II.

A kis kirakat

Még hátra volt egy félóra napkeltéig, amikor Hepzibah Pyncheon kisasszony nem „felébredt” - hiszen nem bizonyos, hogy a szegény jó úrhölgy egyszer is lehunyta a szemét ezen a rövid júniusi éjszakán -, de legalábbis felkelt magányos ágyáról, és hozzáfogott ahhoz a tevékeny­séghez, amit álnok csúfolódás lenne személye csinosításának nevezni. Különben távol áll tőlünk az az ildomtalanság, hogy jelen legyünk, akár csak képzeletben is, egy előkelő hajadon toalettjénél! Történetünk így hát megtorpan a hálószoba küszöbén, míg Hepzibah kisasszony elkészül; csak sejtjük, hogy itt-ott hatalmas sóhajtás tör fel a kisasszony kebléből, aki most nem korlátozza sem gyászos mélységét, sem hangerejét e sóhajtásoknak, hiszen a hozzánk hasonló átlényegült fültanún kívül nemigen hallhatja őket senki. A vénlány egyedül élt a vén házban. Egyedül, eltekintve egy bizonyos tisztességtudó és rendszerető fiatalember­től, aki a művé­szetek fényképészeti ágát művelte, és körülbelül három hónapja bérelt lakást a ház egyik távol cső ormában, amely maga is önálló kis házat képezett, különösen így, hogy lakattal, retesszel és súlyos tölgyfa gerendákkal el volt zárva minden átjárás. Senki sem hallhatta tehát szegény Hepzibah kisasszony viharos sóhajtásait, aminthogy merev térdeinek ropogását sem, ahogy letérdelt az ágya előtt. És halandó fül nem hallotta, csupán a legmagasabb egek lakója, mindent átfogó irgalmával és szeretetével, azt a kétségbeesett imát - suttogás volt csak, majd nyögés, majd küszködő hallgatás -, amellyel isteni támogatásért esedezett az elkövetkező nehéz napra. Nem imádkoznék ilyen buzgalommal egy elfásult remete, ha csupán a megszámlálhatatlan tegnapok hideg, fénytelen, pangó nyugalma várna rá!

A hajadon úrhölgy fohászkodásai végükhöz értek. Vajon most átlépi már történetünk küszöbét? Még nem, sok-sok pillanatig. Először is egy magas, régimódi fiókos szekrény minden fiókját ki kell húzni, melyek csak nehezen, azonosan visszatérő görcsös rázkódás közepette engednek, azután visszatologatni őket, hasonló ideges vonakodással számolva. Merev selymek zizegését hallani, s a hálókamra hosszát oda-vissza végigmérő lépések zaját. Továbbá úgy véljük, hogy Hepzibah kisasszony egy székre is feláll, és egész hosszában gondosan ellenőrzi külsejét, minden oldalról, abban az elpiszkolódott keretű ovális tükörben, mely a toalettasztala fölött lóg a falon. Valóban? Nohát! Ki hitte volna! Ennyi drága időt kell pazarolni egy öregedő személy reggeli szépítgetésére és cicomázására, aki soha ki nem teszi a lábát az utcára, akit senki soha meg nem látogat, és ha megteszi a legtöbbet, ami tőle telik, akkor is legtapintatosabb gyengéden elfordítanunk róla a tekintetünk.

