XVI.

Clifford hálószobája

Szegény Hepzibah még sohasem érezte a régi házat olyan nyomasztónak, mint amikor elindult, hogy teljesítse ezt a kétségbeejtő feladatot. Szokatlan és furcsa volt minden. Ahogy végigment a sok láb koptatta folyosókon, ahogy nyitogatta a nyikorgó ajtókat, mindenütt várakozással eltelve és félve tekintett körül. Izgatott agyának az sem lett volna csoda, ha halottak ruha­suhogását hallja maga mellett, vagy ha a lépcső tetején egy hulla sápadt arca fogadja. Idegeit a végsőkig felcsigázta a heves és félelmetes jelenet, amelyet az imént végigküzdött. Szóváltása Pyncheon bíróval, aki mind külsejében, mind jellemében oly tökéletesen hasonlított családjuk alapítójára, felidézte a sötét múltat. Mindaz, amit valaha legendás nagynénékről és nagy­anyák­ról hallott, a Pyncheon család történetének jó és rossz fordulatairól, történetek, amelyeket emlékezetében melegen tartott a kandalló parazsa, most komor, kísérteties fényben vetítődött elébe, mint a legtöbb családi történet, ha szomorú hangulatban gondolunk rájuk. Szerencsét­lenségek sorozatának látszott az egész, mely az egymást követő nemzedékekben sorra megvalósult, és egyik történet a másiktól szinte nem is különbözött, csupán külsőségekben, úgyhogy mind eggyé olvadt előtte. De most úgy érezte, mintha a bíró, Clifford és ő maga - ők hárman új eseménnyel járulnának hozzá a ház történetéhez, melyben bűn és bánat élesebben kirajzolódik, mint eddig bármelyikben, és így kiemelkedik a többi közül. Így van ez mindig, a baj, amely a jelen pillanatot eltölti, mindig egyedülvalóvá válik, úgyhogy azt érezzük a végső pillanatnak, de kis idő múltán az a perc is veszít jelentőségéből, és hozzászürkül a sok éve elmúlt gyászos vagy örvendetes dolgok egyöntetű sötétjéhez. Csak egy percig tart, s csupán viszonylagos, ha furcsának vagy riasztónak tűnik bármi - ez olyan igazság, mely édes is, keserű is egyszerre.

Hepzibah mégsem tudott attól az érzéstől szabadulni, hogy valami egészen példátlan dolog készül s teljesül be a következő percben. Minden idegszála remegett. A boltíves ablak előtt önkéntelenül megállt, és lenézett az utcára, hogy értelme megkapaszkodjék annak örökké jelen levő tárgyaiban, ekképp függetlenítse magát közvetlen környezetének hullámzásától és vibrálásától. Valósággal megijedt, amikor észrevette, hogy minden ugyanolyan, mint egy nappal azelőtt s mint számtalan megelőző napon, kivéve a napfény derűje meg a zord esős szél közötti különbséget. Szemét végigjártatta az utcán, küszöbről küszöbre, látta a nedves járdákat s a pocsolyákat a talaj mélyedéseiben, amelyek csak most váltak láthatóvá, hogy megteltek vízzel. Homályos látószerveit a végsőkig erőltette, csakhogy jobban lásson egy bizonyos ablakot, amelyben félig érzékelte, félig csak úgy érezte, egy szabó varrónője ült és varrt. Hepzibah belekapaszkodott ennek az ismeretlen nőnek a társaságába, most azzal se törődött, hogy milyen messze van. Azután egy gyorsan áthaladó kocsi vonta magára a figyelmét, erősen nézte síkos, villogó tetejét és vízben tocsogó kerekeit, míg a kocsi be nem fordult a sarkon, megszabadulva attól a feladattól, hogy Hepzibah figyelmét magán hordozza, mely izgatott volt, és túl nagy teher nyomta, azért játszott el minden haszontalansággal. Miután a jármű eltűnt szeme elől, még egy perccel tovább állt az ablaknál; ugyanis most a foltozott ruhájú, jó öreg Venner bácsi tűnt eléje, amint közeledett az utca vége felől, sántítva a reumától, mert ízületei megérezték a keleti szelet. Hepzibah szerette volna, hogy még egy kicsit lassabban menjen, és így tovább enyhítsen vacogó magányán. Bármit, ami kiemelte a lesújtó jelenből, ami emberi lényeket állított közéje és aközé, ami most következik - bármit, ami, ha csak egy pillanatra is, késleltethette a feladat teljesítésében, amely elől nem volt menekvés -, bármi ilyesmit örömmel üdvözölt volna. Senki sem olyan játékos, mint akinek könnyű a szíve, vagy mint akié nagyon nehéz.

