

– Én személy szerint nem érzem magam feláldozhatónak.

A terrisi kikémlelt a kocsiból, és a várost nézte a hamupelyheken keresztül. A hatalmas település a Birodalom egyik legrégibb városának számított. Ahogy egyre beljebb értek, feltűnt neki, hogy a lejtősen lefelé haladó út végül üres csatornába torkollik.

– Ez meg micsoda? – kérdezte Allrianne, kidugva szőke fejét a kocsi másik oldalán. – Mi értelme van árkokba süllyeszteni az utakat?

– Ezek csatornák, kedvesem – javította ki Szellő. – Egykoron a várost keresztül-kasul fonták az ilyen csatornák. Most üresen tátongnak. Bizonyára egy földrengés vagy valami hasonló eltérítette a folyót.

– Hátborzongató látvány – jegyezte meg a lány és visszahúzta fejét. – Az épületek kétszer olyan magasnak tűnnek tőle.

Amikor a kétszáz körülöttük masírozó katonával egyetemben megérkeztek a városközpontba, barna egyenruhában feszítő urteau-i katonai küldöttség fogadta a látogatókat. A terrisi előre megüzente érkezésük várható időpontját, és a Polgártársnak nevezett király megengedte Sazednek, hogy egy kisebb csapatot magával hozzon a városba.

– Azt mondják, a királyuk szeretne azonnal találkozni önnel, terrisi úr – jelentette Goradel, miután visszatért.

– Ez a fickó nem vesztegeti az idejét, mi? – vetette oda Szellő.

– Akkor máris indulunk – jelentette ki Sazed, majd bólintott Goradelnek.

– Nem örülnek az érkezésünknek.

Quellion, a Polgártárs, egy rövid hajú, érdes bőrű férfi, katonásan szigorú hangulatban fogadta őket. Sazed azon tűnődött, vajon egy ilyen ember – aki a Bukás előtt láthatóan még a földet túrta – miként tett szert ilyen vezetői tekintélyre.

– Tisztában vagyok vele, hogy nem lát szívesen idegen katonákat a városában – kezdte Sazed óvatosan. – Azt azonban bizonyára ön is észrevette, hogy nem elfoglalni akarjuk Urteau-t. Egy kétszáz fős csapatot aligha lehetne támadó erőnek nevezni.

Quellion az asztalánál állt, háta mögött összekulcsolt kezekkel. Átlagos szká öltözéknek kinéző nadrágot és inget viselt, bár mindkettőt olyan sötétpirosra festették, ami már inkább vörösesbarnának tűnt. Fogadótermét egy nemesi kúria nagyobb tanácsteremében alakította ki. A falakat fehérre meszelték és a csillárt eltávolították. A bútoraitól és díszítéseitől megfosztott terem úgy festett, akár egy doboz.

Sazed, Szellő és Allrianne kemény faszékeken foglalt helyet. Ezeken kívül a Polgártárs semmivel sem gondoskodott vendégei a kényelméről. Goradel és tíz katonája őrt álltak a terem hátsó részében.

– Nem a katonákkal van bajom, terrisi – magyarázta Quellion. – Hanem azzal, aki ide küldött benneteket.

– Venture császár jó és ésszerűen cselekvő uralkodó – felelte az őrző.

Quellion felhorkant és egyik társa felé fordult. Sokan vették körbe – talán húszan –, és Sazed feltételezése szerint mind a kormány tagjai lehettek. Legtöbbjük ugyanolyan rőt öltözéket viselt, mint Quellion, bár az ő ruhájukat nem festették olyan sötét kárminvörös árnyalatra.

– Elend Venture – emelte fel egyik ujját figyelmeztetően Quellion, és visszafordult Sazedhez – egy hazug és zsarnok gazember.

– Ez nem igaz.

– Ó, valóban? – gúnyolódott a Polgártárs. – És mégis, hogyan szerezte meg a trónját? Talán háborúban győzte le Straff Venture-t és Ashweather Cettet?

– A háború…

– A háborúk gyakran a zsarnokok kifogásai, terrisi – magyarázta Quellion. – A jelentések alapján úgy tudom, hogy a Venture fiú ködszerzet felesége kényszerítette térdre a királyokat aznap. Kierőszakolta, hogy fogadjanak hűséget férjének, máskülönben a kolosszoknak esnek áldozatul. Ez szerinted egy „jó és ésszerűen cselekvő” emberre vall?

