IV.

Egy nap a pult mögött

Délfelé Hepzibah egy idősebb urat látott, termetes, kimért mozgású ember volt, jellegzetesen méltóságteljes tartású - amint lassú léptekkel végighaladt a széles, poros utca szemközti oldalán. Amikor a Pyncheon szilfa árnyékába ért, megállt, leemelte a kalapját, és szórakozottan felitatta a szemöldöke felett összegyűlt izzadságot. Közben pedig megkülön­böztetett figye­lemmel vizsgálta a hétormú ház roskatag, szúette homlokzatát. Ez az ember a maga módján ugyanolyan figyelemre méltó volt, mint a hétormú ház, csak egy kicsit más stílust képviselt. Keresve sem lehetett volna találni a tiszteletet ébresztő tekintélynek alkalmasabb példáját, amely valami meghatározatlan varázserővel nem csupán mozdulataiban és vele született alkatában fejeződött ki, hanem ruházatának divatját is kormányozta, minden ruhadarabját hozzá idomítva viselője lényéhez, s rá jellemzővé téve. Pontosan nem lehetett érzékelni, hogy ruházata bármiben is eltért volna más közönséges emberétől, mégis volt benne valami bő és lendületes ünnepélyesség, és ez csak abból eredhetett, aki a ruhadarabokat hordta, mivel sem anyaguk minőségében, sem szabásukban nem volt semmi rendkívüli. Még aranyfejű sétapálcája is - ügyes darab, sötét színű fényezett fából - hasonló vonásokat mutatott, és ha egyszer önálló sétára vállalkozik, gazdájának tökéletesen megfelelő képviselőjeként fogadták volna mindenütt. Ez a jellegzetesség azonban - amely minden vele kapcsolatos tárgyon felismerhető volt, és amelynek hatását igyekszünk érzékeltetni az olvasóval - nem utalt mélyebbre, mint társadalmi helyzetére, szokásaira és külső körülménye­ire. Látnivaló volt, hogy befolyásos és tekintélyes személyiség, különösen pedig azt lehetett érezni, hogy nagyon gazdag, mégpedig olyan biztosan, mintha megmutatta volna a bankszámláját, vagy mintha érintésével - mint egykor Midas király - szemünk előtt változtatta volna arannyá a Pyncheon szilfa lehajló ágacskáit.

Ifjúkorában valószínűleg szép embernek tartották; most már homloka nagyon megviselt volt, halántéka nagyon is magas, maradék haja mind egy szálig ősz, tekintete túlságosan hideg, és ajkai túlságosan összeszorítva ahhoz, hogy arcának bármi köze legyen a szépséghez. Jó, jellegzetes arckép lehetett volna belőle, inkább talán, mint életének bármely más előbbi korszakában, bár tekintete, amíg a vászonra rögzítik, valószínűleg túlságosan nyerssé vált volna. Így a művész nyilván szükségét erezné, hogy tanulmányozza az arcát, és hajlékony kifejező készsége bizonyítékául, egy árnyalattal komorabbnak vagy egy mosollyal barátságosabbnak ábrázolja.

Amíg az idős úr ott állt, és a Pyncheon házat nézte, lassan váltakozva a haragos tekintet is, a mosoly is áthaladt az ábrázatán. Szemét a kirakatra függesztette, és aranykeretes pápaszemet tett fel, amelyet a kezével is tartott, úgy vizsgálta, pontról pontra, a Hepzibah kirakatában látható játékokat és egyéb árucikkeket. Ezeknek először nem örült - sőt, nagyon is haragudott értük -, a következő pillanatban mégis elmosolyodott. Még ajkán volt a mosoly, amikor elfogta Hepzibah pillamását, aki önkéntelen mozdulattal az ablak felé hajolt, és erre az említett mosoly keserű gúnyból sugárzó jóakaratra és előzékenységre váltott. Mozdulatában szerencsésen ötvözve a méltóságot és a bókoló kedvességet, meghajolt és folytatta útját.

„Itt van! - szólt magában Hepzibah, legyűrve egy igen keserű érzést, és mivel nem tudott tőle megszabadulni, megpróbálta legalább visszaszorítani. - Kíváncsi vagyok, mit gondolhat magában? Vajon örül ennek? Jaj, most visszanéz!”

