XVII.

Két bagoly kiröppen

Nyár volt, de a keleti szél erősen megvacogtatta szegény Hepzibah néhány épen maradt fogát, amint bátyjával együtt elindultak, széllel szemközt, a Pyncheon utcán föl, a város felé. De nem csupán az irgalmatlan széltől reszketett a csontja velejéig (bár kétségtelen, hogy hideg is volt, keze-lába még sohasem fázott ennyire), hanem lelkében is hasonlóan didergett, s ez össze­vegyült a fizikai hideggel, az eredmény az volt, hogy testben-lélekben vacogott. A világ tág, széljárta térségei mily kietlenek voltak! Így érzi mindenki, aki először merészkedik ki, még akkor is, ha az élet forró árja pezseg ereiben. Mit érezhetett hát Hepzibah és Clifford élemedett korban, s mégis gyermeki tapasztalatlanságukban, amikor átlépték a küszöböt, s kiléptek a Pyncheon szilfa védelmező árnyéka alól! Mintha csak világgá indultak volna, pontosan ugyan­úgy, ahogy a gyerekek szoktak elindulni, egy süteménnyel és egy hatpennyssel zsebükben. Hepzibah lelkében kétségbeesve érezte, hogy nem maga megy, csak sodródik. Elvesztette erejét, önállóságát, se cél, sem irány nem volt előtte, és a lebírhatatlan nehézségek közepett úgy érezte, nem érdemes, meg képtelen is összeszedni az erejét.

Amint haladtak ezen a furcsa felfedező úton, Hepzibah oldalvást néha Cliffordra nézett, és csodálkozva látta, hogy őt valami nagy, lelkes érzés tartja hatalmában, és sodorja előre. Valójában az adta vissza uralmát cselekedetei és mozdulatai felett, korlátlanul visszanyerte őket, mintha a régi énje volna. Lelkesedése igen hasonlított a bor, a mámor öröméhez. Vagy, kissé fantasztikusabb hasonlattal élve, mintha ujjongóan vidám zeneművet adnának elő szenvedélyes elevenséggel, törött hangszeren. Amint a fülsértő, hibás hang is éppen szenvedélyes akkordokban zörög legbántóbban, Clifford is folyvást reszketett, pedig diadalmas mosoly játszott az ajkán, s mintha alig tudta volna visszafogni lépteit, hogy ne ugrándozzék örömében.

Kevés emberrel találkoztak az utcán, még akkor is, amikor már elhagyták azt a csendesebb környéket, ahol a hétormú ház áll, és a város egyébkor nagy forgalmú részébe jutottak. Víztől csillogó járdák, egyenetlen felszínükön itt-ott pocsolyákkal; szétnyitva terpeszkedő ernyők minden kirakatban, mintha egyszerre az egész kereskedelem erre az egy árucikkre korlátozódott volna; a szil- és vadgesztenyelevelek, amelyeket időnek előtte letépett a vihar, most átázva hevertek szanaszét az úttesten; az út közepén felgyülemlett csúf sár, fonák módon, minél több víz mosta, annál mocskosabb lett - ezek voltak legszembetűnőbb részletei az eléjük táruló szomorú képnek. A rendes életnek és mozgásnak nem sok jelét tapasztalhat­ták, egy-egy konflis avagy hintó robogott el - a kocsis fejére és vállára vízhatlan csuklya borult -, egy gyámoltalan öreget láthattak, aki valami föld alatti üregből bújhatott elő, a csatorna fölé görnyedt, és a nedves szemét közt turkált botjával, rozsdás szögeket kotorva ki belőle; a posta bejáratánál néhány kereskedő, egy lapszerkesztő és egy bizonytalan állású politikus várta a késlekedő küldeményeket; egy-két nyugdíjas hajóskapitány kifejezéstelen arccal bámult egy biztosító társaság ablakából a néptelen utcára, szidták az időt, s az újsághírek meg a helyi pletykák hulladékán rágódtak. Micsoda kincset érő felfedezés lett volna ez agg pletykazsá­koknak, ha tudják a titkot, amelyet Hepzibah és Clifford hordozott magával. Így azonban egy fiatal lány, aki ugyanakkor ment el előttük, és véletlenül kissé magasra emelte a szoknyáját, jócskán a bokája fölé, több figyelmet keltett. Ha vidám, napsütéses idő van, Hepzibah és Clifford aligha mehetett volna végig a város utcáin anélkül, hogy az ellenszenv megnyilatko­zásaival ne találkoznának. Így azonban mindenki úgy érezhette, hogy olyanok, mint a gyászos, zord idő, s nem tűntek fel annyira, mintha a nap süt rájuk; beleolvadtak a derengő szürkeségbe, s elfelejtették őket, mihelyt eltűntek szem elől.

