X.

Pyncheonék kertje

Clifford, ha Phoebe nem ösztönzi, átadta volna magát annak az ernyedt kábulatnak, amely minden megnyilatkozását áthatotta, és bizonyára lustán elüldögél reggeli karosszékében akár késő estig is. De Phoebe legtöbbször kicsalogatta a kertbe, ahol Venner bácsi és a fényképész közös erővel úgy helyrehozták a lugast, avagy a házikót, hogy most már elegendő védelmet nyújtott a napfény meg egy-egy váratlan zápor ellen. A komló is dúsan benőtte a kis építmény minden oldalát, és árnyas, bensőséges, zöld búvóhely lett belőle, s falának számtalan kis résén, hasadékán át a kertre is ki lehetett látni.

Itt, a táncoló sugarak zöld játszóterében, Phoebe néhanapján felolvasott Cliffordnak. Ismerőse, a dagerrotípia-művész, úgy látszott, ért az irodalomhoz, adott kölcsön neki vékony, fűzött regényeket, valamint egy-egy verseskötetet; ezek ízlésben és stílusban egytől egyig nagyon különböztek a Hepzibah által bátyja szórakoztatására kiválasztott művektől. De egyáltalán nem a könyveken múlott, hogy a kislány felolvasása nagyobb sikerrel járt, mint idős nénjéé. Phoebe hangjában mindig volt valami kedves zene, és ez vagy felélénkítette Cliffordot hangszínének csillogásával és vidámságával, vagy megnyugtatta a kavicsokon folydogáló patakhoz hasonló egyenletes hangsúlyaival. A regények maguk - amelyekben a falusi lány, nem lévén hozzá­szokva az effajta művekhez, gyakorta mélyen elmerült - különös hallgatóját nagyon kevéssé, vagy egyáltalában nem érdekelték. Az élet képei, érzelem, szellem, humor és tragikum semmit nem jelentettek Cliffordnak, vagy azért, mert nem volt tapasztalata, amelyen a költött élmények igazságát lemérhette volna, vagy azért, mert boldogtalan megpróbáltatásá­val költött érzelem aligha mérkőzhetett. Ha Phoebe hangos, csilingelő nevetésben tört ki azon, amit olvasott, néha Clifford is nevetett puszta rokonszenvből, de inkább zavart, kérdő tekintettel meredt rá. Ha szeméből könny hullott a könyv egyik-másik bús lapjára - a tiszta lány napsugaras könnye képzelt bánat felett -, azt Clifford vagy valóságos baj jelének hitte, és megijedt, vagy nyűgös lett, és bosszúsan követelte, hogy Phoebe csukja be a könyvet. S milyen bölcs volt ebben! Nem elég szomorú a világ úgy, amint van, még időtöltésül is kitalált bánathoz folyamodjunk?

A költészettel már több sikere volt. Clifford élvezte a ritmus emelkedő-ereszkedő lejtését, a visszatérő rímek boldogító összecsengését. Fel is fogta a versekben rejlő érzelmeket - talán nem is ott, ahol a legmélyebb vagy a legmagasabb régiókba hatolt, hanem ahol a legtalálób­ban, a legfinomabban volt árnyalva. Lehetetlen volt kitalálni, melyik az a tökéletes verssor, amelyben az életre igéző varázslat rejtőzik; de amint Phoebe fel-feltekintett a könyvből, és Clifford arcába nézett, észrevette a róla sugárzó fényről, hogy attól, amit felolvasott, az övénél finomabb értelemben lángra gyúlt valami. Sokszor ez az izzás órákig tartó borús hallgatás előhírnöke volt; mivel amint kihunyt a fény, úgy látszott, megérzi az értelem és erő hiányát, és tapogatózva kereste őket a sötétben, mintha vak indulna keresni vesztett szeme fényét.