Hepzibah nem volt elég határozott és erős a maga fájdalma leküzdésére sem, hát még ahhoz, hogy most Cliffordnak okozzon szenvedést. Oly törékeny alkatú volt amúgy is, és az elszenvedett viszontagságok annyira megviselték, hogy valószínűleg megsemmisítő hatással lesz rá, ha szemtől szembe kerül ezzel a kemény szívű, gátlástalan emberrel, aki maga volt az életét tönkre sújtó balvégzet. Még ha nem is lettek volna közöttük rossz emlékek és a jelenlegi, ellentétes érdekek, az érzékenyebb felépítésű ember természetes viszolygása és félelme a súlyos, rendíthetetlen, érzéketlen egyéniségtől - ez önmagában is tönkretette volna. Mintha egy amúgy is repedt porcelánvázát gránitoszlophoz vernénk. Hepzibah azelőtt sohasem tudta felmérni igazán, miféle konokság lakik Jaffrey bátyjában, milyen hatalmas. Szellemének ereje, akaratának hajthatatlansága és annak révén, hogy hosszú ideje edződött már a cselekvéshez kinn az emberek között, és azáltal - Hepzibah így gondolta -, hogy minden önző célját, ha kellett, gonosz eszközökkel is, gátlástalanul keresztülvitte. Az a tény, hogy Pyncheon bíró hamis álmokban ringatta magát Clifford titkát illetően, csak nehezítette a helyzetét. Minden olyan ember, aki az övével felérő akaraterővel és átlagos ésszel van megáldva, ha gyakorlati tennivalóira nézve néhanap téved is, tévedését olyan mélyen beágyazza és becövekeli a valóságosnak ismert dolgok közé, hogy nehezebb lenne azt elméjéből eltávolítani, mint egy tölgyfát tövestől kirángatni. Azért, ha a bíró lehetetlent kíván Cliffordtól, az csak azt jelenti, hogy Clifford számára nincs kiút, vesznie kell. Mert mi más történhetik egy ilyen ember vasmarkában a lágy szívű, költői hajlamú Clifforddal, aki nem termett keményebb feladatra, mint hogy zenébe illő szép ritmusban és harmóniában folytassa le szépséges élvezetekből álló életét! Ó, mi lett belőle máris? Összetört! Elhamvadt! Épp csak meg nem semmisült! S most hamarosan az is bekövetkezik.

Hepzibah-nak most az jutott eszébe, mi lenne, ha Cliffordnak mégis tudomása lenne megboldogult nagybátyjuk eltűnt vagyonáról, amint azt a bíró állítja. Már emlékezett is bizonyos ködös célzásaira, amelyeket, ha az ilyen feltevés nem csúfolná eleve a józan észt, ekképpen lehetett volna értelmezni. Tervezte, hogy külföldön fog utazgatni és letelepedni, ábrándképeket szőtt arról, hogy otthon is milyen pazarul élhetnének - káprázatos légvárak, melyeknek valóságos felépítéséhez csakugyan óriási vagyon kellett volna. Hogyha Hepzibah megtehetné, örömmel átadja mindezt a gazdagságot kőszívű rokonának, hogy megvásárolja érte Cliffordnak az elhagyatott, öreg ház szabadságát és háborítatlan magányát. De hát bizonyos volt abban, hogy fivére terveinek éppúgy nem volt semmi megfogható, tapasztalati alapja, mint a gyermek ábrándjainak, aki anyja lábánál, kis zsámolyán ülve, színezgeti jövőjét. Clifford aranya árnyékpénz volt, nem épp az az anyag, amely Pyncheon bírót kielégítheti!

