XIV.

Phoebe hazautazása

Holgrave a fiatal szerzőkre jellemző átéléssel és lendülettel fogott bele történetébe, s élénk kézmozdulatokkal és arcjátékkal kísérte azokat a részeket, amelyeket lehetséges volt ezen a módon előadni, illetve szemléltetni. Most, a történet végén vette észre, hogy különös álmosság lepte el (merőben más, mint amelyet az olvasó érezhet), és húzta lefelé hallgatójának szem­pilláit. Ez minden bizonnyal bűvölő mozdulatainak következménye volt, amelyekkel Phoebe előtt testi valójában is láthatóvá akarta tenni a hipnotizáló ácsmestert. Phoebe szeme le-lecsukódott, egy pillanatra felnyílt, majd ismét mintha ólomsúly nehezedett volna szemhéjaira - kissé Holgrave felé hajlott, és csaknem a lélegzetét is az övéhez igazította. Holgrave, amint összetekerte a kéziratát, csodálkozva nézett rá, annak a lelki állapotnak kezdeti szakaszát ismerte fel benne, amelynek előidézésére - ahogy ő maga mondta Phoebének - különös tehet­sége volt. Fátyol vette körül Phoebét, amelyen át egyedül őt láthatta, és az ő gondolataiban és érzéseiben élt. Ahogy Phoebére nézett, tekintete akaratlanul is áthatóbbá vált, testtartásában hatalom tudata jutott kifejezésre, és ez alig-alig felnőtt alakját olyan méltósággal ruházta fel, amely nem adódhatott külső megjelenéséből. Biztosra lehetett venni, hogy kezének egy intésével és a szükséges akaratbeli erőkifejtéssel úrrá lehetne Phoebe szabad, szűzi szellemén: hogy erre a tiszta, jó, egyszerű gyermekre ugyanolyan veszedelmes, sőt tán éppolyan pusztító hatással lehetne, mint amilyennel a legendás ácsmester volt a balvégzetű Alice-ra.

Holgrave-nek, mint olyan embernek, aki egyszerre tűnődő és aktív természetű, mi sem lehetett csábítóbb, mint annak a lehetősége, hogy uralmat nyerjen egy emberi szellem felett, és mint ifjúnak mi sem lehetett számára vonzóbb remény, mint hogy kényére-kedvére irányíthassa egy lány sorsát. Épp ezért ismerjük el, hogy - bármi hiba volt is egyébként természetében vagy neveltetésében, s bármilyen hevesen gúnyolt minden hitvallást és minden hivatalos intézményt - megvolt az a ritka és magasrendű tulajdonsága, hogy tisztelte mások egyéniségét. S figyeljünk fel becsületességére is, amelyben ezután mindig megbízhatunk, mivel lemondott arról, hogy megteremtse az egyetlen hiányzó láncszemet, amely oldhatatlanul varázshatalmába ejtette volna Phoebét. Kezével kis, fölfelé ívelő mozdulatot tett.

- Igazán megszégyenít, kedves Phoebe kisasszony! - kiáltott fel gúnyos kis mosollyal. - Napnál világosabb, hogy együgyű kis történetemet nem fogják elfogadni Godey- és Grahamnél! Csak elgondolni is szörnyű, hogy elalszik attól, amiről én azt hittem, hogy minden kritika szellemes, magával ragadó, képzeletgazdag, tragikus mélységű és eredeti bonyodalmú írásműnek fogja dicsérni! Nos hát, azt hiszem, legjobb lesz a kéziratomat lámpagyújtásra felhasználni, ámbár nem tudom, nem ivódott-e bele annyira eredendő ostobaságom, hogy már lángra lobbanni sem képes!

- Még hogy én elaludtam? Hogy mondhat ilyet? - szólt Phoebe, nem is sejtve, milyen veszedelemben forgott, amint a csecsemő sem tudja felmérni a szakadék mélységét, amelynek szélére vetődik. - Igazán nem! Inkább úgy emlékszem, nagyon is odafigyeltem, s bár nem tudnám pontosan elmondani, mi hogy volt, azt hiszem, végtelen sok baj és bánat volt benne, úgyhogy egész biztosan tetszeni fog.