Az úr megállt, és visszafordult, szemét a kirakatra szegezte. Tulajdonképpen már irányt is változtatott, és egy-két lépést tett a bolt felé, mintha be akarna menni, de azután úgy esett, hogy Hepzibah kis vevője, a legelső, a néger figurák kannibálja megelőzte, mert már jó ideje felfelé bámult a kirakatba, és nem tudott ellenállni egy mézeskalács-elefántnak. Mekkora étvágya volt ennek a lurkónak! Hiszen két négert elnyelt mindjárt reggeli után! Most pedig ebéd előtt egy elefántot étvágygerjesztőnek. Mire azonban a vételt lebonyolította, addigra az idős úr mégis útjára indult már, és befordult a következő utcasarkon.

- Gondolj, amit akarsz, Jaffrey bátya! - mormolta magában az agg hajadon, miután óvatosan kidugta a fejét az ajtón, felfelé is, lefelé is végignézett az utcán, majd ismét behúzta a fejét. - Gondolj, amit akarsz! Megnézted a kirakatomat? Hát aztán! Nem szólhatsz ellene semmit! Nem az enyém-e a Pyncheon ház, ameddig meg nem halok?

Hepzibah ezután az esemény után visszavonult a társalgóba, kezébe vett egy félig kész harisnyát, és ideges, egyenetlen mozdulatokkal elkezdett rajta kötni; de leejtette, és össze­keverte a szemeket, úgyhogy hamarosan ledobta a kötést, felállt, és gyors léptekkel ide-oda sétált a szobában. Egyszer megállt félúton, őse, a komor öreg puritán képe előtt, aki a házat alapította. Ez a kép bizonyos értelemben szinte belefakult már a vászon anyagába, és az idő múlásának homályába burkolózott, másrészt viszont Hepzibah erősen úgy érezte, hogy egyre határozottabban, egyre megfoghatóbban kifejezővé válik legelső, gyermekkori ismerkedésük óta. Mert bár a kép valóságos körvonalai és színei sötétedtek, és eltűnőben voltak a megfigyelő szeme elől, az ábrázolt férfi vakmerő, hajthatatlan és mégis alattomos természete valami szel­lemi újjászületés révén újonnan kirajzolódott. Ilyesmit régi képeken gyakran megfigyelhetünk. Lassanként olyan kifejezést képesek ölteni, amit a festő (ha csak egy csepp is élt benne a mai festők udvariasságából) álmában sem szándékozott volna pártfogójának arcképére festeni, mint jellemző arcvonást, de amelyről mégis rögtön nyilvánvaló, hogy kellemetlen igazságot nyilvánít egy emberi lélekről. A festő mélységes átérzése a modell belső tulajdonságairól jut ilyen esetekben kifejezésre, s még erősebben kitetszik, miután a felületi színeket egybemossa az idő.

Hepzibah a képre meredt, és megremegett tekintetétől. A kép eredetijének kijáró öröklött tisztelete nem engedte, hogy jellemét olyan keményen ítélje meg, mint amire az igazság felismerése késztette. Mégis nézte a képet, mert ez az arc, úgy érezte, pontosabb, mélyebb betekintést adott neki annak az arcnak a titkaiba, amelyet az utcán csak az imént látott.

- Ugyanaz az ember! - mormolta magában -, akárhogyan mosolyog Jaffrey Pyncheon, ez az arc van a mosoly mögött! Adjanak rá fekete sapkát, nyakfodrot, fekete köpenyt, egyik kezébe bibliát, másik kezébe kardot, akárhogy mosolyogjon… mindenki tudja, hogy az öreg Pyncheon támadt fel ismét! Bebizonyította, hogy kicsoda: új házat is épített magának! S talán új átkot is vont magára!

Így kavarogtak szegény Hepzibah fejében a régi idők meséi. Túl sokáig élt egyedül - jaj, túl sokáig lakott a Pyncheon házban -, végül talán már az eszére is átterjedt a fagerendák szuvasodása. Jó lett volna, ha sétál egy kicsit a déli verőfényben, hogy elméjét épen tartsa.

