XXI.

Elköltözés

A köztiszteletben álló Jaffrey Pyncheon bírónak, a társadalmi élet e kimagasló személyiségé­nek halála olyan feltűnést keltett (legalábbis azok szűkebb körében, akik az elhunyttal közvetlen kapcsolatban álltak), amelynek hullámai csak több mint két hét múlva ültek el. Mindenesetre meg kell jegyeznünk, hogy mindazon események közül, amelyekből valakinek az életrajza összetevődik, alig van olyan - sőt, a lényegesek közül egy sincs -, amelybe a világ olyan könnyen belenyugodnék, mint az illető halálába. A legtöbb más esetben az esemény szereplője maga is jelen van köztünk, kiveszi részét a dolgok napról napra való alakulásából, és meghatározott irányba kényszeríti szemléletünket. Elhunytakor azonban csak a hiány marad, s egy ideig-óráig tartó vízörvény - roppant kicsi, az elnyelt tárgy nagyságához mérten, míg az a felszínen volt -, no, meg pár buborék, mely a fekete mélységből száll felfelé, s a felszínen szétpattan. Pyncheon bíróval kapcsolatban első tekintetre azt lehetett várni, hogy különös elköltözése az élők sorából nagyobb és tartósabb posztumusz közkedveltséget biztosít számára, mint aminő általában egy előkelő személyiség emlékét kíséri. De amikor kiderítették, mégpedig az arra illetékes legmagasabb helyen, hogy a halál természetes módon következett be, és hogy egy-két kevéssé fontos körülményt leszámítva, nem rendellenes módja az élet megszűnésének - azaz semmi gyanú nem forog fenn -, akkor a nagyközönség, szokott rugalmasságával, egykettőre elfelejtette, hogy a bíró valaha is élt ezen a földön. Más szóval, a nagy tekintélyű bíró úr unalmas beszédtéma lett, még mielőtt a megyei újságok sorra helyet szoríthattak volna arra, hogy hasábjaikon fekete keretben közöljék rendkívül magasztaló hangú gyászjelentésüket.

Sőt azokon a helyeken, ahol életében gyakran megfordult, csúszómászó kígyóként sokféle szóbeszéd járta róla, amiket a legnagyobb illetlenség lett volna hangosan, az utcasarkon is kimondani. Egészen különös, hogy egy ember halálának ténye nyomban igazabbul ismerteti meg jellemét, mind jóságát, mind gonoszságát az emberekkel, mint amennyire valaha is ismerték, míg közöttük élt és tevékenykedett. A halál olyan megmásíthatatlan tény, hogy kizárja a csalást, és leleplezi az ilyennek hiú ürességét; próbakő, amely kimutatja az aranyat, és az alacsonyabb rendű fémeket megfosztja talmi méltóságuktól. Hogyha az elköltözött, akárki legyen is, egy héttel halála után visszatérhetne a földre, csaknem kivétel nélkül magasabban, vagy mélyebben találná magát az emberek becsülésében, mint ahol életében állt. Mégis az a szóbeszéd, vagy inkább súlyos, becsületbe vágó pletyka, amelyre most utalunk, nagyon régre nyúlt vissza, harminc-negyven évvel korábbra, arra az időre, amikor a megboldogult Pyncheon bíró nagybátyját állítólag meggyilkolták. Az ő jelenleg bekövetkezett és igen sajnálatos haláláról adott orvosi vélemény, csaknem egészen valószínűtlenné tette azt, hogy a megelőző hasonló esetben gyilkosság történt volna. Amint azonban a jegyzőkönyvek tanúsítják, akkor mégis voltak olyan körülmények, amelyek kétségtelenül arra mutattak, hogy valaki járt Jaffrey Pyncheon lakosztályában, halála pillanatában, vagy közvetlenül azelőtt, íróasztalát és személyes használatú szekrényeit a hálószobája melletti szobában valaki átkutatta, eltűnt bizonyos összegű pénz és néhány értékes tárgy; egy véres ujjlenyomatot is találtak az öregúr fehér­neműjén; és ebből egy mesterien kikovácsolt deduktív gondolatlánc segítségével a rabló­gyilkosság bűnét rábizonyították Cliffordra, aki akkor nagybátyjánál lakott a hétormú házban.

