V.

Május és november

Phoebe Pyncheon aznap, mikor megérkezett, a régi ház egyik, kertre nyíló hálószobájában aludt. A szoba keletre nézett, úgyhogy már kora hajnalban bíbor izzású fény áradt be az ablakon, s a piszkos tapétát és mennyezetet saját színébe vonta. Phoebe ágya el volt függö­nyözve, sötét, ódivatú ágymennyezet borult rá, és körös-körül nehéz oldalfüggönyök, hajdan gazdag, sőt fényűző anyagok, most csak sötétséget terjesztettek Phoebe körül, mint valami fekete felhő, éjszakát teremtve abban a sarokban, holott másutt már kivilágosodott. De a hajnali fény mégis behatolt az ágy lábánál lévő résen át, a két elfakult függöny között. Amikor ott találta az újonnan érkezett vendéget - arcán a hajnaléhoz hasonló pírral és tagjaiban a tűnő álom enyhe bizsergésével -, megcsókolta a homlokát. Olyan becézés volt ez, amellyel a harmatos szűz - az örök Hajnal - illeti alvó húgát, részint ellenállhatatlan vonzalomból, részint kedves intésképpen, hogy ideje felnyitni már a szemét.

A fény csókjának érintésére Phoebe csendesen felébredt, egy pillanatig nem tudta, hol van, és hogy kerültek ágya köré a nehéz függönyök. Semmi sem volt egészen világos, csak annyi, hogy bármi történjék is azután, először is úgy illik, hogy fölkeljen, és imádkozzék. A szoba rideg berendezése még inkább imádkozásra buzdította, különösen a magas, egyenes székek, egyik ezek közül az ágya mellett állt, mintha csak valami ódivatú személy egész éjjel ott ült volna, és épp idejében tűnt volna el ahhoz, hogy ott ne találják.

Phoebe felöltözött, kikukucskált az ablakon, és meglátott a kertben egy rózsabokrot. Magas bokor volt, dús növésű, ezért fel volt kötve a ház falához, és valósággal elborították egy ritka és csodálatos szép fehér rózsafajta virágai. Amint a lány később fölfedezte, sok virágnak penész vagy üszög volt a belsejében, de messziről nézve olyan volt a rózsabokor, mintha azon a nyáron ültették volna át ide Éden kertjéből, a földdel együtt, amelyben gyökerezett. Az igazság azonban az, hogy bizonyos Alice Pyncheon ültette - ez Phoebének üknagynénje volt - olyan földbe, amelyet kerti ágyásként műveltek, és amely a növényi rothadás anyagával gazdagodott idestova már kétszáz éve. Mégis, bár régi földből nőttek, a virágok üde és drága illatot árasztottak teremtőjük felé, és ez tisztább és kedvesebb hódolat lett attól, hogy Phoebe lehelete is belevegyült, amint felszállt az ablaka előtt. A lány most lesietett a csikorgó, szőnyegtelen falépcsőn, ki egyenesen a kertbe, szedett egypár rózsát a legszebbjéből, és felvitte a szobájába.

Phoebe egyike volt azoknak, akik kiváltságos örökségül hozták magukkal, hogy környezetük­ben mindent a legügyesebben tudnak elrendezni. E szerencsés kiválasztottakat a természetük­ből folyó titokzatos erő arra képesíti, hogy a környező tárgyak rejtett értékeit mind felszínre hozzák, lakályossá és barátságossá varázsolják a helyet, amely, akármilyen rövid időre is, otthonuk. Még a vadon közepén összetákolt kunyhó is otthonossá válik, ha ilyen nő száll meg benne, akár csak egy éjszakára is, és otthonos jellegét sokáig megőrzi, amikor lakója már réges-rég eltűnt a környező lombok és árnyékok között. Nem kevesebb boszorkányos adottság kellett ahhoz, hogy Phoebe sivár, kedélytelen, poros kis szobájából emberi otthon váljék, mert olyan régen nem lakott benne senki - csak pókok, egerek, patkányok és kísértetek tanyája volt -, hogy a pusztulás mélabúját árasztotta, és szinte el sem képzelhető, hogy boldog órát is töltöttek benne. Lehetetlenség megmondani, hogyan s mint ügyeskedett Phoebe. Nem előzetes terv szerint csinálta, csak arrébb tett valamit itt is, ott is, egy-két bútort erősebb fénybe, másokat az árnyékba tolt, felkötött vagy leengedett egy-egy ablakfüggönyt; és fél órán belül elérte, hogy lakosztálya vendégszerető mosollyal fogadhatta, aki belépett. Pedig csak az elmúlt este volt, hogy nagyon is az aggszűz szívére vallott a szobácska, mert sem napfény, sem otthonos tűz melege nem hatolt egyikbe sem, és évek óta csak kísértetek vagy kísértő emlékek látogatták mindkettőt.