Végszükségükben sehol sincs hát segítség? Furcsa, hogy nincs, mikor egy egész város veszi körül őket. Hiszen könnyű lett volna kitárni az ablakot, és világgá küldeni egy sikoltást, amelynek ijesztő és szokatlan hangjára mindenki ide rohanna, hogy segítsen, megértvén, hogy az egy emberi lény segélykiáltása szörnyű, fenyegető veszélyben! De micsoda képtelen, nevetni való balszerencse - és mégis milyen hamar megesik, gondolta Hepzibah, a világról való ködös lázálmában -, hogy akárki, akármilyen jó szándékkal jön segítségül, szükségkép­pen az erősebbet segíti! Gonoszság és hatalom együtt, akár a mágnesezett vas, ellenállhatatlan vonzerővel bír. Itt állna előttük Pyncheon bíró, akit a közvélemény nagyra becsül, előkelő állású és nagy vagyonú férfiú, emberbarát, parlamenti és egyházközségi tag, s közeli jó viszonyban van mindazon intézményekkel, amelyek csak jó hírt-nevet biztosíthatnak valakinek, ebben az előnyös, sugárzó fényben olyan imponáló, hogy maga Hepzibah is megrémül arra a gondolatra, hogy becstelennek ítélte. Egyfelől tehát a bíró! S a másik oldalon? A bűnös Clifford! Neve egykor szállóige! Ma homályosan felrémlő csúfság és gyalázat!

Bár tisztában volt azzal, hogy a bíró minden emberi segítséget a maga oldalára hajlít majd, Hepzibah annyira nem volt hozzászokva ahhoz, hogy önállóan cselekedjék, hogy egyetlen tanácsadó szó is tetszőleges irányban befolyásolhatta volna. A kis Phoebe Pyncheon azon nyomban könnyíthetett volna a helyzetén, még ha nincs is semmi mentő ötlete, pusztán természetének melegségével. Hirtelen eszébe jutott Hepzibah-nak a dagerrotípia-művész. Holgrave fiatal volt még, és nem is ismerte senki, s nem volt egyéb világot járó kalandornál, Hepzibah mégis megérezte benne azt az erőt, amellyel bizonyára úrrá lett volna ezen a veszélyes helyzeten. Ez ötlött eszébe, amikor kinyitotta az ajtó reteszét, amelyet belepett ugyan a pókháló, mert rég nem használták, de valamikor mégis itt volt átjárás a Hepzibah lakta házrész és ama torony között, amelyben most Holgrave ideiglenes lakása volt. De Holgrave nem volt otthon. Egy nyitott könyv az asztalon, lefelé fordítva, egy kézirattekercs, egy félig teleírt papírlap, egy újság, továbbá jelenlegi elfoglaltságának széjjelhagyott eszközei és visszaadott dagerrotípiák azt a benyomást keltették, hogy itt kell lennie valahol a közelben. A napnak ebben a szakában azonban, amint Hepzibah tudhatta volna jól, a művész városi műtermében tartózkodott. A játékos kíváncsiság egy intésére, mely ott bujkált nehéz gondolatai között, felvett az asztalról egy dagerrotípiát, megnézte, és íme, Pyncheon bíró nézett rá vészjóslóan. A sors meredt rá szemtől szembe. Szívében sajgó kétségbeeséssel visszafordult hiábavaló útjáról. Remeteségének hosszú-hosszú évei alatt még soha nem érezte annyira, mint most, hogy mit jelent egyedül lenni. Úgy tűnt, mintha a házuk puszta sivatag közepén állna, vagy mintha varázsszóra láthatatlanná vált volna azok előtt, akik körülöttük laktak, vagy elmentek előtte; és akármi szerencsétlenség, akár baleset, akár bűntény áldozataivá válnak, nem segít nekik senki. Gyászában, sértett büszkeségében Hepzibah egész életében barátok nélkül, egyedül élt, makacsul kirekesztette magát abból a kölcsönös támogatásból, amelyre Isten akarata szerint minden élőlény rászorul; s most azzal bűnhődött, hogy Clifford és ő könnyű prédául esnek az ellenségnek, aki rokonuk.