Az ellentét varázsánál fogva most egy másik kép tűnt fel előtte, olyan hibátlanul szépnek festve, amire aligha merészkedett volna művész ecsetje, mégis olyan finom pontossággal, hogy megtartotta az eredetihez való hasonlóságát. Malbone miniatűrje ugyanarról a modellről készült, de elmaradt Hepzibah levegőben összeálló képe mögött, mert ezt az erős érzelem és fájdalmas emlékezés vetítette eléje. Szelíd, finom, derűsen szemlélődő arc, telt, piros ajkakkal, amelyeken mosoly készülődik, amit pupilláinak meleg felcsillanása előre sejtet. Nőies vonások, elválaszthatatlanul összeforrva a férfiúi tulajdonságokkal. Ez utóbbi jellegzetessége a minia­tűrnek is megvolt; ilyen kép modelljéről önkéntelenül azt gondolhatta az ember, hogy biztosan anyjára, egy bájos, szép asszonyra hasonlít, talán szépségéhez illő kis határozatlansággal jellemében, amely csak annál kedvesebbé tette a vele való megismerkedést, és annál inkább megszerettette őt mindenkivel.

„Ó, igen - gondolta Hepzibah keserves bánattal szívében, s bizony e bánatnak csak könnyebb része csordult ki szempilláira -, anyját ítélték benne el! Sohasem volt ő Pyncheon!”

De megszólalt a csengő; ködös távolból hallatszott - ilyen messzire szállt le Hepzibah kisasszony emlékezetének mélységeibe. Mikor a boltba lépett, egy öregembert talált ott, a Pyncheon utca szegény lakóját, aki évek óta bejáratos volt már a házba. Kortalan ember volt, mintha mindig is fehér lett volna a haja, ráncos az arca, és sohasem lett volna egynél több foga, az is szuvas, elöl a felső állkapcsában. Hepzibah is jól előrehaladt már a korban, de nem emlékezett olyan időre, amikor Venner bácsi - mert így hívta az egész szomszédság - ne járkált volna föl-le az utcában kissé hajlott háttal, és előbb a kavicson, majd később a kövezeten erősen csoszogva. Mégis volt benne valami szívós és fiatalos, ami nemcsak hogy napról napra tovább éltette, hanem arra is képessé tette, hogy betöltsön egy helyet, amely nélküle üres lett volna ebben az egyébként nagyon is zsúfoltnak tetsző világban. Lassú és csoszogó léptekkel megbízatásokat intézni - habár az ember nemigen hitte, hogy ilyen tempóban odaérhet valahová -, egy kis háztartás néhány láb fáját felfűrészelni, darabokra szedni egy régi hordót, fel­hasogatni aprófának egy fenyődeszkát, nyáron felesbe felásni valamely kis bérlemény kertjét, télen ellapátolni a havat a járdáról, és utat ásni a háztól a fáskamráig vagy a ruhaszárítóig; ez csak néhány a fontos feladatok közül, amelyeket Venner bácsi látott el mintegy húsz környékbeli családnál. Ebben a körben ugyanazokat az előjogokat élvezte, és feltehetőleg legalább annyi szeretetteljes érdeklődésben volt része, mint egy lelkésznek hívei körében. Nem mintha tizedbe kérte volna a disznót, csak a tiszteletadásnak egy másik, analóg formáját várta el: minden reggel körbejárt, hogy összeszedje a konyhai hulladékot és az ebédmaradékot, mert azon hizlalta a disznaját.