E rejtélyes varázslatnak még egy megkülönböztető jegye volt. A hálószoba, kétségtelen, sok változatos tapasztalatot elraktározott már, mint az emberek életének színhelye. Nászéjszakák boldogsága viharzott át rajta, újszülött halhatatlanok első lélegzésének s öregek halálának színhelye volt. Mégis - lehet, hogy a fehér rózsáknak volt köszönhető, lehet, hogy valami más, rejtett erőnek, érzékeny ösztönű ember azonnal észrevehette, hogy most ifjú hajadon hálószobája: tiszta lélegzése s derűs gondolatai a régi bűnök, szenvedések nyomát is elűzték innen. Vidám álomképei az éjszaka folyamán kiűzték innét a mélabút, és ezek jártak vissza most a komorabb kísértetek helyett.

Amikor mindent kedvére elrendezett, Phoebe kiment a szobából, és ismét lefelé indult a kertbe. Már előbb észrevette, hogy a rózsabokor mellett sok másfajta virág is nő gondozatla­nul, elvadulva, egymás fejlődését akadályozva (amint gyakran tapasztalható az emberi társada­lom­ban is) a műveletlen összevisszaság zűrzavarában. A lépcső tetején azonban összetalálkozott Hepzibah-val, s ő, mivel korán volt még, behívta egy szobába, melyet budoárjának nevezett volna, hogyha ismeretei közt szerepel ez a francia szó. Szétszórva néhány régi könyv hevert benne, s volt ott egy munkakosár és egy poros íróasztal, s egyik oldalán egy nagy, fekete, különös bútordarab, az öreg hölgy úgy mondta Phoebének, hogy spinétnek, azaz csembalónak nevezik. Leginkább koporsóra hasonlított, és valóban - mert évek óta nem játszottak már rajta, ki sem nyitották - rengeteg holt muzsika szorulhatott belé, ami levegő híján belefulladt a hangszerbe. Úgy tudták, hogy a húrjait nem érintette emberi ujj Alice Pyncheon ideje óta, aki az andalító zene művészetét Európában tanulta.

Hepzibah hellyel kínálta ifjú vendégét, azután odatolt egy másik széket, és leült közvetlenül melléje, s olyan komor tekintettel vizsgálta Phoebe csinos, törékeny alakját, mintha titkos mozgatóit, cselekvésének rugóit akarta volna feltárni.

- Phoebe húgom - szólalt meg végre -, az az igazság, nem is tudom, hogyan lássalak vendégül.

Ezek a szavak nem hangzottak olyan nyersen és barátságtalanul, amint az olvasó gondolná, mert előző este, mielőtt aludni tértek volna, kibeszélték magukat egymással, úgyhogy bizonyos fokig már értették egymást, kölcsönösen. Hepzibah most már eleget tudott ahhoz, hogy helyesen ítélje meg Phoebe körülményeit, melyeket anyja második házassága idézett elő, és amelyek kívánatossá tették, hogy máshol keressen magának otthont. És nem alkotott hamis véleményt Phoebe jelleméről sem, a termékeny aktivitásról, mely áradt belőle - ez a New England-i nők egyik legértékesebb tulajdonsága -, arról az erőről, amely elindította a világba, úgy mondhatjuk, szerencsét látni, mégis azzal a határozott, önérzetes feltett szándékkal, hogy mindenütt hajt ő annyi hasznot, amennyire más neki hasznára lesz. Természetes, hogy először Hepzibah-hoz ment, mint egyik legközelebbi rokonához, de egyáltalán nem volt szándékában, hogy kierőszakolja magának állandó segítségét, csak egy vagy két hétre tervezte ott tartózkodását, de ha mindkettőjüknek üdvösnek bizonyul, meg is nyújthatja.