Szegény Hepzibah! Ha legalább ezt tudja, ez is jelentett volna neki némi megkönnyebbülést, mert sok baja, gondja közt - milyen különös! - még az a női, vénleányos aggodalom is gyötörte, hogy öltözéke nem helyénvaló. És ezért úgy összehúzta magát, hogy az emberek észre se vegyék, inkább gondolják azt, hogy csak egy viseltes, bánatosan fakó, csuklyás köpeny szellőzik a viharban!

Ahogy mentek, mentek, Hepzibah-t a bizonytalanság és a valószerűtlenség érzése szorongatta, s úgy áthatotta, hogy egyik keze nem érezte a másikat, ahogy megfogta. Bármiféle bizonyosság jobb lett volna ennél az állapotnál. Egyre ezt kérdezte maga elé suttogva: - Ébren vagyok? Ébren vagyok? - néha pedig felemelte arcát az esős szélbe, annak rideg érintésétől aztán igazán megtudhatta, hogy ébren van. Akár Clifford akarata, akár csak a véletlen vezette őket ide, egy nagy, szürke kőépület boltíves kapuja előtt találták magukat. Belül az épület széles volt és tágas, a padozatától a mennyezetig jó magas, most részben gőz és füst töltötte be, amely nagy csomókban gomolygott felfelé, és fejük felett mesterséges felhőréteget alkotott. Épp indulóban volt egy vonat, a mozdony dühösen pöfögött és fújtatott, mint a csatamén, amely türelmetlenül várja, hogy száguldhasson; a csengő sürgetően zengett, híven jelképezve, milyen kurta időt hagy mindenre a rohanó élet, s máris másfelé szólít. Clifford kérdés és halogatás nélkül, mindent áttörő határozottsággal, vagy még inkább vakmerőséggel, amely oly különös módon hatalmába kerítette egész valóját és e réven Hepzibah-t, magával vonszolta nővérét a vonat felé, s mikor odaértek, fölsegítette az egyik kocsira. Megadták az indító jelet, a mozdony szaporán, zihálva kezdett lélegzeni, a szerelvény megindult, és száz mással együtt ez a két különös utas is tovaröppent, mint a szél.

Végre, valahára, miután oly sokáig el voltak zárva a világ minden tevékenységétől és örömétől, magához vonta őket az emberi élet árja, és sorsszerű erővel ragadta magával.

Mivel még mindig az a gondolat kísértette, hogy ami aznap történt, beleértve Pyncheon bíró látogatását is, nem lehet valóság, a hétormú ház foglya így suttogott bátyja fülébe:

- Clifford, nem álom ez?

- Álom, Hepzibah? - ismételte az szavait, s csaknem kinevette. - Ellenkezőleg, még sohasem voltam ennyire ébren!

Közben, mikor kinéztek az ablakon, láthatták, hogy szalad velük szembe a világ. Egyszer sík pusztaságon kattogtak át, majd hirtelen egy falu nőtt ki előttük a földből, de két-három lélegzetvételnyi idő alatt megint el is tűnt, mintha a föld nyelte volna el. A középületek hegyes tornyai mintha leszakadtak volna alapzatukról, s szabadon lebegtek; s a széles dombok is könnyedén siklottak tova. Minden kimozdult évszázados nyugalmából, és forgószél-sebességgel száguldott a velük ellenkező irányba.