Fiatalabb korában - mert végül is volt olyan szóbeszéd, hogy egykor, ha nem is fiatal, de valamivel fiatalabb volt - általában inkább úgy gondolták, hogy híjával van az észnek, mint úgy, hogy túl sok van neki. Igazság szerint csak azzal vonta magára ezt az elítélő véleményt, hogy szinte egyáltalán nem törekedett sikerre, mint más ember, és csak azt a szegényes és igénytelen helyet foglalta el a mindennapi életben, amely azoknak jár ki, akiket félnótásnak tartanak. Most azonban, vénséges vén korában - akár azért, mert hosszú és kemény tapasztalata valóban megvilágította elméjét, akár azért, mert gyengülő ítélete elvette azt a képességét, hogy pontosan értékelje magát - a tisztes agg úgy viselkedett, mint aki nem csekély bölcsesség birtokában van, és ezt el is hitték róla. Időnként meg csaknem költői vénát lehetett sejteni benne - zöld moha, falon nőtt virág volt az elméjének apró korhadásain, és bájjal ruházott fel olyasmit, ami fiatal vagy középkorú éveiben közönséges, sőt tán közhelyszerű lett volna. Hepzibah tiszteletben tartotta, mert régi név viselője volt, és elődei annak idején nagy hírnévnek örvendtek a városban. De még nagyobb ok volt bizonyos családias tiszteletadásra az a körülmény, hogy Venner bácsi volt a legrégibb ebben az utcában, dolgok, emberek közt egyaránt, kivéve a hétormú házat, s talán még a szilfát, amely beárnyékolta.

Most hát ez a pátriárka tette tiszteletét Hepzibah-nál, egy használt, de divatos szabású, kék kabátban, amely feltehetőleg valamely jól öltözött hivatalnok kiselejtezett ruhadarabjaiból került ki. A nadrágja viszont - hát az vitorlavászonból készült, és a szára kicsit rövid volt, s az ülepén szokatlanul kiöblösödött, viszont mégis valahogy illett az alakjához, amit a másik ruhadarabról egyáltalán nem lehetett elmondani. A kalapja sem illett ruhájának semmi részéhez, a fejére is csak kevéssé. Így hát Venner bácsi roppant sokoldalú öregúr volt, különböző korszakokból összefoltozva, korok és divatok rövidre szabott története.

- Lám, lám, mégis rászánta magát a kereskedésre - mondta -, az ám, a kereskedésre! Nahát, igazán örülök, hogy ezt látom. A fiataloknak sohasem lenne szabad munka nélkül élni a világban, de még az öregeknek sem, ha csak a csúz meg a szaggatás utol nem éri őket. Már megmutatta nekem is a fogát, és azt hiszem, nem kell két év, s búcsút veszek a vállalkozása­imtól, visszavonulok a farmomra. Tudja, a nagy téglaházba, a népek úgy szokták hívni: dologház, pedig én előre teszem meg a dolgomat, és oda azért megyek, hogy nyugtom legyen, és szórakozzam egy keveset. És örülök, hogy maga is munkához látott, Hepzibah kisasszony.

- Köszönöm, Venner bácsi - szólt Hepzibah mosolyogva; mindig barátságos érzülettel volt az egyszerű, beszédes öregember iránt. Ha látogatója asszony lett volna, valószínűleg elutasítja a bizalmaskodást, amelyet így egészében elfogadott. - Bizony ideje is, hogy elkezdjem a munkát! Vagyis inkább, az igazat megvallva, éppen akkor fogtam bele, amikor már abba kellene hagyni.

- Jaj, ne mondjon ilyet, kedves Hepzibah kisasszony! - válaszolta az öregember. - Hiszen még olyan fiatal. Bizony alig éreztem magamat fiatalabbnak, mint amilyen most vagyok, olyan kevés ideje, hogy a régi ház körül láttam játszani, egész pöttömke volt még akkor! Mégis azt hiszem, gyakrabban csak a küszöbön ült, és nézett kifelé az utcára nagy komolyan, mert olyan komoly forma volt az arca, valóságos kis felnőtt arca volt, akkor is, amikor még csak a térdemig ért. Úgy tűnik, mintha csak az imént lett volna, és a nagyapja, vörös köpenyében, fehér parókában és háromszögletű kalapban, sétapálcával jött kifele a házból, és milyen előkelően lépett az utcára! Azoknak a régi uraknak, akik még a forradalom előtt éltek, igen előkelő szokásaik voltak. Ifjúkoromban a város nagy emberének általában „ennek vagy annak a királya” titulus járt, s ha a feleségének nem is „királyné”, de legalábbis úrhölgy. Manapság senki sem merné magát semmi címen királynak hívatni, sőt, ha valaki egy kicsit magasabban érzi magát az egyszerű népeknél, annál mélyebbre hajol hozzájuk. Tíz perce találkoztam az unokatestvérével, a bíróval, és úgy tűnik, úgy ahogy voltam, ponyvából szabott nadrágban, a bíró megemelte előttem a kalapját! De arra egészen biztosan emlékszem, hogy meghajtotta magát, és rám mosolygott!