Így Hepzibah kissé nyers kijelentésére Phoebe ugyanolyan őszintén, csak jóval vidámabban válaszolt:

- Kedves néném, nem tudom, mi hogy lesz - mondta. - Csak úgy gondolom, sokkal inkább illünk egymáshoz, mint hinné.

- Igazán helyes kislány vagy, most már látom - folytatta Hepzibah -, ami ezt illeti, igazán nem haboznék. Hanem, Phoebe, az én házam túlságosan szomorú hely egy fiatal lánynak. Befúj a szél, beszivárog az eső, a padláson és az emeleti szobákba még a hó is beesik télen, de a nap nem süt ide soha! Én pedig - láthatod, milyen vagyok, rosszkedvű, magányos öreg nő (bizony, lassan már öregnek kell neveznem magam, Phoebe), a természetem, sajnos, nem a legjobb, és mindig olyan rossz kedvem van, hogy rosszabb nem is lehetne. Nem tudok neked kellemes életet nyújtani, Phoebém, és ráadásul még annyim sincs, hogy akár száraz kenyérrel is ellássalak.

- Meglátja majd, milyen jókedvű lány vagyok én - válaszolta Phoebe mosolyogva, mégis szelíd méltósággal -, úgy is gondoltam ám, hogy megkeresem itt a kenyeremet. Tudja, nem Pyncheonnak neveltek engem. Sokat lehet tanulni egy New England-i faluban.

- Ó, Phoebe - sóhajtott Hepzibah -, azzal a tudással itt nem sokra mégy! Arra pedig még gondolni is rossz, hogy ifjú éveidet ezen a szomorú helyen vesztegesd el. Egy-két hónap kell csak, s az arcod már nem lesz ilyen rózsás. Nézz rám! - az ellentét csakugyan szembeszökő volt. - Látod, milyen sápadt vagyok! Én azt hiszem, hogy az ilyen ósdi ház pora meg a korhadása ártalmas a tüdőre.

- Ott a kert, a virágokat ápolni kell - szólt Phoebe. - A friss levegőn mozogni egészséges dolog.

- S végül, gyermekem - kiáltotta Hepzibah, és hirtelen felállt, mint aki le akarja zárni a beszélgetést -, nem én döntöm el, ki lehet vendége vagy lakója a hétormú háznak. Hamarosan megérkezik a gazdája.

- Pyncheon bíróra gondol? - kérdezte meglepődve Phoebe.

- Dehogy a bíróra - válaszolta haragosan az unokanővére. Addig, amíg én élek, az át nem lépi a küszöbömet! Nem! Hanem akinek a képét mindjárt megmutatom.

Kiment a szobából, és a miniatűrrel tért vissza, amelyről már szóltunk. Phoebének adta, és közel hajolt hozzá, gyanakvó figyelemmel kémlelve a lány arcát, hogyan változnak az arcvonásai, amint a képet nézi.

- Nos, hogy tetszik ez az arc? - kérdezte Hepzibah.

- Szép! Csodaszép! - mondta Phoebe elragadtatással. - Olyan kedves, amilyen csak férfiarc lehet, nem is tudok elképzelni szebbet. Van valami gyermekies kifejezés rajta, de mégsem gyerekes, és rögtön megkapja az ember szívét! Ilyen embernek nem szabad szenvednie. Mindent megtennék érte, hogy megkíméljem gondtól, bajtól. Hepzibah néném, ki ez?

- Sosem hallottál - suttogta Hepzibah feléje hajolva - Clifford Pyncheonról?

- Nem, soha! Azt hittem, hogy nénémen meg Jaffrey bátyámon kívül nem él több Pyncheon - felelte Phoebe. - Mégis hallottam már Clifford Pyncheon nevét. Igen, hallottam! Vagy apám, vagy anyám említette, de mintha ő már rég meghalt volna?

- Az ám, kislányom, lehet, hogy úgy van - válaszolt Hepzibah mélyről jövő szomorú nevetéssel -, de tudod, az ilyen régi házban a holtak mindig visszajárnak! Meglátjuk. S aztán, Phoebe húgom, mivel látom, hogy mindazok után, amiket elmondtam neked, nem vesztetted el a bátorságodat, remélem, nem válunk el egymástól egyhamar. Amíg jobb nem adódik, érezd jól magad ebben az otthonban, amilyet nyújtani képes neked a nénéd.