Majdnem készen van már. Engedjünk neki még néhány perc időt, ez a pár perc élete egyetlen mély érzésének, vagy mondjuk inkább úgy - mert a bánat és magány, ami része volt, felfokoz­ták ezt az érzést -, élete leghevesebb szenvedélyének szenteltetett. Kulcs fordulását halljuk egy apró zárban, Hepzibah most kinyitotta egy szekreter titkos fiókját, és valószínűleg egy bizonyos miniatűrt szemlél; a kép Malbone tökéletes keze vonásával egy fiatal arcot ábrázol, melyhez kevésbé avatott művészet nem is lett volna méltó. Egyszer volt alkalmunk látni ezt a képet. Egy fiatalember képmása, aki régies szabású selyem háziköntöst visel, és a köntös gazdag és puha anyaga nagyon is jól illik álmodozó arcvonásaihoz, a gyengéd, telt ajkakhoz és a csodaszép szemekhez, melyek nem annyira éles gondolkodó elmét, mint inkább élvezni képes lelkületet sejtetnek. Ilyen vonások hordozójától nincs jogunk semmi mást követelni, mint hogy a durva világ bajaival nem törődve, egyszerűen boldog legyen benne. Talán ő volt Hepzibah kisasszony ifjúkori szerelme? Nem, sohasem volt szerelmese - hogy is lehetett volna, szegény teremtésnek? -, sem azt nem tudta soha, a maga tapasztalatából, mit jelent gyakorlatban a szerelem. Mégis egyedül törhetetlen hite és reménye, friss emlékezése és szüntelen önfeláldozó szeretete tartották benne a lelket, melyek e miniatűr eredetijéhez kötötték.

Úgy tetszik, hogy most elteszi a miniatűrt, és ismét a tükör elé lép. Könnyeket kell letörölni. Néhány habozó lépés még ide-oda, és végre, egy újabb szánalmas sóhajjal, mely olyan, mint egy régóta zárva tartott boltíves pincéből jövő, nedves, hideg fuvallat, ha ajtaját véletlen nyitva hagyják - íme, itt jön Hepzibah Pyncheon kisasszony! Most lép elő a homályos, vénségtől fekete folyosóra; magas, horpadt keblű, fekete selyembe öltözött alak, úgy tapogatózik a lépcső felé, ahogy rövidlátók szokása, mert valóban az is.

A nap eközben nem kelt még fel, de egyre közelebb-közelebb ért a látóhatár pereméhez. Néhány magasan úszó felhő felfogta az első napsugarakat, és aranyos csillogásukat széthintette az utca minden ablakára, a hétormú ház ablakaira is, amely, bármennyi napfelkeltét látott is már, a mait is vidám kedvvel fogadta. A mindenünnen visszaverődő fényességben meglehe­tősen kibontakozott annak a szobának fekvése és belső berendezése, amely felé Hepzibah tartott, amikor leért a lépcsőn. Alacsony szoba volt, mennyezetét hosszában kettéosztotta egy gerenda, falait sötét faburkolat borította, és egyik oldalán nagy kandalló állt, rajzos csempével körbe kirakva, de ezt vaslap zárta le, melyen a mellette álló újabb keletű kályha csövét vezették be. A padlót szőnyeg fedte, eredetileg vastagabb szövése lehetett, de az utóbbi évek során úgy elkopott, hogy egykor élénk és szép mintázata egyetlen semleges színárnyalattá mosódott össze. Ami a bútorfélét illeti, először is két asztal állt benne, az egyik egy zavaró bonyolult­sággal megszerkesztett monstrum, amelynek majdnem annyi lába volt, mint egy százlábúnak; a másik igen finom faragású, négy hosszú, kecses lábbal, melyek oly törékenyek voltak, hogy alig lehetett elképzelni, hogyan állhatott meg rajtuk ennyi ideig ez a régi kis teázóasztal. Mintegy fél tucat szék volt a szobában, meredek, egyenes hátúak, az emberi lények kényelme ellen oly ravaszul kieszelve, hogy még rájuk nézni is kellemetlen volt, és igen sötét fogalmat adtak arról a társadalomról, amelybe valaha is beleillettek. Egy kivétel mégis volt köztük, egy nagyon régi, magas hátú karszék, tölgyfából egy darabban kifaragva, nagy művészettel; két karja között tágas, mély üléssel, mely kényelmes szélességével pótolta a modern karszékek sokféle görbülését.