- Igen - szólt Hepzibah, de akaratlanul is keserűség vegyült a hangjába -, az én Jaffrey bátyámról sokan úgy vélekednek, hogy roppant kellemes mosolya van!

- Bizony, azt meg kell adni! - válaszolta Venner bácsi. - Ez pedig elég szokatlan egy Pyncheonnál; mert kérem, bocsássa meg, Hepzibah kisasszony, hogy így szólok, de mióta a világ világ, sohasem tartották őket barátságos népeknek. Nemigen lehetett soha a közelükbe férni. Mégis, látja, Hepzibah kisasszony, szeretném megkérdezni, hogy ha megenged ennyit egy öregembernek, miért nem jön most ide Pyncheon bíró úr, amilyen szép vagyona van, és miért nem mondja azt az unokatestvérének, hogy rögtön csukja be a boltocskáját? A kisasszonynak becsületére válik, hogy dolgozik, de a bíró úrnak nem válik becsületére, hogy engedi!

- Nagyon kérem, Venner bácsi, ne beszéljünk erről! - szólt Hepzibah elutasítóan. - Annyit persze meg kell mondanom, hogy nem Pyncheon bíró úr hibája, ha magam keresem meg a kenyeremet. És azért sem őt lehet majd okolni - tette hozzá kicsit kedvesebben, eszébe jutván Venner bácsi korával járó előjogai és bizalmaskodásának voltaképpeni szerénysége -, ha apránként én is úgy gondolnám jónak, hogy magával tartsak a farmjára.

- Az én farmom igazán nem rossz hely! - kiáltotta az öregember vidáman, mintha a Hepzibah említette remények valóban szívderítőek lennének. - Bizony jó hely az a téglából épült farm; és azoknak éppen, akik jó társaságot keresnek ott, mint majd én is. Néha télen, sötétedéskor, igazán szeretnék már köztük lenni; hiszen unalmas egy magamfajta öregembernek, hogy óraszámra csak szunyókáljon, s közben fel-feléledjen, versenyben a rossz huzatú kályhával. Télen is, nyáron is csak jót lehet mondani az én jövendő farmomról! Ősszel pedig mi lehetne kedvesebb, mint egy csűr vagy egy farakás napsütötte oldalának támasztani az ember hátát, és átbeszélgetni a délutánt valakivel, aki ugyanolyan öreg, mint jómagam, vagy elvesztegetni a napot valami együgyűnek születettel, aki aztán tudja, hogyan kell lopni a napot, hiszen még a mi ügybuzgó jenkink sem bírnak rájönni, mit csináljanak vele, hogy hasznuk legyen belőle. Becsületszavamra, Hepzibah kisasszony, nem hiszem, hogy valaha életemben olyan jó dolgom volt, mint amilyen, szerintem, majd a farmomon lesz, pedig a népek dologháznak hívják. Hanem maga - hiszen maga még nagyon is fiatal -, sose kerül maga oda! Meglátja, addig még valami jó szerencse éri. Biztos vagyok benne.