Jobban megörvendeztette, és lelkének is inkább javára vált, ha Phoebe csak elbeszélgetett vele, és agyában életre keltette a napi eseményeket leírásával és kísérő megjegyzéseivel. A kertben zajló élet elég témát nyújtott olyan beszélgetéshez, mely Cliffordnak leginkább kedvére volt. Nem múlt el nap, hogy meg ne kérdezte volna, milyen virág nyílt ki előző este óta. Igen finom érzéke volt a virágokhoz, már inkább érzelemnek látszott ez, mint érzéknek; szeretett hosszan elüldögélni egy virággal a kezében, hosszasan szemlélni azt, majd szirmairól ismét feltekinteni Phoebe arcára, mintha a kerti virág testvére lenne a kis gazdasszonynak. Nem csupán a virág illatában lelte örömét, nemcsak szép formájában, színének árnyalatában, hanem életet, bizonyos jellemző vonásokat, egyéniséget érzékelt bennük, amikért úgy szerette a kert virágait, mintha csak értelemmel és érzelmekkel lettek volna felruházva. A virágok iránt érzett effajta személyes vonzódás és szeretet csaknem kizárólag női tulajdonság. Férfiember, ha hajlik is rá, hamarosan levetkőzi, elfelejti és igyekszik megvetni, mivel a virágoknál jóval nyersebb dolgokkal kerül állandó kapcsolatba. Clifford is elfelejtette már, de most újra rátalált, amint életének dermedt zsibbadtságából magához tért.

Csodálatos, mennyi kedves dolog történt folyvást, ha egyszer Phoebe keresni kezdte ebben a mindentől elszigetelt kis kertben. Mindjárt első nap, amint a kerttel megismerkedett, meglátott, vagy inkább meghallott ott egy méhet. S azóta is sűrűn, csaknem szakadatlanul jöttek a méhek, isten tudja, miért vagy miféle makacs vágytól hajtva, milyen ritka édességekért, amikor kétségkívül lett volna sok lóherével bevetett tágas rét is, és sok kerti növény, otthonukhoz ennél sokkal közelebb. Mégis ide is eljöttek a méhek, fejjel elmerültek a tökvirágok kelyhébe, mintha bizony egynapi járóföldre sehol sem vetettek volna tököt, vagy mintha csak Hepzibah kertjének földje teremne olyan fajtát, amilyenre ezeknek a dolgos kis varázslóknak szükségük van, hogy Hümettosz illatával édesíthessék egész kaptárnyi New England-i mézüket. Vala­hány­szor Clifford meghallotta lágy, napsugaras döngésüket a nagy sárga virágok belsejéből, mindig a kék ég, a zöld fű, a jó meleg s Isten eget-földet betöltő szabad levegőjének boldogító élvezetével tekingetett körül. Végül is nem lehet kétséges, miért jöttek ide a méhek, a poros város egyetlen kis zöld sarkába. Isten küldte őket, hogy szegény Cliffordunkat felvidítsák. Az egész nyár nagy bőségét ide hordták egy cseppnyi mézért.

Mikor a bab indái virágot hajtottak, kitűnt, hogy van köztük egy különleges fajta, amelynek élénkvörös a virága. A fényképész a hét torony egyikében találta a magját, valamely régvolt kertművelő Pyncheon tehette oda, kétségkívül azzal a szándékkal, hogy a következő nyáron elülteti, de helyette őt vetették el a halál kertjébe. Holgrave ki akarta próbálni, van-e még élő csíra ilyen régi magban, azért elültette egy részét, és a próba eredménye egy sor gyönyörű futóbab lett, amelynek indái szokatlanul gyorsan felkapaszkodtak a karón, és aljától csúcsáig spirálisan beborították piros virágokkal. És attól fogva, hogy az első bimbó kinyílt, csak úgy sereglettek köréjük a kolibrik. Néha úgy tűnt, mintha a száz és száz babvirág mindegyikére jutna egy-egy ilyen hüvelykujj nagyságú, fényes tollú, csöpp kis madár, annyi lebegett és cikázott a babkarók között. Clifford leírhatatlan nagy érdeklődéssel figyelte a kolibriket, nagyobb élvezettel, mint egy gyerek. Óvatosan kidugta a fejét a lugasból, hogy jobban láthassa őket, közben pedig egyre integetett Phoebének, hogy csendben legyen, és el-elfogott arcáról egy mosolyt, hogy együttérzésével fokozhassa örömét. Nemcsak megfiatalodott - újra gyerek lett.