Szobadísz csak kettő volt, amennyiben díszítő elemnek voltak tekinthetők. Egyik a Pyncheonok keleti birtokait ábrázoló térkép, nem metszet, hanem egy régi mester kézi művű rajza, amelyből furcsán kivillantak a reá festett indiánok és vadállatok képei, az utóbbiak közt egy oroszlán is volt, mivel a vidék természetrajzát akkor még egyáltalán nem ismerték, igaz, a geográfiáját sem, és így az is megdöbbentően el volt torzítva. A másik dísz az öreg Pyncheon ezredes arcképe volt, az alak kétharmadában ábrázolva: ez egy puritán külsejű személy komor vonásait mutatta, aki kerek, fekete sapkát, csipkés nyakfodrot és őszesszürke szakállt viselt, egyik kezében bibliát tartott, a másikkal pedig kardja felfelé álló vasmarkolatát fogta. Az utóbbi tárgyat a művésznek jobban sikerült eltalálnia, és így erősebben kiemelkedett a képből, mint a szent könyv. Ahogy Hepzibah kisasszony belépett a helyiségbe, szemtől szembe került ezzel a képpel, és megállt egy pillanatra; különös fenyegető tekintetet vetett rá, szemöldökét furcsán összevonva, amit az emberek, akik nem ismerték, keserű düh és rosszindulat kifejezésének értelmeztek volna. Pedig ilyesmiről szó sem volt. Valójában akkora tiszteletet érzett a képen látható ábrázat iránt, amilyen csak egy tekintélyes családfából sarjadt, magas kor sújtotta aggszűzben élhet. Ez a parancsoló szemöldökráncolás csupán rövidlátásának ártatlan következménye volt, az erőfeszítésé, mellyel minden erejét összeszedte, hogy ne homályos foltokat, hanem éles vonalakat lásson a képen.

Itt egy kicsit meg kell állnunk, hogy szegény Hepzibah szemöldökráncolásának szerencsétlen hatásáról szóljunk. Haragos nézése - melyet a világ gonoszul és hajthatatlanul így nevezett, vagyis pontosabban a világnak az a része, mely ablaka előtt elhaladva egy-egy pillanatra meglátta őt -, haragos nézése nagyon rossz szolgálatot tett Hepzibah kisasszonynak, mert azt a megmásíthatatlan véleményt alakította ki róla, hogy igen rosszindulatú vénlány; sőt az sem valószínűtlen, mivel gyakran meredt saját arcába a homályos tükörben, és állandóan a maga haragos nézésével találta szemben magát, csupa kísérteties tárgy közt, hogy végül már maga is ugyanolyan igazságtalanul ítélte meg magát, mint a világ. - Borzasztó dühösnek látszom! - suttoghatta lépten-nyomon maga elé, és végleg belenyugodott, hogy olyan is, valami elkerül­he­tetlen végzet okán. Pedig szívében sohasem volt harag. Természettől fogva lágy volt, érzékeny, csupa szorongás, kis rezdülés és ábránd; és mindezek a gyöngédségek meg is őrződtek benne, bár közben az arca veszettül komorrá, sőt kegyetlenné változott. Semmi keménység nem volt soha benne, ha csak olyasmi nem, ami törvényszerűen tört elő érzéseinek legmelegebb rejtekéből.

De hát tulajdonképpen még mindig csak történetünk küszöbén álldogálunk, habozva, félve. Az az igazság, hogy alig tudjuk legyőzni vonakodásunkat, amikor el kell mondanunk, mire készült Hepzibah kisasszony ezen a reggelen. Már említettük, hogy az utcára néző orom földszinti helyiségében körülbelül száz évvel ezelőtt egy méltatlan Pyncheon-előd kis boltot rendezett be. Mióta csak az idős úr megvált a kereskedelemtől, és koporsófedele alatt aludta álmát, nemcsak a boltajtót hagyták meg, hanem a berendezése is úgy maradt, ahogy volt, és az idők pora hüvelyknyi vastagon felgyülemlett pulton, polcokon, és félig megtöltött egy régi tányérmér­leget, mintha bizony a por mérni való érték lenne. Úgyszintén felraktározódott a félig kihúzott kasszafiókban is, amelynek a fenekén még mindig ott lapult egy ócska hatpennys, se többet, se kevesebbet nem érő, mint az ősi büszkeség, amelyet megszégyenített. Ilyen állapotban volt a kis bolt, mikor a jó öreg Hepzibah még kislány volt, és öccsével bújócskát játszottak ezen az elfeledett helyen.