Ezután a kimért, bár cseppet sem rideg vendéglátó kijelentés után arcon csókolta Phoebét.

Lementek a konyhába, és ott Phoebe rögtön sürögni-forogni kezdett a reggeli körül, nem mintha magának akarta volna kisajátítani ezt a feladatot, csak mert vonzotta a munka, vele született rátermettségének mágneses erejével. A ház úrnője eközben, mint a merev, nehezen alkalmazkodó emberek szokása, többnyire félreállt; szeretett volna segíteni, de tudta, hogy vele született félszegségével inkább csak útban lenne. Phoebe és a tűz, melyen a teavíz forrott, pirosan és vidáman hatékonykodott, s mindegyik a maga helyén lényeges volt. Hepzibah úgy meredt Phoebére hosszú egyedüllétének megszokott tompaságából, mint egy külön, elvarázsolt világból. Mégsem tudott ellenállni neki, érdekelte, sőt felvidította új lakótársának csodálatos adottsága, ahogyan a körülményekbe beleilleszkedett, s az egész házat rozsdás, ócska felszerelésével együtt rögtön a maga céljaira tudta használni. Mégis bármit tett, láthatóan erőfeszítés nélkül végezte, csengő énekszóval, amit rendkívül kellemes volt hallani. Olyan volt természetes dalolásával, mint az éneklő madár a lomb között; vagy arra kellett gondolnia az embernek, hogy az élet árja úgy csörgedez át rajta, mint a patak egy kedves, árnyékos völgyön át. Tevékeny lelkére vallott, mely örömét leli a tevékenységben, s így szépséget vitt a New England-i tulajdonság, a puritanizmus régi, komor szövetébe, aranyszálat font bele.

Hepzibah végül ezüstkanalakat hozott elő, családi címerrel, majd porcelán teáskészletet, melyre groteszk ember, madár, állatfigurák és egzotikus táj volt festve. Az ábrázolt emberalakok különös tréfacsinálók voltak egy külön világban, amely színeiben is élénk és ragyogó volt, s cseppet sem fakult meg, pedig a teáskanna és a hozzávaló kis csészék olyan régóta megvoltak már, amióta a teaivás szokása maga.

- Ükanyád nagyanyja kapta ezeket a csészéket nászajándékba - szólt Hepzibah Phoebéhez. - Devanport lány volt, jó családból való. Talán az első teáscsészék voltak ezen a gyarmaton - ha csak egy elrepedne közülük, szívem repedne vele. De hát ostobaság egy teáscsészét így említeni, amely olyan könnyen törik, ha arra gondolok, mit éltem meg, és mégsem tört össze a szívem.

A csészéket talán Hepzibah ifjú lánykorában használták utoljára, úgyhogy vastagon ült rajtuk a por, el kellett őket mosni, és Phoebe olyan aprólékos gonddal mosogatta el a csészéket, hogy a felmérhetetlen becsű porcelán tulajdonosa is meg lehetett vele elégedve.

- Milyen ügyes kis háziasszony vagy! - kiáltott fel a ház úrnője mosolyogva, s ugyanakkor olyan ijesztően ráncolva szemöldökét, hogy mosolya olyan volt, mint a viharfelhő alól kisütő napfény. - Máshoz is így értesz? A könyvolvasáshoz is értesz úgy, mint a teáscsészék mosogatásához?

- Sajnos, nem egészen - válaszolta Phoebe, és elnevette magát azon, ahogy Hepzibah a kérdést feltette. - De tavaly nyáron kisiskolásokat tanítottam a kerületünkben, s azt még most is csinálhatnám.

- Ó, nagyon szép - szólt az öreg hölgy, s kiegyenesítette a hátát. - De azt hiszem, ezek a dolgok anyai ágról szálltak rád. Sohase hallottam, hogy egy Pyncheon értett volna ilyesmihez.

Különös, mégis való igaz, hogy az emberek rendszerint éppoly hiúk a fogyatékosságaikra, mint a képességeikre, Hepzibah is hiú volt arra, amit a Pyncheonok minden hasznos tevékenységre való velük született alkalmatlanságának mondhatnánk. Örökletes tulajdonság­nak tartotta ezt, s talán az is volt, de, sajnos, beteges vonás, aminő gyakran öröklődik olyan családokban, amelyek hosszú ideig maradnak a társadalom felszínén.