Hogyha Hepzibah véletlenül tanúja volt az elragadtatás egy-egy ilyen kicsiny megnyilvánulá­sának, csak ingatta a fejét, arckifejezésében anyai és nővéri, örvendező és bánatos érzések furcsa keverékével. Azt szokta mondani, hogy Clifford mindig is ilyen volt, mikor megjöttek a kolibrik, mindig, egész kicsi korától fogva - és a kolibrik iránti rajongása egyik legkorábbi előjele volt annak, hogy minden szépet szeretni fog. És a jó öreg hölgy úgy gondolta, csodálatos véletlen, hogy a fényképész most vetette el megint ennek a bíbort virágzó babnövénynek a magját, hogy mindenfelől odavonzza a kolibriket, holott már vagy negyven éve nyomuk sem volt a Pyncheon kertben - most, éppen azon a nyáron, amelyen Clifford hazatért.

Erre a gondolatra mindig könnyek öntötték el Hepzibah szemét, s végigpatakzottak az arcán, kénytelen volt elbújni, nehogy Clifford nyomára jöjjön szomorúságának. Ennek az időnek minden öröme bőségesen fakasztott könnyet is. Későn jött, vénasszonyok nyara volt, leg­melegebb napfényébe is köd, legvidámabb kedvtelésébe is hervadás és halál vegyült. Minél inkább élvezte Clifford a gyermeki boldogságot, annál szomorúbban és nyilvánvalóbban kitetszett a különbség közte és egy gyerek között. Háta mögött a szörnyű titokzatos múlttal, amely megsemmisítette emlékezetét, s előtte az üres jövővel - nem volt más birtoka, mint a csalóka, szétfoszló jelen, amely közelről nézve azonossá válik a semmivel. Különben, amint sok jelből látható volt, gyászos valójában ott volt minden élvezete mögött, jól tudta, hogy mindez gyereknek való játék, amellyel elbabrálja, eljátssza az idejét, anélkül, hogy komolyan hinne benne. Talán valahol, öntudatának mélyebb tükrében látta is, hogy számos embertársát példázza és képviseli, akiket a rejtélyes végzet szakadatlan összeütközésbe kever a világgal: azt töri össze bennük, ami adottságaikban ígéretnek látszik; megtagadja tőlük az igazi táplálékot, s étkül mérget tesz asztalukra; így aztán, holott azt hihetnénk, könnyen történhetett volna másképp is - a sors kirekesztettséggé, magánnyá, merő kínná teszi létüket. Clifford egész életében a szenvedés iskoláját járta, amint idegen nyelvet tanul az ember; most pedig, amikor már alaposan, szóról szóra tudta a leckét, csak nehezen érthette meg rövid, illanékony boldogságát. Gyakran sötét és zavaros kétség borult a tekintetére. „Fogd meg a kezem, Phoebe - mondta ilyenkor -, és csípj bele jó erősen az ujjacskáiddal! Vagy adj a kezembe egy rózsát, hadd szorítom meg tüskés szárát, hogy jó erősen fájjon, és erezzem, hogy ébren vagyok!” Nyilvánvalóan szüksége volt erre a kevés fájdalomra, hogy annak révén, amit leginkább valóságnak ismert, meggyőződjék róla: a kert, a viharvert hét orom, Phoebe mosolya és Hepzibah szemöldökráncolása mind valóság. Testében a fájdalom jegye nélkül éppannyira nem hitte mindezt, mint a képzelgések üres kavargását, amelyekkel szellemét táplálta, míg csak ez a szegényes tartalék is ki nem fogyott.