Amikor visszaért a boltívű ablak elé, szegény rövidlátó Hepzibah, szemöldökráncolva nézett a gondviselés arcába! - és minden erejével igyekezett átjuttatni imádságát a sűrű felhő­mennye­zeten. Mintha a felhők azért gyülekeztek volna össze, hogy jelképezzék az ember gondjainak, kétségeinek, tévelygésének és hideg közönyének sötét, nyomasztó súlyát, amely elválasztja a földet a magasabb régióktól. Hite túl gyenge volt, imádsága túl nehéz ahhoz, hogy égbe szálljon. Visszahullt a szívére súlyos ólomdarabként. És azzal a nyomorult bizonyossággal marta a szívét, hogy a gondviselés nem törődik afféle apró gonoszságokkal, amelyeket egy-egy ember társa ellen elkövet, és nem tartogat gyógyírt magányos lelkek apró tragédiáira, hanem igazságát, kegyelmét széles sugárban, napként ontja a fél világnak egyszerre. És mert végtelen, épp azért nem jelent semmit. Hepzibah nem látta, hogy amint minden kunyhó ablakán besüt a nap melege, akképp Isten is eljuttathatja gondviselésének és szánalmának egy-egy sugarát mindenkihez, aki rászorul.

Végül, mivel már semmi ürügyet nem talált további halogatására, hogy szenvedést okozzon Cliffordnak - mert hisz ennek késleltetése volt igazi oka annak, hogy megállt az ablaknál, hogy a művész keresésére indult, s még félbemaradt imádságának is -, és mivel már attól is rettegett, mindjárt hallhatja a bíró feddő hangját odalentről, hogy ne késlekedjék tovább, lassan, fehérre válva, fájdalomtól összetörve, szomorú női árny, élettelenné zsibbadt tagokkal, lassan fivére ajtajához vánszorgott és bekopogott!

Semmi válasz!

Keze az ingadozó szándéktól, amely vezette, úgy reszketett, és olyan gyengéden ért az ajtó fájához, hogy odabent aligha lehetett meghallani. Újra kopogott. Most sem jött válasz. Ez sem lepte meg. Szíve egész reszketésének ereje benne volt a kopogásban, úgyhogy a hívó jelben, mint valamely élő villanyosság által, mindjárt közölte is önnön rettegését. Clifford erre bizonyosan a párnába rejtette arcát, s fejét betakarta a paplannal, mint éjnek idején a rémült gyerek. Harmadszor is kopogott hát, három egyenletes koppantással, mégis óvatosan, de határozottan és hallhatóan, s a koppantásokkal valami jelentést közölve, mert kezünk, ha nem is akarjuk, érzéseink ritmusát játssza el a száraz fán.

De Clifford most sem válaszolt.

- Clifford! édes bátyám! - szólt Hepzibah. - Bemenetek hozzád?

Csend.

Hepzibah kétszer, háromszor, vagy annál is többször, nevén szólította, míg végül azt gondolván, hogy bátyja igen mély álomba merülhetett, kinyitotta az ajtót, belépett, és a hálószobát üresen találta. Lehetséges volna, hogy a vihar s a házban eluralgó rossz hangulat ellenére mégis kedve kerekedett megtenni szokásos kísértetútját a kertben, és a kerti ház örömtelen falai között kucorog? Gyorsan kitárta az ablakot, kidugta rajta turbános fejét, és egész sovány alakját szinte derekig, és átkutatta a kertet, olyan alaposan, amennyire csak bizonytalan látásától kitelt. Lelátott a lugas belsejébe, látta a kör alakú padot, amelyet átnedvesített a tetőről csepegő víz. Senki. Nem volt a kertben, ha csak el nem bújt (ahogy Hepzibah egy pillanatra hitte), abban a nagy, vizes, széles levelű árnyékszövevényben, amelyet a tökindák alkottak, kuszán felfutva valami régi farácson, amelyet egyszer minden különösebb szándék nélkül nekitámasztottak a kerítésnek. Ez azonban lehetetlen volt, már csak azért is, mert épp akkor, mikor Hepzibah odanézett, egy nagy, vén macska lopakodott elő arról a helyről, és a kerten át óvatosan közeledett a ház felé. Kétszer is megállt, hogy szusszanjon egyet, de mind a kétszer folytatta útját a társalgó ablaka felé. Akár csak lopakodó prédára leső mozgása miatt, amely közös a macskákban, akár esetleg mert úgy tűnt neki, mintha ez a macska a szokásosnál is több gonoszat forgatna a fejében, az öreg hölgy ijedtsége és tanácstalansága ellenére, amely e percben eltöltötte, úgy érezte, hogy ezt az állatot el kell kergetnie, és utánadobott egy ablaktámfát. A macska ijedten felnézett rá, mint egy tetten ért rabló avagy gyilkos, és eliramodott. Más élőlény nem volt látható a kertben. Chanticleer és családja vagy ki sem jött a kuckójából, kedvét vesztve a vége-hossza nincs esőtől, vagy azt cselekedtek, ami majdnem ugyanolyan bölcs volt, azaz hogy hamar visszabújtak. Hepzibah betette az ablakot.