Mielőtt felkeltek volna a reggeli mellől, éles hangon megszólalt a bolti csengő, Hepzibah elsápadt, s olyan kétségbeesett arccal tette le utolsó csésze teáját, hogy aki látta, igazán meg­szánhatta. Ha valamely elfoglaltságot gyűlölünk, a második nap általában rosszabb az elsőnél: tagjaink még sajognak a vallatástól, s máris fordulhatunk vissza a kínpadra. Hepzibah mindenesetre végképp beletörődött, hogy soha, de soha nem fogja megszokni e nyűgös, zaklató kis csengőnek a hangját. Ahányszor felhangzott, mindig ugyanolyan váratlanul és sértőn érintette kényes idegeit. Most pedig kimondhatatlanul nehezére esett, hogy vevőt fogadjon, amikor a címeres kanalakkal s a régi porcelánnal kicsit megint az előkelőség illúzióiba ringatta magát.

- Kedves néném, ne fáradjon! - kiáltotta Phoebe, s már föl is állt. - Ma én leszek a boltos.

- Te, kislányom? - kiáltott Hepzibah. - Hogy érthetne ehhez egy falusi kislány?

- Mindent én vásároltam be a faluban az egész családnak - szólt Phoebe. - S volt egy asztalom a búcsúban, többet árultam, mint akárki. Az ilyesmit nemigen kell tanulni, ez csak olyan ügyesség, amit - erre már elmosolyodott -, azt hiszem, anyai ágról szoktak örökölni. Majd meglátja, hogy éppen olyan ügyes vagyok boltosnak, mint háziasszonynak.

Az öreg hölgy Phoebe után lopakodott, és a folyosóról bekukucskált a boltba, kilesni, hogy sikerül a vállalkozása. Az adott eset épp kissé kényes volt. Egy öreg-öreg asszonyság, kissé rövid, fehér köpenyben, zöld szoknyában, nyakán arany gyöngysorral s egy háló főkötőszerű alkalmatossággal a fején, nagyobb mennyiségű cérnát hozott, és egyet-mást cserélni akart érte. Valószínűleg ő volt a városban az utolsó, aki öreg rokkája kerekét még mindig forgásban tartotta. Érdemes volt hallgatni az idős hölgy krákogó, mélyről jövő szavait és Phoebe kellemes hangját, mint sodorta őket össze egy fonallá a beszélgetés, s még inkább alakjukat összehasonlítani, az egyik könnyed és viruló, a másik fonnyadt, reszketeg, csak a pult van köztük, más vonatkozásban viszont háromszor húsz év. Ami az alkut illeti, vénséges vén ravaszság és cselvetés mérte össze erejét Phoebe veleszületett igazságérzetével és éles elméjével.

- No, ugye, hogy sikerült? - kérdezte Phoebe nevetve, amikor a vevő már elment.

- Ügyes voltál, kislányom! - felelte Hepzibah. - Én fele ilyen jól sem tudtam volna elintézni. Amint mondtad, ez bizony olyasmi, amit édesanyádtól örököltél.

A túlságosan bátortalan, vagy túlságosan félszeg emberek, akik nemigen mernek részt venni az élet sürgés-forgásában, nagy bámulattal kísérik az izgalmas élmények cselekvő személyeit; ez őszinte érzés, de önbecsülésük megkívánja, hogy bebizonyítsák maguknak, lám, ezek a tevékeny, energikus adottságok nem egyeztethetők össze olyan jellemvonásokkal, melyeket ők személy szerint sokkalta fontosabbnak és értékesebbnek tartanak. Hepzibah is elégedetten nyugtázta Phoebe elárusítónői felsőbbrendűségét, előzékenyen hallgatva javaslatait, hogyan lehetne megnövelni a bolt forgalmát, s jövedelmezőbbé tenni pazarló befektetés nélkül. Beleegyezett, hogy a falusi rokonkislány élesztőt állítson elő, folyékonyat és szilárdat, s hogy egy bizonyos fajta csábító zamatú sört főzzön, melynek a gyomorra is igen jó hatása van, továbbá valami fűszeres aprósüteményt süssön és bocsásson áruba, melyet, kóstoljon meg bárki, sóvárogva vágyik rá, hogy ismét megkóstolhassa. Az előkelő boltos igen nagyra értékelte a fürge és ügyes munkálkodás példáit, és csak úgy magában mondogatta, keserű mosollyal és félig erőltetett, félig igazi kis sóhajtásokkal, holmi vegyes érzés, a csodálat, szánalom és az erősödő szeretet kíséretében:

- Milyen helyes, kedves kislány! Hogyha úrhölgy is tudna lenni! De hát az lehetetlen. Phoebe nem is Pyncheon. Mindenben az édesanyjára üt.