A szerzőnek erősen bíznia kell az olvasó együttérzésében, különben le sem merné írni azokat az aprólékos részleteket és jelentéktelen eseményeket, amelyek szükségesek ahhoz, hogy megértsük a kerti élet jelentőségét Clifford lelkiállapotában. Egy mennykő sújtotta Ádám Édenkertje volt ez, aki ugyanolyan sívó pusztaságból menekült ide, mint ahová az eredeti Ádám kiűzetett.

A mulattatási eszközök egyike, amit Phoebe talán leginkább felhasználhatott Clifford felvidí­tására, ama bizonyos szárnyas társas lények voltak, vagyis a tyúkok, az az ősi fajta, mely, mint említettük, apáról fiúra szálló örökség volt a Pyncheon családban. Cliffordot bántotta, hogy elzárva látja őket, és ennek a szeszélyének engedve, kinyitották ketrecük ajtaját, úgyhogy most tetszésük szerint sétálgattak fel-alá a kertben, műveltek ugyan egy és más haszontalanságot, de meg nem szökhettek a kertet három oldalról körülvevő épületek fala miatt, a negyediken pedig a fakerítés vaskos karói folytán. Végtelen sok szabadidejük nagy részét Maule kútjának peremén töltötték, mivel vissza-visszajárt oda egy bizonyos fajta csiga, amely láthatólag egyik kedvenc csemegéjük volt; azonkívül a kút kemény vize is, amennyire émelyítette mindenki más gyomrát, annyira ízlett e szárnyasoknak, sokszor lehetett látni őket, amint kóstolgatják, égnek fordítják a fejüket, cuppogtatják a csőrüket, pontosan ugyanúgy, ahogy a borszakértők tesznek egy hordó kóstolásra szánt bor körül. Általában nyugodt, mégis gyakran felélénkülő s folyvást árnyalt beszédük egymáshoz, vagy néha szólóban is - mikor gilisztát találtak a dús, fekete földben, vagy megcsipkedtek egy-egy növényt, amely ízlésük szerint való volt -, oly házias hangsúlyú volt, hogy érthetetlennek tűnt, miért nem lehet közös nyelvet létesíteni a háztartási problémák megbeszélésére emberek és tyúkok között. A tyúkokat általában is érdemes lenne tanulmányozni viselkedésük sokféle változata és pikantériája miatt, de alighanem sose volt még tyúk olyan furcsa külsejű és mozgású, mint ezek az előkelő állatok. Valószínűleg minden ősük apáról fiúra szálló tulajdonságait örökölték, tojások töretlen során át, azokat testesítették meg, vagy az is lehet, hogy Chanticleer és két felesége humoristák lettek, mégpedig kissé hóbortosak, magányos életük miatt, meg puszta rokonszenvből is úrhölgyük, Hepzibah iránt.