A boltablak még mindig sűrűn el volt függönyözve a kíváncsi szemek elől, de mögötte nagy változás ment végbe. A mennyezet dús és nehéz pókháló-girlandjait, sok-sok póknemzedék életen át tartó szövő-fonó munkájának eredményét, gondosan eltávolították. A pultot, polcokat és a padlót tisztára súrolták, sőt ez utóbbit beszórták friss kék homokkal. A barna tányér­mérleget is nyilvánvalóan tüzetes kezelésnek vetették alá, azzal a reménytelen célzattal, hogy lesikálják róla a rozsdát, pedig az már, sajna, egyszer beleevődött. Azonkívül a kis bolt nem volt már üres, hanem különféle kereskedelmi javak voltak felhalmozva benne. A kíváncsiskodó, akinek megengedték volna, hogy számba vegye a készletet, és a pult mögött kutasson, először is felfedezett volna egy hordót, dehogy, hármat, három és felet, melyek egyikében liszt volt, a másikban alma, a harmadikban alighanem kukoricaliszt. Azonkívül volt ott egy négyzet alapú fenyőfa láda tele szappannal, és egy másik faggyúgyertyákkal, melyekből tíz darab egy font. Volt még egy kevés barna cukor, vágott borsó és száraz bab; általában a portéka nagyobb része olyasmiből állt, amire mindig szükség van, meg olcsó áron kapható apró cikkekből. Álomszerű és kísérteties látványt nyújtott volna mindez az egykori boltos Pyncheon rossz karban levő polcain, ha egyik-másik árucikk jellege és külső formája nem lett volna olyan, aminőt az ő korában aligha ismertek. Például egy savanyúhagymás üveg állt a polcon tele „Gibraltári szikla”-darabokkal, no nem a híres erődítmény valóságos sziklájának törmelékeivel, hanem finom cukorkával, egyenként szép rendesen fehér papírba csomagolva. Egy néger figura is látható volt, gyömbéres mézeskalácsból, világhírű tánca jellegzetes lendületében. Az egyik polcon egy csapat ólomdragonyos galoppozott végig, újszerű felszereléssel és egyenruhában, azonkívül volt néhány cukorfigura, amelyek közelebbről semmiféle korszak emberfajára nem emlékeztettek, mégis egy fokkal hívebben ábrázolták a jelenlegi divatot, mint a száz évvel korábbit. Még szembetűnőbben modern jelenség volt egy nagy csomag kénes gyufa, erről aztán a régi időkben egész biztosan azt hitték volna, hogy a pokol feneketlen tüzétől veszi hirtelen fellobbanó lángját.

Hogy röviden a lényegre térjünk, valaki szemmel láthatóan újra gondjaiba vette a régen nyugovóra tért és elfeledett Mr. Pyncheon boltját berendezésével együtt, és úgy látszik, folytatni kívánja az érdemes halott vállalkozását némileg megváltozott vevőkörrel. Ki lehetett ez a kalandor? És a széles földkerekségen miért éppen ezt a helyet, miért a hétormú házat választotta ki kereskedelmi vállalkozásának színhelyéül?

Térjünk vissza az öregedő hölgyhöz. Lassan elfordította tekintetét az ezredes zord képmásáról, nagyot sóhajtott, keble igazán valóságos Aeolus barlangja volt ezen a reggelen, és az idősebb nők szokása szerint pipiskedve végigment a szobán. Áthaladt a folyosón, amelyre a szoba nyílt, és kinyitotta az előbb oly aprólékosan leírt bolt belső ajtaját. Az első emeleti kiugró miatt, de még inkább a Pyncheon szilfa árnyékától - a fa majdnem pontosan az elülső toronnyal szemben állott - az itt eluralkodó félhomály még nem volt közelebb a nappali világossághoz, mint az éjszaka sötétjéhez. Újabb sóhaj Hepzibah kisasszony ajkáról! Egy pillanatra megállt a küszöbön, és összevont szemöldökű, rövidlátó szemét a kirakatra meresztette, mintha halálos ellenségét akarná elhessegetni, azután hirtelen elhatározással előrelépett, be a boltba. Mozdula­tában megnyilvánuló sietség és galvanikusan taszító erő valósággal félelmetes volt.