A kocsiban a szokott módon folyt a vasúti élet, semmivel sem kötötte le különösebben az utasok figyelmét - e börtönükből különös mód szabadult raboknak azonban rengeteg újdon­sággal szolgált. Valójában már az is új volt, hogy ötven emberi lénnyel kerültek össze, egyetlen szűk, hosszú fedél alá, s velük egy irányba húzta őket ugyanaz az erős hatalom, amely kettejüket markába kerítette. Csodálatos volt, hogy ülhet ez a sok ember oly nyugodtan a helyén, míg olyan lármás erő buzgólkodik zakatolva az érdekükben. Néhányan a kalapjuk mellé tűzték a jegyüket (nagy utazók, több száz mérföldes vonatozás állt még előttük), belevetették magukat ponyvaregényeik angol tájaiba és kalandjaiba, s hercegekkel és grófokkal társalkodtak. Mások, akiknek rövidebbre szabott idejéből nem telt arra, hogy ilyen fennkölt tanulmányokra adják a fejüket, krajcáros újsággal űzték el a rövid út kisebb unalmát. Egy csoport ifjú lányka meg egy fiatalember, a kocsi más-más végében állva, igen jól elszórakozott egy labdával. Ide-oda ütögették óriási kacagással, mely az adott körülmények között mérföl­deken át hangzott, mert fürge labdájuknál gyorsabban szálltak ők maguk, a vidám játékosok, s bár nem is gondoltak rá, jókedvüket hosszan vontatták magukkal, és játékukat más ég alatt fejezték be, mint amely tanúja volt kezdetének. Minden kis megállóhelyen elárusító fiúk jelentek meg, almát, süteményt, édességet és zacskókban sokféle színű cukorkát kínálva, csupa olyan árut, amely Hepzibah-t elhagyott boltjára emlékeztette, sietve bonyolították üzleteiket, vagy félbe is hagyták, mielőtt magával ragadta volna őket a mozgó elárusítóhely. Mindig új utasok szálltak fel. Itt-ott a zaj és lökdösődés kellős közepén egy-egy utas mélyen aludt. Álom, játék, munka, komolyabb-könnyebb tanulmányok, s közben a mindenki számára közös, változatlan mozgás előre! Olyan volt ez, mint maga az élet!

Clifford természettől eleven érdeklődése minden irányban feléledt. Mindennek, ami körülötte történt, gyorsan felfogta színét, és élénkebben tükröztette vissza, mint ahogy magába szívta, bár kétségtelenül lappangott valami vészterhes árnyalat is a kép tarka színei között. Hepzibah viszont távolabb érezte magát minden emberi lénytől, mint a magányos házban, amelyet nemrég elhagytak.

- Hát nem örülsz, Hepzibah? - szólt Clifford szelíden, de szemrehányó hangon. - Biztosan az öreg, fojtó levegőjű házra gondolsz, meg Jaffrey bátyánkra - ennél a szónál kirázta a hideg -, Jaffrey bátyánkra, amint a házban ül egyes-egyedül! Hallgass a szavamra - kövesd a példámat -, told félre az efféle emlékeket. Most itt vagyunk, Hepzibah, a világban! Az élet kellős közepén! Embertársaink kavargó gyülekezetében! Örüljünk mind a ketten! Örüljünk, mint az az ifjú és azok a szép leányok a labdajátéknak!

„Örüljünk? - gondolta Hepzibah, aki erre a szóra keservesen tudatára ébredt, milyen nehéz és szomorú a szíve attól a szorongató, jeges kíntól, amit hurcol benne. - Örüljünk? Ő már végképp elvesztette az eszét; de ha teljesen fel tudnék ébredni, én is megőrülnék!”

Ha a rögeszme egyenlő az őrültséggel, akkor meglehet, valóban közel állt hozzá. Árkon-bokron túl robogtak a végtelen síneken, de ami a képeket illeti, amelyeket Hepzibah lelki szemei előtt látott, akár a Pyncheon utcában sétálgatott volna fel-alá. Sok mérföldnyi válto­zatos táj volt mögöttük, de nem tudott más vidékre gondolni, mint a hét öreg toronytetőre, amelyeket moha borít, és a tető egyik sarkában burjánzó gazra, a kirakatra meg arra a vevőre, aki hasztalan rázhatja a boltajtó kilincsét, dühös csilingelésre késztetve a bolti csengőt, s mégsem ébreszti fel Pyncheon bírót! A régi ház mindenütt vele volt! Nagy, ormótlan tömegét vonatsebességnél is gyorsabban repítette előre, és egykedvűen letelepedett mindenüvé, ahová csak nézett. Hepzibah elméje nem volt hajlékony és benyomásokra érzékeny, mint Cliffordé, ezért nem is volt olyan alkalmas új élmények befogadására, mint az övé. Clifford lelkének szárnyai voltak, ő viszont inkább növényi természetű volt, és nem élhetett volna sokáig, ha elszakítják gyökereitől. Így történt, hogy kettőjük eddigi kapcsolata pontosan a visszájára fordult. Otthon ő irányította bátyját, és vigyázott rá, itt a bátyja irányította őt, őrködött felette; és láthatóan ritka, gyors és éles intelligenciával fogott fel mindent, ami új helyzetüket érintette. A megrázkódtatás alkalmassá tette kemény, férfias helytállásra, s visszaadta szellemi erejét, vagy legalábbis olyan állapotot idézett elő lelkében, amely ezekre emlékeztetett, bár lehetséges, hogy ez az állapot is betegségre vallott, s különben is csak ideig-óráig tarthatott.