Milyen tréfás volt a külsejük! Chanticleer például, bár úgy járt két hosszú lábán, mint gólya­lábakon, oly peckesen, hogy minden mozdulatával éreztette rangos őseinek végtelen sorát, mégis alig volt nagyobb egy kis fogolynál, két felesége meg épp csak akkora volt, mint a virginiai fogoly. Ami pedig a csirkéjüket illeti, hát az olyan picike volt, hogy kényelmesen elfért volna még a tojásban, s mégis olyan öreg, megviselt és bölcs, hogy az egész ősi faj alapítójának lehetett nézni. Nem is úgy látszott, mintha ő lenne a legifjabb a családban, inkább mintha magába gyűjtötte volna nem csupán a jelenleg élő példányok egész élettartamát, hanem minden ősapjáét és ősanyjáét is, akiknek összes kitűnősége és furcsasága bele volt zsúfolva csepp testébe. Anyja mindenki előtt úgy kezelte, mint a világ egyetlen csirkéjét, amelynek léte a világ fennmaradása, de legalábbis az egyházi és politikai viszonyok helyes egyensúlya szempontjából feltétlenül szükséges. Csupán ekkora fontosság tette érthetővé, még egy anya szemében is, azt a végtelenül szívós kitartást, ahogyan őrködött az apró szárnyas épsége fölött, úgy felborzolva tollait, hogy kis teste nagyságának kétszeresére nőtt, s nekitámadva mindenkinek, aki csak egy rossz pillantást mert vetni reményteljes ivadékára. Csak így lehetett megérteni azt a törhetetlen buzgalmat, ahogy a földet kaparta, s azt a gátlástalanságot, amellyel a legszebb virágot vagy konyhanövényt is kiásta egy-egy gyökerén levő kövér gilisztáért, hogy csibéjének adhassa. Szinte egész nap hallani lehetett ideges kárálását, ha a csirke véletlenül eltűnt szem elől a magas fűben vagy a töklevelek alatt; elégedett kotkodácsolását, ha szárnyai alatt érezte, vagy rosszul palástolt nyugtalanságának és féktelen gyűlöletének hangjait, valahányszor ősellensége, a szomszéd macska feltűnt a magas kerítés tetején. A megfigyelő apránként hasonló érdeklődést érezhetett ezen előkelő fajú kiscsirke iránt, mint az anyja.

Miután Phoebe közeli barátságot kötött az öreg tyúkkal, néha megengedtetett neki, hogy kezébe vegye a csirkét, amely elfért volna egyik összecsukott tenyerében, hiszen alig volt több egy vagy két tojás nagyságúnál. Phoebe azt állította, hogy amíg kíváncsian vizsgálgatta öröklött tulajdonságait - tollainak különös pöttyözetét, fején a komikus bóbitát és a dudorokat két lábán, a kis madár okosan bólogatott feléje. A fényképész egyszer titkolózva azt mondta neki, hogy ezek a jegyek a Pyncheon család furcsaságait jelképezik, s hogy ez a csirke is az életnek hasonló szimbóluma, mint az öreg ház, és valamiféle magyarázatot tartalmaz, amely azonban olvashatatlan, mint az efféle végkövetkeztetések általában. Tollas rejtély volt, tojásból kiköltött titok, s olyan titokzatos, mintha csodálatos módon záptojásból kelt volna ki.

Chanticleer két felesége közül a második, mióta csak Phoebe megérkezett, állandó letargiában élt, amit, ahogy idővel kiderült, az okozott, hogy nem tojt. Egy napon mégis nyilvánvaló lett fontoskodó járásából, ahogy a fejét illegette, ahogy a kert egyik végéből a másikba sétálgatott nagy büszkén, s ahogy végtelen megelégedéssel kotkodácsolt magában - hogy ez a lenézett tyúk, akármennyire lebecsülték is az emberek, most valami olyan értéket hordoz magával, amit nem lehet sem aranyban, sem ezüstben felmérni. Nem sokkal ezután Chanticleer és egész családja hangos kotyogással üdvözölték, beleértve a koravén kiscsirkét is, mely, úgy látszik, éppúgy értette, miről van szó, mint nemzője, anyja és nénikéje. Aznap délután Phoebe egy hihetetlenül apró tojást talált, nem a szokásos fészekben, mert sokkal értékesebb volt annál, semhogy a tyúk könnyelműen azt a helyet választotta volna neki, hanem ravaszul elrejtve a ribiszkebokrok alatt, pár szál száraz, tavalyi fű közé. Amint Hepzibah megtudta, magához vette a tojást, és kisajátította Clifford reggelijéhez, különös jó zamatáért, amelyről, szerinte, ez a fajta tojás mindig híres volt. Ily gátlástalanul áldozta fel az öreg hölgy talán egész jövőjét e régi szárnyas fajtának, csupáncsak abból a célból, hogy bátyja asztalára egy ínyencfalatot tálalhasson, amely bőven elfért egy kávéskanálban! Valószínűleg ez a kegyetlenség volt az oka annak, hogy másnap Chanticleer a tojás gyászoló anyjának kíséretében kiállt Clifford és Phoebe elé, és hosszú szónoklatba fogott, amely legalább akkorára nyúlt volna, mint fajtájának dicső múltja, ha Phoebe hangos nevetése nem szakítja félbe. Erre a sértett szárnyas magas lábain ellépkedett, és határozottan elzárkózott mind Phoebe, mind pedig az emberi nem többi képviselője elől, míg csak a lány meg nem békítette egy darab fűszeres apró­süteménnyel, amely a csigák után leginkább kedvére volt kényes ízlésének.