Hogy Phoebe úrhölgy-e, vagy sem, hát ezt valószínűleg nehéz lett volna megmondani, de efféle kérdés igazságos és egészségesen gondolkodó emberben fel sem merülhetett. Egész New England-ben nem lehetett volna még egy személyt találni, aki annyi úri tulajdonságot egyesített volna magában, más, egyáltalán nem úrhölgyi, bár esetleg azzal összeegyeztethető jellem­vonásokkal. Soha nem sértett meg semmiféle ízléskánont, mindig csodálni valóan önmaga volt, és mégsem ütközött bele soha az őt körülvevő világ törvényeibe. Alakja - oly kicsi, szinte gyermeki, s oly rugalmas, hogy a mozgás könnyebben esett neki, mint a nyugvás - semmi esetre sem volt grófnői. És az arca, jobbról-balról göndör, barna fürtök, fitos kis orr, üde hamvasság, egészséges napsütött szín, öt-hat szeplővel, az áprilisi szél és nap barátságos emlékeztető jelével - nem volt egyenest szépnek mondható. De szemében fény és mélység volt. Bájos leány, kecses, mint a madár, s hasonló módon kedves is, vagy mint a napsugár, amely a mozgó leveleken át a padlóra szűrődik, vagy, mint a tűz fénye, amely a falon táncol, mikor közeledik az este. Ahelyett, hogy az úrhölgyek közt kijáró rangján tűnődnénk, helyesebb talán, ha Phoebét a női báj és ügyesség kívánatos ötvözetének tekintjük a társadalom olyan fokán, ha van ilyen, ahol nincsenek is úrihölgyek. Márpedig itt az lesz a nő feladata, hogy gyakorlati teendők ellátásában sürögjön-forogjon, és kedvességgel, örömmel aranyozza be valamennyit, a legegyszerűbbeket is, még ha épp edénysúrolásról van is csak szó.

Ilyen volt Phoebe. Másrészt, ha olyan valakit akarunk megfigyelni, aki úrhölgynek született és nevelkedett, nézzünk Hepzibah-ra, a gyámoltalan aggszűzre, merev, zizegő selymeiben, régi családfájának szívében hosszan ápolt, komikus öntudatával, egy hercegi birtok tulajdonának ködbe vesző vitájával, s amihez ért: emlékszik talán, hogy valamikor úgy-ahogy játszott a csembalón, tudott menüettet táncolni, s régies ízlés szerint gobelint hímzett. Így állíthatjuk józan párhuzamba az új plebejusságot a patrícius előkelőséggel.

Úgy tűnt, mintha a hétormú ház viharvert ábrázatán, akármilyen fekete és előrecsüngő szem­öldökű volt változatlanul, a poros ablakokon mégis itt is ott is kicsillogott volna a vidámság, amint Phoebe fel-alá járt odabent. Különben nem lehetne megmagyarázni, miről vették észre olyan hamar jelenlétét az összes szomszédok. Nagy forgalom volt, állandóan jöttek a vevők tíztől délig - először ebédidőben gyengült kicsit az áradat -, aztán megint többen jöttek, végül mintegy félórával a késői naplemente előtt lettek csak megint kevesebben. Az egyik leghűsé­gesebb vevő Ned Higgins volt, a néger és az elefántok hódolója - a mai napon két púpos teve és egy lokomotív felfalásával bizonyította be mindenevő bátorságát. Phoebe nevetett, mikor a bevételt összeadta egy palatáblán, míg Hepzibah, selyemkesztyűben, megszámolta a sok kis piszkos rézgarast, s a közéjük vegyült ezüstpénze­ket, melyek a nap folyamán csörögve a kasszafiókba hulltak.