Sazed nem válaszolt.

Quellion előrelépett, és két tenyerével fenyegetően az asztalra csapott.

– Tudod, mi lett a nemesek sorsa ebben a városban, terrisi?

– Megölték őket – motyogta az őrző.

– Pontosan, ahogyan a Túlélő parancsolta – büszkélkedett Quellion. – Azt állítod, ismerted őt a Bukás előtt. És mégis azt a nemesi házat szolgálod, amelynek a megdöntését tervezte. Nem ellentmondásos ez, terrisi?

– Kelsier úr elérte a célját, amikor az Uralkodó meghalt – vágott vissza Sazed. – Miután ez megtörtént, béke…

– Béke? – vágott közbe a Polgártárs. – Mondd meg nekem, terrisi: hallottad valaha is békéről beszélni a Túlélőt?

Sazed erősen gondolkodóba eset.

– Nem – ismerte be.

Quellion ismét dühösen felhorkant.

– Legalább őszinte vagy. Csakis azért vagyok hajlandó szóba állni veled, mert az a Venture fiú elég okosan döntött, amikor egy terrisit küldött elém. Ha egy nemes korcs állt volna ki elém, azt abban a szempillantásban megöltem volna, és csak szénné égett koponyáját küldtem volna vissza válaszul.

A teremben mindenki feszülten figyelt. Néhány várakozással teli pillanat után Quellion hátat fordított Sazednek és a társaira nézett.

– Érzitek? – kérdezte embereit. – Szégyenkeztek? Figyeljétek az érzelmeiteket: olyan, mintha hirtelen baráti érzéseket táplálnátok a hazug disznó szolgái iránt?

Majd visszafordult és Szellőre pillantott.

– Óva intettelek mindannyiótokat az allomanciától, a nemesség sötét varázslatától. Nos, most megérezhettétek. Az az ember ott – kiváló terrisi követünk mögött – Szellő névre hallgat. A világ egyik legvisszataszítóbb embere. És az egyik legnagyobb tudással rendelkező bábosa.

Aztán Szellőnek címezte következő kérdését:

– Mondd meg, bábos: hány barátot köszönhetsz a mágiádnak? Hány ellenséget kényszerítettél öngyilkosságba? Az a csinos lány ott melletted, őt is a művészeteddel csaltad az ágyadba?

Szellő elmosolyodott és megemelte a boroskupáját.

– Drága barátom, természetesen sikerült leleplezned. Ám ahelyett, hogy gratulálsz magadnak, amiért ügyesen érzékelted a hatásomat, talán azt is megkérdezhetnéd magadtól, miért vettelek rá arra, hogy feltedd ezeket a kérdéseket.

Quellion elnémult – bár szokásához híven Szellő csak blöffölt. Sazed felsóhajtott. Egy felháborodott válasz helyénvalóbb lett volna – ám az nem vallana a barátjára. Így a Polgártárs a találkozó hátralévő részében azon tanakodik majd, vajon Szellő formálja-e a szavait.

– Quellion úr – ragadta magához a szót Sazed. – Veszélyes időket élünk. Ez bizonyára az ön figyelmét sem kerülte el.

– Meg tudjuk magunkat védeni – vágott vissza a város vezére.

– Nem a seregekről vagy útonállókról beszélek, Polgártárs. Hanem a ködről és a hamuról. Bizonyára észrevette, hogy a köd már egyre később húzódik vissza a nappali órákban. És bizonyára arról is tudomást szerzett, hogy furcsa dolgokat művel az embereivel. Többen életüket vesztették, akik kapcsolatba kerültek vele.

Quellion nem ellenkezett, és nem nevezte badarságnak Sazed szavait. Ez mindent elárult egy tudós fülének. Ezek szerint ebben a városban is szedett áldozatokat a köd.

– A hamu folyamatosan hullik, Polgártárs – folytatta az őrző. – A köd életveszélyes, és a kolosszok szabadon kószálnak. Most lenne itt az ideje, hogy erős szövetségeket kössön. A Belső Uradalomban jobb minőségű növényeket tudunk termeszteni, mivel oda még több napfény jut. Venture császár pedig megtalálta a módját a kolosszok irányításának. Akármi is történik az elkövetkezendő években, kifizetődő lesz Venture császár barátjának lenni.

Quellion tiltakozásul megrázta a fejét. Ismét az emberei felé fordult.