Akárhonnét is eredt, most egy új elmélet kezdett elterjedni, amely a mondott körülményeket úgy magyarázta, hogy kizárta Clifford bűnösségét. Többen úgy tudták, hogy ezen oly soká homályban maradt tények mibenlétének és valódi sorrendjének felderítése a fényképész egyik látnok-médiumának volt köszönhető, egyike volt ez azoknak a hipnotizált látnokoknak, akik mostanában oly különös zavart képesek előidézni az emberek cselekedeteiről alkotott véleményünkben, és mindannyiunk éleslátását megszégyenítik a csodák révén, amelyeket csukott szemmel látnak.

A történet ezen változata szerint Pyncheon bíró ama példás életmódjával ellentétben, amelyet elbeszélésünk során bemutattunk, fiatalabb korában városszerte ismert javíthatatlan semmire­kellő volt. A ragadozó, állati ösztönök - aminthogy gyakran így van - hamarabb kialakultak benne, mint később oly nevezetes erényei: erős szellemi képességei és jellemszilárdsága. Szertelen és kicsapongó volt, alacsonyrendű örömökben tobzódott, kis híján bűnöző hajlamok laktak benne, s a pénzt is gátlástalanul szórta, pedig nem volt más pénzforrása, mint nagy­bátyjának bőkezűsége. Ezzel a viselkedésével elvesztette az idős úr szeretetét, pedig az eredetileg nagyon is szerette. Mármost bizonyossá vált - hogy olyan bizonyíték által-e, amelyet bíróság is elfogad, annak nem jártunk utána, és nem is keltjük azt a látszatot, mintha tudnánk -, tehát kiderült, hogy egy éjszaka ez a fiatalember, engedvén az ördög csábításának, kinyitotta és átkutatta nagybátyjának fiókos szekrényeit, amelyekhez ismeretlen módon kulcsot szerzett és bejutott. E vétkes tevékenysége közben arra ijedt fel, hogy nyílik a hálószoba ajtaja. S az ajtóban ott állt az öreg Jaffrey Pyncheon hálóruhában. A megdöbbentő felfedezés és a nagy izgalom, felháborodás és rémület egyszerre válságossá fokozta azt az egészségi rendellenes­séget, amely az idős agglegénynél családi bajként öröklött hajlam volt, vér tört fel a torkán, mely fojtogatta, és lezuhant a padlóra, s közben egyik halántékát erősen beütötte egy asztal sarkába. Mit volt mit tenni? Az idős úr bizony meghalt! Későn volt minden segítség! Bár nem is lett volna szerencsés dolog, ha a segítség túl korán jön, hiszen ha Jaffrey Pyncheon magához tér, visszanyert öntudatával felfedte volna azt a gyalázatos tettet, amelynek elkövetésén unokaöccsét rajtakapta!

De hát soha többé nem tért már magához. A fiatalember azzal a hűvös, rettenthetetlen keménységgel, amely mindig jellemző volt rá, tovább kutatott a szekrényekben, és megtalálta nagybátyjának újabb keletű végrendeletét, mely Clifford javára szólt - ezt megsemmisítette -, majd megtalálta a régebbit is, melyben az ő javára rendelkezett, ezt természetesen, meghagyta. Mielőtt azonban kiment volna a szobából, Jaffrey arra is gondolt, hogy ezek az átkutatott fiókok tanúsítják majd, miszerint valaki rossz szándékkal járt a szobában. A gyanú, hacsak el nem tereli magáról, őrá fog irányulni, őrá, a tolvajra. Ezért, nem zavartatva magát a halott jelenlététől, úgy rendezte el a dolgokat, hogy mentesült a gyanútól Cliffordnak, vetélytársának rovására, akit ellentétes természete miatt is megvetett és gyűlölt. Nem valószínű, ennyit meg kell engednünk neki, hogy Cliffordot szánt szándékkal a gyilkosság gyanújába akarta volna keverni. Mivel ő maga tudta, hogy nagybátyja nem erőszakos halállal halt meg, lehet, hogy a feszült perc sietségében eszébe sem jutott, hogy ilyen következtetést is lehet majd levonni. De amikor az ügy ilyen végzetes fordulatot vett, Jaffrey Pyncheon útját már megszabták azok a lépések, amelyeket előbb tett. Oly ravaszul forgatta a körülményeket, hogy unokatestvére, Clifford perénél nem is igen kellett hamisan esküdnie, csupán elhallgatnia a döntő magyarázatot, nem elmondani, amit tett, s aminek szemtanúja volt.