De hol van Clifford? Lehetséges volna, hogy észrevévén gonosz végzetének jelenlétét, csend­ben leosont a lépcsőn, amíg Hepzibah és a bíró a boltban álltak és beszélgettek, sorra vigyázva kinyitotta az ajtó zárját, reteszét és kilincsét, és kiszökött az utcára? Ahogy ez eszébe jutott, szinte látta már ősz, ráncos arcú, mégis gyerekes megjelenésű alakját, amilyennek néha rossz álmában látja magát az ember, s hozzá azt érzi, hogy az egész világ szeme rajta függ. Szegény szerencsétlen bátyja ebben az alakban nekivág a városnak, kihíva maga ellen mindenki figyelmét, csodálkozását és irtózatát, mint egy kísértet, és az emberekben annál nagyobb borzadályt kelt, mivel fényes délben kísért. Nevetésre ingerli a tömeg fiatalabb részét, amely nem ismeri, s még bántóbb gúnyolódásra azt a néhány öregembert, akik felismerik egykor sokat látott vonásait! És utánaszaladnak a gyerekek, akik mihelyt elég nagyok ahhoz, hogy az utcán futkározzanak, nem tisztelnek semmi szépet, semmi szentet, senki iránt nincsenek irgalommal, semmit nem értenek meg a szent fájdalomból, amely a kínt hordozó emberi formát is megszenteli - mintha a Sátán volna a nemző atyja mindnek! Gúnyolódásukkal, hangos, éles kiáltásaikkal üldözik; megsebzik durva, szennyes utcai szavaikkal - de meglehet, hogy már helyzetének szokatlanságától is megriad, ha nem bántja is senki, egy rossz szóval sem, hogy is lehetne csodálni, ha Clifford oly szertelenül viselkedik, hogy elmebajosnak nézik? S mi több kellene még ahhoz, hogy Pyncheon bíró gonosz terve pontról pontra valóra váljék?

Majd hirtelen eszébe jutott, hogy a várost csaknem összezáruló gyűrűben víz veszi körül. A mólók benyúlnak a kikötőöböl közepéig, s ebben a kedvezőtlen időben sem kereskedő, sem matróz, sem más tengerjáró ember, holott egyébként ellepik a partokat, nem jár arra, minden móló egy-egy ásító magány, a hajók orruknál-tatjuknál lehorgonyozva állnak a móló egész hosszában, a sűrű ködben. Ha bátyját arra vinnék tétova léptei, és csak egy pillanatra is kihajolna a mélységes sötét ár fölé, vajon nem az jut-e eszébe, hogy előtte az egyetlen és biztos menekvés, egyet kell csak lépnie, önnön testét csak egy kis mozdulattal kibillentenie egyen­súlyából, és örök időkre megszabadul rokona markából? Mekkora kísértés! Nehéz bánatából biztos menedéket csinálni! Ólomként elmerülni, soha felszínre nem kerülni!

Ez a gondolat úgy megrémítette, hogy azt már nem bírta elviselni. Ha más nincs, segítsen Pyncheon bíró! Amint szaladt lefelé a lépcsőn, egyre sikoltozott.

- Clifford eltűnt! - kiáltozta. - Nem találom a bátyámat! Baja fog esni!