Hepzibah úgy gondolta, hogy van valami különös öreg barátjának tekintetében és hangjában, azért teljes komolysággal nézett az arcába, és figyelt, próbálta kibogozni a titkos értelmet, amit rejteget előle, pedig nem biztos, hogy volt benne ilyesmi. Ha valakinek a sorsa kétségbeejtő holtpontra jut, rendszerint annál fennköltebb és csodásabb álmokkal tartja magát felszínen, minél kevesebb kézzelfogható anyag áll rendelkezésére, amiből szerény és ésszerű képét formálhatná a jobb sorsnak. Így Hepzibah is, amíg a szatócsbolt berendezésén tűnődött, öntudatlanul is állandóan azon ábrándozott, hogy a sorsnak valamely bűvészmutatványa majd csak beleavatkozik tervébe. Például lehet, hogy az egyik unokabátyja - aki ötven éve Indiába hajózott, és azóta sem hallatott magáról - esetleg most visszatér, és örökbe fogadja őt roskatag agg korának támaszául, s elhalmozza gyöngyökkel, gyémántokkal, valamint keleti sálakkal és turbánokkal, végül pedig mérhetetlen gazdagságának egyedüli örökösévé teszi. Vagy pedig a család angol ágának mostani feje, a képviselő - a régebbi ág, az Atlanti-óceán innenső oldaláról, nem sok kapcsolatot tartott fenn velük az utóbbi kétszáz esztendőben -, ez a kiváló úr most majd felszólítja Hepzibah kisasszonyt, hogy hagyja ott a roskadozó hétormú házat, és költözzék át rokonaihoz, szívesen látják a Pyncheon Hallban. Hepzibah bizonyos kényszerítő körülmények folytán nem fogadhatta volna el ezt a meghívást, épp ezért sokkal valószínűbb, hogy egy másik, az egy-két nemzedékkel előbb Virginia államba emigrált, és ott híres ültetvényessé lett Pyncheonnak a leszármazottai, megtudván Hepzibah végromlását, mivel bennük már nagyvonalú virginiai vér is csörgedezik az eredeti New England-in kívül, egy ezerdolláros utalványt küldenek neki, finoman célozva arra, hogy e szívességet ezentúl évenként megismétlik. Vagy pedig - és Hepzibah úgy gondolta, hogy ami ennyire jogos, annak elvárása nem lehet ésszerűtlen - a Waldo megyebeli örökség ügye végre-valahára a Pyncheonok javára fog eldőlni, és így nem szatócsboltot nyit majd, hanem óriási palotát építtet, annak legmagasabb tornyából néz le hegyre, völgyre, erdőre, mezőre és városra, mert az mind az övé, az őseitől rámaradt birtok reá eső része.

Ezek voltak ábrándjai, többek között hasonlókat dédelgetett magában régóta, és azért történt, hogy Venner bácsi rögtönzött biztatására elméjének szegény, csupasz falú, melankolikus kamrácskái különös ünnepi fényben ragyogtak fel, mintha abban a belső világban felgyújtották volna a gázcsillárokat. De valószínű, hogy Venner bácsi semmit sem tudott Hepzibah dédelgetett légvárairól - hogyan is tudhatott volna? -, vagy talán komor szemöldökráncolása zavarta meg az öreget emlékei felidézésében, amint ez nála bátrabb emberekkel is megesett. Annyi bizonyos, hogy nem elmélkedett tovább, hanem néhány bölcs tanácsot igyekezett adni Hepzibah-nak a bolt vezetésével kapcsolatban.

- Sose hitelezzen! Ne fogadjon el papírpénzt! - így hangzottak aranymondásai. - Jól nézze meg, mennyi pénzt ad vissza! Az ezüstöt ütögesse hozzá a négyfontos súlyhoz! Ha angol félpennyt, vagy hamis rézpénzt akarnak adni, amilyen sok van a városban, ne fogadja el! Amikor ráér, kössön gyerekeknek való zoknit és kesztyűcskéket! Maga keverje az élesztőt, és maga csináljon gyömbérsört!

Hepzibah még meg sem emésztette ezeket az apró, kemény bölcsességpirulákat, amikor Venner bácsi kinyilatkoztatta utolsó, és amint mondta legfontosabb tanácsát, mégpedig a következőt:

- Derűs arccal fogadja a vevőit, és mosolyogjon rájuk szépen, mikor odaadja nekik, amit kérnek! Állott holmi is - szép, meleg, napsugaras mosolyban fürösztve - jobban elkel, mint a friss, ha szemöldököt ráncol hozzá.

Erre a legutolsó bölcsességre Hepzibah oly mély és nehéz sóhajjal válaszolt, hogy az csaknem elsodorta Venner bácsit a helyéről, mint egy tépett falevelet, hisz az is volt - az őszi vihar előtt járó szél. Amikor magához tért, előrehajolt, és öreg arcán mély érzéssel, közelebb hajolt az idős hölgyhöz.

- Mikorra várja haza? - suttogta.