Így Jaffrey Pyncheonnak bűnössége Clifforddal szemben felháborító volt ugyan, és kárhozatot érdemlő, de a külszín, bár ténylegesen elkövetett egy súlyos bűnt, a legcsekélyebb mértékben szólt ellene, amint csak ilyen esetben lehetséges. Ez éppen az a fajta bűn, amellyel egy kimagasló személyiség kényelmesen megél. A nagy tekintélyű Pyncheon bíró úr életének többször megismételt önvizsgálatai során, tette elhalványult, vagy legalábbis megbocsáthatóvá vált. Egy mozdulattal félresöpörte ifjúságának elfelejtett, elnézett gyarlóságai közé, és ritkán gondolt rá.

De nem akarjuk zavarni a bíró álmát. Halálának órájában nem lehetett épp szerencsés embernek nevezni. Nem tudott róla, de nem is élt már a fia, holott annyira igyekezett még megtoldani az egyetlen fiára maradó vagyont. Alig egy héttel Pyncheon bíró halála után a Cunard-cég egyik gőzhajója meghozta a hírt, hogy egyetlen fia kolera áldozatául esett, amely betegség éppen akkor érte utol, mikor hajóra akart szállni, hogy hazautazzék. E balszerencse révén Clifford egy csapásra gazdag lett, s vele Hepzibah és a falusi kislány is, általa pedig a gazdagság és mindennemű konzervativizmus esküdt ellensége, a vad újító, Holgrave is!

Clifford korát tekintve most már elkésett dolog lett volna, és nem is bírta volna a jog szerinti igazolással járó vesződséget és kínt, hogy visszaszerezzék számára a társadalom jó véleményét. Neki csupán igen kevés ember szeretetére volt szüksége, nem pedig ismeretlen sokaknak csodálatára vagy tiszteletére. Az utóbbit talán még meg lehetett volna nyerni számára, ha azok, akikre a jóléte feletti őrködés bízatott, tanácsosnak tartották volna azt, hogy a múlt emlékeinek gyötrelmes felidézésével zaklassák, amikor számára egyedül a gyengéd felejtésben és felejte­tésben lehetett megnyugvás. Arra, amit szenvedett, nincs elégtétel. Az elégtétel szánalmas hamisítványa, amelyet a világ minden bizonnyal két kézzel adott volna - ily elkésve érkezvén a pokol kínjai után, melyek alaposan elvégezték pusztító hatásukat -, csak gúnynak lett volna jó, arra, hogy haragosabb nevetést idézzen, mint aminőre szegény Clifford életében valaha is képes volt. Való igazság (és szomorú igazság lenne, ha nem lennének azok a magasabb remények, amelyek belőle fakadnak), hogy egyetlen nagy bűn sem tehető soha jóvá halandó életünkben, akár elkövetjük azt, akár szenvedünk miatta. Az idő, a körülmények szakadatlan változása, valamint a halál minden időben alkalmatlan, elkerülhetetlen eljövetele megakadályozzák a jóvátételt. Ha hosszú évek múltán mégis jogos elismerését nyújtják igazságunknak, már nincs mit kezdenünk vele. Jobb orvosság a szenvedőnek, ha csendesen továbbmegy, messze maga mögött hagyván azt, amit egykor végromlásának érzett.