Idegesen, sőt csaknem azt mondhatnánk, szinte az önkívület izgalmával elkezdett szor­goskodni, ide-oda rakott néhány gyerekjátékot és más kiállított apróságot a kirakat polcain. A sötét díszbe öltözött, sápadt, előkelő külsejű, idős hölgy megjelenésében volt valami mélyről jövő tragikum, ami jóvátehetetlen ellentétben állt jelen foglalatosságának groteszk kicsinyessé­gével. Puszta képtelenségnek tűnt, hogy ilyen hosszúra nyúlt és zord női alak játékszert vegyen a kezébe, csoda volt, hogy a játék nem vált köddé ujjai között, és szánalmasan abszurd ötletnek tetszett, hogy merev, gyászos lelkét olyan kérdéssel kelljen zaklatnia, miképp csábíthatná árucikkei vásárlására a külvárosi kisfiúkat! Mégis úgy látszott, hogy ez lelki küzdelmének tárgya.

Először kifelé akart fordítani egy mézeskalács elefántot, de olyan reszkető kézzel fogta meg, hogy lepottyant, és letört három lába meg az ormánya; nem is volt már elefánt, csak pár darab mézeskalács-törmelék. Jaj, most meg felborított egy játékgolyókkal teli poharat, úgyhogy a golyók szanaszét gurultak, éspedig mindegyik, akár az ördög vezérelné, más-más sötét zugba, ahol lehetetlenség meglelni. Isten könyörüljön szegény öreg Hepzibah-nkon, és bocsássa meg nekünk, ha komikus oldaláról nézzük helyzetét! Amint merev és berozsdásodott tagjaival négykézlábra ereszkedik az elszabadult golyók után, annál inkább szeretnénk szánalmunkban sírva fakadni, mivel kénytelenek vagyunk félrefordulni és nevetni. Mert kérem - s hogyha ezt nem tudjuk kellőképpen megéreztetni az olvasóval, a mi hibánk, nem a témáé - itt olyan jelenségről van szó, amely az élet változatos képei között leginkább felkeltheti részvevő szánakozásunkat. Végvonaglása volt ez annak, amit városi előkelőség néven neveztek. Egy úrihölgy - aki gyermekkorától fogva az előkelő hagyományok árnyékkenyerén nőtt fel, akinek szinte vallásos meggyőződése volt, hogy egy hölgy kezét menthetetlenül beszennyezi, ha csak felemeli a megélhetéséért, ez a született úrihölgy hatvanévi szűkölködés után, kénytelen-kelletlen, leszáll képzeletbeli rangjának piedesztáljáról. A szegénység egész életében sarkában volt, s most végül leterítette. Meg kell keresnie a kenyerét, különben éhen hal! És mi, nagyon is tiszteletlenül, épp abban a pillanatban lestük meg Hepzibah Pyncheon kisasszonyt, amikor patrícius hölgyből plebejus nővé válik.

Ebben a republikánus hazában, a társadalmi élet örökös hullámzása közepette valakinek mindig a mélypontra kell kerülnie. Ez olyan sokszor megismétlődő tragédia, mint az ünnepeken előadott népszerű színjátékok, és talán ugyanolyan mély részvétet ébreszt, mint amikor egy valódi nemes süllyed rangja alá. Sőt még mélyebbet, mivel nálunk a gazdagság és a fényűző életmód teszi a rang döntő lényegét, s mivel emennek eszmei jelentősége nincs, amint a jólétnek vége, menthetetlenül semmivé válik. Épp ezért, ha már ilyen kedvezőtlen alkalomból kellett bemutatnunk hősnőnket, legalább arra kérjük sorsának tanúit, hogy kellő emelke­dettséggel szemléljék azt. Lássuk meg szegény öreg Hepzibah-ban az ősi úrhölgyet, nemessége az óceánnak ezen az oldalán kétszáz éves, de a túlsón háromszor annyi is megvan - régi arcképeivel, családfájával, címerével, ráhagyott írásokkal és történetekkel, valamint igényével, mellyel az örökösök sorába lép, a keleti birtokkal, amely már nem őserdő, hanem népes és gazdagon termő föld -, aki a Pyncheon utcában született, a Pyncheon szilfa alatt, a Pyncheon házban, élete minden napját ott töltötte, most pedig ugyanebben a házban garasos kis szatóccsá vedlik.