Eddig már lenyugodott a nap, és a zeniten levő felhőket világosra színezte, ami csak olyankor tapasztalható, amikor már jócskán bealkonyul, és a látóhatárról elvész minden ragyogás. A hold is, pedig már régóta feljebb-feljebb emelkedett, de korongja szerényen beleolvadt a környező azúrba - mint ahogy törekvő demagógok általában szokták, elrejtve nagyra törő terveiket a közös cél színe mögé -, most egyszerre felragyogott fényesen, kereken, s kitűnt, hogy már megtette útjának felét. Ezüst sugarainak most már elég hatása volt ahhoz, hogy eltüntesse a búcsúzkodó nappali fény nyomait. Ragyogása megszépítette és meglágyította az öreg ház külsejét, jóllehet az őrtornyok alkotta szögletekben elmélyült az árnyék, és feketén szétterült az első emeleti kiugró alatt is, meg a félig tárt ajtó mögött. A kert minden múló pillanattal regényesebb lett, a gyümölcsfák, a bokrok, a virágok között áthatolhatatlan lett a homály. A dolgok megszokott sajátosságai, amelyeket, nappal úgy látszott, egy évszázados lét nyűge-piszka alakított ki - most mind romantikussá bűvölődtek. Száz titokzatos év suttogott a levelek között, ahányszor csak a tenger enyhe lehelete közéjük tévedt, s megrezegtette őket. A lugas tetejét képező lombon át beszűrődtek a fénylő holdsugarak, ezüstösfehéren hullottak a fekete padlóra, az asztalra és a körbefutó padra, folyvást ide-oda táncolva és ingva, ahogy a kis ágak szeszélyesen változó közei elállták vagy szabadon hagyták a fény útját.

A levegő oly kellemesen hűvös lett a hosszú, forró nap után, hogy ezüstvázából ömlő sziporkázó harmat és folyékony holdfény volt, s még egy csepp jeges hidegség, a nyári este. Imitt-amott ebből a hűs folyadékból az emberi szívre is hullott egy-egy csepp, visszaadván fiatalságát, s egybehangolva azt a természet örök ifjúságával. A művész egyike volt azoknak, akik részesedtek ebben a megifjító hatásban. Egyszerre érezte - amit néha csaknem elfelejtett, oly korán vetődött bele a létért való küzdelembe -, hogy milyen fiatal még.

- Úgy tűnik - mondta -, hogy még sohasem láttam ilyen szépségesen leszálló estet, s hogy még sohasem volt szívemben érzés, amely annyira hasonlított volna a boldogsághoz, mint a mostani. Milyen jó is a világ, amelyben élünk! Milyen jó, milyen szép! És milyen ifjú még, igazán semmi korhadt vagy szúette nincs benne! Például ez a régi ház is, melyben sokszor lélegzeni is nehezemre esik a korhadó gerendák szagától! S ez a kert, ahol a sötét televény úgy ragad az ásómhoz, mintha sírásó lennék, és temetői földet lapátolnék! Ha velem maradna az az érzés, amely most hatalmába kerített, akkor a kert mindennap újra szűzi föld lenne, a föld eredeti frisseségével a tök s a bab ízében; s a ház is! - az is olyan lenne, mint az Édenkertben rakott kunyhó, amelynek oldalán Isten első teremtett rózsái virágzanak. A holdfény s az az érzés, mely az ember szívéből felel rá, a világ legnagyobb megújítói és átalakítói. És alighanem minden más reform is csupán holdfénynek fog majd bizonyulni!

- Én bizony voltam már boldogabb is, mint most, vagy legalábbis sokkal vidámabb - szólt Phoebe elgondolkozva. - De én is érzem a fénylő hold varázsát, és örülök, hogy láthatom, amint húzódik vissza a nappal fáradtan, mégis ellenkezve, mert ellenére van, hogy oly hamar tegnapnak nevezzék. Régebben nem sokat törődtem a holdfénnyel. Vajon mitől olyan csodaszép ma este?

- Igazán sohasem érezte még ezt? - kérdezte a művész, a félhomályból komolyan nézve Phoebére.

- Nem, soha - válaszolta Phoebe -, és most, hogy megismertem ezt az érzést, másmilyennek tűnik az egész élet. Olyan ez, mintha eddig csak ragyogó nappali világításban láttam volna a dolgokat, vagy legfeljebb a kandalló tüzének vidám, piros fényében, amely táncolva bevilágítja a szobát. Szegény Phoebe! - mondta még nevetve, amibe egy kis bánat is vegyült. - Soha többé nem leszel olyan jókedvű, mint mielőtt Hepzibah nénédet meg Clifford bátyádat megismerted, szegényt. Érzem, hogy ez alatt a kis idő alatt sokkal öregebb lettem, mint voltam. Öregebb és, remélem, bölcsebb is, és ha nem is lettem épp szomorú, az biztos, hogy nem olyan könnyű a szívem, amilyen volt! Ami napsütés lakott bennem, nekik adtam, szívesen adtam, de hát persze nem lehetett elajándékozni is és meg is tartani. Mégis örülök, hogy odaadhattam!