A Pyncheon bíró halála okozta megrázkódtatás hosszú időn át élénkítő és végül is jótékony hatással volt Cliffordra. Az a kegyetlen, erőszakos ember Clifford lidércnyomása volt. Egyet­len­egyszer sem tudott szabadon lélegzetet venni, míg belül volt kóros hatásának körén. A szabadság elnyerése, amint azt Clifford fejvesztett menekülésénél tapasztaltuk, elsőnek reszkető örömmámort okozott. De mikor ez elhagyta, akkor sem süllyedt vissza korábbi tunya, közömbös elmeállapotába. Igaz, soha közelébe se ért annak, aminek ígéretét képességei magukba hordták. Mégis elég visszaadatott neki ahhoz, hogy részben fény vetődjék jellemére, s részleteiben megmutatkozzék az a fenséges báj, amelyet összetörtek benne; és ugyanolyan mély, bár nem annyira szomorú érdeklődést ébresztett iránta, mint eddig. Nyilvánvalónak tetszett, hogy boldog. Ha jutna még időnk életének egy napját leírni, oly sok szép tárgy között, melyek kedveztek a szépség iránti szeretetének, ehhez a naphoz képest a leírt kerti képek, amelyek pedig oly kedvesek voltak neki akkor - kezdetlegesnek, köznapinak tűnnének. Mindjárt azután, hogy vagyoni helyzetük így megváltozott, Clifford, Hepzibah és a kis Phoebe a művész erős helyeslésére úgy határozott, hogy elköltöznek az öreg, fojtó levegőjű hétormú házból, és legalábbis egyelőre, a megboldogult Pyncheon bíró elegáns vidéki házát választják lakóhelyül. Chanticleert és családját már előbb odaköltöztették, ahol is a két tyúk fáradhatatlanul tojta a sok tojást azzal a nyilvánvaló reménnyel, hogy kötelesség teljesítésük­nek és lelkiismeretességüknek megfelelően nevezetes fajuk a jövőben jobb körülmények közt fog tenyészni, mint az elmúlt száz esztendő alatt. Azon a napon, amelyre elköltözésüket tervezték, történetünk főbb szereplői, beleértve a jó öreg Venner bácsit is, összegyűltek a hétormú ház társalgójában.

- A villa valóban igen szép lehet, amennyire az alaprajzból látni - jegyezte meg Holgrave, amikor a társaság azt beszélte meg, hogy hogyan rendezkedjék be a jövőben. - De csodál­kozom, hogy a megboldogult bíró, hisz oly jómódú volt, és oly valószínűnek tarthatta, hogy gazdagságát saját utódaira hagyja majd, hogyan nem látta be, mennyivel ésszerűbb lenne ily remekművű családi házat inkább kőből építtetni, mint fából. Akkor, ha minden nemzedék változtatott volna is a ház belsején, saját ízlésének és kényelmének megfelelően, külseje az évek múltán tiszteletre méltó ódonságával is egyre szebb lett volna, ily módon az állandó­ság­nak azt az érzetét keltve, amelyet minden pillanatnyi boldogság elengedhetetlen alkotórészének tartok.

- Nohát - kiáltott fel Phoebe, amint csodálkozva, de egyben jól mulatva, a művész arcába nézett -, igazán különös, hogy változnak az elvei! Kőházat akar, és még mit nem! Két vagy három hete sincs, hogy azt szerette volna, ha az emberek olyan könnyű és átmeneti hajlékokban élnének, mint egy madárfészek!

- Jaj, Phoebe, hiszen megmondtam, hogy így lesz! - szólt a művész félig bánatos, félig vidám mosollyal. - Lám, máris konzervatív lettem, pedig mindent inkább el tudtam volna képzelni. És ezt különben sem lehet sehogy megbocsátani ebben a házban, amelyben oly sok öröklött szerencsétlenség élt tovább, s itt, a konzervatívok konzervatívjának tekintete előtt, aki épp e magatartás által tette önmagát oly hosszú időre nemzetségének rossz végzetévé.

- Ó, az a kép! - szólt Clifford, és mintha most is összeborzadt volna komor tekintetétől. - Vala­hányszor ránézek, egy régi, homályba vesző emlék kísért, amelyet képtelen vagyok pontosan felidézni. Mintha csak így szólna: gazdagság! - határtalan gazdagság! - elképzelhetetlen gazdagság! Úgy tűnik, mintha gyermek lettem volna, vagy ifjú, amikor a kép szólt hozzám, gazdag titkot mondott, vagy talán inkább kinyitotta előttem a kezét, melyben rejtett vagyonról szóló írásos okmányt tartott. De mostanában olyan homályos előttem minden, ami rég történt! Vajon mi lehetett ez az álom?

- Talán én felidézhetem - válaszolta Holgrave. - Nézzék csak, száz az egyhez, hogy aki nem ismeri a titkát, sohasem érinti meg ezt a rugót.

- Ó, titkos rugó! - kiáltott fel Clifford! - most már emlékszem! - Egyszer már rátaláltam, egy nyári délutánon, amikor tétlenül és álmodozva bolyongtam a házban. De nem jut eszembe, hogy is volt.