Ez a megoldás, egy kis vegyes bolt nyitása, csaknem az egyetlen lehetősége annak, aki elvonultan élő hősnőnk szerencsétlen körülményei közé kerül. Rövidlátásával és reszkető, gyenge, merev ujjaival, nem lehetett fehérnemű-varrónő, hiába voltak mintegy ötven évvel azelőtt készült hímzései e művészet legbonyolultabb remekművei. Sokat járt a fejében az is, hogy iskolát nyit kisgyermekek számára, és egyszer már átlapozta régi New England-i ábécéskönyvét, abból a célból, hogy felkészüljön a nevelő szerepére. De hát sohasem lobogott benne túlságosan a gyermekek szeretete, az idő pedig még inkább eltompította, ha ki nem ölte belőle; csak figyelte kis szobájának ablakából a szomszéd gyerekeket, és nem nagyon hitte, hogy közelebbről is el tudná őket viselni. Különben is, manapság már az ábécé is sokkal magasabb tudomány annál, semhogy egy gombostűvel betűről betűre mutatgassunk s úgy tanítsuk. A jó öreg Hepzibah többet tanulhatna egy mai gyerektől, mint amennyire ő oktat­hatná. Így azután, bár szíve reszketett és szinte jéggé dermedt a gondolatra, hogy kapcsolatba kerüljön a piszkos világgal, melytől oly sokáig élt távol, és elzárkózásának minden egyes napja újabb és újabb kőként hengeredett remetebarlangjának ajtajára, végül is a szegény teremtésnek eszébe jutott a régi kirakatablak, a rozsdás tányérmérleg és a poros kasszafiók. Valószínű, hogy egy kicsikét tovább várhatott volna ezzel az elhatározással, de egy újabb körülmény, amelyről még nem szóltunk, csak meggyorsította. Megtette egyszerű kis előkészületeit, amelyeket szükségesnek látott, úgyhogy most már meg is indulhatott a vállalkozás. Még csak arra sem volt jogcíme, hogy példátlan balsorsra panaszkodjék, hiszen ebben a városban, ahol született, sok hasonló kis boltot mutathatnánk, mint az övé, némelyiket pontosan olyan öreg ház oldalában, mint a hétormú, sőt egyikében-másikában talán éppolyan hervadó városi arisz­tokrata hölgy áll a pult mögött, a családi büszkeségtől hasonlóan nekikeseredett ábrázattal, mint Hepzibah Pyncheon kisasszony.

Becsülettel meg kell vallanunk, hogy ellenállhatatlanul nevetésre ingerlő volt az agg hölgy magaviselete, ahogyan boltját a közönség kedve szerint igyekezett rendbe szedni. Úgy lopakodott oda a kirakathoz, lábujjhegyen, olyan óvatosan, mintha valami véres szándékú gonosztevőt sejtene a szilfa mögött, aki les rá, és alig várja, hogy az ő életére törjön. Kinyújtva hosszú, száraz karját, odatolt egy tucat gyöngyház gombot, vagy egy zsidóhárfát - vagy bármi néven nevezett olcsó kis árucikket - előre kiszemelt helyére, és azzal nyomban újra a homályba húzódott, mintha a világ hiába is reménykedne, hogy még egyszer megpillanthatja. Valóban el lehetett képzelni, hogy láthatatlanul kívánja szolgálni a közösség javát, és valami testetlen istennő vagy varázsló módjára, anyagtalan kézzel nyújtja át áruit a tisztelettől és félelemtől reszkető vásárló kezébe. Ám Hepzibah nem áltatta magát ilyen szép álmokkal. Nagyon jól tudta, hogy végül elő kell lépnie, és védtelenül ki kell állnia teljes valójában; de akár a legtöbb érzékeny ember, ő sem szerette, ha fokról fokra figyelik, inkább vállalta, hogy mint a villám, egy csapásra jelenjék meg a bámészkodó tekintetek kereszttüzé­ben.

