Tizenkilencedik fejezet

– Ébredj!

Minden sötét volt.

– Ébredj!

Kobold kinyitotta a szemét. Minden olyan homályos, minden olyan tompa volt körülötte. A világ elmosódott. És… mindene elzsibbadt, megdermedt. Miért nem érzett semmit?

– Kobold, fel kell ébredned!

A hang legalább tisztán csengett. Minden egyéb azonban zavaros volt. Még gondolkozni sem tudott. Pislogott és halkan nyögdécselt. Mi lehetett a gond? A szemüvege és a kendője eltűnt. Ezek nélkül akadálytalanul kellene látnia, viszont mégis minden túl sötétnek tetszett.

Elfogyott az ónja.

Semmi sem égett a gyomrában. Az ismerős tüzet, a belsejében pislákoló, megnyugtató gyertyalángot nem találta. Már több mint egy éve élt együtt vele; mindig számíthatott rá. Tartott tőle, mi lesz mindennek a vége, de sosem hagyta kialudni. Most pedig eltűnt.

Ezért látszott minden olyan homályosan. Tényleg így élnek az emberek? Ő is így élt? Alig látott – az éles, aprólékos részletek, amelyekhez hozzászokott, szintén eltűntek. A vibráló színek és feltűnő vonalak. Ehelyett minden összemosódott.

A füleit is mintha eltömítette volna valami. Az orra… nem érezte a deszkapadló illatát, nem tudta megállapítani illat alapján a fa fajtáját. Nem érezte az elhaladó testek szagát sem. Mint ahogy a szomszédos szobában mozgó emberek lépéseit sem érzékelte.

És… akkor döbbent rá, hogy egy szobában tartózkodik. Megrázta a fejét, felült, és megpróbált gondolkozni. Abban a pillanatban a vállába nyilalló fájdalomtól elállt a lélegzete. A sebet nem látták el. Emlékezett rá, ahogyan a kard átszúrta a testét a válla mellett. Nem egy könnyen gyógyuló seb – és valóban: bal karját nem tudta rendesen mozgatni. Ezért esett olyan nehezére felállni.

– Sok vért veszítettél – közölte a hang. – Hamarosan meghalsz, még ha a lángok nem is érnek el. Ne is keresd az övedre csatolt ónos erszényt, elvették.

– Lángok? – krákogta pislogva Kobold. Hogyan élhetnek emberek ilyen sötét világban?

– Nem érzed, Kobold? Itt van a közelben.

Valóban. Fényt érzékelt a közelből, a folyosó végéről. Fejét rázva próbálta rendezni a gondolatait. Egy házban vagyok, egy díszes házban. Egy nemes házában. Amit most leégetnek.

Ez végre elég lendületet adott neki, hogy felálljon, bár abban a pillanatban vissza is zuhant, mivel teste túl gyenge, elméje pedig túl zavaros volt ahhoz, hogy talpon maradjon.

– Ne állj fel! – Hol hallotta már ezt a hangot korábban? Megbízott benne. – Kússz!

Engedelmeskedett a parancsnak és hason csúszva elindult.

– Nem, ne a lángok felé! Ki kell jutnod, hogy megbüntethesd azokat, akik ezt tették veled. Gondolkozz, Kobold!

– Ablakok – krákogta a fiú, majd oldalra fordult, és az egyik ablak felé vette az irányt.

– Bedeszkázták – jelentette ki a hang. – Már láttál ilyet kívülről. Csak egyetlen módon élheted túl. Engedelmeskedned kell nekem!

Kobold kábán bólintott.

– A másik ajtón keresztül hagyd el a helyiséget! Kússz el az emeletre vezető lépcsőig!

Így is tett: erőlködve kúszott tovább. A karjai úgy elzsibbadtak, hogy vállaihoz erősített súlyoknak érezte őket. Olyan sokáig égetett ónt, hogy az átlagos érzékelés furcsának tetszett a számára. Megtalálta a lépcsőt, bár már hevesen köhögött, mire odaért. A füst miatt lehet – közölte vele elméje egy része. Valószínűleg a hang ezért tanácsolta a kúszást.

Érezte a hőt, ahogy mászott felfelé a lépcsőn. A lángok mintha üldözőbe vették volna, és szinte teljesen maguknak követelték a szobát, miközben ő még mindig szédülten haladt felfelé. Felért a lépcső tetejére, majd megcsúszott a saját vérében és nyögdécselve a falnak esett.

– Kelj fel! – utasította ismét a hang.

Hol hallottam már ezt a hangot korábban? – kérdezte Kobold ismét magától. – Miért teszem azt, amit mond? Ezúttal egészen közelről hallotta. Bizonyosan könnyebben felismerte volna, ha az elméje nem lett volna ilyen zavaros. Ennek ellenére engedelmeskedett: erőt vett magán és újból négykézlábra állt.

– Balra a második szoba! – utasította a hang,

Ő gondolkodás nélkül mászott tovább. A lángok már a lépcsőt is elérték és átterjedtek a falakra. A többi érzékszervéhez hasonlóan a szaglása is gyenge volt, viszont gyanította, hogy a házat megöntözték olajjal. Így gyorsabban és erőteljesebben ég.