– Látjátok, megmondtam! Először azt állítja, békével jönnek, majd átvált fenyegetésre. Venture irányítja a kolosszokat. Venture irányítja az élelmet. Legközelebb egyenesen azt fogja mondani, hogy Venture irányítja a ködöt is! – Quellion visszafordult Sazedhez. – Rajtunk nem fogsz ki a fenyegetéseiddel, terrisi. Nem aggódunk a jövőnk miatt.

Sazed felvonta egyik szemöldökét.

– És ez minek köszönhető?

– Annak, hogy mi a Túlélő utasításait követjük. Most pedig azonnal tűnjetek a szemem elől!

Az őrző felállt.

– Szeretnék a városban maradni, és esetleg újra találkozni önnel.

– Arra a találkozóra én nem megyek el.

– Mindezek ellenére – folytatta Sazed –, szeretnék maradni. A szavamat adom, hogy az embereim nem okoznak gondot. Kérhetném a jóváhagyását? – Meghajtotta a fejét tisztelete jeléül.

Quellion motyogott valamit az orra alatt, mielőtt intett volna a férfinak.

– Hiába tiltanálak ki, úgyis visszaosonnál. Maradj, ha muszáj, terrisi, de figyelmeztetlek: tartsátok magatokat a törvényeinkhez, és ne okozzatok galibát!

Sazed még mélyebbre hajolt, majd elvonult az embereivel.

– Nos – kezdett bele Szellő, miközben visszaültek a kocsiba –, gyilkos lázadók, ugyanaz a szürke öltözék mindenkin, árokszerű utcák, és minden tizedik épület a földig leégetve. Elend igazán csodás helyet választott nekünk. Emlékeztess, hogy köszönjem meg neki, ha visszatértünk!

Sazed elmosolyodott, bár nem volt tréfás kedvében.

– Ne nézz rám ilyen morcosan, öreg! – dünnyögött a bábos, majd intett a pálcájával és a katonákkal övezett kocsi elindult. – Valami azt súgja, az a Quellion feleannyira sem veszélyes, mint ahogyan a viselkedése sugallja. Végül őt is meggyőzzük.

– Nem is tudom, Szellő úr. Ez a hely… más, mint a többi város, ahol jártunk. A vezetők nem kétségbeesettek és az emberek sokkal alázatosabbak. Azt hiszem, nem lesz könnyű dolgunk.

Allrianne megbökte a kedvese karját.

– Szellőkém, látod azt ott?

A bábos hunyorogva nézett bele a fénybe, Sazed pedig előrehajolt és kipillantott a kocsiból. Vagy tucatnyi ember máglyát égetett az egyik udvaron. A sűrű lángok kavargó füstöt bocsátottak az ég felé. Sazed önkéntelenül ónelme után kutatott, hogy azzal erősítse a látását. Azonban elhessegette a gondolatot, így inkább ő is hunyorogni kezdett a délutáni fényben.

– Olyan, mintha…

– Faliszőnyegek lennének – állapította meg a kocsi mellett menetelő egyik katona. – És bútorok. Előkelő holmik, amelyek a Polgártárs szerint a nemességet jelképezik. Az egész felhajtás természetesen önöknek szól. Quellion valószínűleg raktárakban tartja a kúriákból kifosztott dolgokat, és amikor elérkezik a megfelelő pillanat, nagy hűhó közepette elégetnek néhány darabot.

Sazed megdermedt. A katona rendkívül jólértesült volt. Sazed gyanakodva közelebbről is szemügyre vette. A többi emberükhöz hasonlóan ez a férfi is felhajtott csuklyával védekezett a hamu ellen. Ahogyan a férfi elfordította fejét, az őrző észrevette a furcsa kötést a szemén, mintha vak lenne. Ennek ellenére rögtön felismerte az arcát.

– Kobold, drága gyermekem! – kiáltott fel Szellő örömében. – Tudtam, hogy végül felbukkansz. Mire fel az a kötés a szemeden?

Az ónszemű nem válaszolt a kérdésre. Ehelyett megfordult és visszapillantott a máglya lángjaira. Úgy tűnt, mintha… a teste megfeszült volna.

Az anyag bizonyára elég vékony, hogy átlásson rajta – gondolta Sazed. Ez lehet az egyetlen magyarázat arra, miért mozgott Kobold gond nélkül és könnyedén a szemére húzott rongydarab ellenére. Bár kinézetre ahhoz is elég vastag volt, hogy elhomályosítsa a látását.