Ezt az elkerülhetetlen pillanatot már nem lehetett soká halogatni. A napfény egyre lejjebb kúszott a szemközti ház falán, ezt abból is lehetett tudni, hogy az ablakairól visszavert sugarak áttörtek a szilfa lombján, s az eddiginél határozottabb világosság terjedt szét a bolt belsejében. A város ébredezett. Már zörgött a pék szekere az utcán, és csengőinek összevissza szóló zenebonájával elkergette az éjszakából visszamaradt áhítatos csendet. A tejesember ajtóról ajtóra haladt, szétosztva kannáinak tartalmát; és távolról, a sarkon túlról a halas kürtjének rekedt bömbölését lehetett hallani. Ezek a jelek nem kerülték el Hepzibah figyelmét. Íme, eljött a pillanat. A további halogatás csak megnyújtaná szenvedését. Nem volt segítség, le kellett venni a boltajtóról a keresztrudat, nyitva hagyni a bejáratot, ez nem is elég, hívogatóan kitárni - mintha a család régi barátait üdvözölné - minden járókelő előtt, akinek csak tetszésére vannak a kirakatban látható árucikkek. Ezt a végső tennivalót hajtotta most végre Hepzibah: leejtette a keresztrúd egyik végét, és az elviselhetetlen dörejt zúdított felcsigázott idegeire, s mintha ezzel az utolsó sorompó hullt volna le közte és a világ között, és a résen át most már megindulhatna a gonosz következmények áradata, bemenekült a társalgóba, ősei karosszékébe vetette magát, és keservesen sírva fakadt.

Szegény öreg Hepzibah! Bizony megnehezíti dolgát az írónak, aki a természet igaz képét, különféle megnyilvánulásait és körülményeit megfelelő találó vonásokkal és színekkel szeretné vázolni, hogy a legmagasztosabb pátoszba is, amit az élet felkínálni képes, mindig annyi nevetséges és kicsinyes árnyalat vegyül. Micsoda tragikus méltóságot lehetne például egy effajta jelenetben rögzíteni! Hogyan magasztosíthatnánk fel ezt a rég elkövetett bűn meg­torlásának történetévé, amikor egyik legfőbb szereplőnk nem kedves, fiatal hölgy, még csak nem is szépségének maradványaival imponáló, érzelmi viharok nyomát viselő nőalak, hanem - kénytelenek vagyunk őt úgy bemutatni, amilyen: egy ösztövér, sápadt, recsegő csontozatú vénlány, hosszú derekú, fekete selyemruhában, fején egy különös és ijesztő turbánnal! Arca még csak nem is csúnya. A jelentéktelenségből csupán az összevont szemöldök miatt haragosnak tűnő rövidlátó tekintet emeli ki. Végül pedig úgy látszik, életének legnagyobb megpróbáltatása az, hogy hatvan év semmittevése után egy kisszerű bolt megnyitásában találja meg kenyérkeresetének legalkalmasabb módját. Mégis, ha végignézünk az emberi nem hősies harcain, mindenütt ugyanezt találjuk, hogy valami jelentéktelen kisszerűség vegyül a leg­nemesebb gyönyörbe és szenvedésbe egyaránt. Az élet márvány és sár. És ha csak nem bízunk mélyen a fölöttünk uralkodó egyetemes szeretetben, valami hihetetlenül sértő vigyort, és egyben könyörtelen szemöldökráncolást kell sejtenünk a végzet vas arculatán. Amit költői éleslátásnak neveznek, az nem más, mint képesség arra, hogy a furcsán kevert elemek közt megtaláljuk a szépséget és nagyságot, amelyeket oly sokszor járatnak szennyes ruhában.