- Mire gondol? - kérdezte Hepzibah elsápadva.

- Vagy hát nem akar beszélni róla? - szólt Venner bácsi. - Jól van, jól van! Nem kell beszélni róla, bár igaz, ami igaz, az egész városban tudják már. Én emlékszem rá, Hepzibah kisasszony, olyan régről, mikor még nem is tudott járni!

A nap fennmaradó részében Hepzibah még alkalmatlanabb boltosnak mutatkozott, mint első próbálkozásai során. Olyan volt, mint az alvajáró; vagy még inkább talán érzelmei éltek most olyan eleven életet, hogy minden külső jelenség valószerűtlenné vált, mint a hajnali félig éber álom gyötrő rémalakjai. Gépiesen megjelent a bolti csengő gyakori hívására, és ha vevői kértek tőle valamit, bizonytalan szemmel tapogatózott a polcokon, egyik árucikket kínálva a másik után, s félretéve pontosan azt - amint hitték, merő rosszakaratból -, amelyet épp kértek tőle. Szomorú zavar áll be valóban, amikor a szellem így a múltba téved, vagy a még félelmesebb jövőbe, vagy más módon haladja túl a végtelen térségnek határát, amely közte és a valóságos világ között tátong; a test magára marad, irányzék nélkül kormányozza magát, ahogy lehet, nem sokkal különben, mint amennyire az állati lét gépezete lehetővé teszi. Olyan állapot ez, mint a halál, csakhogy nincs meg benne a halál utolérhetetlen kiváltsága, a nyugalom, amely megszabadítja a halandót a gondoktól. Az aztán a legrosszabb, amikor az elvégzendő kötelességek apró-cseprő kicsiségek, amilyenek most is zaklatták az öreg hölgy merengő lelket. A sors kegyetlen szeszélye úgy hozta, hogy a délután folyamán állandó nagy forgalom volt a boltban. Hepzibah ide-oda botladozott kis üzlethelyiségében, és a lehető legképtelenebb balfogásokat követte el egyszer tizenkét, másszor hét viaszgyertyát kötött össze tíz helyett, egy font gyanánt, gyömbért adott skót burnót helyett, biztosítótűt varrótű helyett és fordítva, elvétette a visszajáró pénzt, néha a vásárló kárára, néha a magáéra, de többnyire inkább a magáéra, és ez így ment egész délután; mindent megtett, de csak nagyobb zűrzavar lett belőle, s mikor végre befejezte a reggeltől estig tartó robotot, megnézte a kasszafiókot, és kimond­hatatlan meglepetésére csak néhány pénzdarabot talált benne. Sok kínos sürgés-forgás ellenére az egész bevétel összesen talán hat rézgaras volt, meg egy gyanús kilencpennys, amely végül is szintén rézgarasnak bizonyult.

Ezen az áron, vagy hát bármi áron, boldogan állapította meg, hogy a nap véget ért. Azelőtt még egyszer sem érezte soha, hogy hajnal és naplemente között ilyen elviselhetetlenül hosszú idő telt el, hogy ilyen terhes lett volna minden tennivaló, és hogy talán bölcsebben nem is csele­ked­hetne, mint most azonnal, fásult nemtörődömséggel végigfeküdni a földön, és hagyni, vág­tasson keresztül rajta az élet minden terhével és gyötrelmével. Utolsó hadművelete a néger meg az elefánt kis hódolójához kapcsolódott, aki ezúttal egy tevét akart felfalni. Hepzibah szó­ra­ko­zott­ságában először egy fadragonyost adott neki, azután egy marék golyót, de egyik sem felelt meg a kis vevő egyébként mindenevő étvágyának, míg végül az egész természetrajz fel­lel­hető mézeskalács-figuráit a kezébe nyomta, és kituszkolta az ajtón. Akkor azután begön­gyöl­­gette a csengőt egy félig kész kötött harisnyába, és a tölgyfa rudat keresztbe tette a boltajtón.

Amíg ezt cselekedte, egy omnibusz állt meg a szilfa lombja alatt. Hepzibah szíve a torkában dobogott. Távol, ködös távolban volt már a múltnak az a tája, ahonnét egyetlen vendégét várta, s e hosszú úton sehol sem sütött ki a nap! Vajon ő érkezett volna meg?