- Meg kell újítanunk a készletet, Hepzibah néném! - szólt a kis elárusítónő. - Elfogyott a mézes­kalács, meg a dán teheneslányt ábrázoló fabábok is, és majdnem az összes játékszer. Állandó érdeklődés volt olcsó mazsola után, nagy sírás-rívás sípért, trombitáért és zsidó­hárfáért; és legalább tíz kisfiú kért melaszsüteményt. És jó sok bőralmát kellene vennünk, akármilyen későn van hozzá. Hanem, kedves néném, micsoda pénzhalom! Valóságos garas-hegy!

- Jól van! Jól van! Jól van! - kántálta Venner bácsi, aki a nap folyamán többször is szerét ejtette, hogy becsoszogjon a boltba.

- Ez a kislány sosem végzi az én farmomon! Eszem a lelkét, micsoda fürge kis teremtés!

- Igen, Phoebe nagyon kedves lány! - szólt Hepzibah, szigorú elismerése jeléül összeráncolva a szemöldökét. - Hanem, Venner bácsi, maga régóta ismeri a családot. Meg tudná mondani, volt-e csak egy Pyncheon is, akire ő hasonlít?

- Nem nagyon hiszem - felelte a tiszteletre méltó öreg. - Legalábbis egyet sem láttam köztük hozzá hasonlót, de nemcsak köztük, másutt sem. Sokat láttam a világból, nemcsak a konyhában és hátsó udvarokban, hanem az utcasarkokon és kikötőkben is, mindenütt, ahol a dolgom miatt jártam, de sehol sem találkoztam emberi teremtménnyel, aki ennyire Isten angyalaihoz hasonlóan végezné a munkáját, mint ez a Phoebe gyermek!

Venner bácsi dicshimnuszának, még ha túlzottan szárnyaló volt is, a személyhez s alkalomhoz képest mégis volt egy finoman találó vonása. Phoebe tevékenységének igen is volt valami szellemi természete. A munkával töltött hosszú nap során az életet, mely unalmas is lehetett volna, a csúnyának, alantasnak is minősíthető tennivalók között, mégis kellemessé tette, sőt örömet vitt belé a lényéből fakadó kecsességgel, amitől a szürke kötelességek mintegy kivirágoztak belőle. Annyira, hogy még a robot is, ha ő végezte, játékosan könnyű és vonzó tennivalóvá lett. Az angyalok nem erőlködnek, jótetteik maguktól áradnak belőlük, és így volt ez Phoebével is.

A két rokon - az ifjú meg az agg hajadon - estig a kereskedés szüneteiben elég időt talált arra, hogy egyre jobban megszeressék és bizalmukba fogadják egymást. Aki visszavonultan él, mint Hepzibah, nagy őszinteséggel és legalábbis itt-ott felcsillanó kedvességgel viselkedik az iránt, aki végképp sarokba szorítja, és személyes kapcsolatra kényszeríti, akárcsak az angyal, akivel Jákob birkózott, áldásra is hajlott, miután legyőzték.

Az öreg hölgy mélabús és egyszersmind büszke örömét lelte abban, hogy szobáról szobára végigvezesse Phoebét a házon, és elbeszélje a hozzá fűződő emlékeket, melyek valósággal gyászos freskókként borították a falakat. Megmutatta neki a horpadásokat, melyek az alkormányzó kardmarkolata nyomán maradtak annak a szobának az ajtaján, ahol az öreg Pyncheon ezredes, a holt vendéglátó, oly szörnyű tekintettel fogadta megrettent vendégeit. Hepzibah úgy vélte, hogy annak a tekintetnek ködös borzalma megrekedt az átjárófolyosón, és azóta is ott kísért. Felkérte Phoebét, hogy álljon fel a magas hátú székek egyikére, és nézze meg jól a keleti Pyncheon területek régi térképét.

Egy hosszan elnyúló földdarabon, Hepzibah rátette az ujját, ezüst ércnek kellett lennie, ennek helyét Pyncheon ezredes egy emlékirata pontosan megjelölte, de ezt csak abban az esetben szabad nyilvánosságra hozni, ha a kormány elismeri a régi családi követelést. Ilyenformán egész New England államnak érdekében állott, hogy a Pyncheonok igazát elismerjék. Azt is elmondta, hogy valahol a házban, egy bizonyos helyen, kétségbevonhatatlanul óriási kincs van elrejtve angol aranyguinea-kben, vagy ha nem itt, akkor a pincében, esetleg a kertben.