- Amit így vesztett, Phoebe, nem is lett volna érdemes megtartani, de nem is lehetne - mondta Holgrave kis szünet után. - Kora ifjúságunknak voltaképpen nincs sok értéke, hiszen amíg el nem múlik, nem is tudunk róla. Néha azonban, sőt alighanem minden esetben, nagyon szerencsétlen az, akivel nem így történik, újra elfogja az embert ifjúságának érzete, amely örvendező szívéből árad, ha szerelmes, vagy meglehet, életének valamely más ünnepét koronázza meg az érzés, ha van más, mint a szerelem. Hogy gyászoljuk magunkat a tűnt ifjúság első, gondtalan, sekély, vissza nem térő örömeiért, majd pedig visszanyerjük az ifjúság igaz boldogságát, amely sokkal gazdagabb és mélyebb, mint amit elvesztettünk - mindezek szükséges állomásai lelkünk fejlődésének. Az is lehetséges, hogy a kétféle állapot egyszerre következik be, s a szomorúság és a mámoros öröm egyetlen nagy, titokzatos érzéssé keveredik össze.

- Azt hiszem, nem sokat értek ebből - szólt Phoebe.

- Nem is csoda - válaszolta Holgrave mosolyogva -, olyan titkot mondtam el most, amelyet magam sem értettem egészen, míg ki nem mondtam. Mégis kérem, jegyezze meg, s ha annak, amit mondtam, belátja majd igazságát, gondoljon vissza erre a holdfényes estére!

- Most már csak a hold süt, nincs is más világítás, csak még az a halványpiros fény, két háztető között, a nyugati égen - mondta Phoebe. - Be kell mennem. Hepzibah néném nem valami gyorsan számol, még megfájdul a feje a sok számvetéstől, ha nem segítek neki.

De Holgrave még feltartóztatta egy kissé.

- Hepzibah kisasszonytól úgy értesültem - mondta -, hogy egy-két nap múlva hazamegy a falujába.

- Igen, de csak rövid időre - felelte Phoebe -, most már ezt a házat tartom otthonomnak. Azért megyek haza, hogy egyet-mást még elintézzek, és hosszabb időre búcsút vegyek anyámtól és jó ismerőseimtől. Jó olyan helyen élni, ahol az embert szeretik, és nagy szükség van rá, és azt hiszem, meglehet az a biztonságos érzésem, hogy ebben a házban így vannak velem.

- Hogyne, sőt talán még inkább, mint gondolná - mondta a művész. - Ami egészség, kényelem és természetes élet csak van ebben a házban, az ön személyében ölt testet. Mindezt az áldást ön hozta magával, s nyoma vész, mihelyt átlépi a küszöböt. Hepzibah kisasszony azáltal, hogy elzárkózott a világtól, elvesztette minden kapcsolatát is vele, és valójában halott, noha erő­szakkal életre galvanizálja magát, és ott áll a pult mögött, szomorítván a világot igen helytele­nítendő szemöldökráncolásával. Szegény Clifford bátyja szintén halott ember már rég, akin a kormányzó és a város tanácsa most halottidéző bűvészmutatványt hajtott végre. Cseppet sem csodálkoznék, ha valamelyik reggel, miután ön elment, elemeire hullana szét, és nem maradna belőle más, mint egy halom por. Hepzibah kisasszony pedig biztosan elveszíti még azt a kevés hajlékonyságát is, amit elsajátított már. Mindketten ön által élnek.

- Nem hiszem, hogy egészen így van - felelte Phoebe komolyságra intő hangon. - De az igaz, hogy épp az én egyszerű segítségemre volt szükségük; és igazán fontos nekem a sorsuk, olyan érzés, mintha anyjuk lennék, kicsit furcsa, de nagyon szeretném, ha nem nevetne ki érte! És ne haragudjon, hogy megmondom a szemébe, Mr. Holgrave, de sokszor eltűnődtem már rajta, hogy maga javukat akarja-e vajon, vagy kárukat.