A művész megérintette ujjával a szerkezetet, amelyre felhívta a figyelmüket. Régebben ilyen érintésre biztosan előreugrott volna az arckép. Mivel azonban ily sokáig volt titokban s használaton kívül, hát az egész gépezetet megette a rozsda; és így Holgrave ujjának nyomására a kép meg a keret mindenestül előrebukott, s lezuhant a padlóra. Ekkor a falban egy négyszögű bemélyedés vált láthatóvá, s benne valamely tárgy, amelyet úgy befedett a századok pora, hogy nem lehetett azonnal felismerni: egy összehajtogatott pergamenlap volt. Holgrave szétnyitotta, és egy régi-régi okiratot tárt nézői elé, amely több indián törzsfő kézjegyével ellátva, örök időkre Pyncheon ezredes és utódai birtokának nyilvánított egy óriási kiterjedésű birtokot Amerika keleti részén.

- Íme, ez az a pergamen, amelynek megtalálásáért a szépséges Alice Pyncheonnak el kellett veszítenie boldogságát és életét - szólt a művész, legendájára hivatkozva. - Ez az a kincs, amelyet a Pyncheonok hiába kerestek, míg valamit is ért, és most, hogy megtalálják, rég elvesztette már minden értékét.

- Szegény Jaffrey bátyánkat ez vezette hát félre! - kiáltott fel Hepzibah. - Fiatal korunkban, mikor együtt voltak, Clifford biztosan előadta neki ezt a felfedezést, tündérmeseképpen. Sokat bolyongott keresztül-kasul a házban, és minden szögletet bevilágította szép történetekkel. Szegény Jaffrey meg, aki mindent olyan komolyan vett, azt gondolta, hogy a bátyám rálelt a nagybátyánk vagyonára. Még mikor meghalt is azt hitte!

- De hát hogy jött rá erre a titokra? - kérdezte Phoebe Holgrave-től félhangosan.

- Drága Phoebém - szólt Holgrave -, nem tudom, mit érez, ha a Maule nevet hallja? Ami ezt a titkot illeti, ez egyetlen örökségem, mely elődeimtől rám maradt. Előbb kellett volna talán megmondanom (csakhogy attól tartottam, elriasztom), hogy a bűnnek és bűnhődésnek ebben a hosszú szomorújátékában én az öreg boszorkánymestert képviselem, és valószínűleg csak ugyanannyi a boszorkányságom, amennyi az övé volt, szegényé. Az akasztófára jutott Matthew Maule fia, az építőmester, e ház építése közben alkalmat talált arra, hogy a falba vésse azt a titkos rekeszt, és elrejtse benne az indián adománylevelet, amely a végtelen keleti területeket a Pyncheonoknak juttatta. Ilyenformán a Pyncheonok Maule kertjéért vesztegették el hatalmas birtokukat.

- Mostanára meg - szólalt meg Venner bácsi - alighanem az egész birtokjoguk annyit sem ér már, mint egy ember része a farmomon.

- Venner bácsi! - kiáltott Phoebe, kezébe véve a foltozott ruhájú filozófus kezét. - Ne is említse többé a farmját! Sohasem kell odamennie, ameddig él! A mi új kertünkben van egy házikó, a legszebb sárgásbarna színű házacska, amit valaha látott, igazán a legtakarosabb kis ház a világon, éppen, mintha mézeskalácsból lenne - azt kitatarozzuk és berendezzük külön magának. És semmi dolga nem lesz, épp csak amihez kedve van, s örülhet a szép napnak reggeltől estig, Clifford bátyámat meg folyvást felvidítja a sok bölcs és kedves beszéddel, ami az ajkáról ömlik!

- Ó, kedves gyermekem - szólt a jó Venner bácsi egészen elérzékenyülve -, ha fiatalemberhez szólna így, mint hozzám, szegény öreghez, annak a szíve bizony nem lenne nagyobb biztonságban, mint az én mellénygombjaim! S úgy éljek! - akkorát sóhajtottam most, hogy igazán leszakadt az utolsó mellénygombom. De hát bánja a kánya! Soha életemben nem sóhajtottam ilyen boldogan, mintha csak mennyei levegőt szívott volna a tüdőm! Nos, Phoebe kisasszony! Alighanem meg fogják érezni a hiányomat a környező kertekben meg a hátsó ajtók tájékán, és azt hiszem, hogy a Pyncheon utca nem is lesz már a régi az öreg Venner bácsi nélkül, mert én még úgy emlékszem ám rá, hogy az egyik oldalán kaszáló volt, a másikon meg a hétormú ház kertje. De hát vagy nekem kell odaköltöznöm a kisasszonyék vidéki szállására, vagy a kisasszonynak kell az én farmomra jönni, kettő közül az egyiknek meg kell lennie, a kisasszonyra bízom, melyiket választja.