Kétségtelenül túl sokáig időztünk az élet e jelentéktelen baromfiudvari erecskéje mellett, amely a hétormú házon keresztülfolydogált. De úgy tűnik, megbocsátható, hogy apróra feljegyezzük ezeket az egyszerű eseményeket és szegényes kis örömöket, olyan gyógyítólag hatottak Cliffordra. Földszaguk volt, és így egészséget és biztonságérzetet adtak neki. Volt olyan foglalatossága is, amely kevésbé vált hasznára. Nagyon szeretett például Maule forrása fölé hajolni, és figyelni a különféle alakzatok alkotta álomképek állandó változását, amit a víz reszketése okozott a kút alján lévő színes kavicsmozaikon. Azt állította, hogy arcok néztek onnét fel rá - csodaszép arcok, melyeken bűvös mosoly ragyog -, és mindegyik tünékeny arc olyan ifjú és szép, mindegyik mosoly olyan derűs volt, hogy elszomorodott, amiért eltűntek, míg csak ugyanaz a játékos varázserő megint újat nem teremtett. Egyszer-egyszer azonban így kiáltott fel:

- Megint rám bámul az a sötét arc! - s azután egész nap rettenetes rossz hangulatban volt. Mikor Phoebe néha Clifford mellé könyökölt, és lenézett a kútba, semmit sem látott, sem szépséget, sem csúfságot - csak színes kavicsokat, legfeljebb mintha a feltörő víz remegtette és ide-oda sodorta volna őket. A sötét arc, amely Cliffordot elszomorította, ezek szerint nem volt más, mint egy-egy árnyék, amit a körtefa ágai vetettek a kútra, megtörve belső fényét. Valójában az történt, hogy képzelete, amely hamarabb visszanyerte erejét, mint akarata és ítélőképessége, kedves árnyalakokat festett eléje, amelyek eredeti természetét jelképezték, néha pedig egy komor és rettentő arcot, mely sorsát mintázta.

Vasárnap, mikor Phoebe hazajött a templomból - mert lelkiismeretes templomba járó volt, és nem lett volna nyugta, ha elmulasztja akár az imádságot, akár az éneklést, akár a prédikációt, akár az áldást, így hát csakis istentisztelet után, de általában mindig - tartottak egy csendes kis összejövetelt a kertben. Ezen - Cliffordon, Hepzibah-n és Phoebén kívül - két vendég is jelen szokott lenni. Egyik a fényképész volt, Holgrave, akit Hepzibah az újítókkal való érintkezése, továbbá egyéb kétséges tulajdonságai ellenére továbbra is igen nagyra becsült. A másik, kissé szégyenkezve mondjuk ki, az agg Venner bácsi volt, tiszta ingben, fekete szövetkabátban, mely kissé polgáribb volt állandó viseleténél, amennyiben mindkét könyökén szép rendesen meg volt foltozva, és egészen tökéletes ruhadarab lett volna, ha eltekintünk attól, hogy két szárnyának hossza enyhén különbözött. Clifford, úgy látszott, többször is jelét adta annak, hogy nagyon szereti az öreg társaságát állandó szíves jókedvéért, amely egy decemberi csupasz fa alatt talált, dércsípte alma édes ízére emlékeztetett. Azonkívül Clifford, a lesüllyedt nemesúr könnyebben és szívesebben érintkezett a társadalmi ranglista legalján álló emberrel, mint olyanokkal, akik valahol a közepén helyezkednek el, és mivel legszebb férfikora odaveszett, szerette, hogy a patriarkális életkorú Venner bácsi jelenlétében viszonylagosan fiatalnak érezheti magát. Egyébként is kitűnt néha, hogy Clifford, félig szándékosan, rejteni igyekszik maga előtt élemedett korát, és álmokat sző földi pályafutásával kapcsolatosan; igaz, nem gondolta ki pontról pontra, tehát nem is követte őket kiábrándulás - bár lehangoltság kétségtelenül igen -, ha egy emlék vagy valami véletlen eszébe juttatta a levelek hullását.