Kobold visszafordult az őrzőhöz.

– Szükségetek lesz egy búvóhelyre a városban. Kinéztetek már magatoknak valamit?

Szellő megrázta fejét.

– Azon gondolkoztunk, hogy egy fogadót fogunk használni.

– Nincsenek valódi fogadók a városban – magyarázta a fiú. – Quellion azt vallja, hogy a polgártársaknak törődniük kell egymással, így hagyniuk kell, hogy a látogatók a házaikban szálljanak meg.

– Hmm – tűnődött Szellő –, akkor talán a városon kívül kellene letáboroznunk.

A legény megrázta a fejét.

– Nem. Kövessetek!

– Mi ez? Az inkvizíciós kanton épülete? – kérdezte a terrisi a homlokát ráncolva, amint lemászott a kocsiról.

Kobold a hatalmas épületbe vezető lépcsőn várta a többieket. Megfordult és bólintott furcsa, szövettel körbetekert fejével.

– Quellion nem nyúlt a minisztériumi épületekhez. Elrendelte a bedeszkázásukat, de nem fosztotta ki és nem égette le őket. Szerintem fél az inkvizítoroktól.

– Egészséges és ésszerű félelem, drága gyermekem – mondta Szellő, aki még mindig a kocsiban ült.

Kobold felhorkant.

– Mostanában nem sok vizet zavarnak, Szellő. Túlságosan is Vin becserkészésével vannak elfoglalva. Gyertek!

A fiú előrement a lépcsőn, Sazed a nyomában. A tudós hallotta, ahogy a mögötte lépkedő Szellő hangosan sóhajtozik, majd szól az egyik katonának, hozzon neki napernyőt a hamu ellen.

A többi minisztériumi irodához hasonlóan ezt a létesítményt is tágasra és impozánsra tervezték. Az Uralkodó idején a kantoni épületek emlékeztették a lakosokat a Birodalom hatalmasságára minden városban. Az itt dolgozó papok leginkább hivatalnokok és tisztviselők voltak; ez nem is volt csoda, hiszen akkor ők alkották a Végső Birodalom igazi erejét. Ők felügyelték a készletek szétosztását és irányították az embereket.

Kobold megállt az épület széles és bedeszkázott ajtaja mellett. Mint a legtöbb urteau-i épület, ez is fából épült kő helyett. Miközben Sazedet és Szellőt várta, a fiú felfelé nézett, mintha a hulló hamut bámulná. Mindig is ő számított a banda legcsendesebb tagjának, legfőképp a nagybátyja halála óta, aki a luthadeli támadás során esett el. Ahogy Sazed is felért, Kobold nekilátott letépni a deszkákat az épület homlokzatáról.

– Örülök, hogy itt vagy, Sazed – jegyezte meg.

Az őrző beállt a fiú mellé a deszkákat szaggatni. Próbálta húzni őket, hátha a szegek kiszakadnak, ám bizonyára makacsabb léceket választhatott, mert Kobold deszkái könnyedén leváltak helyükről, az övéi viszont meg sem moccantak.

– És miért örül annyira, hogy itt vagyok, Kobold úr?

A fiú méltatlankodva horkantott egyet.

– Nem vagyok úr, Saz! Sosem sikerült rávennem Elendet, hogy megajándékozzon ezzel a titulussal.

A terrisi elmosolyodott.

– Mert akkori állítása szerint csak azért kellett volna a cím, hogy lenyűgözze vele a nőket.

– Természetesen azért – magyarázta Kobold mosolyogva, miközben letépett egy újabb deszkát. – Mi más oka lehet egy titulus viselésének? De mindegy is, csak hívj Koboldnak! Szeretem ezt a nevet.

– Rendben.

Az ifjú ismét felemelte egyik kezét, és könnyedén leszakította a deszkát, amivel Sazed már egy ideje próbálkozott. Micsoda? – gondolta meglepetten az őrző. Bár nem hitte magát valami erősnek, eddig a fiúról is hasonlót feltételezett. Bizonyára a legény súlyokkal gyakorolt.

– Akárhogy is – fordult oda az ónszemű a tudóshoz –, azért örülök, hogy itt vagy, mert szeretnék megvitatni veled néhány dolgot. Olyasmiket, amiket a többiek esetleg nem értenének.

Sazed a homlokát ráncolta.

– Milyen jellegű dolgokról van szó?