- Jöjjön velünk, Venner bácsi, én is kérem! - szólt Clifford, aki különösen szerette az öreg derűs, nyugalmas, egyszerű szellemét. - Azt szeretném, ha mindig ott őgyelegne öt-tízpercnyi távolságra székemtől. Maga az egyetlen filozófus, akinek a bölcsessége mélyén nem találni egy keserű cseppet sem!

- Istenem! - kiáltott Venner bácsi, aki előtt most derengett fel, miféle ember ő voltaképpen. - Pedig engem, míg fiatal voltam, mindenki félnótásnak tartott! Úgy látszik, olyan vagyok, mint a Roxbury-alma, minél tovább megmaradok, annál többet érek. Bölcs szavaim meg, amiket Phoebe emleget, olyanok, mint a sárga pitypang, az sem nyit a forró nyári hónapokban, hanem inkább tépett fű között aranylik, meg a száraz levelek alatt, sokszor még késő decemberben is. És én szívesen látom magukat, kedves barátaim, dús pitypanggyűjteményemmel, akár meg is duplázom, ha kell.

Ekkor egy egyszerű, de formás sötétzöld hintó állt meg a régi majorház töredezett homlokzata előtt. A kis társaság kilépett a kapun, és Venner bácsi kivételével, aki csak néhány nap múlva készült utánuk menni, valamennyien beszálltak a hintóba. Jókedvűen beszélgettek és nevettek - s ahogyan gyakran megesik, olyan pillanatokban, amikor talán érzelemtől kellene remegni szívünknek -, Clifford és Hepzibah is csak úgy vettek búcsút atyáik házától, alig több meg­indultsággal, mint hogyha délután visszatérnének ide teázni. A kocsi és a két szürke ló szokatlan látványa sok gyereket odacsalt köréjük. Mikor Hepzibah megismerte köztük a kis Ned Higginst, a zsebébe nyúlt, és a kis lurkónak, első és legkitartóbb vevőjének, annyi ezüst­pénzt nyomott a markába, hogy barlangnyi befogadóképességű gyomrát annyiféle mézeskalács állattal tölthesse be, ahány egykor Noé bárkájába szállott.

Két ember ment arra, épp amikor a hintó elindult.

- No, Dixey - mondta az egyik -, mit szólsz ehhez, az én feleségemnek is három hónapig volt szatócsboltja, és öt dollárja odaveszett a kinnlevőségből. Az öreg Pyncheon kisasszony is körülbelül ugyanannyi ideig próbálkozott a kereskedéssel, de most pár százezerrel hajtat el a hintóján, ha nemcsak az ő részét számítjuk, hanem a Clifford és Phoebe jussát is, sőt, egyesek szerint kétszer annyi van! Ha szerencsének nevezed, jó, de ha úgy vesszük, hogy Isten akarata, sehogy sem tudom megérteni!

- Jó kis üzlet - szólt a bölcs Dixey -, jó kis üzlet!

Maule kútja, jóllehet magára hagyták, mégis egész sor kaleidoszkópszerű képet tükröztetett, amelyből látnoki szem kiolvashatta volna Hepzibah és Clifford, valamint a legendás boszor­kánymester utódának sorsát és a falusi kislányét, akire kivetette szerelmének varázshálóját. A Pyncheon szilfa is, ritkás leveleivel, amelyeket még meghagyott a szeptemberi vihar, titokzatos jóslatokat suttogott. A bölcs Venner bácsi pedig, mikor lassan elballagott a töredezett homlokzat előtt, mintha szép zenét hallott volna, és úgy képzelte, hogy a bájos Alice Pyncheon - miután tanúja volt halandó rokonai sok viselt dolgának, elmúlt bajának és jelen örömének - távozóban még egyszer megérintette ujjaival a spinétet, és felcsendülő hangjaiban felszállt lelkének öröme, amint fölfelé szárnyalt a dallam a hétormú házból.

.oOo.