Most megjelent a kalauz, és kérte a jegyeket; és Clifford, aki az útra pénzt is vett magához, egy bankjegyet tett a kezébe, ahogyan a többiektől látta.

- Magának és a hölgynek? - kérdezte a kalauz. - S meddig utaznak?

- Ameddig a vonat elvisz - szólt Clifford. - Nem számít. Csak kedvtelésből utazunk!

- Furcsa időt választ kedvteléseire, uram! - szólalt meg egy szűrős szemű öregúr, aki velük szemben ült, fürkészve nézte őket, és szerette volna megtudni, kifélék. - Énszerintem ilyen keleti szélben nemigen érzi jól magát az ember másutt, mint otthon, a kandalló tüzénél.

- Nem egészen értek egyet önnel, uram - szólt Clifford, udvariasan meghajolva az idős úr felé, s mindjárt folytatta is a beszélgetést ott, ahol amaz abbahagyta. - Nekem most épp ellen­kezőleg, az jutott eszembe, hogy ez a csodálatos találmány, a vonat, azokkal a nagyszerű eredményekkel együtt, amelyeket mind gyorsaságban, mind kényelemben várni lehet tőle, arra van hivatva, hogy felszámolja az otthonhoz, a házi tűzhelyhez kapcsolódó avítt elképzelése­ket, s valami jobbat hozzon helyettük.

- Uram, a józan ész nevében - kérdezte erre az idős úr kissé sértődötten -, hol lehet jobb dolga bárkinek, mint a saját társalgójában, a kandalló mellett?

- Ezeknek a dolgoknak nincs akkora értékük, mint amekkorát sokan tulajdonítanak nekik - válaszolta Clifford. - Azt mondhatnánk róluk röviden és velősen, hogy rosszul szolgáltak egy csenevész kis célt. Úgy érzem, csodálatos módon megnövekedett és a jövőben csak még egyre növekvő mozgási lehetőségeink szükségszerűen újra visszajuttatnak bennünket a nomádság állapotába. Ön is tudja, uram, bizonyára szintén megfigyelte, hogy az emberi fejlődés minden tekintetben körben forog; vagyis, hogy pontosabban és szebben fejezzük ki magunkat, egyre emelkedő spirálist ír le. Úgy gondoljuk, hogy egyenesen előre haladunk, s minden lépéssel tökéletesen új helyzetet teremtünk, de valójában mindig visszatérünk olyasmihez, amit már rég kipróbáltak és elvetettek, megint ugyanazzal a dologgal találkozunk, csakhogy átszellemült, kifinomult formában, ideálissá finomodva. A múlt semmi egyéb, mint kezdetleges, érzéki előrevetítése a jelennek és a jövőnek. Alkalmazzuk most már ezt az általános igazságot jelen vitánk tárgyára. Az emberi nem életének korai szakaszában ideiglenesen összetákolt kalyibákban, ágakból rakott kunyhókban lakott, melyek oly könnyű anyagból voltak összerakva, mint a madárfészek, s amelyeket ott építettek, ha ugyan építettnek lehetett nevezni azokat az egy évszakra való tündéri, leveles-lombos lakhelyeket, amelyek inkább kinőttek a földből, semmint emberkéz alkotta őket, s mintegy maga a természet segített felállítani ott, ahol sok gyümölcs termett, vagy az erdők, vizek halban, vadban bővelkedtek; vagy talán még inkább ott, ahol az ember szépérzékének jobban kedvére volt az árnyék, a tó, erdő és dombok alakja, hajlata, mint egyebütt. Ennek az életmódnak volt varázsa, mely eltűnt létünkből azóta, amióta másképp élünk. Valójában csak jelképezett valami önmagánál jobbat. Bajjal járt ez a nomád életmód: éhség, szomjúság, esős, szeles idő, tűző napsütés, fárasztó, lábat felsebző menetelések csúf és kietlen vidékeken át, míg a termékenységükért és szépségükért kívánatos helyeket elérték. Lám, a fejlődés emelkedő spirálisában mindettől megszabadulhatunk. Ez a vonat - ha csak zenévé hangolhatnánk a mozdony sípolását, s megszabadulhatnánk ettől a csikorgástól és zakatolástól -, hát ez a legnagyobb áldás, amelyet eddig hozott számunkra az idő sodrása. Szárnyakat adomány, véget vet a zarándokút terhének s porának, átszellemíti az utazást! Ha egyszer ilyen könnyen jutunk el egyik helyről a másikra, mi késztethet arra bárkit, hogy egy helyben tengődjék? S azután miért építene magának maradandóbb fészket, mint amelyet könnyen magával vihet? Miért tenné magát fogollyá téglából, kőből, szúrágta fából emelkedő falak között, ha éppúgy megengedheti magának, hogy sehol se lakjék, avagy, jobb értelemben, akárhol, ahol a vidék lakályossága és szépsége letelepedésre csábít?