Valaki mindenesetre elindult az omnibusz túlsó végéből az ajtaja felé. Kiszállt egy úr, de csak azért, hogy lesegítsen egy fiatal lányt, aki ugyan nem szorult rá erre a segítségre, karcsú alakja könnyedén ereszkedett le a lépcsőkön, s a legalsóról egy kis ugrással a járdán termett. Lovagjának kedves kis mosollyal mondott köszönetet, amelynek vidám ragyogása vissza­tükröződött a fiatalember arcán, amikor újra felszállt az omnibuszra. A lány a hétormú ház felé fordult, közben pedig az omnibuszkalauz a ház bejáratához, nem a boltajtóhoz, hanem a főbejárathoz vitt egy könnyű bőröndöt és egy kalapdobozt. Jó erősen megrántotta a vaskopog­tatót, azután otthagyta utasát és annak poggyászát a küszöbön, és visszatért az omnibuszhoz.

„Ki lehet ez? - gondolta Hepzibah, látószerveit a legvégső határig kiélezve. - Ez a lány biztosan eltévesztette a házat!”

Nagyon csendes léptekkel az előcsarnokba ment, és kilesett a kapu poros kémlelő ablakán; ő maga láthatatlan maradt, de jól láthatta a fiatal lány pirosló, rendkívül vidám arcát, és hogy azért jelent meg a hétormú ház kapuja előtt, hogy bebocsátást nyerjen. Olyan arc volt ez, amely előtt minden ajtó önként kinyílt volna.

A fiatal lány üde volt, természetes, s mégis szemmel láthatóan rendszerető és a közösség szabályaihoz alkalmazkodó, és valamiképpen nagy ellentétben állt mindennel, ami e pillanatban körülvette. Sem a ház sarkán burjánzó gazok piszkos és csúf pompája, sem a súlyosan előrecsüggő első emelet, mely árnyékot vetett rá, sem a kapu keretének időkoptatta díszítései - semmi, de semmi sem illett az ő légköréhez. De amint a napsugár akármilyen gyászos helyre süt, nyomban az egész környezetet magához vidámítja, a lánnyal is így történt, ahogy megállt a kapuban. És magától értetődően tárult ki előtte a kapu is, hogy bebocsássa. Az agg hölgy is, mert első gondolatai szigorúan elutasítók voltak, hamarosan úgy érezte, hogy a kaput be kellene rántani, s a rozsdás kulcsot megfordítani az akaratos zárban.

„Talán Phoebe - kérdezte magában. - Biztosan a kicsi Phoebe; senki más nem lehet -, és van is benne valami, ami az apjára emlékeztet! De vajon mit keres itt? Azért jellemző a vidéki rokonra, hogy csak így rátör szegény nénjére, anélkül hogy legalább egy nappal előbb értesítené vagy megkérdené, szívesen látják-e. Nos, azt hiszem, éjszakára szállást kell neki adnom, de holnap visszaküldöm a kislányt az édesanyjához!”

Phoebe, emlékezzünk rá, a Pyncheonoknak az a legifjabb leszármazottja volt, akit már említettünk, New England egyik falujában született, olyan vidéken, ahol részben még megőrizték a rokoni kapcsolatok régimódi felfogását és a hozzá tartozó szokásokat. Az ő ismerősei között nem volt illetlenség, hogy a rokonok meglátogassák egymást, meghívás, illetőleg szertartásos előrejelzés nélkül. Mégis, itt tekintettel kellett lenni Hepzibah kisasszony zárkózott életmódjára, úgyhogy írtak is neki levelet, be is dobták, hogy tudassák vele Phoebe látogatását. Ez az episztola ott is lapult már három vagy négy napja a levélkihordó zsebében, csak minthogy ez idő szerint nem volt ezen kívül semmi dolga a Pyncheon utcában, még nem ejtette módját, hogy ellátogasson a hétormú házba.

„Nem! legfeljebb egy éjszakára maradhat! - mondta magában Hepzibah, amíg kinyitotta a kaput. - Alighanem nagyon zavarná Cliffordot, ha itt találná.”