Ez a különös összetételű kis társaság gyülekezett hát össze a rozoga kerti ház védelme alatt. Hepzibah, aki lelkében ugyanolyan fennkölt volt, mint mindig, és öröklött előkelőségéből egy hüvelyknyit sem engedett, sőt inkább támaszkodott rá, hogy igazolja hercegnőhöz illő, kedves leereszkedését, igen nyájas vendéglátó háziasszony szokott lenni. Barátságosan társalkodott a kóbor művésszel, és úrihölgy létére is bölcs tanácsot tartott a fafűrészelővel, az apró-cseprő megbízatások intézőjével, a toldott-foldott filozófussal. Venner bácsi pedig, aki az élet iskolájába utcasarkokon járt, meg más hasonló, megfigyelésre kiváltképp alkalmas helyeken, oly készségesen öntötte magából bölcsességét, mint utcai kút a vizet.

- Hepzibah kisasszony, úrnőm - mondta egyszer, mikor már egy ideje együtt ültek derűs hangulatban -, én nagyon szeretem ezeket a barátságos vasárnap délutáni összejöveteleket. Ugyancsak hasonlítanak arra, amit attól várok, ha majd visszavonulhatok a farmomra!

- Venner bácsi - szólalt meg Clifford álmatag, önmagához szóló hangon -, mindig csak a farmjáról beszél. Pedig van ám számára egy jobb tervem. Majd még meglátom.

- Ó, kedves Clifford Pyncheon úr! - szólt a toldott-foldott férfiú -, tessék csak tervezgetni velem, ha tetszik, de én nem adom fel ezt az én tervemet akkor sem, ha sohasem válik valóra. Én úgy tapasztalom, hogy az emberek, különös módon, állandóan vétenek, amikor vagyont vagyonra halmoznak. Ha én is elkövettem volna ezt a hibát, úgy kellene éreznem, hogy a gondviselés nem köteles törődni velem; a város semmi esetre se lenne köteles. Azok közé tartozom, akik úgy gondolják, hogy a végtelenség elég nagy mindenkinek - s az öröklét elég hosszú.

- Ez így van, Venner bácsi - válaszolta Phoebe egy kis szünet után, amely alatt megpróbálta felmérni a végül elhangzott aranymondás mélységét és igazságát. - Mégis erre a rövid életre, amely adatott nekünk, az ember szereti, ha van háza, meg egy hozzá való kis kert, ami a sajátja.

- Úgy látom - szólt a fényképész mosolyogva -, hogy Venner bácsi bölcsességének mélyén Fourier elvei rejtőznek; csak nem olyan határozott körvonalúak, mint ama francia rendszerező elméjében.

- Phoebe, gyere csak - szólt Hepzibah -, ideje kihozni a ribiszkét.