- Nem férhet hozzá kétség - szólt a fényképész -, hogy érdekelnek: ez az ódivatú, szegénység sújtotta, pártában maradt úrhölgy, és ez a megalázott, megtépázott úriember - a szépségnek ez a tönkrenyomorított szerelmese. Szeretetteljes érdeklődés ez irántuk, szegény, gyámoltalan, öreg gyermekek iránt! De el sem tudja gondolni, mennyire másképp érzek én, mint ön. Ösztönöm szerint nem arra hajlok, hogy segítsek vagy ártsak nekik; csak hogy vizsgáljam, elemezzem őket, s megértsem a drámát, melynek végtelenbe nyúló cselekménye most már csaknem kétszáz éve játszódik ezen a földön, amelyen most mindketten állunk. Ha meg­engedtetik nekem, hogy lássam a végét, bizonyos vagyok abban, erkölcsi tanulságot vonhatok le belőle, akárhogy fordul is a történet. Szinte biztosan tudom, hogy közel a vég. De jóllehet, a gondviselés önt küldte ide segítőnek, engem csak kiváltságos és illedelmes nézőnek, szentül megígérem, hogy ezeknek a boldogtalan teremtéseknek segíteni fogok, ahogy csak tudok!

- Szeretném, ha érthetőbben beszélne! - kiáltott Phoebe zavartan és kissé megbántva -, s még jobban szeretném, ha úgy is érezne, ahogy keresztény emberhez, egyáltalán minden emberhez, illik! Hogy lehet elnézni, ha mások bajban vannak, anélkül, hogy segíteni és oltalmazni akarná őket mindennél inkább? Úgy beszél, mintha ez az öreg ház színház lenne, és Hepzibah és Clifford balszerencséjét meg az előttük levő nemzedékekét színjátéknak nézhetné, amilyet egyszer egy vendégfogadó udvarában láttam; csakhogy ezt itt egyedül a maga tetszésére adják elő. Én ezt nem szeretem! Az előadóknak túl sokba kerül a játék, a néző szíve pedig nagyon is rideg.

- Szigorú hozzám - mondta Holgrave, és kénytelen volt elismerni, hogy van igazság viselkedésének ebben a csípős hangú jellemzésében.

- S azután - folytatta Phoebe -, mi lehet az, hogy biztos tudomása van, amint mondja, a közeli végről? Talán valami újabb veszélyről tud, ami szegény rokonaimat fenyegeti? Ha igen, kérem, azonnal mondja meg, mert akkor nem utazom!

- Bocsásson meg, Phoebe! - szólt a fényképész, kezét nyújtva feléje, amelyet a lány kénytelen volt elfogadni. - Meg kell vallanom, hogy van bennem valami egy misztikusból. Ezt is úgy örököltem, a hipnotizálás képességével együtt, amely a régi jó boszorkányégető időkben az Akasztófadombra juttatott volna. Higgye el, ha valóban birtokában lennék bármiféle titoknak, amelynek a közlése javára válnék szeretteinek, akiket én is igazán szeretek, megmondanám, mielőtt elmegy. De semmit sem tudok.

- Valamit mégis eltitkol! - mondta Phoebe.

- Nem, nincs más titkom, csak a magamé - felelte Holgrave. - Annyit látok, hogy Pyncheon bíró még mindig szemmel tartja Cliffordot, akinek tönkretételében olyan nagy része volt. Okai és szándékai azonban ismeretlenek előttem. Célratörő, gátlástalan ember, valódi inkvizítor; és ha céljának érdekében szükséges lenne, hogy Cliffordot kínpadra vonja, hát kiforgatná helyéből akár minden csontját, hogy elérje azt a célt. Csakhogy olyan gazdag és előkelő állású ember, mint ő, aki önmagában is hatalmas és erős, és a társadalom is minden tekintetben támogatja, a hatalmas Pyncheon bíró, mit remélhetne ő, vagy miért kellene félnie a félkegyelmű, megbélyegzett, eltompult Cliffordtól?

- És mégis úgy beszélt, mintha szerencsétlenséget látna közeledni!

- Ö, az csak valami beteges vonás bennem - válaszolta a művész. - Minden gondolatom elhajlik egy ponton bizonyos irányban, és ezzel általában mindenki így van, kivéve talán önt. Azonkívül, hogy itt lakom ebben az ősrégi Pyncheon házban, és most ebben a régi kertben ülök, ez oly különös (figyelje csak Maule kútjának mormolását), kénytelen vagyok úgy érezni, hogy a végzet most készíti elő egy katasztrófa ötödik felvonását.