Cliffordnak lángolt az arca, amíg elméletét kifejtette; sugárzott belőle lelkének ifjúsága, amitől az öregség ráncai és fakó sárgasága egyszerre átlátszó maszkká lett. A hancúrozó lányok elejtették labdájukat, és őt nézték. Talán arra gondoltak, hogy mielőtt megőszült a haja, és szarkalábas lett a halántéka, bizonyára sok női szívbe bevésődtek arcvonásai. De jaj, az ő arcát nem látta női szem, amíg szép volt és fiatal.

- Én nem hiszem, hogy szebb lenne az élet - felelte Clifford újdonsült ismerőse -, ha mindenütt laknánk és sehol sem!

- Valóban nem hiszi? - kiáltott fel Clifford, hangjában szokatlan meggyőző erővel. - Számomra oly világos, mint a nap, mikor világos vele az ég, hogy az emberi boldogság és fejlődés útjában a legnagyobb akadályt és gátat épp ezek a habarccsal összeragasztott, ácsolt fával összetartott, cövekekkel összeerősített tégla meg kőkupacok képezik, amelyeket az emberek sok gyötrődéssel állítanak fel önnön kínzásukra, s azután otthonuknak neveznek! A léleknek levegő kell, tág és változó levegős tér! A tűzhely sarkában egészségtelen hatások gyűlnek fel, és megmérgezik az otthonok életét. Nincs ártalmasabb levegő, mint egy régi házé, melyet megmérgeznek elhunyt ükapáink és egyéb rokonaink. Olyasmiről beszélek, amit jól ismerek. Mert közeli emlékeim között van egy bizonyos ház, egyike azoknak a hegyes tetejű (ennek hét ilyen teteje van), kiugró emeletű épületeknek, amilyeneket régi városainkban néha látni, egy ütött-kopott, csikorgó, nyikorgó, szuvas, penészes, piszkos, sötét, nyomorúságos vén börtön, a főkapu fölött boltívű ablakkal, oldalán egy apró kis boltajtóval, s a ház előtt egy nagy, mélabús szilfával. Mármost, uram, valahányszor gondolataim erre a hétormú majorházra terelődnek (oly különös ez, hogy nem hagyhatom említés nélkül), azon nyomban megjelenik előttem egy idősebb úr képe, avagy víziója, akinek az arckifejezése furcsán szigorú, tölgyfa karszékben ül, és halott, mozdulatlan halott, és az ingét csúf vérfolt szennyezi! Halott, és a szeme nyitva, jelenléte, elmémben így él, megfertőzi az egész házat. Soha nem tudnék ott egész­ségesen élni, sem boldog lenni, sem azt tenni és élvezni, aminek cselekvésére és élvezésére Isten teremtett!

Arca elkomorodott, s úgy tűnt, mintha összehúzódnék, összezsugorodnék, mintha újfent öreggé aszna.