Az allomanta elmosolyodott, majd vállával meglökte az ajtót, és egy sötét, barlangszerű terembe jutottak.

– Istenekkel és emberekkel kapcsolatos dolgokról, Saz. Gyere!

Azzal eltűnt a sötétben. A terrisi odakinn várt, de Kobold nem gyújtott lámpást. Az őrző hallotta a fiatalember lépéseit odabentről.

– Kobold? – kiáltott be a nyíláson. – Nem látok semmit. Vaksötét van odabenn. Gyújtana egy lámpást?

Egy kis szünet után a fiú megszólalt.

– Hogyne, el is felejtettem! – Egy pillanattal később fény törte meg a sötétséget.

Szellő a terrisi mögött lézengett.

– Mondd meg, Sazed – súgta oda barátjának –, csak én látom úgy, vagy a fiú tényleg megváltozott, mióta utoljára láttuk?

– Igen, sokkal magabiztosabbnak tűnik – bólogatott az őrző. – És mintha több dologhoz értene. Csak tudnám, mire fel hordja azt a kötést a szemén?

A bábos megvonta vállát, és átkarolta a mellette várakozó Allriannét.

– Mindig is furcsának találtam. Talán azt hiszi, ezzel álcázhatja magát és nem fogják felismerni. Így akarja eltitkolni, hogy Kelsier bandájának a tagja. Figyelembe véve a fiú testi adottságait – és a szóhasználatát –, hajlandó vagyok elviselni tőle egy-két csípős megjegyzést.

Szellő és Allrianne belépett az épületbe. Sazed intett Goradel kapitánynak, hogy a katonái vegyék körbe az épületet. A férfi bólintott, majd beküldött egy csapatot, akik az őrzőt és a többieket követték. Végül Sazed méltatlankodva belépett az épületbe.

Nem tudta, mire számítson. Az épület az inkvizíciós kanton – a leghírhedtebb minisztériumi részleg – hadiszállását képezte. Nem éppen olyanféle hely volt, ahová ő szívesen tette be a lábát. Az utolsó ilyen épületet, ahol megfordult, a serani Konventet, szántszándékkal tervezték olyanra, hogy kísérteties hatást érjenek el vele. Ez az épület azonban szinte semmiben sem hasonlított a serani Konventre. Csupán egy hivatali iroda volt a sok közül. Jóllehet a legtöbb minisztériumi épülethez képest kicsit komorabb bútorokkal rendezték be, viszont még így is faliszőnyegek borították a deszkafalakat, és széles, vörös szőnyegek a padlót. A szegélyek fémből készültek, és egykor minden termet kandalló fűtött.

Ahogy a terrisi Szellő és Kobold mögött lépkedett, könnyen el tudta képzelni, hogy nézhetett ki az épület az Uralkodó idején. Sehol egy porszem, mindenhol a hatékonyság érződött a levegőben. Hivatalnokok ültek az asztaloknál, és a nemesi házakról, szká felkelőkről, sőt a többi minisztériumi kantonról begyűjtött értesüléseket rendezgették és osztályozták. Régre visszanyúló ellenségeskedés húzódott az Uralkodó birodalmát igazgató ortodoxia kantonja és az őket felügyelő inkvizíciós kanton között.

Ez a hely egyáltalán nem a félelemről, hanem sokkal inkább a lajstromokról és aktákról szólt. Az inkvizítorok valószínűleg ritkán látogatták az épületet. Kobold néhány egymásból nyíló termen át egy, az épület hátsó részében megbúvó, kisebb raktárhelyiségbe vezette bandatársait. Sazednek feltűnt, hogy valaki már előttük felkavarta a port a földön.

– Már jártál itt? – kérdezte a férfi, mikor utolsónak belépett a helyiségbe.

Kobold bólintott.

– Csakúgy, mint Vin. Nem emlékszel a jelentésre? – kérdezte, majd kezével a padlón matatott. Végül megtalálta az elrejtett kallantyút, és kinyitotta a csapóajtót.

Sazed lepillantott az alattuk elterülő sötét barlangra.

– Miről beszél ez a fiú? – suttogta Allrianne Szellőnek. – Vin járt már itt?

– Vin már felderítette ezt a várost, kedvesem – magyarázta a bábos –, hogy megkeresse…

– A készletet – fejezte be Sazed a mondatot, miközben Kobold egy létrán lemászott a sötétbe, de a lámpást nem vitte magával. – Az Uralkodó által hátrahagyott készletraktárt. Mindegyik egy minisztériumi épület alatt húzódik.