- Látja! - kiáltott Phoebe ismét kissé bosszúsan; mert természeténél fogva olyan ellensége volt minden titokzatosságnak, mint a napfény a sarokba húzódó sötétnek. - Megint csak rejtvényekben beszél, még inkább, mint előbb!

- Váljunk el jó barátokként! - mondta Holgrave, és megszorította Phoebe kezét. - Vagy ha nem is barátokként, legalább búcsúzzunk el, mielőtt egészen meggyűlöl. Ön, aki minden teremtett lényt szeret!

- Isten vele hát - szólt Phoebe, őszintén, a szemébe nézve. - Nem tartok ám sokáig haragot, és nagyon bántana, ha azt gondolná rólam. Jaj, Hepzibah néném legalább egy negyedórája ott állhat a bejárat árnyékában! Biztosan úgy gondolja, hogy ilyenkor már leszáll a harmat, s én túl sokáig időzöm itt. Hát, jó éjszakát, és isten vele!

Az erre következő második reggelen látni lehetett Phoebét a ház előtt, kis szalmakalapjában, egyik karján nagykendővel, a másikon útitáskával, amint búcsút int Hepzibah-nak és Clifford bátyjának. Az állomásra ment, hogy a legközelebbi vonattal elinduljon haza, mintegy hat mérföldre fekvő szülőfalujába.

Szeme megtelt könnyel, kedves ajkai körül részvevő, könnyes mosoly játszott. Maga sem tudta, hogy történhetett: az a néhány hét, amelyet ebben a házban töltött, hogyan nőhetett úgy hozzá, miképp ivódhatott bele minden gondolatába, hogy most sokkal több emlék köti ide, mint bármely más helyhez, ahol előbb megfordult. Hogy tudott Hepzibah mogorva, hallgatag s az ő túláradó kedvességére is közömbös létére ennyi szeretetet kicsalni belőle? És Clifford - megnyomorodott, szétzilált állapotában, szörnyű bűn titkától körüllengve, lélegzetében még mindig fojtott börtönlevegővel - hogyan is változhatott át együgyű kisgyermekké, akiről Phoebe úgy érezte, őrá van utalva, hogy őrködjön felette, és öntudatlansága óráiban mintegy ő legyen gondviselője. A búcsú pillanatában minden emlék élesen kirajzolódott előtte. Amerre csak nézett, amire csak rátette a kezét, minden tárgy a lelkéhez szólt, mintha lágy emberi szív dobogna benne. Kikukucskált az ablakon a kertbe, és érezte, mennyire sajnálja itt hagyni ezt a talpalatnyi fekete földet, amelyben évszázadok gaza rothad, nem is tud igazán örülni annak, hogy újra érezheti a fenyőerdők és lucernás rétek ismerős illatát. Magához hívta Chantiecleert, két feleségét és az ősöreg kiscsirkét, és megetette őket a reggelizőasztalról maradt kenyér­morzsával. Miután a morzsákat sietve felkapkodták, a csirke kitárta szárnyait, felröppent, és szorosan Phoebe mellett telepedett meg az ablakpárkányon, ahonnét ünnepélyes komolysággal nézett az arcába, és érzelmeit lelkes kotkodácsoló hangban öntötte ki. Phoebe intette, hogy jó kis csirke legyen addig is, ameddig ő távol lesz, és megígérte, hogy hoz neki egy kis zacskó hajdinamagot.

- Jaj, Phoebe - szólt Hepzibah -, bizony már nem mosolyogsz olyan szívből, mint amikor idejöttél! Akkor a mosolygás magától derítette fel az arcod, most meg szándékkal mosolyogsz. Éppen ideje, hogy hazatérj egy kicsit abba az egészséges környezetbe. Itt túl sok teher van rajtad, nem is lehetsz jókedvű. A ház sötét és üres, az üzlet tele zaklatással; és ami engem illet, én aztán nem tudom a dolgokat szebb színben feltüntetni, mint amilyenek. Egyedül a drága jó Clifford társaságának örülhettél!

- Gyere ide, Phoebe - kiáltott fel hirtelen Clifford bátyja, aki egész délelőtt alig szólt két szót. - Közelebb! Még! Hadd nézzelek meg jól!