- Nem, uram, soha - ismételte meg a szavát. - Soha egy szippantás levegőnek sem tudnék örülni abban a házban!

- Azt már elhiszem - szólt az idős úr, komolyan, lélekbe látó tekintettel vizsgálva Cliffordot. - Gondolom, hogy nem, ha ilyesmi jár a fejében!

- Bizony nem - folytatta Clifford -, és fellélegzenék, ha azt a házat földig rombolnák, vagy felégetnék, hogy eltűnjék a föld hátáról, s a helyét is sűrűn bevetnék fűvel. Nem mintha kedvem lenne oda valaha is visszamenni! Mert, uram, minél távolabb kerülök tőle, annál inkább feléled bennem az öröm, az üde frisseség, szívem szabad dobogása, a lélek tánca, egyszóval, az ifjúságom igen, az ifjúságom, az ifjúságom - újra visszatér hozzám. Nemrég, ma reggel, még öreg ember voltam. Emlékszem, hogy a tükörbe néztem, s csodálkozva láttam ősz hajamat, a sok, mély vízszintes ráncot a homlokomon, az arcomat szántó barázdákat, és a szarkalábakat a halántékomon! Nagyon hamar jött! Elviselhetetlen! Nincs joga a vénségnek, hogy ilyen korán érkezzék! De most, öregnek látszom-e most? Ha igen, a látszat hazudik, mivel - lelkemről lehullván a súlyos teher - úgy érzem, ifjúságom virágjában vagyok, előttem az egész világ és az élet minden öröme!

- Remélem, így is lesz - szólt az idős úr, aki most már egészen meg volt rökönyödve, s csak arra törekedett, hogy legalább elterelje kettejükről az utazók figyelmét, amit rájuk vont Clifford izgatott beszéde. - Kívánom is önnek, szívemből.

- Drága Clifford, az isten szerelmére, hallgass! - suttogta a nővére. - Mindenki azt hiszi, hogy megőrültél.

- Hallgass te, Hepzibah! - felelt rá a bátyja. - Nem számít, akármit hisznek! Nem vagyok őrült! Harminc év óta először áradnak akadálytalanul a gondolataim, és először találok rájuk szavakat. Kell beszélnem, és beszélek is!

Visszafordult az idős úrhoz, és folytatta a beszélgetést.

- Igen tisztelt uram - szólt -, szilárd meggyőződésem, hogy a házi tűzhely és oltalmazó fedél kifejezések, amelyekről jó darabig úgy tartották, hogy szent dolgokat jelölnek, nem telik bele sok idő, kivesznek a mindennapi használatból, s feledésbe merülnek. Csak egy percre próbálja elképzelni, mennyi emberi gonoszság hullik szét, válik porrá ettől az egy változtatástól! Amit ingatlanvagyonnak nevezünk, az a biztos alap, amelyre fel lehet építeni egy otthont, az egyszersmind az a széles alapzat, amelyre a világ bűne és gonoszsága javarészt épül. A legtöbb ember minden gazságra képes, nagy, magas oszlopot rak gonoszságból, amely kemény, mint a gránit, és lelkére is azután gránitsúllyal nehezedik, örök időkig, csak azért, hogy megépíthessen egy nagy, homályos, kis kamrákra osztott majorházat, melyben ő maga meghal, utódai pedig szerencsétlenül élnek mindhalálig. Saját oszló holttestét helyezi, mondhatnánk, a támasztógerendák alá, haragos szemöldökráncoló képét pedig belül a falra akasztja, s miután ekképp a ház balvégzetévé vált, még elvárná utódaitól, egészen legtávolabbi ükunokájáig, hogy boldogan éljenek a házban! Nem beszélek badarságokat. Épp ilyen házat látok most is lelki szemeim előtt!

- Hát akkor, uram - szólt az idős úr, aki mindenképp szeretett volna már megszabadulni ettől a témától -, bizony senki sem kárhoztatja, amiért eljött onnét.

- A most születő gyermekek már mind megérik - folytatta Clifford -, hogy ezek a szokások megszűnnek. A világ sokkal finomabbá és átszellemültebbé válik annál, semhogy még sokáig tűrné az efféle szörnyűséget. Még én is - pedig én meglehetősen hosszú ideig visszavonult­ságban éltem, és kevesebbet tudok a fejlődésről, mint a legtöbb ember -, még én is világosan látom egy közelgő jobb kor csalhatatlan jeleit. Például a hipnózis! Mit gondol, nem fog-e az sok durvaságot eltávolítani az emberi életből?