– Nos, azért jöttünk, hogy ezt megszerezzük, nemde? – pimaszkodott Allrianne. – Megtaláltuk. Akkor meg miért bajlódunk ezzel a Polgártárssal és az őrült parasztjaival?

– Semmi esélyünk, hogy kivigyük a készletet a városból, amíg a Polgártárs van hatalmon – szólt fel Kobold kissé visszhangzó hangon. – Túl sok minden van idelenn.

– Ráadásul, drágaságom – folytatta Szellő –, Elend nemcsak azért küldött minket, hogy rátegyük a kezünket az itt felhalmozott javakra, hanem azért is, hogy leverjük a lázadást. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy az egyik legfontosabb városunkban lázongjanak. Azt pedig végképp meg kell akadályoznunk, hogy a felkelés átterjedjen más városokba is. Bár meg kell mondjam, furcsa érzés a másik oldalon állni – megállítani egy felkelést, ahelyett hogy elindítanánk egyet.

– Még az is lehet, hogy felkelést kell szerveznünk a felkelés ellen, Szellő – visszhangzott az ónszemű hangja a mélyből. – Ha ettől jobban érzed magad… Akkor most lemásztok, vagy nem?

A két idősebb bandatag összenézett, majd a bábos a mély lyuk felé mutatott.

– Csak utánad.

A tudós felvette a lámpást és lemászott a létrán. Egy kis kőteremben találta magát, amelynek egyik falát elhúzták, hogy láthatóvá váljon a mögötte rejlő üreg. Belépett, miközben Szellő is megérkezett, majd lesegítette Allriannét.

A lámpást magasra tartva a terrisi némán körbenézett.

– Az Uralkodóra! – kiáltott fel Szellő, miután utolérte barátját. – Lenyűgöző!

Az Uralkodó egy esetlegesen bekövetkező csapás idejére készítette elő ezeket a készleteket – magyarázta Kobold, előttük állva a barlangban. – Arra szánták őket, hogy átsegítse a Birodalmat egy olyan időszakon, mint amilyenben most vagyunk. Nem sok hasznuk volna, ha nem gyűjtöttek volna össze ilyen mennyiségű élelmiszert.

A „lenyűgöző” jól jellemezte a barlang méreteit. Egy küszöbön álltak, közel a barlang mennyezetéhez, alattuk pedig egy végeláthatatlan terem terült el. Az őrző megpillantotta a barlang padlóján sorakozó, egymás fölé erősített polcokat.

– Szerintem itt kellene kialakítani a búvóhelyünket, Sazed – tanácsolta Kobold, miközben odalépett a barlang padlójához vezető lépcsőkhöz. – Ez az egyetlen védhető hely a városban. Ha a katonáink elfoglalják a fenti épületet, használhatjuk a barlang élelmiszerkészletét, vészhelyzet esetén ide vissza is vonulhatunk. Itt egy célzott támadással szemben is védve vagyunk.

Sazed megfordult és a teremhez vezető kőnyílást figyelte. Akkora volt, hogy egyszerre egy ember fért át rajta. Ez azt jelentette, hogy nagyon könnyen szemmel lehetett tartani. És bizonyára újra be lehetett zárni szükség esetén.

– Hirtelen sokkal nagyobb biztonságban érzem magam ebben a városban – jegyezte meg Szellő.

Az őrző bólintott, majd ismét a barlang felé fordult. A távolból valami furcsa csobogás ütötte meg a fülét.

– Vizet hallok?

Kobold elindult lefelé. A hangja ismét kísértetiesen visszhangzott a teremben.

– Minden katakomba rejt valami újat. Mindegyik a többinél nagyobb mennyiségben tartalmaz valamilyen készletet.

Sazed elindult a legény után a lépcsőn, miközben Szellő mögött Goradel katonái is beléptek a terembe. Bár a katonák lámpásokkal érkeztek, a bábos és Allrianne terrisi barátjuk közelében maradtak.

Sazed hamarosan valami csillogásra lett figyelmes a távolban. Magasra emelte a lámpást, megállt az egyik lépcsőfokon, és rájött, hogy a sötétben laposan elnyúló rész nem lehet a barlang padlója.

Szellő halkan füttyentett, miközben az óriási föld alatti tavat szemlélték.

– Nos – jegyezte meg –, azt hiszem, most már tudjuk, hová lett a víz a csatornákból.