S akkor, amíg az alkonyba hajló nap sárga fénye még gazdagon beragyogta a kert fátlan részeit, Phoebe kihozott a kertbe egy cipót és egy porcelán tálat tele frissen szedett, leszeme­zett, cukros ribiszkével. Ebből meg egy korsó vízből - persze nem a közeli, rossz ómenű forrásból merítették - állt az egész vendéglátás. Közben Holgrave tőle telhetően igyekezett beszédbe elegyedni Clifforddal. Erre, úgy látszott, csupán a jóakarata késztette, örömmel vidította volna fel egy kicsit a szerencsétlen, sokat szenvedett, magányos embert, akire ki tudja, mit hoz még a végzet. A fényképész mély, elgondolkodó, mindent megfigyelő szemében néha mégis különös kifejezés csillant meg, nem borús, csak kételkedő; mintha szorosabb érdek kötné a helyhez és az emberekhez, mint ahogy azt egy idegen, teljesen egyedül álló, kóbor ifjúról fel lehetne tételezni. Élénk magatartásával mégis nagy igyekezettel próbálta felvidítani a társaságot; és ez annyira sikerült neki, hogy még a sötéten látó Hepzibah is levetett magáról egy réteg melankóliát, és a megmaradót is ügyesen rejtegette, ahogyan csak tudta. Phoebe magában így szólt: „Milyen kedves tud lenni!” Venner bácsi pedig barátságának és egyet­értésének jeléül hajlandó volt a fiatalembernek rendelkezésére bocsátani az arcvonásait mes­tersége céljaira - nem szimbolikusan persze, csupán szó szerint értve -, azaz megengedte neki, hogy városszerte oly közismert arcának dagerrotípiáját fényképészműter­mének bejáratánál kiállítsa.

Mire a társaság elfogyasztotta a felszolgált egyszerű étket, Clifford lett közöttük a legvidámabb. Lehet, hogy ez egyike volt az értelem azon hirtelen fellobbanó lángjainak, amelyekre a beteg elme hajlik, de az is lehet, hogy a dagerrotípia-művész érintett meg rajta finoman egy húrt, mely vibrálva zengő hangot adott. Igaz, az ilyen kellemes nyári estén és az iránta éppen nem barátságtalanul érző emberek kedves körében oly fogékony lélek, mint Cliffordé, természetes módon illeszkedett bele mindabba, ami körülötte elhangzott. De nem­csak ez történt, belőle is könnyedén, színesen törtek elő a gondolatok, felcsillantak a lugas­ban, és kiszűrődtek a leveleken, amint kimondta őket. Ugyanilyen vidám volt akkor is, ha kettes­ben volt Phoebével, de sohasem adta jelét ilyen finom, bár igaz, töredékes intelligenciának.

Hanem amint a napsugár búcsút vett a hét orom csúcsától, úgy halt ki az érdeklődés Clifford szeméből. Borúsan, határozatlanul bámult maga elé, mintha valami nagyon értékes dolgot vesztett volna el, s annál keservesebben hiányolná, mivel nem tudja pontosan, mi az.

- A boldogságomat akarom! - szólalt meg végre panaszosan, rekedt, elmosódó hangon, alig formálva meg a szavakat. - Végtelen sok évet vártam rá! Elkésett! Késő! Hol a boldogságom!

Ó, jaj, szegény Clifford! Öreg vagy, és a sok bánat, melynek sohasem lett volna szabad válladra szakadni, egészen összetört már. Félig őrült vagy, félig együgyű; emberroncs, elnyomott tehetség, mint csaknem mindenki - bár vannak, akik kevésbé vagy nem olyan észrevehetően betegek vagy rokkantak, mint mások. A sors már nem tartogat számodra boldogságot, hacsak az otthon nyugalma őseid régi házában, a hűséges Hepzibah társaságában, a Phoebével töltött hosszú, nyári délutánok, és ezek a vasárnapi összejövetelek nem érdemlik meg a boldogság nevet! Miért is ne érdemelnék? Ha nem is valóságos boldogság ez, csodálatosan hasonló hozzá; az, hogy elillan és megfoghatatlan, köddé foszlik, ha valaki aggályosan vizsgálódik rajta, csak még inkább hasonlóvá teszi a boldogsághoz. Vedd annak, fogadd el, míg a tiéd! Ne panaszkodj, ne kérdezősködj - élvezd, amíg lehet!