- Szélhámosság! - dörmögte az idős úr.

- Hát azok az asztalt kopogtató szellemek, amelyekről a kis Phoebe beszélt múltkoriban - szólt Clifford -, mi mások azok is, mint a szellemi világnak az anyagi valóság ajtaján kopogtató hírnökei? S ez az ajtó valamikor szélesre tárul!

- Szélhámosság! - kiáltotta az idős úr, akit nagyon felbosszantott a bepillantás Clifford metafizikájába. - Én is szeretnem a botommal megkopogtatni annak az üres fejű fickónak a koponyáját, aki ezeket az ostobaságokat kitalálja!

- Azután az elektromosság, a démon, az angyal, a hatalmas fizikai erő, a mindeneket átható értelem! - kiáltott fel Clifford. - Vajon az is szélhámosság? Nem úgy van, nem hiszem, hogy csak álmodtam volna: hogy az elektromosság révén az anyagi világ egyetlen nagy idegrendszerré változik, s ezer mérföldekre továbbítja a rezgést az időnek alig észlelhető kis töredéke folyamán? Vagy másképp, a kerek földgolyó egyetlen hatalmas koponyává változik, aggyá, amelyet értelem hat át! Vagy még inkább, maga is gondolat, semmi más, mint tiszta gondolat, nem pedig anyag, mint eddig hittük!

- Ha a távírót érti - szólt az idős úr, szemével a távíródrót felé intve, mely a vasút mellett párhuzamosan haladt -, hát az kitűnő találmány, azaz, kitűnő mindaddig, míg a gyapjúüzérek és a politikai spekulátorok kezükbe nem veszik. Nagy találmány, uram, s különösen hasznos lehet bankrablók és gyilkosok felkutatásában.

- Ezt az oldalát a dolognak nemigen szeretem - válaszolta Clifford. - Egy bankrablónak, vagy annak, akit maga gyilkosnak nevez, szintén megvannak a jogai, amelyeket felvilágosult emberségű és lelkiismeretű embernek annál inkább el kell ismernie, mivel a társadalom zöme hajlik arra, hogy kétségbe vonja őket. Az olyan csaknem teljességgel szellemi eszközt, mint a távíró, magasztos, mély, örömteli és szent feladatok ellátására kellene fenntartani. Szerelmesek küldjék egymásnak általa, akár minden órában, ahányszor csak óhajtják, szívük dobogását. Maine államból Floridába, olyan szavakkal, mint a szeretlek holtomig! Megreped a szívem a szerelemtől! Elképzelhetetlenül szeretlek! S a következő híradásban: Még egy órát éltem, s kétszeresen szeretlek! Vagy, ha egy jó ember kihuny, távol levő barátja üzenetet kaphatna, elektromos szikra révén, a megboldogult lelkek világából, amely értesíti: Barátod az üdvözültek közé került! S a távol levő férjnek ilyen üzenet érkeznék: E pillanatban érkezett egy halhatatlan lény Istentől, akinek apja vagy! S abban a pillanatban mintha a kicsi hangja is elérne odáig, visszhangzik szívében. De ami ezeket a szegény gonosztevőket illeti, a bank­rablókat, akik végül is nem becstelenebbek, mint tíz ember közül kilenc, eltekintve attól, hogy nem gondolnak egynémely formalitással, és üzleteiket nem a szokásos pénztári órákban bonyolítják, hanem éjfélkor, s ezeket a gyilkosokat, ahogy ön nevezi őket, akiknek tettét az indítóok tulajdonképp sokszor megbocsáthatóvá teszi, sőt ha csak az eredményt tekintjük, egyiküket-másikukat a nép jótevői között kellene ünnepelni, hát ami e szerencsétleneket illeti, én igazán nem örülök annak, ha most már egy anyag fölötti, csodálatos erőt is belevonnak a világméretű hajszába, amely a sarkukban van!

- Nem, ugye? - kiáltott fel az idős úr, s erősen a szemébe nézett.