- Ha megtalálnád, Phoebe - szólt Hepzibah keserű, mégis barátságos mosollyal rávillantva a szemét -, akkor örökre bekötjük az ajtócsengőt!

- Jó lesz, kedves néném - válaszolta Phoebe -, de most úgy hallom, hogy valaki csöngetett.

Mikor a vevő elment, Hepzibah elég homályosan, de nagyon hosszasan mesélt Phoebének egy bizonyos Alice Pyncheonról, aki életében, száz évvel ezelőtt, csodálatosan szép és tökéletes leány volt. Törékeny és bájos alakjának emléke még mindig érezhető volt azon a helyen, ahol élt, mint ahogy egy elszáradt rózsabimbó illattal tölti meg a zárt fiókot, amelyben hervadt s elenyészett. Ezt a szépséges Alice-t valami nagy, titokzatos baj érte, arca megsápadt, teste fogyott, és lassan eltűnt a világból. De úgy hitték, hogy még most is kísért a hétormú házban, és sokszor - különösen akkor, mikor a Pyncheonok közül valaki halálán van, hallani lehet, amint andalító szép zenét csal ki a csembalóból. Valaki, aki értett egy kicsit a zenéhez, leírt egy dallamot, amit szellemujjaival lejátszott, és az olyan különösen szomorú volt, hogy a mai napig soha senki nem bírta elviselni a hallását, csak ha valami nagy bánatban felfogta a dallam mélyen rejtőző édességet.

- Ugyanaz a spinét az, amelyet nekem is tetszett mutatni? - érdeklődött Phoebe.

- Igen, ugyanaz - szólt Hepzibah. - Az volt Alice Pyncheon csembalója. Amikor zenét tanultam, apám nem engedte kinyitni. És mivel csak a tanárom hangszerén játszhattam, el is felejtettem már azt a keveset, amit tanultam.

Az öreg hölgy azután a régi témákról áttért a fényképészre; amint mondta, ez igen jóindulatú és rendszerető embernek látszott, aki szerény anyagi körülmények között élt, és így megengedte neki, hogy a hétormú ház egyik tornyában lakást béreljen. Mikor aztán jobban megismerte Mr. Holgrave-et, már nemigen tudta, mit gondoljon felőle. A lehető legkülönö­sebb társaság vette körül: hosszú szakállt, vászoninget és más új divatú, jó társaságba nem illő öltözéket viselő emberek, újítók, antialkoholisták, mindenféle fajta dühös emberbarát, vagyon­közösség-hivők, minden ellen állást foglalók, amint Hepzibah vélte, olyanok, akik nem ismernek el semmi törvényt, és nem is esznek szilárd ételt, hanem mások főztjének szagán élnek, s azért hordják olyan magasan az orrukat, mert így táplálkoznak. Ami a fényképészt magát illeti, Hepzibah egyszer elolvasta egy pennys lap cikkét, és az azzal vádolta, hogy csupa vad lázításból álló beszédet mondott, amikor felszólalt haramia külsejű elvbarátainak egyik gyűlésén. A maga részéről oka van azt hinni, mondta, hogy hipnotizmust művel, és ha még manapság is divatban lenne az olyasmi, valószínűleg meggyanúsítanák, hogy magányos kamrájában a fekete mágiát űzi.

- Kedves néném - szólt Phoebe -, ha ez a fiatalember ilyen veszedelmes, miért engedi, hogy itt maradjon? Komoly veszélyt is okozhat, felgyújthatja a házat!

- Nos, valamikor én is gondoltam arra - felelte Hepzibah -, hogy nem kellene-e elküldeni. De hát minden furcsaságával együtt olyan csendes ember, és úgy érti a módját, hogyan nyerjen meg magának, bár nem mondhatnám, hogy kifejezetten szeretem (nem is tudok róla eleget), nem akarom teljesen elveszíteni a társaságát. Ha egy nő annyira egyedül maradt, mint én, akkor felületes ismeretségeihez is szeret ragaszkodni.

- De Mr. Holgrave nem tiszteli a törvényt! - tiltakozott Phoebe, akinek belső lényegéhez tartozott, hogy a törvényt betartsa.

- Istenem - szólt Hepzibah nagyvonalúan, mert akármilyen szigorúan ragaszkodott az illemhez, életének tapasztalatai arra késztették, hogy fogcsikorgatva gondoljon az emberi törvénykezésre -, talán neki más törvénye van!