Phoebe két kis kezével a szék két karfájára támaszkodott, és arcát Clifford felé tartotta, hogy az olyan alaposan megnézhesse, amennyire tetszik neki. Valószínű, hogy a búcsú órájának ki nem mondott érzései némiképp felelevenítették elhomályosult, elgyengült értelmi képességeit. Phoebe mindenesetre úgy érezte néhány perc múltán, hogy ha nem is vesékbe látó prófétai tekintet, de nőiesen éles, vagy annál is élesebb szem néz a lelkébe. Egy perccel előbb még úgy tudta, hogy nincs semmi titkolnivalója. Most mintha ennek a másik embernek a megfigyelésén keresztül megvilágosodott volna előtte egy titok, le kellett sütnie a szemét Clifford átható nézése előtt. A pirosság, csak annál inkább, mivel ellenállt neki, elöntötte az arcát, s végül egész a haja tövéig elpirult.

- Jól van, elég, Phoebe - szólt Clifford bánatos mosollyal. Amikor idejöttél, te voltál a legcsinosabb kislány a világon, és lám, szép lettél! Érett nő lett a kislányból, virág lett a bimbóból. Menj csak! Ezután egyedül leszek.

Így hát Phoebe elvált a két magányos embertől, és átment a bolton; pislogott, hogy meg­szabaduljon a pilláján levő könnycsepptől; ugyanis józanul tekintetbe véve, milyen rövid ideig lesz távol, s hogy ezért milyen butaság szomorúnak lenni, annyira sem ismerte el a könny jogosságát, hogy letörölje a zsebkendőjével. A küszöbön szembetalálkozott azzal a kis lurkó­val, akinek a falánkság terén végbevitt nevezetes cselekedeteiről történetünk korábbi lapjain beszámoltunk. Levett a kirakatból valamely természetrajzi mintapéldányt, nyúl volt-e vagy teve, nem látta pontosan a könnyeitől - búcsúzóul a gyerek kezébe nyomta, és elindult útjára. A jó öreg Venner bácsi éppen akkor lépett ki a kapun, vállán bakkal és fűrésszel, s ahogy az utcán nehézkesen végigcsoszogott, nem szégyellte, hogy Phoebéhez szegődjék, amíg útjuk el nem válik; és Phoebe se vette volna a lelkére az öregember foltozott kabátja, ütött-kopott hódprém sapkája és vitorlavászon nadrágjának szokatlan szabása ellenére sem, hogy csak úgy elmenjen mellette.

- Nagyon hiányzik majd jövő vasárnap - jelentette ki az utca filozófusa. - Csodálatos, hogy némelyik ember se szó, se beszéd, egykettőre a szívünkhöz nő; s ne haragudjék rám, Phoebe kisasszony (ámbár nem lehet sértő, ha egy öregember mond ilyet), a kisasszony igen a szívemhez nőtt! Sok évet éltem én, a kisasszony pedig csak most kezd élni; s mégis úgy hozzászoktam, hogy mellettem legyen, mintha már anyám ajtajában is ott virágzott volna, s azóta is, végig egész életemen, mint egy virágzó folyondár. Jöjjön vissza hamar, ha látni akar, mielőtt elmegyek a farmomra, mert a fájós hátamnak bizony egyre nehezebben esik ez a fűrészelés.

- Ó, igen hamar visszajövök, Venner bácsi - válaszolta Phoebe.

- Bizony, jöjjön csak hamar, azért a két szegény árváért is, akiket itt hagy - folytatta Phoebe kísérője. - Nem tudnak ők már meglenni a kisasszony nélkül, nem, Phoebe kisasszony, soha! Akárcsak mintha Isten angyalai közül egy lakott volna velük, s kedvessé és barátságossá varázsolta volna a házukat! Ugye, hogy akkor is szomorú dolog lenne, ha egy szép, fényes nyári reggel, amilyen a mai, az angyal kiterjesztené szárnyait, s visszarepülne oda, ahonnan jött? No hát, pontosan ezt érezhetik most, hogy hazautazik a vonattal! Ó, nem tudják ezt elviselni, jöjjön hozzájuk vissza!

- Nem vagyok én angyal, Venner bácsi - szólt Phoebe mosolyogva, amint búcsúzóul kezet fogott vele a következő utcasarkon. - De az angyalok boldogok, és azt hiszem, az ember is csak akkor lehet boldog, ha azt a kevés jót, amit tehet, megteszi. Hamarosan visszajövök!

Így búcsúzott el egymástól a virágzó ifjú lány és az öregember; Phoebét szárnyára vette a reggel, s hamarosan oly gyorsan röpítette magával, mintha valóban az angyalok levegőt szelő erejével lenne felruházva, akikhez Venner bácsi oly kedvesen hasonlította.