– Állj! Ez az a szoba.

Kobold balra fordult, és egy szépen bebútorozott dolgozószobába ért. Urteau tolvajai panaszkodtak, hogy az ilyen helyek kifosztása nem éri meg a fáradságot. A Polgártárs tiltotta a fényűzést, így a drága bútorokat még a feketepiacon sem lehetett eladni. Senki sem akarta, hogy azért kapják el, mert fényűző tárgyakat birtokol, és aztán halálra égessék a Polgártárs egyik kivégzésén.

„Számold meg a koponyákat!”

– Kobold!

Ő kinyitotta a szemét. A padlón feküdt. Elveszítette az eszméletét. A lángok már elérték a mennyezetet. Az épület a végét járta. Esélytelen volt, hogy kijusson belőle, legalábbis jelenlegi helyzetében.

– Indulj az asztalhoz! – parancsolta a hang.

– Halott vagyok – suttogta Kobold.

– Nem, még nem vagy. Menj az asztalhoz!

A fiú elfordította fejét és a lángokra pillantott. Egy alak jelent meg köztük, egy sötét sziluett. A falak csöpögtek, bugyborékoltak és sziszegtek, a vakolat meg a festék elfeketedett és összetöpörödött. Az árnyék azonban láthatóan mit sem törődött a tűzzel. Ismerősnek tűnt magas termetével és parancsoló hangnemével.

– Te…? – suttogta a fiú.

– Menj az asztalhoz!

Kobold feltérdelt. Maga után húzva élettelen karját az asztalhoz vonszolta magát.

– Jobb oldali fiók.

A fiú kihúzta a fiókot, majd szédelegve az asztal sarkának dőlt. Valami volt a fiókban.

Fiolák?

Hevesen utánuk nyúlt. Olyasfajta kis üvegcséket talált, amelyekben az allomanták tárolták a fémjeiket. Reszkető ujjakkal kiválasztott egyet, de az kicsúszott zsibbadt ujjai közül és összetört. Ő nézte a kifolyó oldatot – az alkohol megakadályozta a fémdarabkák rozsdásodását, ugyanakkor megkönnyítette a lenyelésüket.

– Kobold! – térítette észhez a hang.

A fiú nehézkesen magához vett egy másik fiolát. Fogaival kihúzta a dugót, miközben érezte maga körül az egyre elhatalmasodó tüzet. A távolabbi fal már majdnem teljesen összeomlott. A lángok csaknem elértek hozzá is.

Megitta az üvegcse tartalmát, és ón után kutatott a bensőjében, de nem talált. Kétségbeesetten kiáltott, és elhajította a fiolát. Nem tartalmazott ónt. Különben is, hogyan menthetné meg? Attól csak jobban érezné a lángokat és a sebesülését.

– Kobold! – parancsolta a hang ismét. – Égesd!

– De hát nincs ón! – kiáltott a fiú.

– Nem az ónt! A ház egykori tulajdonosa nem ónszemű!

Nem az ónt. Kobold pislogott. Majd belsőjében tapogatózva valami olyat talált, amire nem számított. Valamit, amiről azt gondolta, sosem fogja látni; valamit, aminek nem kellett volna léteznie.

Egy új fémet. Égetni kezdte.

A testét megtöltötte az erő. Visszanyerte uralmát remegő keze felett. Úgy tűnt, a gyengesége messze száll, mint amikor a felkelő nap eltiporja a sötétséget. Feszítést és erőt érzett, az izmai várakozással telve megduzzadtak.

– Állj fel!

Felkapta a fejét. Talpra ugrott, és ez alkalommal nem szédült meg. Az elméjét még mindig homályosnak érezte, de valami egyértelművé vált számára: csakis egyetlen fém képes így megváltoztatni a testet, csak egy teszi ilyen erőssé, hogy még szörnyű sebe és vérvesztesége ellenére is működőképes legyen.

Forraszt égetett.

A sötét alak csak állt a lángok között; nehezen lehetett kivenni a tekergőző füstben.

– Neked adtam a forrasz áldását, Kobold – szólalt meg. – Használd arra, hogy kijuss innen! Át tudod törni a deszkákat a folyosó túlsó végén, és ki tudsz jutni a szomszédos épület tetejére. A katonák nem fognak keresni, túlságosan leköti őket, hogy a tüzet figyeljék, nehogy továbbterjedjen.

Kobold bólintott. A hő többé már nem zavarta.

– Köszönöm!

Az alak előrelépett, és ezúttal már több volt egyszerű árnyékképnél. Lángok játszadoztak kemény arcvonásai előtt, és Kobold gyanúja beigazolódott. Oka volt annak, amiért megbízott a hangban, amiért megtette mindazt, amire utasította.

Bármit megtett volna, amit ez az ember parancsol neki.

– Nem azért adtam neked a forraszt, hogy egyszerűen folytasd az eddigi életedet, Kobold! – figyelmeztette Kelsier. – Azért adtam, hogy bosszút állhass. Most pedig indulj!