Kitárta a társalgó ajtaját. De a mozgó ágak árnyéka miatt, mely ráterült az ablakokra, meg a füstös mennyezet sötét színétől s a falak fekete tölgyfa borításától olyan sötét volt a szobában, hogy Hepzibah gyenge látásával nem tudta kivenni a bíró körvonalait. Annyit látott azonban, hogy ott ül az ősi karszékben, körülbelül a szoba közepén, fejét kissé elfordítja, és mintha kinézne az egyik ablakon. Az olyan embernek, mint Pyncheon bíró, nyugodt, nem jár gyors rugóra az idegrendszere, talán összesen csak egyszer mozdult meg, mióta Hepzibah kiment a szobából, és nehéz vérmérséklete miatt azóta is úgy maradt, abban a testtartásban, amelyet a véletlen alakított ki.

- Nem hallja, Jaffrey! - kiáltott Hepzibah türelmetlenül, s már vissza is fordult a társalgó ajtajából, mert minden szobát át akart kutatni. - A bátyám nincs odafenn! Segítsen keresni!

De Pyncheon bíró nem volt az az ember, aki egy hisztérikus nő rémüldözésére azonnal felugrik a karosszékből, ez nem is illett volna fennkölt jelleméhez és biztos alapokon nyugvó személyéhez. Mivel azonban elsősorban volt érdekelt a dologban, mégiscsak fürgébbnek mutatkozhatott volna.

- Hallod, mit mondok, Jaffrey Pyncheon? - kiáltott rá most már Hepzibah, mikor hiábavaló kereséséből visszatért a társalgó ajtajához. - Clifford nincs sehol!

Ekkor, előtűnve a helyiséget megülő homályból, a társalgó küszöbén megjelent Clifford. Arca túlvilágian sápadt volt, halottfehér, úgyhogy Hepzibah az átjáró bizonytalan félhomályában is pontosan kivette az arcát, mintha külön fény esne rá. Lehet, hogy vad, lobogó izgalma világította meg csupán, mely gúnyos, csúfondáros ujjongásról tanúskodott, és taglejtése is efféle érzéseket fejezett ki. Mert ahogy ott állt a küszöbön félig hátrafordulva, és amint kinyújtott karjával a szoba belseje felé mutatott, s mutatóujját lassan ide-oda ingatta, mintha Hepzibah-t, de nemcsak őt, az egész világot valami iszonyúan torz, nevettető jelenet látására hívná. Ez a félelmetes, pillanathoz nem illő mozdulat, és hozzá Clifford különös izgatottságot, sőt ujjongást tükröző tekintete szörnyű döbbenetbe ejtette Hepzibah szívét, azzal rémítette, hogy irgalmatlan rokonuk baljós látogatása szegény bátyjának utolsó csepp józan eszét is elvette. Viszont a bíró hallgatagságát sem tudta mire vélni, csak arra, hogy csendben, lesben állva figyeli, hogyan bontakoznak ki egymás után, szeme láttára Clifford őrültségének jelei.

- Hallgass, Clifford! - suttogta a húga, s kezét is felemelte, hogy óvatosságra intse. - Az isten szerelmére, hallgass!

- Hallgasson ő! Nem is tehet mást! - felelte Clifford, s az előbbinél is hevesebb taglejtéssel mutatott az imént elhagyott szoba közepe felé. - Mi pedig, Hepzibah, táncoljunk!… énekeljünk, nevessünk, játsszunk, tegyük, ami jólesik! Szétporlott a nyomasztó súly, lehullt erről a vén, fáradt világról, és könnyű lehet már a szívünk, akár a kis Phoebéé!

E szavak után hangosan felnevetett, még mindig egyazon tárgyra mutatva, amelyet Hepzibah nem látott, a társalgó belseje felé. Hirtelen megérezte, hogy valami rettenetes történt. Félretolta Cliffordot az útból, és eltűnt a szobában, de csaknem mindjárt vissza is tért, és torkát fojtogatta a zokogás. Amint ijedt, kérdő tekintetét bátyjára vetette, észrevette, hogy az is egész testében reszket, bár félelmének és haragjának zavarán át továbbra is fényesen világított lobogó ujjongása.

- Istenem! Mi lesz velünk? - nyögte Hepzibah.