- Nem! - felelte Clifford. - Rettenetesen hátrányos helyzetbe hozza őket. Például, uram, tegyük fel, hogy egy régi ház sötét, alacsony, gerendás mennyezetű, faburkolatú szobájában van egy halott, a karosszékben ül, ingmellén véres folt, s egészítsük ki hipotézisünket egy másik emberrel, aki kilép ebből a házból, mert úgy érzi, hogy fullasztóan eltölti a halott jelenléte, s végül képzeljük el, hogy menekül, ég tudja, hová, hurrikán sebességgel, vasúton! Nos, uram, ha a menekülő valamely távoli városban kiszáll, s az emberek, akikkel találkozik, már ott is mind ugyanarról a halottról fecsegnek, akitől, hogy ne lássa és ne gondoljon rá, ily messzire szaladt, nem úgy gondolja-e maga is, hogy megsértették jogait? Elrabolták tőle a menekvés városát, és ezzel, szerény véleményem szerint, mérhetetlen jogtalanságot követtek el ellene!

- Különös ember ön, uram! - szólt az idős úr, szúrós szemét Clifford arcának egy pontjára szegezve, valósággal mintha bele akarná fúrni a tekintetét -, nem látok át a szándékán!

- Azt meghiszem! - kiáltott fel Clifford nevetve. - Pedig, uram, átlátszó az, mint Maule forrásának vize. De most gyere, Hepzibah! Első alkalomra eleget repültünk. Most már szálljunk ki, telepedjünk meg a legközelebbi ágon, mint a madarak, s tartsunk tanácsot, hogy onnét hova szálljunk.

A vonat, véletlenül, épp akkor ért egy elhagyatott kis megállóhoz. Felhasználva a rövid időt, míg a vonat állt, Clifford kiszállt a kocsiból, és Hepzibah-t is magával vonszolta. Alighogy kiszálltak, a vonat, a belsejében mozgó eleven élettel együtt, melyben Clifford csak az előbb oly nagy feltűnést keltett, máris továbbrobogott, el a távolba, s egykettőre kis ponttá zsugorodott, amely a következő pillanatban már el is tűnt. A világ magára hagyta a két vándort. Szomorúan, fáradtan néztek körül. Nem messze tőlük fatemplom állt, mely fekete volt az öregségtől, és igen gyászos látványt nyújtott kidőlt-bedőlt falaival, a romlás igen szomorú állapotában volt, ablakai betörve, az épület törzse végig kettéhasadva, s a szögletes torony tetejéről himbálózva lógott le egy szarufa. Távolabb egy parasztház állt, mely régies ízlés szerint épült, ugyanolyan tisztes fekete volt, mint a templom, s a teteje meredeken lejtett lefele a három emelet magas tetőéltől embermagasságig. Úgy látszott, nem lakik benne senki. Egy halom, valamikor rendben felrakott fa maradványai voltak láthatók nem messze a kaputól, de már kihajtott a fű a szétszóródott faszilánkok és tuskók között. Az apró szemű eső ferdén hullott, a szél nem fújt vadul, csak erősen és kitartóan, és hideg nedvessége csontig hatott.

Cliffordot egész testében rázta a remegés. Kedélyállapotának szertelen élénksége, amely úgy elárasztotta gondolatokkal, ábrándképekkel s a szavak különös bőségével, és arra késztette, hogy beszéljen, beszéljen, csak hogy utat engedjen áradó ötletei tömkelegének - ez az élénkség most teljes mértékben alábbhagyott. Azt az erőt és elevenséget a nagy izgalom szolgáltatta, amelyen átesett. Most, hogy kikerült hatása alól, megint visszasüllyedt régi állapotába.

- Most már te vezess, Hepzibah! - mormolta tompa, akadozó szavakkal. - Tégy velem, amit akarsz!

Hepzibah letérdelt a peronra, ahol álltak, és összekulcsolt kezét az ég felé emelte. A lusta, nehéz, szürke felhők eltakarták előle, de ez az óra nem volt a hitetlenség órája, és nem volt alkalmas arra, hogy kétkedni lehessen, vajon van-e ég a felhők mögött, s él-e a Mindenható Atya, aki onnét letekint ránk!

- Nagy Isten! - kiáltott fel szegény, ösztövér Hepzibah, majd egy percre szünetet tartott, hogy meggondolja, miért is imádkozzék. - Istenünk, Atyánk, nem vagyunk-e a gyermekeid? Könyörülj rajtunk!