- Gyerünk innét! - mondta Clifford erélyes, határozott hangon, egészen másképp, mint szokása volt. - Máris soká időztünk itt! Hagyjuk ezt a régi házat Jaffrey bátyánkra! Majd ő gondot visel rá!

Most Hepzibah észrevette, hogy Cliffordon kabát van - egy régi-régi ruhadarab -, ugyanaz, amelybe naponta beburkolózott, mióta a keleti szél tart. Integetett neki, és azt akarta tudtára adni - amennyire Hepzibah megértette -, hogy mind a ketten, együtt távozzanak. Vannak zavaros, vak és kába pillanatok azok életében, akiknek nincs erős egyéniségük - pillanatok, amelyek bátorságuk próbájául szolgálnak -, s ilyenkor, ha magukra hagyják őket, célt tévesztve támolyognak jobbra-balra, s ha akad, aki irányt mutat nekik, gondolkodás nélkül alávetik magukat még egy gyereknek is. Bármily esztelen, tébolyult is a cél, Isten útmutatásának vélik. Hepzibah is idáig jutott. Nem szokott cselekvéshez és felelősséghez, amit látnia kellett, rémülettel töltötte el, nem mert egy szót sem kérdezni, szinte még elképzelni sem, mi hogy történhetett; döbbenettel úgy érezte, a végzet üldözi bátyját, eszét megülte a rettegés sűrű, fojtogató levegője, amely a hulla bűzével töltötte be a házat, s elnyomott agyában minden gondolatot, és így kérdés nélkül, azonnal engedelmeskedett hát Cliffordnak, mihelyt megértette, mit akar. Úgy érezte magát, mint aki álmodik - akaratunk álmunkban mindig alszik. Clifford, akit különben már rég elhagyott az akaratereje, most a válság percében ismét rátalált.

- Miért nem sietsz? - kiáltott fel éles hangon. - Végy fel csuklyát, kabátot, vagy ami épp tetszik! Mindegy, mi van rajtad, nem lehetsz szép, nem lehetsz tündöklő, szegény Hepzibah-m! Hozd az erszényed, tégy bele pénzt, és menjünk!

Hepzibah gépiesen engedelmeskedett, mintha nem is tehetne mást, még gondolatban sem. Igaz, azon tűnődött közben, miért nem ébred már fel, és hogy miféle, ennél is borzalmasabb észvesztő bajra ébred a lelke ebből a részeg álomból, mikor világosodik meg előtte, hogy mindebből egy szó sem igaz. Hogy is hihette volna valóságnak, soha nem volt ilyen sötét napja a megveszekedett keleti szélnek, és Pyncheon bíróval sem beszélt, Clifford sem nevetett, nem mutatott kinyújtott karral a szobába, nem intett neki, hogy szökjenek együtt, csupán, ahogy magányos alvókkal gyakran megesik, reggeli álma gyötri képtelen kínokkal!

„No hát, most… most már igazán felébredek! - gondolta magában, amint ide-oda járkált a szobában, és szedelőzködött. - Tovább nem bírom! Fel kell ébrednem!”

De csak nem jött, sehogy sem, az ébredés perce! Még akkor sem, amikor éppen indulni készültek, s Clifford visszalopakodott a társalgó ajtajához, és a magára maradt vendégtől bókolva búcsúzott.

- Most aztán megjárta az öregúr - suttogta Hepzibah fülébe. - Épp most, amikor már azt hitte, hogy a sarka alatt vagyok! Gyere, gyere, gyorsan! Még feltámad, mint a mesebeli óriás, és elcsípi reménykedő áldozatát. Még a végén utolér minket!

Mikor kiértek az utcára, Clifford a főbejárat egyik kapufélfájára mutatott, hogy Hepzibah is nézzen oda. Nevének kezdőbetűi álltak ott, és a betűk formájában volt valami az őt jellemző kecsességből. Kisgyerek korában véste a fába. A két testvér tehát eltávozott, és Pyncheon bírót ott hagyták egyedül dédapáinak házában, oly ormótlanul és súlyosan ülve székén, hogy semmi máshoz nem is hasonlíthatjuk, mint lidércnyomáshoz. Az gyötörte, mikor vége szakadt földi pályafutásának. Ott maradt az élettelen tetem; lelke pedig szabaduljon tőle, ha tud.